2012. január 31., kedd

Az ember a színfalak mögött 4

Ian Banks admirális, Mærlynn Ambrosius lesimította elegáns öltönyét, majd kigombolta a két aranyszínű gombot. Halovány fény világította meg az admirális szobáját, az ősöreg könyvekből szálló por lágy táncot járt a huzattal. Merlin közelebb lépett a bárpulthoz és kiválasztotta a legrégibb whiskey-t.
- Kérsz te is? – kérdezte a háttérben álló Aranygyermeket. Kratan megrázta a fejét, mire Merlin egyszerűen csak megrántotta a vállát.
- Nem tudod, mit veszítesz!  - azzal kitöltötte magának az aranyszínű nedűt és egy lassan kortyolgatni kezdte. Lecsukta a bárpultot és kihúzott egy bakelitlemezt a polcról. Kratan érdeklődve figyelte, soha életében nem látott még bakelitet. Merlin mosolyogva rákacsintott, majd a lejátszóra helyezte a fekete karikát és vigyázva ráhajtotta a lejátszó tűjét.
Lágy zongoraszó szólalt meg az ősi szerkezetből. Merlin elégedetten dőlt le a székébe. Egy újabbat kortyolt a whiskey-be.
- Ott voltam, amikor megkomponálták – mondta csak úgy a semmibe – Egy hatalmas mágus volt. Mi is volt a neve? – körmét harapdálta – Ó, ja igen. Sir Thomas Weaver. Azt hittem a segítségemre lehet. Nagy kár.
Cinikusan megrázta a fejét. Kratan kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- Sajnos nem sokáig élvezhette a művét – kacsintott az Aranygyermekre – De becsülettel megőriztem az utókor számára.
- A zene felesleges. Érzelmeket gerjeszt – szólalt meg végül Kratan. Merlin legurította az utolsó korty whiskey-t. Incselkedve intett Kratan felé.
- Ez így van. De ez még nem az Új Világ!
Kínos csend ereszkedett köréjük, csak a lágy muzsika szólt. Merlin fürkészve figyelte Kratan minden mozdulatát, mimikáját, majd miután az ifjú nem mozdult, elégedetten elmosolyodott és kezébe vette a kabaláját. Az ősi kőben lévő apró ásványok néha megcsillantak az elhaló napfényben.
- Tudod mi ez? – kérdezte az Aranygyermektől. Az megrántotta a vállát.
- Egy kő, amire régen írtak – Merlin megrázta a fejét.
- Nem. Ez mindennek a nyitja. Ennek a kőnek a léte fontosabb, mint az összes szánalmas ember élete a Birodalomban – megforgatta ujjai között – Ez a kő juttatott engem, ahol ma vagyok.
Keze kéken megvillant, mire egy könnyed mozdulattal porrá zúzta a követ. Leporolta a kezét majd vidáman Kratanra nézett.
- Látod, Kratan… Az emberi lét nem számít. Ez a kő nem számít. Csak Ő számít – lefújta a port az asztalról – Ez a kő nem ebből a világból származott.
Az Aranygyermek meglepődve nézte keresztapját.
- A körülöttünk lévő bolygók egyikéről? – kérdezte. Merlin felnevetett.
- Korlátolt vagy édes fiam. Nem, nem erről a bolygóról származik, nem is a körülöttünk lévőkről. Nem is a körülöttünk lévő galaxisok egyikéből. Egy másik világból.
Kratan szeme elkerekedett. Nem volt benne biztos, hogy keresztapja épelméjű.
- Ennek semmi értelme.
- Mit képzeltél? – legyintett – Az emberi nagyképűség. Nem a mi világunk az egyetlen, ami létezik. Több ezer, milliónyi világ van körülöttünk… és a világokon kívül pedig Ő. Elzárva, meggyalázva.
Felállt a székből és megkerülte az asztalt és leült a szélére.
- Mit gondoltál Aranygyermek? A jóslat azért választott ki, mert rendet kell tenned egyetlen, apró kis világban? Azt hitted a milliárdnyi apró részlet, amik miatt végül itt állsz előttem, azért volt, hogy megteremtsd a tökéletességet egy ilyen jelentéktelen világban?
Kratan úgy érezte a terem összeszűkült körülötte. Eddig is félelmetesnek tartotta keresztapját, most azonban mintha belülről égette volna a tekintete. Csak motyogásra futotta.
- Nem, Aranygyermek. Az a feladatod, hogy párhuzamba állítsd a világokat. Az a feladatod, hogy mindenhol elhozd a Tökéletességet. És… az a feladatod, hogy kiszabadítsd a világokon kívül börtönéből Őt.
- Értem – sütötte le a szemét Kratan. Merlin megigazította a nyakkendőjét.
- Nemsokára bemutatlak az Alapítóknak. De addig még fejlődnöd kell.
Kratan nyelt egyet. Merlin mesélt már neki az Alapítókról. Érzelemmentesek, hidegek.
- Miért… miért akartad, hogy megöljem Malcolmékat? – a kérdés még őt is meglepte. Merlin szemei összeszűkültek és érdeklődve vizsgálta.
- Csak nem érzelmeket tápláltál irántuk? – Kratan megrázta a fejét. Hazudott.
Merlin legyintett.
- Feleslegesek voltak – megfordult és visszament a székéhez – Most menj Aranygyermek! Meditálj el a dolgokon.
Kratan halkan fellélegzett majd egy másodperc múlva eltűnt az eltorzult térben. 

2012. január 9., hétfő

Az ember a színfalak mögött 3

Nicole Chambers földbegyökerezett lábakkal állt a Tanácsterem előtt. Nem volt egyedül, szinte az összes politikus, tanácsadó ott volt vele. Mind arra vártak, hogy egyenként beengedjék őket. A Végrehajtó Bizottság így próbálta kiválasztani azokat a közéleti személyiségeket, akik használhatók lesznek az új rendszer számára. Az Uralkodói Palotában már láthatóak voltak a változások. Az aranyberakásokat leszedték a bútorokról, oszlopokról, szobrokról. A gyönyörű bíbor színű függönyök helyett szürke, komor selymet raktak az ablakokra. A színes mozaikokat egyszerű üvegekre cserélték. Az egész palota színtelen és sötét lett, mintha kivonták volna belőle azt a kis örömöt is, amit eddig őrzött. Védelmi Osztagosok tucatjai jártak a palotában, a védelemre hivatkozva. Miután Freightliner is a Végrehajtó Bizottság egyik tagja lett, az Osztag is az új Bizottság irányítása alá került. Arany és mély lila színű berakásaik eltűntek az egyenruhájukról, és immár tiszta hófehéren fénylettek a palota komor folyosóin.
A politikusoknak feltűntek az átalakítások, de a téren történtek után nem hozták fel őket. Nicole szinte a levegőben érezte a félelmet. Michael Croon, az egyik tanácsadó barátja is remegve állt most pár társával. Michaelt mindig is bátor férfinak tartotta. Nem is csoda, hisz a férfi egy időben osztagos is volt és több bevetésen is részt vett. Most azonban izzadságban fürödve várta a Bizottság döntését. De ott volt még Remsy L. Thompson, aki előző életében versenyző volt. Ujjait tördelve reszketett az egyik oszlop mögött.
- Chambers; Nicole! – kiáltott az őr a bejáratnál. A nő megrezzent és elindult a bejárat felé. A társai megértően és lemondóan néztek felé. A bejáratnál két őr motozta meg; ez már talán a harmadik motozás volt, mióta belépett az épületbe. Az aranyszínű ragyogásától megfosztott kapu nyikorogva nyílt meg előtte.
A Tanácsterem szinte teljesen átalakult. Eltűntek a politikusok bársonyszékei. A gyönyörű parkettát felszedték, helyét olcsó, egyszerű betonpadlózat foglalta el. A színes mozaikablakok fényjátéka helyett most egyszerű, üres fény vetült a teremre.  A terem végében tizenkét emelvény foglalt helyet, egy-egy íróasztallal. Félkört alkottak Nicole előtt. Egyik íróasztal sem árulkodott semmiféle előkelőségről, mind egyszerű boltban is kapható asztalok voltak. A középsőnél Aarton Wozief körmölt valamit az előtte heverő papírkötegre. Fel sem nézett mikor Nicole belépett a terembe.
- Fáradjon előrébb! – szólalt meg egy könnyed, szelíd hang. Sean Rutherfordé volt. Nicole remegve bólintott. Megemberelte magát, és előkelően közelebb sétált a Bizottsághoz. Mintha megérezte volna a hirtelen támadt eltökéltségét, Wozief gúnyos mosollyal nézett le rá.
- Áhh, Miss Chambers! – kezdte nyájas hangon – Örülök, hogy újra látom!
Nicole nyelt egyet, majd halkan kinyögte.
- Mr. Wozief…! Uraim! – biccentett a többiek felé.
- Miért különböztet meg engem? – kérdezte Wozief mosolyogva, majd legyintett – Mindegy. Valószínűleg nehéz Önöknek még az átállás – szúrósan a nő szemébe nézett – Hogy tetszik az új Palota?
Nicole az arcára erőltetett egy mosolyt.
- Nagyon… szép.
Wozief szemei lilává váltak, mire Nicole fájdalmasan összegörnyedt. Mintha minden izmát megrántották volna. A fájdalom csak néhány másodpercig tartott, de olyan erőteljes volt, mint amilyet Nicole egész életében nem érzett.
- Kelljen fel! – morogta neki Wozief. A nő feltápászkodott, de alig bírt megmaradni reszkető lábain.
- Ez így semmit nem ér, Miss Chambers. Az arcunkba hazudik. Mi az igazságot akarjuk hallani. Mi azt akarjuk, hogy valóban szépnek találja ezt az új világot.
- Ronda! – kiáltotta Nicole dühösen – Minden érzelmet kivontak belőle! Egy groteszk vicc lett belőle!
Wozief intett az ujjaival, mire Nicole újra érezte a fájdalmat.
- Kezdetnek jó. Úgy gondolom, még sok munkánk lesz magával – szünetet tartott míg ivott egy korty vizet – De a végén megérti majd.
A fájdalom újra megszűnt. Kínzottan felnézett.
- Mik maguk…? – nyögte. Ezúttal Sean Rutherford válaszolt.
- Nicole – hangja újra olyan közvetlen volt, mint amire a nő még régről emlékezett – Ne kérdezz olyat, amire már tudod a választ. Csak az időnket pazarolod.
- Mágusok… - suttogta Nicole, de újra kétrét görnyedt a belenyilalló égető gyötrelemtől. Ezúttal Rutherford kínozta.
- Nem! Nicole, nem. Ennél Te okosabb vagy!
- Ször… szörnyetegek – passzírozta ki a szavakat a száján. A fájdalom erősödött.
- Mondd ki! – kiáltotta Rutherford. Lila szeme vadul villogott. A nő könnyeivel és a fájdalommal küszködve sikoltott fel.
- Az Alapítók! – sírt fel. A fájdalom lassan abbamaradt. Szánalmas látványt nyújtott. Elegáns zöld ruhájában, mocskosan feküdt a betonon, könnyei összefolytak a taknyával az arcán. Egész testében remegett. Valaha őt tartották a Palota egyik legerősebb emberének, nő létére. Ha most látta volna valaki…
A Tizenkét Alapító elégedetten mosolygott.
- Látod Nicole – kezdte nyájasan Rutherford, vagy legalábbis az Alapító, aki birtokolta a testét – Megmondtam neked… Nagyon sokat tudsz rólunk, egyszerűen… egyszerűen csak korlátolt a fajtád.
- De benned megvan az, ami csak nagyon kevesekben – szólalt meg váratlanul Freightliner.
- Te megértheted mindazt, amit teszünk – fejezte be Wozief.
A nő megtörölte az arcát és térdre tápászkodott.
- Néped hosszú idő óta vár ránk – magyarázta Rutherford – és most eljöttünk. Beteljesítjük a feladatunkat. Elhozzuk számotokra a Tökéletes Világot!
Nicole szótlanul nézett, szinte alig fogta fel a dolgokat. Feje hasogatott, még mindig érezte a belenyilalló fájdalmat.
- Habár még mindig ellenkezel. Ez a fajtád sajátja. ragaszkodók vagytok – mormolta kissé bosszankodva Rutherford – De ne aggódj! Ezeket a felesleges dolgokat ki fogjuk irtani belőletek. Ragaszkodás, szeretet, harag, gyűlölet. Feleslegesek az új világ számára.
Nicole motyogott valamit. Wozief felvonta a szemöldökét.
- Mit mond? – a nő megrázta a fejét.
- Baromság – az Alapítók összenéztek - Ha ezek a dolgok nincsenek… Akkor az élet felesleges!
- Dehogy! – legyintett Wozief – Mindig lesz új cél. Az élet fenntartása, az evolúció legyőzése, a tökéletesség elérése! A hangyák élete talán felesleges?
Nicole kuncogott, majd krákogni kezdett. Fölényesen nézett szembe Wozieffel.
- És mi lesz, ha elérjük a tökéletességet? Mi lesz mikor már nem lesz cél?
- Eggyé válunk. Megteremtjük a végső állapotot. Egyetlen organizmussá fejlődik a világ és végül nem marad más, csak mi. Már nem lesz szükség célokra. Mi leszünk az élet. Örökké.
- Unalmasan hangzik – mondta pimaszul Nicole. Újra felüvöltött a fájdalomtól.
- Talán mégsem vagy olyan különleges Nicole Chambers! – morogta Wozief – Talán egyszerűen itt és most el kéne pusztítanunk!
- Meg fogja érteni – szólt közbe Rutherford – Vagy meghal. Hibákra nincs szükségünk.
Wozief bólintott.
- Életben maradsz Nicole Chambers. Legalábbis egyelőre. Az új beosztásod a főváros belső ügyeivel foglalkozó bizottságnál lesz – mélyen a nő szemébe nézett – Ha elárulod mi történt itt, ha bármit megpróbálsz tenni, ami árt nekünk, akkor elpusztítunk és kitörlünk a történelemből. Hidd el, meg fogjuk tudni – újra a papírjaira vetette a tekintetét, Nicolenak csak egyszerűen legyintett – Elmehet!
Nicole Chambers már nem félt. Végzetes düh járta át a testét. Felemelt fejjel sietett ki a kapun. Sean Rutherford szája kegyetlen mosolyra húzódott.
- Arrogáns és nagyképű. Azonban a kezem alatt mindenki megtörik. Egy pár nap, hét, talán hónapok és elpusztul az a Nicole Chambers, akit most láttunk. Erről kezeskedek.
Wozief bólintott. Ismerte Rutherford technikáit, tudta, hogy társa képes lesz megtörni, még egy olyan erős egzisztenciát is, mint ez a nő. Intett az őrnek, hogy hívja be a következőt. Hosszú nap lesz a mai. 

2012. január 3., kedd

Az ember a színfalak mögött 2

Az ezüstszínű szem megrebbent. A valóság mintha elcsúszott volna, az idő lelassult. Brian rettegve hátrált, a hadnaggyal és a professzorral együtt. Kratan nem értette miért félnek tőle. Talán nem értették meg? Együtt megmenthetik ezt a világot. Bár, igaz, először ő sem értette. Emlékszik a régi énjére, emlékszik, ahogy ott állt Ian Banks irodájában, az admirális pedig kedvesen rámosolyog. „Hogyan?” kérdezi, és Banks megadja a választ. Megadja a választ mindenre. A szülei soha nem voltak egy véletlen rablás áldozatai. Banks ezt is elmondja. Ő volt az, aki elrendelte a halálukat. És Kratan őrjöng, ordít, próbálja elpusztítani keresztapját, de az egy lágy mozdulattal a falnak csapja és megbénítja. „Meg kell értened” mondja, „Születésed előre elrendeltetett. Nem hiába barátkoztam össze a szüleiddel. Hidd el, nekem is fájt, hogy meg kellett öljem őket, de szükségszerű volt. Attól kezdve teljesen hozzám tartoztál. Felkészítettelek a közelgő feladataidra.” Feladatok? Kratan nem érti. Elméjében gondolatok tucatjai kavarognak. Maga előtt látja anyja és apja arcát. Lassan halványulni kezdenek, mintha soha nem is lettek volna. Emlékszik, hogy szerette őket, de ez az érzés lassan tovatűnik. Banks megmutatja neki a sorsát, megmutatja a tökéletes világ képét. A tökéletes világban nincs fájdalom, nincsenek érzések, hisz ezek mind feleslegesek. Kratan felordít. Undorodik ettől az álomképtől, végtelenül groteszknek és embertelennek tartja. Hosszú órák telnek el, Banks még mindig mesél. A sötétség ravasz, tudja, hogyan hasson Kratanra és a fiú lassan kezdi érteni. A sorsa elkerülhetetlen. Egy idő után, valamikor hajnalban megszereti Banksot, Merlint, az Alapítókat és a Tökéletességet. Már nem lát sötétséget, csak vakító erejű fényt. Kínzottan felsikolt, ezzel hagyja maga mögött régi énjét. Végtagjai elernyednek, ahogy Merlin elengedi. Térdre borul, de szinte egyből fel is kel. Ő az Aranygyermek, nem pedig valami gyenge szolga.
Kratan biztos benne, hogyha megpróbálná elmagyarázni Brianéknak, akkor ők is megértenék. Azonban nincs idő, az imafülkéket vissza kell szerezni, a sötétséget el kell pusztítani. Az utóbbi órákban Merlin megtanította, hogyan keltse életre a benne lakozó erőt, hogyan váljon eggyé a mágiával és használja fel a saját céljaira. Egy könnyed mozdulatot tesz Grimoire felé, aki kitárt karokkal ontja magából a varázslatokat. Ostoba, gondolta az Aranygyermek. A legyintésével egy pillanat alatt megszabadítja Grimoiret a jobb kezétől, mely most barnás, büdös vérben tocsogva esik a padlóra.
Marrick Susannahék felé nézett és lassan megindult feléjük. Úgy döntött, nem akar meghalni egy gyilkosért. Brian észrevette miközben az imafülkék biztonságot nyújtó fedezéke mögé bújt.
- Potter professzor! – kiáltott utána.
- Megölte Parsonst! – vette oda neki a professzor meg sem fordulva közben. A háttérben Grimoire és az Aranygyermek ádáz küzdelmet vívtak. Ezüst és zöld színű villámok cikáztak körülöttük.
- Tudom. De mi van, ha igaza van? – Marrick egy pillanatra megremegett. Megállt, épp az oszlopok előtt – Az ott nem Kratan! Hát nem veszi észre, hogy Merlin mennyire megváltoztatta?
Marrick oldalra sandít. Kratan érzelemmentes arccal löki el magától Grimoiret és újabb varázslatra készül. Merlin zsebre tett kézzel, mosolyogva figyeli az eseményeket.
- Maga mit gondol, hadnagy? – kérdez Brian segélykérően. Moore a levágott karjára néz és megrázza a fejét.
- Nem tudom.
- Nem kell kedvelnie! – erősködik Brian – Csak hinnie kell! Ha itt maradunk Kratan megöl mindannyinkat. Az a Kratan, akit megismertem nem tenne ilyet!
- Grimoire megpróbált megölni minket – morogta Moore. Brian szomorúan bólintott.
- Tévedésből. Kratan tudatosan fog megölni minket. Hallhatta mit mondott!
Marrick Potter professzor megdermedt. Az oszlopok között bujdosó Susannahra és Malcolmra nézett, akik egymást átkarolva guggoltak biztonságos távolságban. A közelükben Enrique bíboros remegett.
- Bocsáss meg barátom! – suttogta majd sarkon fordult és Brianék felé kezdett futni. Merlin észrevette a pálfordulását, azonban úgy tűnt nem érdekli. Figyelmét továbbra is a tanítványa és öreg barátja csatája kötötte le.
Grimoire már alig vérzett, a beépített érzékelők elállították a jobb karjánál a vér áramlását. Ujjaival egy kört írt le, mire kék energianyaláb tört elő és telibe találta Kratant. A fiú egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de sikeresen talpon tudott maradni. A tér elhajlott körülötte mikor kinyújtotta a kezét. Az így keletkező mágikus féreglyuk Grimoire minden támadását elnyelte.
- Túl sok volt ez a háromezer év! – nevetett Kratan.
- Kétezer-kilencszázhatvan év! – ordította Grimoire beszédmodulja mely egyre érthetetlenebben recsegett. Az ég felé nyúlt és egy rántással letörte a mennyezet egy darabját. A hatalmas szikladarab Kratan felé száguldott, akit meglepetésként ért ez a támadás. A vállánál találta el, mire vagy három métert repült oldalra és elterült a padlón. Merlin felszisszent. Kratan nagy nehezen feltápászkodott. Bal karja szilánkosra tört, pár bordája is megrepedt, de ezen kívül rendben volt.
A csatában szünet következett be. Grimoire szinte már lélegezni is alig tudott, a modul is megsérülhetett, mely az oxigént a tüdejébe juttatta. Térdre borult és krákogni kezdett. Az Aranygyermek elmosolyodott. Itt az ideje befejezni, gondolta. Kinyújtotta a kezét, az ujjai végén ezüstszínű energianyaláb vibrált.
- Nee! – kiáltotta valaki a háttérben. Kratan oldalra sandított. Brian volt az, aki ugyancsak kinyújtott karral mutatott felé. Az ezüstszínű nyaláb megindult Grimoire felé. Brian megdermedt, úgy érezte mintha testét többé nem ő irányítaná. Ujjaiból aranyszínű energia tört fel, mely félúton találkozott Kratan ezüst varázslatával. A robbanás hatalmas erejű volt. Néhány oszlop megrepedt, néhány kiszakadt a helyéről, miközben a mennyezetről szikladarabok potyogtak.
Grimoire kihasználta a pillanatnyi káoszt és feltápászkodott. Meglepődve nézett Brianre, aki kikerekedett szemekkel bámult maga elé.
- Fogják meg az imafülkéket! – kiáltotta oda nekik Grimoire. Brian felocsúdott, zavartan nézett körbe, majd erősen rátenyerelt a közelben álló fülkére.
- Nem! – ordította Merlin és maga elé szegezte a kezét. Varázsolni készült, azonban már késő volt. Grimoire is megfogta a hozzá legközelebb álló imafülkét és a pillanat törtrésze alatt eltűntek a tér eltorzult tölcsérjében. Merlin káromkodott, miközben Kratan lassan közelebb ment hozzá.
- Ez mi volt? – kérdezte meglepődve. Merlin nem szólt semmit. Malcolmékra nézett.
- Intézd el őket! A bíborost kíméld meg, még hasznunkra lehet!
- Hogyan? – kérdezte Kratan.
- Azt mondta folytathatjuk az életünket! – kiáltotta Malcolm. Jeges rémület lett úrrá rajta. Védekezően ölelte át Susannahát.
- Ha életben maradnak, akkor még gond lehet velük – magyarázta Merlin Kratannak – Tedd, amit tenned kell Aranygyermek!
Merlin megfordult és a lépcsők felé igyekezett.
- Folytathatták az életüket. Eddig – vetette oda kifelé menet a rettegő párnak, majd eltűnt a kapu sötétjében.
Kratan szótlanul állt a szinte megsemmisült teremben, majd megindult Malcolmék felé. A férfi remegő hangon kérlelte, miközben Susannah a mellkasába bújva sírt. Enrique távolabb húzódott tőlük.
- Kérlek, Kratan! – esedezett Malcolm. Az ő szemei is megteltek könnyel. Az Aranygyermek feléjük magasodott és onnan tekintett le rájuk. Arca szomorú volt, látszott, hogy ő sem kívánja a halálukat.
- Sajnálom – suttogta Kratan és felemelte a kezét. Malcolm remegve elhúzta mellkasától Susannah fejét és megcsókolta, életében utoljára. A hideg félelem hirtelen elmúlt, mindketten meleg boldogságot éreztek, ahogy ajkaik találkoztak. Testük egy pillanat alatt égett hamuvá, de nem érezték a fájdalmat, erről Kratan gondoskodott. Az Aranygyermek még néhány másodpercig nézte a fekete hamut, majd megragadta a reszkető bíborost és elindultak kifelé. 

2012. január 1., vasárnap

Az ember a színfalak mögött

Ötödik fejezet
                Az ember a színfalak mögött

Zöld villámok csaptak az admirális irányába, ám az egy könnyed kézmozdulattal hárította Grimoire támadását. Az öreg mágus azonban tovább támadt. Különféle színű mágikus csóvák lövelltek Banks felé, de egyik sem volt képes kárt tenni benne. Úgy tűnt a védekezés szinte semmiféle erőfeszítésbe sem került az admirális számára. Légies mozdulatokkal legyezett a kezével, arcán kimért mosoly ült. Egy idő után aztán végül megelégelte Grimoire próbálkozásait.
- Elég! - dörrent Banks hangja, melyet a terem ódon falai csak még jobban felerősítettek. Grimoire megdermedt, a csapat tagjainak végre nem kellett eltakarniuk a szemüket a villózó fények miatt.
- Köszönöm - mosolygott Banks. Végignézett a termen, a középen álló imafülkéken és a csapaton is - Egész népes társaságot gyűjtöttél magad köré, barátom.
- Nem vagyunk barátok - Grimoire szinte köpte a szavakat. Banks mosolya szélesebb lett. Bólintott.
- Igaz. Te már nem tekintesz rám úgy, mint egy barátra - a többiek felé fordult - Elnézést még be sem mutatkoztam. Mærlynn Ambrosius vagyok, bár ez idáig valószínűleg Ian Banksként ismertek Önök - volt valami fura ősi akcentus a hangjában, mikor kimondta a nevét.
Brian végigmérte Merlint. Egyáltalán nem tűnt öregnek. Sportos alkata és fiatalos arca miatt legfeljebb harmincöt, negyven évet adott volna neki. Gyönyörű ében színű, hyperionról származó selyemmel szőtt öltönyben volt, mely teljes eleganciát biztosított számára. Volt valami félelmetes benne, bár Brian nem tudta volna megmondani micsoda. Talán a szemei, vagy a mosolya, mely már szinte kivillantotta hófehér fogait.
- Kifejezetten rosszul nézel ki, barátom - vetette oda Grimoirenak. A gépi hang horkantott.
- Gondolom követted őket - mutatott a csapatra. Banks megrázta a fejét.
- Nem. Kratan mondta el, hogy mit tudtak meg a Typhonról - Brian szeme elkerekedett.
- Kratan? Mit csinált vele? - kiáltotta. Merlin széttárta a karjait.
- Mit csináltam volna vele?  - Grimoirera nézett - Talán valamiféle gyilkosnak hisztek? Kratan a keresztfiam - szünetet tartott - Ő is eljött velem.
Kettőt tapsolt, mire lépések zaja hallatszott, egyre közelebbről, míg végül egy barna és szürke rongyokba csavart csuklyás alak lépett ki az oszlopok közül Merlin mellé. A szakadt rongyokon néhol felfénylett pár aranyszínű, vagy épp ezüstszínű rúna. Hirtelen lehűlt a levegő körülöttük, ahogy a csuklyás alak a kör alakú terembe lépett. Lassan felemelte a két kezét és lehúzta fejéről a csuklyát. Kratan Ky’retky kissé már borostás, marcona arca nézett szembe velük.
- Kratan - suttogta Susannah. Örült, hogy láthatta a férfit, jobb vezetőnek tartotta, mint Briant vagy Moore-t.
- Jól vagy? - kérdezte Brian a barátjától fennhangon. Kratan bólintott.
- A Birodalom nevében sajnos vissza kell szereznem az imafülkéket - kezdett bele Merlin - És téged is törvény elé kell állítanom, öreg barátom.
Grimoire felkacagott.
- Törvény? Miféle törvény? Én sokkal magasabb hatalmaknak felelek, mint a Birodalom.
Merlin sóhajtott és hosszasan megrázta a fejét.
- Értem - hosszas szünetet tartott, mélyen Grimoire szemébe nézett - Viszont a többieket engedd el. Nem rájuk tartozik ez az egész.
- Ez mindenkire tartozik - vágott vissza Grimoire és támadó pozíciót vett fel. Merlin felhúzta a szemöldökét.
- Képes lennél megölni őket? Ártatlanokat?
A vén mágus felkacagott.
- Úgy mondod ezt, mintha tőled távol állna!
Jeges űr terült el a termen. Mindkét fél hosszasan méregette a másikat. A csapat próbált távolabb húzódni tőlük, miközben azért az eseményeket is figyelemmel akarták kísérni.
- Gyertek! - nyújtotta ki Merlin a karját feléjük - Ideje, hogy befejeződjön számotokra ez a rémálom. Menjetek haza. A Birodalom kárpótolni fog titeket - Malcolm horkantására hozzátetette - bár tudom, hogy ezek után semmi nem tud kárpótolni titeket.
Malcolm megszorította Susannah kezét és ketten elindultak az admirális irányába. Enrique egy kis tétovázást követően sietve követte őket. Immár csak Brian, Moore és Marrick álltak Grimoire oldalán a körnek.
- Mire vártok? - kérdezte Susannah - Megpróbált megölni minket! Parsonst meg is ölte!
Brian előtt átsuhantak az előző órák, napok eseményei. Szeme előtt látta újra Parsons élettelen arcát, a rendőrök kiáltásait, halálhörgéseit az albérletében. Maga előtt látta az általa megölt bérgyilkos utolsó pislantásait. Lába megmozdult, aztán végül mégis visszakozott elindulni. Bár őrültségnek hangzott, de hitt Grimoirenak. Elhitte neki, hogy Merlin és a fülkék veszélyt jelentenek. A kép csak így állt össze. Mégis miért próbálta volna meg ilyen kényszeredetten megvédeni őket Merlintől?
- Kratan… - szólította meg barátját végül - Te nem érzed, hogy valami sántít?
Az ifjú arisztokrata megrázta a fejét.
- Az imafülkék segíthetnek elhozni a tökéletes világot, Brian. Az emberiség már évezredek óta erről álmodozik, és most lehetőségünk van létrehozni!
- Fiú, semmit nem tudsz te Merlin valódi terveiről - nevetett keserédesen Grimoire. Kratan megrázta a fejét.
- Mindent tudok. A legpontosabb részletekig. Az én küldetésem, hogy bevégezzem az ő tervét.
Grimoire szemei összeszűkültek, ujjai ökölbe szorultak.
- Küldetésed? - sziszegte és a legrosszabbról tartott. Merlin elmosolyodott.
- Az a lénye értelme, hogy elhozza a tökéletes világot. Ő az Aranygyermek!
Grimoire hátrálni kezdett, mire Kratan szemei ezüstösen felfénylettek, a ruháján található rúnákkal egyetemben.
- Csatlakozzatok a célunkhoz! - mondta Brianéknek furcsa, földöntúli hangján - Hozzuk el együtt a Tökéletességet… vagy pusztuljatok együtt a sötétséggel!
A terem vibrálni kezdett, a padló megrepedezett, miközben Kratan felemelkedett a levegőbe. Grimoire varázslatokba kezdett, míg Susannahék rémülten futottak be az oszlopok takarásába. Brian hinni sem akart a fülének. Kratan, akit eddig a barátjának hitt, egyszerűen elpusztítja őket, ha Grimoireral tartanak. Jeges rémület lett úrrá rajta, bár ezúttal nem azért, mert félt az esetleges haláltól, hanem azért, mert félt attól, ami Kratanból lett. Az Aranygyermek kegyelmet nem ismerve magasodott feléjük, miközben Ian Banks admirális, Mærlynn Ambrosius szája kegyetlen mosolyra húzódott.