Bukott angyalok balladája 5

A víz lágyan csordogált a mesterségesen kialakított apró vízesésen keresztül a bambuszokkal tűzdelt tavacskába, hogy majd egy egyszerű szerkezeten keresztül újra a műemlék tetejére kerüljön és a körforgás elölről kezdődjön. A világtól elzárva, a Gæta emlékmű gyönyörűen festett a napsütésben. A márványból kialakított istenszerű alak fehéren ragyogott a szürke trónján ülve, miközben mögötte az örök igazságosságot jelképező mérleg tökéletes egyensúlyban állt már több száz éve. A helybéliek még mindig tisztelték az öreg Uther Gætát, aki majd ezer évvel ezelőtt uralta Artus vidékét. Ebből a tiszteletből fakadóan nem rombolták le az emlékművet, bármennyire is sokan istenkáromlónak tartották az istenként megörökített Uthert.

A Gæták voltak azok, akik megalapozták a kultúrát a kontinensen. Múltjuk titokzatos és sokszor nevetséges babonákba veszett, de az uralkodásukról sem sok feljegyzés maradt meg. A térség új urai gondoskodtak róla, hogy a lakosság elfelejtse őket. Főként az ambrosiusok próbálták meg ápolni a hagyományt, hisz ők voltak a gæták legközelebbi rokonai. Így aztán hosszú viták és harcok árán sikerült elérniük, hogy ez az egy emlékmű megmaradjon és a gæták ne a múlt gonosz diktátoraiként maradjanak meg a köztudatban.

Egy feketehajú kisgyerek üldögélt most Uther márványölében és vidáman szemlélte a tájat. Kezében egy marék cseresznyét tartott, abból csipegetett néha. Bár a szél aznap elég erős volt, az Uther mögött függő mérleg meg sem moccant. A technikájára a helyiek soha nem jöttek rá, sokan mágiát sejtettek mögötte. Az egyik felén egy fehér, nehéz márványgömb foglalt helyet, a másikban pedig egy fekete.

- Az öreg Lopastól loptad a cseresznyéket? - szólalt meg egy vékony gyerekhang a szobor mögül. A feketehajú fiú először összerezzent, majd elvigyorodott és hátrafordult.

- Grimoire! Hoztam neked is!

A hosszú barna fürtökkel rendelkező gyerek megkerülte Uthert és megmutatta a két tenyerét, amik tele voltak cseresznyékkel.

- Köszi, de én is hoztam magamnak! - azzal nevetésbe törtek ki.

- Tudtam, hogy itt talállak! Mindig itt vagy, ha épp gondolkodsz.

Mærlynn ránézett a gombszerű fekete szemeivel.

- Ma fogok hozzámenni Cæliához. Nem is ismerem.

- Idegesítő lány - vetette oda felhúzott orral Grimoire.

- Azt mondta apa, hogy elkezdődik a nagykorúvá válásom. Hogy nemsokára majd át kell vennem tőle az irányítást. Pár év és én leszek az Ambrosius ház feje - húzta ki magát Mærlynn.

- Nem hangzik jól - vigyorgott Grimoire - Ez azt jelenti, hogy nem fogunk már többet együtt játszani? - hangjában szomorúság csendült, habár próbált nagyfiúként viselkedni. Mærlynn kiugrott Uther öléből és komolyan Grimoire szemébe nézett.

- Mi mindig együtt leszünk!

Azzal előrenyújtotta a kezét és Grimoire kezet fogott barátjával. A szél süvített miközben a mérleg nyelve egy pillanatra oldalra billent.

Hajnalodott már mikor Grimoire bevágtatott Artusba. Ő maga és a lova is teljesen kifulladt az egész napos vágtától, de nem volt ideje pihenni. Leugrott a lováról, azonban a lába megbicsaklott a fáradtságtól és térdre esett. A város és annak környékén nem tapasztalt semmilyen ellenállást, ami csak egy dolgot jelenthetett: Mærlynn győzött.

- Mordred uram! - kiáltott egy városi polgár majd Grimoirehoz szaladt és felsegítette az ifjút. Grimoire ismerte a férfit, legalábbis látásból.

- Köszönöm. Mi… mi történt?

A férfi kicsattanó örömmel felelt.

- Győztünk uram! Lord Ambrosius legyőzte Garethet és mi is sikeresen ellenálltunk a felkelő hordáknak, akik még utolsó lélegzetükkel is az árulóért küzdöttek.

- Ez… igazán jó hír - erőltetett egy mosolyt az arcára Grimoire.

- Jöjjön uram! Bekísérem a szállására! A felesége és az anyja is Önt várják.

Grimoire azonban megtorpant és megrázta a fejét.

- Mærlynn. Mærlynnel kell beszélnem - fújtatta.

- Pihennie kell uram - vetett ellent a férfi.

- Majd utána pihenek. Köszönöm a segítségedet…

- Lothar uram.

- …Lothar - majd egy marék aranyat nyomott a férfi kezébe.

- Biztos benne uram? - Grimoire bólintott, mivel Lothar már nem ellenkezett, boldogan folytatta az útját. Grimoire összeszedte minden erejét és az Ambrosius ház felé vette az irányt. A fekete fából készült, igényesen megmunkált ház most komoran állt az Uther tér közepén. Őrök nem őrizték, úgy tűnt kimenőt kaptak a napra, így Grimoire mindenféle kérdezősködés nélkül lépett be az Ambrosius ház homályos csarnokába.

Bent alig pár gyertya világított csak, egyébként nyomasztó sötétség uralkodott. Grimoirenak idő kellett, míg a szeme megszokta a homályt, mire észrevette Mærlynnt, aki most a csarnok végében álló trónuson ült.

- Győztél! - mondta fennhangon Grimoire miközben az arcán nyugodt mosoly terült el. Bár biztos volt benne, hogy Mærlynn fog győzni, mégis féltette barátját.

- Ez csak természetes - hallatszott barátja sima hangja a sötétből, majd hozzátette - Nem éreztem semmit.

- Mi? - kérdezte meglepődve az ifjú Mordred - Hogy érted?

- Azt hittem, ha elpusztítom az Átokhozót, akkor érezni fogom, ahogy helyreáll a világ. Eltűnik a sötétség. Nem éreztem semmit. Furcsa - kicsit előrébbdőlt, így a trón mellett elhelyezett gyertyák épp megvilágították az arcának az élét.

- Ez nem meglepő - kezdte Grimoire, bár tudta, hogy óvatosan kell fogalmaznia. Nem akarta megsérteni a barátját - Voltam Belinánál. Az utolsó üzenete a számomra az volt, hogy… hogy nem mi vagyunk, hogy nem Te vagy a Kiválasztott.

Hosszú csend következett. Mærlynn nem mozdult, a gyertyák lágy fénye játékosan nyaldosták az állát.

- Értem - szólalt meg végül a fiatal Ambrosius, majd furcsa, nyugtalanító mosolyt csalt az arcára - Pihenj le, barátom. Hosszú és fárasztó utad volt. Anyád és feleséged már vár - azzal hátradőlt a sötétségbe.

Grimoire nem akarta egyedül hagyni barátját, de el kellett ismernie, hogy valóban fáradt volt, és már vágyott látni a szeretteit is. Így aztán megfordult és a kijárat felé igyekezett. Félúton azonban visszafordult és Mærlynnre nézett.

- Mi történt Garethel? Eltemetted?

- Óó… Gareth még él. Még hasznomra válhat - mondta negédes hanglejtéssel Mærlynn, amitől Grimoire hátán végigfutott a hideg. Még élénken élt az emlékezetében a kép, ahogy a Vörös Király kinézett miután Mærlynn megfosztotta a tudatától. Azonban nem akarta még ezen aggályait is most barátjára aggatni. Mindkettejüknek pihennie kellett.

Evaine egyszerre sírt bánatában és örömében mikor meglátta. Bánatában, mert emlékezett a sok szörnyűségre, amit Gareth uralkodása alatt kellett elszenvednie, és örömében, mert végtelenül boldog volt, hogy a férje végre hazatért, a sötétség eloszlott Artus fölött. Grimoire szeretette volna még tovább ölelni, még tovább csókolni hitvesét, azonban a fáradtság erősebbnek bizonyult nála, így végül csak annyi ereje maradt, hogy bebújjon az ágyába. Régi barátként köszöntötte a régi ágyát, amin már majd egy éve nem feküdt. Be kellett látnia, hogy bizony mérhetetlenül kényelmesebb volt, mint azok az összetákolt, rögtönzött ágyak, amikben a háború alatt aludt. Így aztán hamar el is nyomta az álom. Még érezte, ahogy felesége, Evaine is bebújik mellé és átkarolja.

Grimoire aznap este két titokzatos férfiról álmodott, akik hatalmas házak és lebegő kocsik előtt küzdöttek. Az arcuk kivehetetlen volt a számára, azonban fiatalnak tűntek. A háttérben az ég hirtelen felnyílt és fénylő, áttetsző lila csápok törtek elő a világokon túli résből. A két harcoló egy pillanatra megfagyott, egymást bámulták, majd az utolsó összecsapásuknál véget ért az álom. Grimoire fújtatva kelt fel az ágyában. Nem tudta megfejteni teljesen, hogy mit látott, azonban abban biztos volt, hogy a Kiválasztottak küzdöttek.

Oldalra nyúlt, hogy kezét végigsimítsa Evaine gyönyörű haján, azonban felesége nem volt mellette. Grimoire megdermedve bámulta az ágy azon részét ahol Evainenek kellett volna feküdnie. Hideg verejtékcseppek folytak végig a homlokán, azonban az ajtó hirtelen kinyílt és Evaine jött be rajta az anyjával együtt. Grimoire megkönnyebbülten sóhajtott és hátradőlt.

- Ne ijesztgessetek! - nevetett, ám Evaine és Ginevre nem válaszolt. Grimoire felült és csak akkor vette észre, hogy a két nő kezében kés van. Mindkét nő szemei fennakadtak, arcuk teljesen élettelen volt.

- Anyám… - csak ennyit tudott kinyögni Grimoire mielőtt az anyja ráugrott volna és megpróbálta volna a mellkasába döfni a kését.

A kés célt tévesztett, Grimoire erősen megragadta anyja karját és eltartotta maga mellől, azonban még így is sikerült felszántania az oldalát. A csípős érzés végigszaladt az ifjú Mordred testén és felébresztette bágyadtságából. Oldalról Evaine közeledett. A kése lecsapott, ám Grimoire ügyesen félreugrott és immár pucéran nézett szembe a két szeretett nőjével.

- Mi van veletek? - kiáltotta - Őrség! - azonban senki nem jött segítségére. Valószínűleg a nők elvágták az őrök torkát, ahogy az övét is készültek.

Evaine előrelendült és suhintott egyet a késével. Grimoire elegánsan félreugrott előle, ám az anyja már várta a másik oldalról. A kés ezúttal a bordái alá talált be. Grimorie felordított és hátratántorodott. Fények táncoltak a szeme előtt, a két nőt alig tudta kivenni közöttük. Teljesen elvesztette az egyensúlyát és nekiesett az ajtónak. Evaine Ambrosius és Ginevre Mordred kegyelmet nem ismerve közeledett feléje. Grimoire érezte, hogy minden ereje elhagyja, így cselekednie kellett. Kezében villámok jelentek meg, melyek hirtelen előrecsaptak. Az egyik csóva átvágta anyja torkát, aki most hangtalanul dőlt el a márványpadlón. A másik Evainét szelte keresztül a mellétől kicsit feljebb. Ő előrefelé zuhant, így Grimoirenak módja volt rá, hogy elkapja haldokló feleségét.

Evaine már nem állt a bűvölet hatása alatt, szemei idegesen kapkodtak, hörögve próbálta venni a levegőt.

- Szer…szerelem! - suttogta Grimoirenak - Bocsáss meg…

Grimoire halkan csitította.

- Ne beszélj! Maradj nyugton, megmenetelek! - könnyekkel telt meg a szeme. Evaine megrázta a fejét.

- Már késő… Magadat mentsd... Mærlynn…

Grimoireba mintha villám csapott volna. Szeme kitisztult.

- Mi van vele?

- Ő… ő tette ezt velünk… Sajnálom… - vér bugyogott elő a száján, mire Grimoire gyengéden leengedte a testét. Evaine kínzottan rángatózott, miközben az ifjú Mordred szemügyre vette a saját sebét. Nem volt ideje mérlegelni.

- Szerelmem… Örökké szeretni foglak! Bocsáss meg! - azzal sírva átölelte Evaine testét. Kettejük körül kék aura jelent meg, Evaine halálos hörgése egyre erőteljesebb lett, míg Grimoire sebe begyógyulni látszott. Pár perc múlva Evaine elhallgatott és az egész házban már csak Grimoire Mordred sírását lehetett hallani.

Mærlynn Ambrosius elégedetten szemlélte Uther Gæta szobrát. Tudta, hogy már nem sok idő és megérzi, ahogy Grimoire Mordred elhagyja az evilági életet és magával viszi a sötétséget is. Ez volt az egyetlen magyarázat. Nem Gareth volt az Átokhozó, hanem Grimoire. Mordred utolsó lehetőségeként megpróbált hazudni neki Belinea utolsó szavairól, arról, hogy nem ők a Kiválasztottak, ám ez olyan átlátszó hazugság volt, hogy Mærlynn nem is értette, Grimoire hogyan képes ezt előadni számára. Sokkal férfiasabb és hősiesebb lett volna, ha ott helyben megütköznek, ám Grimoire a gyáva utat választotta. Mærlynn biztos volt benne, hogyha ő nem cselekszik, akkor Grimoire sújt le rá álmában.

Az ég megdörrent és zuhogni kezdett az eső. A kis tavacska hamar megtelt és lassan kezdett kiönteni a zöld fűre. Hosszú percek teltek el és Mærlynn nem érzett semmi változást. Ez kezdte nyugtalanítani, de ő türelmes volt. Tudta, hogy Evainék elvégzik a dolgukat. Még Grimoire hazatérte előtt varázsolta el őket és várt a megfelelő alkalomra.

Hirtelen azonban egy ismerős mágikus erő tört be a környezetébe. Mærlynn megfordult és megpillantotta a viharban közeledő Grimoiret.

- MæRLYNN! - ordította miközben a kezében tűzgolyó jelent meg. Mærlynn elmosolyodott és könnyedén hárította a barátja támadását.

- Átokhozó! - köszöntötte eszelős vigyorral - Az ilyen támadások hasztalanok ellenem! Megfejtettem a mágia forrását! Odáig jutottam ameddig még az Alapítók sem merészkednek!

Grimoire nem figyelt rá, újabb támadást indított ellene. Vörös villámok borították el a műemléket.

Mærlynnek még idejében sikerült elugrania előlük és ellentámadásba lendült. A föld megremegett az intésére és hatalmas repedések jelentek meg rajta. Ahol eddig Grimoire állt a föld most kifordult magából, felemelkedett és lebegni kezdett. Mærlynn összecsapta a két tenyerét mire a robusztus földdarabok egymáshoz csapódtak. Grimoirenak még időben sikerült leugrania a darabok által hagyott árokba, mely kezdett megtelni vízzel az esőben.

- Miért Mærlynn? - ordította a felé magasodó Ambrosiusnak.

- Mert a prófécia megjövendölte! Pusztulnod kell Átokhozó! - újra felemelte a kezét, mire az esővíz Grimoire fölé magasodott és burokba zárta. Grimoire fuldokolva csapkodott a kezével. Mágikus tűzcsóva csapott fel a gödörből, amely elpárologtatta a Grimoiret körülvevő vizet. Az ifjú Mordred hörögve tántorgott előre.

- Igazat mondtam Mærlynn! Nem mi vagyunk a Kiválasztottak! - majd motyogva hozzátette - Már abban sem vagyok biztos, hogy az Átokhozó valóban az ellenségünk.

- Hazudsz! - ordította Mærlynn és a végső csapásra készült. Jobb kezét áttetsző lila aura vette körül, mely egyre nagyobbra nőtt. Grimoire összeszorította a fogát és ő is varázsolni készült.

Az égen hatalmas villám futott végig és a két hős, a valaha volt két barát összecsapott. A mágikus erő olyannyira koncentrálódott, hogy mágusok még városokkal arrébb is érezték. Az összecsapó mágia kitépte a két küzdőt és a robbanást a térből és így mérföldekkel arrébb tértek magukhoz. Uther Gæta szobra és az emlékmű érintetlenül nézte a hatalmas árkot, melyből később egy új tó lett.

Grimoire lassan feltápászkodott a sárból. Bal karját elvesztette és több kisebb sérülést is szerzett. Egy mozdulattal elállította a vérzést és összevarrta a sebet. Mérhetetlen fájdalmat érzett egész testében, de ez nem is volt ahhoz fogható, amit a lelkében érzett. A távolba tekintett, ahol látta Artus vihar tépázta városát. Mærlynn azonban nem volt a közelben. Grimoire tudta, hogy nem sikerült megölnie barátját, de örült, hogy Mærlynnek sem sikerült megölnie őt. Lassan, a fájdalomtól bágyadtan megfordult és a hegyek felé igyekezett. Várnia és tanulnia kellett.

Grimoire gépi hangja elhallgatott. Brian és a többiek szomorú arccal bámultak maguk elé. Az öreg mágus megtörölte a szemét, amiben néhány könnycsepp jelent meg.

- Sajnálom - szólalt meg végül Brian.

- Az évszázadok alatt… - suttogta a rekedt gépi hangon az öreg Mordred - Sokszor vétkeztem. Sok embert megöltem. Ne sajnálj, fiam.

- Mindenki vétkezik - mormogta Potter professzor. Brian meglepődve pislantott fel rá. Úgy tűnt a professzor megbékélt barátja halálával - De összességében jó célért küzdött.

- Így lenne? - krákogta kuncogva Grimoire - Talán. De Belinea megmondta: „Minden csak meglátás kérdése.”

- Sajnálom, hogy olyan sok szörnyűséget okoztam, főleg maguknak! - suttogta miközben Potter szemébe nézett, majd Brianra vetette a tekintetét - Fiam. Te vagy az Átokhozó, de ne rémítsen meg a név. Nem számunkra, hanem a sötétségre hozol átkot!

Még egyszer utoljára erősen megszorította Brian kezét.

- Szerettelek volna én tanítani… sok mindent szerettem volna… A könyveimből tanulhatsz… Most pedig… - a hangmodulátor hörgő hangot hallatott - pihenni fogok… Csatlakozok a szerelmemhez és a családomhoz!

Brian érezte, ahogy a keze szorítása alábbhagy, majd teljesen elernyed. Grimoire Mordred szemei üvegesen tekintettek a semmibe és csend ereszkedett a konyhára. Már csak a még működő gépek pityegése töltötte be a teret.

Uther Gæta trónon ülő szobra mohától benőve bámult előre a sötétbe. Már több ezer éve háborítatlanul állt a valaha volt Artus városától délre. Sokszor próbálkoztak a ledöntésével, elpusztításával, mikor kellett a hely az építkezésekhez, azonban egy titokzatos alak megvette az egész térséget és nem hagyta, hogy elpusztítsák a műemléket.

Idáig nem értek el a városok fényei és hangjai, így teljesen háborítatlannak és nyugodtnak tűnt a hely. Az egyetlen zajforrás a szobor körül csörgedező vízesés volt. Most azonban valaki megzavarta a nyugalmat. Egy sötét, öltönyös alak tartott a szobor felé. Arca komor volt, fiatalos megjelenése most kivételesen megviselt volt, látni lehetett rajta azt a több ezer évet, amit átélt.

Merlin közelebb lépett a szoborhoz, majd lesimította Uther fejéről a port. Tekintetét a szobor mögötti mérlegre fordította és közelebb lépett hozzá. Kezével felemelte a fehér márványgömböt, mire kezét lila aura járta át és egy könnyed mozdulattal összemorzsolta a gömböt. A mérleg több ezer év után kimozdult az egyensúlyából a fekete gömb felé, Mærlynn Ambrosius pedig elégedetten mosolyodott el. 

Bukott angyalok balladája 4

Grimoire magára öltötte kék palástját és felpattant a lovára. Mærlynn már indulásra készen állt, ő nem kívánt magával vinni embereket sem. Grimoire viszont ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy kisebb csapat elkísérje őket a visszaúton. Gawain király megígérte, hogy amint tud csatlakozik a bosszúhadjáratukhoz, azonban még mindig voltak portyázó vörösök az ország északi részén és először velük kellett leszámolnia. A Vörös Király még fizikailag élő testét Mærlynn egy fakoporsóba zárta és kiadta a katonáinak, hogy heti háromszor itassák meg. Mióta az apja az egyik ütközetben életét vesztette, Mærlynn parancsolt az egész ambrosius seregnek.

Dél fele járt már mikor elindultak. A tikkasztó hőségben a lovak csak lassú tempót tudtak gyakorolni, ami egyre csak fokozta a fiatal urak idegességét. Minden perc számított, ha élve akarták még viszontlátni szeretteiket.

Útjuk során szembesülniük kellett a háború okozta pusztítással. A legtöbb faluban ahol megálltak viszonylag barátságosan fogadták őket, azonban érezni lehetett, hogy az emberek belefáradtak a háborúskodásba. A városok és faluk lakossága néhány helyen kevesebb, mint száz főre esett vissza. Máshol teljesen elnéptelenedtek a települések és csak a romos házak mutatták, hogy egykor ott éltek.

A hírek nem voltak kecsegtetőek. Gareth megerősítette Artus és környékének védelmét és a környező településeket kezdte fosztogatni. Úgy tűnt nem törődött azzal, hogy a Vörös Király meghalt, délen birodalomépítésbe kezdett. I. Gareth Ambrosius királynak kezdte hívatni magát és hatalmas szobrokat állítatott. A Vörös Király állítása, miszerint Gareth felkoncolta Cæliát, igaznak bizonyult. Azonban szökött városiak elmondása szerint a mordredek közül egyedül a rá veszélyes Langrest, Grimoire nagybátyját ölette meg, Evain és az anyja éltek, bár abban a menekültek nem voltak biztosak, hogy nem esett bántódásuk.

Grimoire érezte a feszültséget barátja és ő közte. A nappalok folyamán Mærlynn elől lovagolt, ha esetleg Grimoire mellé vágtatott, akkor sem szóltak pár szónál többet egymáshoz. Este pedig a sátrában volt egyedül, katonái nem engedtek be hozzá senkit.

Grimoire megsarkantyúzta a lovát és barátja mellé ügetett, majd felé nyújtotta a vizes tömlőjét.

- Innod kell. A nap erősen süt.

Mærlynn ránézett. Nyoma sem volt a pár héttel ezelőtti hősnek, akit az egész birodalomban éljeneztek. Szemei alatt táskák jelentek meg, arca nyúzott volt és borostás. Szeme fehérje kezdett vörösbe fordulni az alváshiány miatt. Elvette a tömlőt és meghúzta, majd visszaadta Grimoirenak.

- Köszönöm. Grimoire – kezdte – Feladatom lenne a számodra.

- Feladatod? – kérdezett vissza mosolyogva Grimoire – Mióta osztunk feladatokat egymásnak?

Mærlynn megengedett magának egy halvány mosolyt.

- A katonákkal együtt lassan haladok. Gareth az én felelősségem, és bár tudom, hogy téged is minél előbb hazahúz a szíved a feleséged és anyád miatt, mégis arra kérnélek, hogy a csapatoddal együtt kerüljetek Xenia felé.

- Xenia. Miért? – bár sejtette a választ.

- Az Alapítók azt mondták segítenünk kell nekik. Ennek érdekében minél többet meg kell tudnunk a jóslatról. Az Átokhozó… Az Átokhozó mindent elronthat.

Grimoire egy percig csöndesen baktatott mellette, majd mélyen a barátja szemébe nézett.

- Két feltétellel.

- És pedig?

- Ha előbb érnél oda, és sikerülne legyőznöd azt a rohadék Garethet, akkor kérlek rúgj bele egyet értem - Mærlynn keserűen felnevetett - A másik, hogy nem hajszolod túl magad. Aludnod kell.

Mærlynn sejtelmesen elmosolyodott.

- Nyugalom. Az utóbbi éjszakák voltak a legnehezebbek. A mágia határait feszegettem.

- Mit csináltál? – kérdezte meglepődve Grimoire.

- Majd idővel elmondom. Ha sikerrel jártam – vigyorgott tovább Mærlynn – A szeretteidet az életem árán is megvédem, barátom. Most menj!

Grimoire bólintott majd visszafordította a lovát.

- Akkor hát… Artusban találkozunk, barátom!

Xenia kezdett újra életre kelni. A falu melletti dombon elhantolták a halottakat (kivéve a Vörös Király katonáit, azokat elégették) és a legtöbb házat sikerült újjáépítenie annak a néhány embernek, akik megmaradtak a háború során. A dögletes bűz eltűnt, a helyét az újonnan ültetett virágok és az élet illata vette át. Grimoire katonáit már messziről köszöntötték a helyiek, felszabadítóként és hősként gondoltak rájuk. A férfiak vizet hoztak számukra a kútból, míg a nők gyümölcsökkel köszöntötték őket. Grimoire megengedte a katonáinak, hogy végre kipihenhessék a háború fáradalmait, ő pedig a kis kunyhó felé vette az irányt. Úgy tűnt Belinea háza semmit sem változott az utóbbi hetekben, a falusiak nem nagyon mertek a vénasszony közelébe menni mióta látomásai voltak. Féltek, hogy megtudják a jövőjüket és nem fog tetszeni nekik.

Grimoire benyitott a kunyhóba, ahol a már megszokott sötétség fogadta. Belinea ezúttal feküdt, habár ugyanúgy körül volt tekerve azzal a rengeteg takaróval, amivel előző találkozásukkor. A vénasszony ha lehet, még öregebbnek tűnt, mint először. Szinte egy csontváz nézett Grimoireal farkasszemet.

- Vártalak, ifjú Mordred - szólalt meg a még mindig hihetetlen lágy hangján. Grimoire mosolyogva felszisszent.

- Nos… ez egy jósnőtől azt hiszem elvárható - Belinea nem viszonozta a mosolyát. Arca végtelen szomorúságról árulkodott.

- Az ifjú Ambrosius továbbvágtatott Artusba, hogy legyőzze a testvérét és felszabadítsa a királyságot - folytatta.

- Sikerrel jár?

- Igen. De nem Gareth árulása, se nem Cælia halála az igazi tragédia. Sötétség közeleg.

- Miféle sötétség? - kérdezte Grimoire, azonban Belinea nem felelt - Meg tudtál valamit az Átokhozóról?

Az öreg elfordította a fejét. Por kavargott a kunyhóban, ami irritálta Grimoire orrát és torkát. Belinea légzése felgyorsult. Krákogni kezdett, mire vér szökött ki az orrán. Grimoire félve közelebb lépett és nyugtatólag a nő kezére helyezte a sajátját.

- Nem segíthetsz, ifjú Mordred - suttogta a nő - Itt az időm.

- Kérlek. Kérlek, mond el, amit tudsz Belinea.

Az öregasszony gurgulázni kezdett, mire egyre több vér lepte el a száját és az orrát.

- Nem… nem ti vagytok… Meg kell találnod… az Átokhozót… nem gonosz… nem sötét…

- Hogy érted? Ő taszítja a mélybe a világot!

Belinea még egyszer utoljára elmosolyodott.

- Ez… khhr.. csak meglátás kérdése… - azzal feje hátrahanyatlott és nem szólalt meg többet.

Grimoire felállt és kilépett a kunyhóból. A napfény égette a szemét, hunyorítania kellett. Bár forróság volt, testét mégis hideg járta át. Nem ők azok, akikről a jóslat szól. Nem ők a kiválasztottak. Elképzelhető lett volna, hogy az Alapítók, akiktől kapták az erőt, akik miatt győzni tudtak, hazudtak nekik? Mi van, ha az egész háború, a Vörös Király, vagy Gareth mind csak színjáték voltak, hogy a terv mozgásba lendüljön. Mi van ha mindvégig csak bábuk voltak egy nagyobb játszmában? Ha ez így van, akkor Mærlynn a vesztébe vágtat. Nem Gareth által, ahogy Belinea is mondta, hanem saját maga által. Az Alapítók tudni akarták, hogy ki képes véghezvinni az akaratukat. Ki az, aki valóban az ő prófétájuk lesz. Mærlynn immár napokat töltött a mágia kutatásával, míg ő csupán ajándékként, eszközként használta. Grimoire beleborzongott ezekbe a gondolatokba. Nem lehet. Mærlynn a barátja, az Alapítók pedig megajándékozták őket. Mégis, most itt, a tűző nap ellenére, ő is érezni kezdte a világban terjedő sötétséget. A távolba tekintett, ahol már látszott Artus hegyeinek sötét sziluettje. Grimoire pedig rohanni kezdett a lova felé.

Majd a Tizenkét Alapító szólt: „Legyen sötétség.” És sötétség lett.

Mærlynn Ambrosius sikeresen belopózott Artusba. A mordred katonák valóban csak hátráltatták volna. Sokat segített számára, hogy ismerte a város köré állított őrséget. Ismerte a mozdulataikat, szokásaikat, ami nem meglepő, hisz valaha a saját katonái voltak. Neki és az apjának tettek esküt, most pedig Gareth rendelkezett felettük. Az ambrosius ház, amely most már városházaként üzemelt, sötéten magaslott előtte. A régi istenek szobrait ledöntötték, azonban nem az Alapítók szobraival helyettesítették őket (hisz nem is tudtak róluk), hanem Gareth kőbe faragott arcai meredtek előre.

Az őrök láthatóan mágusok voltak, mert sokkal gyérebben voltak felszerelkezve, mint a kapuőrség, habár sokkal fontosabb helyet őriztek. Mærlynn elmosolyodott. Mágusok. Kitárta az elméjét és látta, hogy ezeket a tűzgömbökkel dobálózó idiótákat szégyen volt mágusnak hívni. Mærlynn az utóbbi napokban behatóan tanulmányozta a mágiát. Órákat, sőt egész napokat töltött meditációval, és egyre mélyebbre ásott a forrás után kutatva. Immár képes volt felmérni ellenfelei mágikus képességeit, sőt érzékszervei is kiélesedtek, hallotta az őrök szívverését, nehézkes légzésük súlyos hangjait. Ez mindenképpen segítette az Artusba való bejutásnál.

Bár Grimoirenak nem mondta el, de a Vörös Királyra valóban nagy szüksége volt. Mindenképpen kellett számára egy, még élő test, amelynél tanulmányozhatta, hogyan kapcsolódik a mágia az élő szervezetekhez. Míg el nem indultak, volt ideje megvizsgálni a Vörös Királyt. A teremtő erő, a tiszta mágia ugyan csak lenyomatában, de átjutott a világukba. Az Alapítók igazat mondtak, Ő el volt zárva a világokon kívülre, ám még így is képes volt bizonyos dimenziókon keresztül figyelemmel kísérni az eseményeket. Bármennyire is próbált biztosra menni, a Végtelen Úr nem volt képes felmérni az Ő valódi erejét. Kizárta a világokon kívülre, ám a börtöne repedezni kezdett.

Mærlynn elmosolyodott. Erről még az Alapítók sem tudtak, csak ő. Az Alapítók túl sokat vesztettek Belőle, mikor leváltak. Mærlynn az útjuk során egyre biztosabb lett benne, hogy ő a prófécia által megjósolt Aranygyermek, akinek meg kell ütköznie a sötét énjével, a testvérével, Garethel. Lassan kibújt a védelmet jelentő ház fala mögül, csuklyáját az arcába húzta és megindult a házuk felé. Az őrök megilletődtek egy pillanatra, ami pont elég is volt Mærlynn számára ahhoz, hogy egy elegáns ujjmozdulattal kettévágja őket. Azok nyögve, gurgulázva dőltek el a földön. Az ifjú Ambrosius pedig kinyitotta a házuk kapuját és belépett a homályba. 

Bukott angyalok balladája 3

Grimoire egy apró ujjmozdulattal lenyisszantotta a Vörös Király egyik katonájának fejét, majd körülnézett a csatamezőn. Levette a sodronykesztyűjét és beletúrt a vértől mocskos, világosbarna fürtjeibe. A háború már fél éve tartott és úgy tűnt soha nem ér véget. Az utóbbi hónapokban Grimoire és Mærlynn mágiára tanította azokat, akik fogékonynak mutatkoztak rá, így a seregben egy új osztagot hoztak létre, melyet minél nagyobb becsben tartottak. A régi istenek lassan kivesztek a köztudatból, hazug isteneknek nevezték őket, vagy egyszerűen megfosztották őket ettől a tisztségtől és az Alapítókat kezdték imádni.

A mágia valóban átjárta a világot, Grimoirék egyre többször futottak bele olyan vörös seregbe, amelynél már ugyanúgy voltak mágusok, mint náluk. Vérmágusoknak hívták őket, arcukat a legyőzött ellenség lenyúzott arca borította, vértjükön levágott végtagok himbálóztak. Habár a mordred és ambrosius varázslókat sikerült néha megizzasztaniuk, a két hős, Grimoire és Mærlynn számára nem voltak többek, mint kisgyerekek.

- Uram! Találtunk valamit! – ordított az egyik mordred katona a házak közül. Grimoire a távolban mosakodó Mærlynnre nézett, majd biccentett neki, hogy kövesse.

Xenia kis falva stratégiai jelentőséggel bírt a harcoló felek számára, ugyanis ennek elfoglalása igen jó alkalmat biztosított arra, hogy a következő csapást a Vörös Király főcsapataira mérhessék. A vörös katonák az egész lakosságot rabszolgasorba taszították, a falu vezető öregeit pedig karóba húzták és a település négy sarkába helyezték őket. A rothadó tetemük miatt az egész térségben orrfacsaró bűz terjengett.

A katona az egyik agyagházba hívta a két hőst. A gyér felszerelésű házban kellemes hideg fogadta őket és itt kevésbé lehetett érezni a gusztustalan szagot. Bent egy ősöreg nő feküdt saját készítésű, színes takarói alatt.

- Azt állítja, hogy belelát olyan eseményekbe, amik még nem következtek be. Úgy gondoltam jó ha megvizsgálják az urak – hajtott fejet a mordred katona. A két ifjú egymásra nézett, mohó vágy égett a szemükben.

– Köszönjük. Elmehet – intett Mærlynn.

Az öregasszony még a takarók alatt is remegett, kezeivel maga előtt tapogatózott. Szemeit a Vörös Király emberei égették ki, majd kenték be vörös festékkel, mely kikezdte a lágy bőrt és felhólyagosodott.

- Mi a neved? – kérdezte Grimoire. A nő abbahagyta a matatást és a hang irányába fordult. A két ifjú meglepetésére, lágy, könnyed hangon szólalt meg.

- Belinea, jó urak.

Grimoire közelebb lépett hozzá és letérdelt.

- Belinea… Úgy hallottuk, hogy képes vagy belelátni a jövő eseményeibe – szünetet tartott. Az öreg úgy tűnt vak szemeivel az arcukat fürkészi – Tudnál nekünk tanácsot adni? Tudnál jósolni nekünk?

Az öregasszony elmosolyodott és krákogva nevetni kezdett.

- Több hónapja már, hogy kivájták a szemeimet azok a sakálok. Először üvöltöttem, sírtam, de az egyik este… az egyik este lila villanás lepte el a világot – a két férfi sokatmondóan összenézett – Újra látni kezdtem. De nem úgy, ahogy eddig. Egyszerre látom a múltat, a jelent és a jövőt. Látom ennek a világnak a nagyságát és látom a többi világot is… úgy ám… több világ van ezen kívül.

- Mielőtt megérkeztetek és felszabadítottátok ezt a falut, újabb álmot láttam. Nem tudom kikről szólt, az arcuk homályba veszett, de úgy éreztem, hogy magukhoz van köze. Most, hogy itt állnak előttem, egyre biztosabb vagyok ebben.

- Mit látott? – kérdezte Mærlynn és előrébb hajolt. Belinea abbahagyta a remegést, szemhéjai feltárultak, a vörös festék felizzott.

- Legyen egy ember, akiben ott lakozik minden. Ő hozza el a várva várt békét… De legyen egy másik is, aki a mélybe taszítja az Univerzumot! – a vörös izzás lassan abbamaradt, Belinea újra remegni kezdett. A két ifjú gondolataikba burkolózva bámult maga elé.

- A kettő, akiről a jóslat szól… mi lennénk? – kérdezte félve Grimoire. Belinea elmosolyodott.

- Az Aranygyermek és az Átokhozó. Kilétüket a homály fedi.

Grimoire felállt és Mærlynnra nézett. Az sötét szemekkel bámult vissza rá, majd mosolyra húzta száját.

- Majd elválik. Az Átokhozó még akár a Vörös Király is lehet.

Grimoire bólintott, majd visszafordult Belineához.

- Köszönjük- azzal mind a ketten kiléptek a napfényre. Az árnyékok között Belinea megrázta a fejét. Bár a hősök még nem tudták, de a jóslat mindent megváltoztat köztük.

Harmadik Gawain király elszántan nézett körbe az őt körülvevő vörös katonák gyűrűjében. A végső offenzíva összeomlott, de ő úgy döntött kitart a végsőkig. Maga fölé emelte hatalmas buzogányát és meglóbálta a feje fölött. Aranyszínű ruháját és vértjét bordó vér mocskolta össze, de nem tudta, hogy az ő vére-e, vagy az ellenségé. Valószínűleg mindkettőből jutott rá.

A vörös katonák elöntötték a völgyet, mint a tenger. Még mindig elegen voltak ahhoz, hogy az egész királyságot porrá égessék. A királyt körülvevők nem mozdultak. A háttérben egy hatalmas trón közeledett. Két oldalán két fehér zászló lobogott, a Vörös Király vérvörös címerével, melyen egy fehér koronás bikakoponyát éltetett két szárnyas sárkány a két oldalról. A két zászlórúd végén két feltűzött fej ringott.

A tömör aranyból készült trónon egy bíbor palástba bújt, előkelő testtartású ember ült. Fején vörös színű, szarvas korona foglalt helyet. Arca a dühtől és fájdalomtól eltorzult. Szemhéjait levágták, miután a mágia megjelent a világban, hisz a vörösen izzó mágikus szemeinek nem volt szüksége pislogásra.

- Vesztettél király! – ordította kegyetlen hangján Gawainnak – De nem öllek meg… óóó nem! Magammal viszlek és megmutatom, hogyan pusztítom el az utolsó szikláig a felépített birodalmadat! A két hősödet a szemeid előtt fogom megkínozni és kibelezni!

Gawain támadásba lendült, ám a király egyetlen intésére kirepült a kezéből a buzogánya. A Vörös Király fölé magasodott és felé nyújtotta kezeit. Gawain kínzott arccal esett össze a véres fűben és fülrepesztő sikoltásban tört ki.

A háttérben két tűzsárkány jelent meg és emésztette fel a vörös sereg jórészét. A király felkapta a fejét és meglátta a dombon a két hőst. Grimoire Mordred és Mærlynn Ambrosius vigyorogva néztek le a fejvesztve menekülő katonákra. Mögöttük felsorakozott Calibur megmaradt serege. Brutusok, ambrosiusok, mordredek, garlotok, hewingek mind ott voltak. Egyetlen kiáltás hallatszott, majd a színes tenger megindult a vörös folyam ellen. Villámok cikáztak az égben, tűzsárkányok csaptak le a felocsúdó vörös katonákra, sziklák repültek a háttérben álló Vérmágusokra.

A Vörös Király a mellette álló lóra ugrott a trónról és menekülésnek eredet. Grimoire és Mærlynn a lovuk hátára álltak, majd elrugaszkodtak róla és repülve vették üldözőbe a Vörös Királyt. Gawain feltápászkodott és a buzogányát újra kézbe véve az ellenségnek rontott.

A Vörös Király áttörte magát a katonáin és a közeli vízesés felé fordította a lovát, miközben tüzes golyókat szórt az őt követő fiúk felé, akik azonban könnyűszerrel kivédték a támadásait.

A ló nyerítve megállt a vízesés előtt és nem volt hajlandó továbbmenni. A király szitkozódva ugrott le róla és a folyó felé igyekezett, ám Mærlynn egy mágikus lökettel leterítette. A két ifjú nem messze landolt a fekvő Vörös Királytól és felkészültek a párbajra.

- Vége van! – kiáltott Grimoire – A seregedet épp most söprik el.

A király feltápászkodott és letépte magáról a bíbor palástot. Vicsorogva nézett farkasszemet a hősökkel.

- Ha megadod magad életben hagyunk! – mondta Gimoire, azonban Mærlynn csendre intette.

- Dehogy hagyjuk. Itt és most véget vetünk ennek!

A Vörös Király magasba emelte a két kezét, mire a föld remegni kezdett és hatalmas darabok váltak ki belőle. A folyó vize kilépett a medréből és égni kezdett majd körbevette a szikladarabokat. A lávával körülvett földdarabok megindultak Grimoirék felé. Mærlynn egy elegáns mozdulattal arrébb lökte őket és ellentámadásba lendült. A villámok, melyek a fekete kesztyűjéből törtek elő átszakították a Vörös Király páncélját és a szerveit. Grimoire mágikus lökete pedig letépte a bal kezét. A Vörös Király, akit a népe istenként tisztelt, egy nyögés kíséretében dőlt el a vizes füvön. Gurgulázva kapkodott a földön, próbált felállni, de képtelen volt, Mærlynn lenn tartotta. Grimoire meglepődve nézte barátját, aki közelebb lépett a királyhoz és a torkához kapott.

- Mit csinálsz? – Mærlynn nem törődött vele. Eltűrte fekete, csapzott haját a szeme elől és a Vörös Király szemhéj nélküli vörösen izzó gyűlöletébe nézett.

- Tud a jóslatról? Maga az Átokhozó? – ordította a király arcába. Az csak vigyorgott.

- Átokhozó? – hörögte – A testvéred… Artusban… Ő hozza el számotokra az átkot. A kis aranyos nemrég tette le nekem a hűbéresküt…

Mærlynn szeme kikerekedett.

- Gareth igaz? Meglepő élvezettel számolt be nekem arról, hogyan koncolta fel a szépséges kis feleséged – sárga fogai világítottak a napfényben.

Grimoire meglendült, hogy lefogja barátját, de addigra késő volt. Mærlynn keze fekete tűzben égett, amivel megérintette a Vörös Király homlokát. Az velőtrázó sikolyt hallatott, majd hirtelen elhallgatott. Szeme már nem izzott vörösen, szájából nem csak vér, hanem fehér habos nyál tört elő.

- Mit tettél? – kérdezte Grimoire megbotránkozva. Mærlynn kegyelmet nem ismerősen nézett vissza rá.

- Életben akartad hagyni. Hát életben hagytam. Velünk jön. Még hasznomra válhat – azzal megragadta a Vörös Király vegetáló testét és maga után rángatva elindult vissza a sereghez. Grimoire elszörnyedve nézte, azonban tudta, hogy sokkal súlyosabb gondjuk is van. Csak remélni tudta, hogy az ő családját nem bántotta Gareth.  

Bukott angyalok balladája 2

 A lila köd lassan körbevette a két fiút, akik képtelenek voltak mozdulni, vagy akár megszólalni is. A félelem teljesen megbénította őket. Leheletük látszott a fagyos levegőben, a hőmérséklet fagypont alá süllyedt.

- Itt az idő! – a köd hangja olyan volt mintha több személy beszélt volna egyszerre, tökéletes szinkronban.

- Istenek? – nyögte ki Grimoire majd egész testében megremegett a félelemtől.

- Az Isteneitek nem léteznek – válaszolt egyszerűen a köd – Mi teremtettük ezt a világot. Mi alapítottuk meg a bolygókat, a földeket, életet. Mi vagyunk az Alapítók. Megmutatjuk!

A két fiú látása hirtelen elsötétült, majd vakító fény lepte el őket. Már nem a templomban voltak. A fényben lebegtek, a végtelen térben. A fényben egy repedés nyílt, mire áttetsző lila csápok nyúltak bele a fényességbe. Lassan megtöltötték az ürességet, ide-oda csapkodtak, olyan volt, mint mikor az emberek kézzel tapogatóznak az ismeretlenben. A repedés azonban bezáródott mögöttük és levágta a csápokat. Bár hang nem hallatszott, a két fiú érezte, hogy a csápok velőtrázó sikolyt hallattak.

Évmilliók teltek el az idő nélküli világkezdeményben. A csápok lassan különváltak és most tizenkettő alaktalan áttetsző lila anyag lebegett a fényben a fiúk körül. Az egyik hirtelen felvillant.

- Vissza kell térnünk! – mondta, habár szavakra nem volt szüksége. A két fiú megértette a villanást.

Újabb milliók teltek el. Az áttetsző anyagok mozgolódni kezdtek. A fényesség sötétségbe váltott át, majd néhány hatalmas fénygömb tűnt elő. Perzselő forróság árasztotta el a sötétséget, azonban a fiúkban nem tett kárt. Újabb fényes, izzó gömbök és kavargó ködök jelentek meg. A ködökből lassan újabb csillagok alakultak ki. Másokból sötét gömbök lettek, melyek vörösen izzottak. Lassan azonban a parázsló föld kihűlt és gázok jelentek meg körülöttük. Esni kezdett az eső, először az új univerzumban.

Innentől felgyorsultak a dolgok, legalábbis a fiúk számára. A sziklagömb formálódni kezdett, az eső tengereket, óceánokat hozott létre, majd belőlük különböző növények emelkedtek ki. A kontinensek folyamatosan változtak, az ég színe vibrált. Az élőlények lassan elborították a bolygót. Hegyek jöttek létre, majd tűntek el. Tengerek száradtak ki és sivatagok váltak újra tengerré. Grimoire emberszerű lényeket vett észre a földön, ahogy közelebb kerültek. Gyors fejlődésnek indultak, eszközöket kezdtek használni, beszélni kezdtek.

A kavargó kép újra változott és visszakerültek a jelenbe. Mærlynn a szívéhez kapott és kiengedte a levegőt.

- Mi alkottunk meg mindent – szólalt meg végül a köd.

- Mi… Miért? – nyögte Mærlynn.

- Mert így rendeltetett. Szükségünk van rátok és nektek is szükségetek van ránk. Vissza akarunk térni Hozzá.

- Hozzá? – kérdezte Grimoire.

- A repedésbe? – folytatta Mærlynn.

- Egykor egyek voltunk. Az idő kezdetén csak mi léteztünk. Csak Ő létezett. A tiszta teremtő energia. Majd alkotni kezdett és újabbak jöttek létre. Szétosztotta az erejét. Az egyik lény szinte olyan hatalmas lett, mint Ő maga. A Végtelen Úr becsapta Őt, minket és bebörtönözte a világokon kívül. Mi képesek voltunk elszabadulni, de ezzel önállóakká váltunk.

- Végtelen Úr – suttogta Mærlynn.

- A Végtelen Úr fogja össze a világokat. Felügyeli őket, hogy Ő soha ne térhessen vissza.

- Miért? Mi lesz, ha visszatér? – kérdezte Grimoire. A köd újra felvillant.

- A tökéletesség.

- Mi.. miért mo… - kezdte Mærlynn.

- Miért mondjuk el nektek? – fejezte be a köd – Mert itt az idő. Ez a kezdet. Előre láttuk. Szétosztjuk az erőnket.

Mielőtt a két fiú válaszolhatott volna a köd szétterjedt. Bár lehetetlennek tűnt, de erre a pár másodpercre még hidegebb lett. A lényükben érezték a fagyos ködöt, a csápok megérintették őket. A köd végigjárta a világot.

- Kész – mondta mikor visszahúzódott a templomba – Most már képesek vagytok használni a mi erőnket. Nektek kell elterjesztenetek a világotokban. Ti lesztek a mi prófétáink.

- Hogy.. hogyan segíthetnénk visszahozni? – rebegte Mærlynn.

- Ha eljön az idő, akkor tudni fogjuk… tudni fogjátok. Most küldetésetek van.

A köd megfogta őket és a szájukon keresztül beléjük hatolt. Érezték, hogy a tudatuk kitágul, új ismeretek milliói kúsznak az agyukba. Jelképek születnek, majd kapnak értelmet és hatalmat. Gondolatok és szavak keletkeznek, melyeket a köd mágiával tölt fel.

Egy pillanat alatt vége lett, mégis éveknek tűnt. Most ott feküdtek ájultan a nyirkos kőpadlón, a hamis isteneik elhagyatott templomában. A köd eltűnt és mégsem. Az Alapítók elfoglalták ezt a világot, a jogos örökségüket.

Hajnalodott már mikor az őrök megtalálták őket. Mindketten fal fehérek voltak és remegtek. Az őrök megitatták őket a folyó hideg vizével és ezzel egy picit új erőre kaptak. A tábort addigra lebontották, ideje volt útra kelni, hisz még hosszú, egy hónapnyi járóföld volt előttük. Grimoire lehajtott fejjel ügetett a Mordred zászlóalj előtt. Az előző estén gondolkodott. Bár nem látta Mærlynnt, de biztos volt benne, hogy az ifjú Ambrosiusnak is az járt a fejében.

A háttérben már látszottak a hatalmas hegyek, és néhol mintha füstöt is észre lehetett volna venni. A hírek szerint a határvidék lángokban állt. A Vörös Király nem kímélte Calibur népét. Néhol összekötözték az embereket egy hatalmas halomba és elégették őket, máshol egyszerűen csak a beleiknél fogva felakasztották az első fára. Néhány kém jelentette, hogy láttak olyan fát, amin több volt az akasztott ember, mint a levél.

Néhány előőrsnek sikerült benyomakodnia az ország középső területeibe és ott fosztogattak. Mondják, hogy néhány kisebb nemesi család átállt a Vörös Királyhoz és felesküdtek rá. A káosz eluralkodott Caliburban.

Ahogy a környék kezdett egyre vadabb lenni, a seregek úgy kezdtek távolodni egymástól. A mocsaras tájakon nehéz volt az átjutás, valamint az idő is egyre hidegebbre fordult. A meleg, déli klímához szokott katonák nem könnyen viselték el az egyre zordabb időjárást. Grimoire lassan azon vette észre magát, hogy a mordred csapatokon kívül egyedül az ambrosius sereget látta maguk mögött.

A kietlen tájon kénytelenek voltak előbb tábort verni, hogy még a fagyos este előtt tűzifát és élelmet tudjanak gyűjteni.

Grimoire fáradtan leszállt a lováról és megkötötte azt az egyik fához. A rohamtempó nagyon kifárasztotta. Anyjára és újdonsült feleségére gondolt. Remélte, hogy minden rendben van odahaza, és hogy a fosztogató csapatok odáig nem értek el. Mégis, leginkább Gareth Ambrosius nyugtalanította.

A templomos incidens óta nem vett észre változást az embereken. Úgy tűnt, mintha nem történt volna semmi azon az éjszakán, vagy legalábbis az emberek nem mertek róla beszélni. Grimoire tudta hogyan hívja életre az erejét, azonban ez idáig félt ezt megtenni. Nem tudta elképzelni, hogy mire számítson az embereitől. Elképzelhető volt, hogy akár démonnak kiáltanák ki és megpróbálnák megölni, vagy legalább elfogni.  

Épp a sátrába készült visszatérni, hogy levegye a ráizzadt ruháit, mikor nyílvessző suhant el a füle mellett. Az egyik mordred őr azonban nem volt ennyire szerencsés; neki a torkába állt a nyíl, és most hörögve terült el a földön.

- Megtámadtak! – ordította egy kék mellényes miközben a mocsárból ellenséges lovasok törtek ki. Kopott, néhol szakadt vörös mellény és nadrág volt rajtuk, páncéljuk pedig hol hófehér, hol arany színekben pompázott. A Vörös Király katonái voltak.

A mocsár túloldalán felállított nyilasok folyamatosan ontották magukból a nyílvesszőket. Grimoirenak időbe telt mire csatarendbe tudta állítani az embereit. Az első lovasrohamot nem tudta megállítani, a vörös lovagok sikeresen átvágták magukat a kapkodó katonákon, majd mögöttük megfordultak, és az újabb rohamra készültek.

Grimoire dárdásokat állított szembe velük, valamint a nyilasokat középre helyezte, hogy a gyalogság pajzsai védjék őket az ellenséges nyilaktól. Fél szemmel látta, hogy az ambrosius tábor is hasonló nehézségekkel küzdött.

A vörös lovagok kivártak. Tudták, hogy Grimoire nem fogja ellenük bevetni a saját lovasait, hisz nem akart egyet sem elveszíteni egy fosztogató banda ellen. Grimoire összeszorította a fogát és újfajta stratégiát tervezett.

A háttérben vörös fény villant, mire az ellenséges csapatok és Grimoire, valamint az emberei is oda néztek. Az ambrosiusok előtt várakozó vörös lovagok fejvesztve menekültek a mögöttük vágtató fekete páncélos alak elől. Az üldöző kezéből tűzcsóva csapott elő és támadó sárkány alakját vette fel. A legtöbb vörös lovag szénné égve esett le a lováról. Mærlynn értette a dolgát. Az izzó nyalábokkal körülfogta az ellenséges csapatokat, így azoknak esélye sem volt elmenekülni.

Grimoire visszanézett az előttük várakozó ellenségre és döntött. Felemelte kesztyűs kezét, mire villámok kezdtek cikázni körülötte. A Vörös Király lovasainak esélye sem volt felocsúdni, a villámok áthatoltak a páncéljukon és lyukat égettek a lényükbe. A mordred katonák ámulva nézték őt, miközben megsarkantyúzta a lovát, és kezéből villámokat szórva elindult az íjászok felé. 

Bukott angyalok balladája

Hatodik fejezet

                Bukott angyalok balladája

2987 évvel ezelőtt

Kövér cseppek csapódtak a márványpadlóhoz. Artus városa felett nem akart csillapodni a vihar. Már több mint három hete tartott a rossz idő, habár néha napokig nem esett csak a szél fújt. Néhányan azonban úgy vélekedtek ez rosszabb. A fagyos szél mindenhová bejutott, csontig hatolt. A főúrt is a szél fújta meg, legalábbis a város népe erre gyanakodott. Az öreg Mordred már így is fél lábbal a sírban volt, azonban állapota az utóbbi hónapban fordult rosszra. Most az egész háztartása a házában várakozott. Az Istenanya főpapnője, Safir Delawere hívta őket össze hajnalban. A főúr haldoklott.

Percival Mordred egy volt Artus négy főura közül már több mint hatvan éve. A város szinte egy emberként virrasztott az egészségért. Keményszavú, de igazságos úr volt, többször is felszólalt a tanácsban az embereket ért igazságtalanságok miatt. Neki köszönhette Artus népe, hogy III. Gawain király több különleges jogot is adományozott a városnak, így Artus nemsokára a térség leggazdagabb városává nőtte ki magát.

Most pedig ott feküdt az ágyán több meleg takaróban bebugyolálva. Asszonya, fia és rokonsága szinte alig fért el a szobában. Arca inkább hasonlított egy viaszból készült halotti maszkra, mint egy ember ábrázatára. Csontjai és erei szinte kilátszottak a hófehér bőr alól. Ginevre, a felesége kisírt szemekkel térdelt az ágy mellett, félig férjének dőlt. Fiúk a többi rokon mögött bujkálva figyelte, hogy apja, akit mindig is erős felépítésű, magas embernek látott, most élő csontvázként sorolja fel utolsó kívánságait.

Grimoire már tizenöt éves volt, elég idős ahhoz, hogy nagybátyjai segítsége nélkül is elvezesse a Mordredek udvarát. Életerős fiú volt, már több mint két éve ismerkedett a vezetés terheivel. A város népe szerette és ez nem volt másképp a többi nemesi házzal sem. Már húsz éve volt, hogy apja és nagyapja békét kötött a többi házzal és azóta szinte töretlen volt az összhang közöttük. Grimoire örült mikor szülei hozzáadták Evaine Ambrosiushoz. A Mordred leghűségesebb szövetségesei már ez idáig is az Ambrosiusok voltak, ezzel azonban még szorosabbra fogták a két ház között a köteléket. Grimoire sok időt töltött Mærlynn Ambrosiusszal, az Ambrosius ház örökösével. Mærlynn ugyanannyi idős volt mint ő, csupán pár nap választotta el őket egymástól. Szinte együtt nőttek fel, így kettejük között fura, már-már testvéri kötelék alakult ki. Ezenkívül Evaine is híres volt a szépségéről. Gyönyörű, hosszan leomló szőke haja volt és ugyanolyan zöld szemei, mint Grimoirenak. Vékony teremtés volt, egy évvel fiatalabb a fiúknál. Néha ő is csatlakozott hozzájuk mikor épp fakardokkal hadakoztak, vagy a szokásos felderítőútjaikat járták. Grimoire mindig örült mikor így történt.

Mærlynnt már fél éve összeházasították Artus egyik kisebb házának, a Brutusoknak egyik lányával, Cæliaval. Ezzel többször is cukkolta már Grimoiret, hisz ez is azt bizonyította, hogy idősebb volt nála. Mærlynn mindenben jobb volt fivérénél, Garethnél, így nem is volt kérdéses, hogy apja őt tette meg örökösének. Gareth ezt soha nem tudta elfogadni, sokszor verte meg az épp támadásra nem számító testvérét. Szolgálóival ugyancsak kegyetlenül bánt, így apja legtöbbször őrjáratra küldte nagyapjukkal. Ezekre a hetekre így aztán Mærlyyn megszabadult tőle.

Percival Mordred teste megremegett majd mozdulatlanná dermedt. Az emberek lehajtották a fejüket. Ginevre Mordred sírni kezdett miközben a főpapnő imákat mormolt el melyek segíteni fogják majd a főurat a túlvilágon. Grimoirenak le kellett ülnie kint az egyik székre. Arcát a kezébe temette és sírni kezdett. Már évek óta nem hagyta el könny a szemét, most azonban az esőhöz hasonló kövér cseppek gördültek végig az arcán. Kint tovább tombolt a vihar.

A hadjárat híre három hónappal később érkezett. Új erő jelent meg a határokon. Kereskedők és utazók úgy mondták, hogy a hegyekből érkeztek, a néhai Tiephon és Posseidhon városai felől. Grimoirenak elképzelése sem volt, hogy hogyan élhet meg bárki azokon a zord tájakon. A vezérük a Vörös Királynak hívta magát, serege hatalmas volt és szinte istenként tisztelték. Már sikerült elfoglalnia a határvidék több városát, úgy mondták mindenkit lemészárolt, férfiakat, asszonyokat, gyerekeket. Voltak fegyvereik, melyek teljesen ismeretlenek voltak Calibur Királysága számára. Eszközök melyekkel kiolthatatlan tüzeket gyújtottak és tömör fémből készült kürtők melyekből ugyancsak tűz és sziklák törtek elő.

Grimoire lassan felkötötte a kardját. Valaha az apja kardja volt, azt megelőzőleg meg az ő apjáé. Gyönyörű fehér színű markolata volt, a végén pedig oruboros díszítette. Kint egy egész zászlóalj várta. A szél bele-belekapott a hosszú dárdákra függesztett fehér zászlóba melyre a Mordred ház kék címere volt hímezve. A címer egy kinyitott könyvet és mögötte két kardot ábrázolt. A legfontosabb erényei voltak ezek a Mordred háznak: bölcsesség és erő. Messze ott lobogott a Brutus ház zöld zászlaja, együtt a Garlot ház vörös lobogóival. A legközelebb az Ambrosius ház katonái álltak. Fekete szerelésükben minden ellenfél szívében félelmet keltettek. Zászlójuk is ébenszínű volt, benne három függőleges vörös szem foglalt helyet. Senki nem tudta vajon mit jelképezhetnek a szemek, sokan arra gyanakodtak, hogy a látáson kívül a harmadik szem a jövőbe tekintést, illetve a varázslatot hivatott szimbolizálni. Mások azt mondták, hogy a három szem jelképezi az Ambrosius ház kötődését az ősi Gæta házhoz, mely több mint ezer évvel ezelőtt uralta a területet és a címere nyolc szem volt. Mindenesetre az Ambrosiusok jelentés nélkül is büszkék voltak lobogójukra.

Grimoire búcsút intett anyjának és újdonsült felségének Evainenek. Szerette volna, ha több időt tölthet vele most, hogy egyek voltak az Istenek színe előtt. Szerette őt.

Egy könnyed mozdulattal felpattant a lovára és végignézett a seregen. Idősebb nagybátyját, Langrest bízta meg házának őrzésével és a város életében betöltött szerepének ellátásával. Mærlynn ügetett mellé. Az apja azt akarta, hogy ő is eljöjjön a hadjáratra, főképp a tanulás miatt. A házuk felett a városban most Gareth rendelkezett. Grimoire nem örült a dolognak, megszabta nagybátyja számára, hogy figyeljen az ifjú Ambrosiusra.

- Nemes atyám kérdezi, hogy készen álltok-e – mondta szokásos mosolyával Mærlynn. Fekete-vöröses páncéljában még lehengerlőbben festett. Grimoire biccentett és visszamosolygott barátjára.

- A király nevében: indulhatunk!

A sereg színes folyóként hagyta el Artus városát. Grimoire nem nézett vissza. Biztos volt benne, hogy még visszatér.

Megkönnyebbülés volt a hosszú lovaglás után levennie a nehéz páncélt magáról. Teste minden kis porcikája fellélegzett mikor végül eldőlt a bársonyágyon. Grimoire a sátor tetejét bámulta és közben arra gondolt, hogy vajon sikerül-e majd felérnie apja nevéhez. Mindenesetre ez volt a legjobb módja ennek, egy háború. Nem hitte volna, hogy az ő életében ez bekövetkezhet, hisz a királyság a fénykorát élte. Ráadásul a támadás igen váratlanul és felkészületlenül érte Caliburt.

Hirtelen meglibbent a sátorponyva és Mærlynn lépett be rajta. Grimoire felült az ágyon.

- Kahedin Dandellion elesett a seregével együtt. A Vörös Király tovább masírozik dél felé – arca komor volt és gondterhelt. Grimoire szomorúan megrázta a fejét.

- Kahedin vezette a királyság második leghatalmasabb seregét. Több száz lovasa volt.

Mærlynn közelebb ment és leült Grimoiral szemben egy székre.

- Sokan kételkednek a hadjárat sikerességében. Az istenek legyenek irgalmasak hozzám, de én is félek.

- Kik kételkednek? – kérdezte Grimoire barátjától. Mærlynn megrántotta a vállát.

- Gyorsabban befejezem, ha azokat sorolom, akik nem. A Vörös Király eddig nem hagyott hátra túlélőt.

- Pokolba a Vörös Királlyal! – köpött ki Grimoire. Percekig szótlanul ültek egymással szemben, mindegyik a gondolataiba burkolózott.

- Jer velem lord Ambrosius – mondta Grimoire vigyorogva. A címek sokszor furán hangzottak egymás között, ezért szívesen cukkolták egymást ezekkel is - Imádkozzunk az elhunytakért.

A sereg egy elhagyatott sziklatemplom közelében táborozott le. Nem tartott sokáig, míg a két úr kilovagolt a vízeséshez. A templomot a vízesés mellé építették, illetve a sziklákba vájták még sok-sok évvel ezelőtt. Bent párás levegő fogadta őket. Az egész templom nedves volt a néha odacsapó víztől, de ez nem zavarta a két fiút. Már jártak ennél sokkal koszosabb helyen is kalandjaik során. Mindketten letérdeltek az Istenanya és a többi istenség kikopott szobra elé.

- Kérlek titeket, dicső Istenek, hallgassátok meg két alattvalótok imáját! – fohászkodott Grimoire, mire Mærlynn elismételte.

Ahogy befejezték a mondatot az idő mintha megfagyott volna körülöttük. A levegőben kavargó pára és vízcseppek megálltak, idegen hideg vette körül őket. Grimoire és Mærlynn szeme kikerekedett, nem tudtak megszólalni. A falak közül lila, vibráló köd ereszkedett közéjük.

- Üdv nektek Grimoire Mordred és Mærlynn Ambrosius! – szólalt meg a köd földöntúli hangján. Grimoire és Mærlynn pedig rettegve hátráltak a nedves sziklán. 

Az ember a színfalak mögött 5

Az alaktalan iszonyat ezúttal elérte a férfit. Lilásan fénylő csápjai erősen megszorították a testét, olyan erősen, hogy fuldokolni kezdett. Érezte, ahogy a csápok utat találnak a bőre alá, és most ezernyi jéghideg, nyirkos tapogató kúszik egyre beljebb a testében. Legszívesebben sikított volna, azonban a csápok eltömítették a száját is, így csak gurgulázás tört elő belőle. A férfi szeme tágra nyílt mikor a csápok szorítása eresztett egy kicsit. Elektromos, mágikus kisülések érték a gerincét, látása egyre jobban elsötétült.

Színes fénykarikák lebegtek előtte, a szénfekete táj megváltozott. Vakító fehérség nyelte el. Két alig kivehető alak állt egymással szemben. A férfi felismerte őket.

- Itt, mindennek a végén – szólt hozzá a csáp a maga földöntúli hangján. Mintha a két alak is meghallotta volna, amit a csápok suttogtak, a férfi felé fordultak. Kratan szomorúan méregette őt, arca sok megért dologról árulkodott, ám mégis emberibbnek tűnt, mint a mellette álló Brian.

- „Legyen egy ember, akiben ott lakozik minden. Ő hozza el a várva várt békét… De legyen egy másik is, aki a mélybe taszítja az egész univerzumot.” – szólalt meg újra a hang.

- Nem! – ordított fel a férfi magában – Meg fogom akadályozni!

A csápok nem válaszoltak. Újra erősen megszorították az elkínzott Briant, mire a két alak eltűnt, helyükre egy zordon táj képe került. Kocka alakú épületek sokasága sorakozott fel előtte, köztük meghatározott rendben meztelen emberek meneteltek. Mindegyik jó testfelépítéssel rendelkezett, nemi szervük nem volt. Nem lehetett megkülönböztetni őket, tökéletesen egyformák voltak mindenben. Mindegyik egy specifikus munkát végzett, azonban ezeket Brian nem tudta beazonosítani.

A táj újra változott, ezúttal egy ormótlan, hófehér gép jelent meg Brian előtt. Az üvegbúra alatt egy folyékony anyag lebegett. A gép felvillant, mire egy injekciós tű fehér folyadékot fecskendezett bele. A búra lilán kezdett világítani, miközben újabb tűk, újabb folyadékokat fecskendezetek az egyre gyorsabban formálódó lebegő dologba. Brian lassan felfogta mit is lát. A lebegő dolog egy embrió alakját vette fel, ami rohamos ütemben növekedett. Mechanikus csápok kapcsolódtak rá a főbb idegvégződéseire, mire a csecsemő felordított és kinyitotta a szemét.

A lila fény erőteljesebb lett, így az ember (?) fejlődése is gyorsabbá vált. Alig pár perc alatt érte el a felnőtt alakját. Így már alig fért el a burokban. A csápok elengedték, mire a burok felnyílt és egy gépi hang szólalt meg a háttérben.

- 6 435 536 352 255 342. példány elkészült.

A lila tapogatók újra megszorították Briant.

- Ez a Tökéletesség!

Brian Bitroy üvöltve ébredt. Minden egyes porcikája remegett. Az ágya tiszta verejték volt, ahogy a pólóját és az alsónadrágját is teljesen átizzadta. Lihegve csukta be a szemét, ám iszonyodva egyből ki is nyitotta. Az álomképek még túl élénken éltek benne. De valóban álomképek lettek volna? Megrázta magát és a fürdő felé vette az irányt. Grimoire másik rejtekhelye sokkal konszolidáltabb volt a Typhonnál. Mindannyian kaptak egy saját szobát, miközben Grimoire a gyengélkedőnek kinevezett konyhában feküdt ezernyi műszerre kapcsolva. Brian nem volt biztos benne, hogy túl fogja élni a sérüléseit, de ha őszinte akart lenni magához, akkor nem is érdekelte. Bár bizalmat szavazott az ősöreg mágusnak, emlékeiben még élénken éltek a támadásai.

Levetkőzött majd belépett a zuhany alá. Nem volt egy új példány, a már száz évvel megszűnt Frederick Üzemek gyártották, de még tökéletesen működött. A lassan csordogáló forró vízben Briannek volt ideje átgondolni a történteket. Alig három nap telt el azóta, hogy megmenekültek Kratantól és Merlintől. Brian még most sem tudta elhinni, hogy Kratan ilyen egyszerűen ellenük fordult volna. Grimoire azóta egyszer sem ébredt fel, a professzorok szerint kómában lehet. Egyikük sem hallott azóta a szüleikről, barátaikról, Grimoire nem rendelkezett tablettel, így nem tudták elérni őket. A híreket az ősrégi, de még funkcionáló holo-tv-ből tudták meg.

A Birodalmat lassan, de hatékonyan kebelezte be egyre jobban a diktatúra. A Védelmi Osztagosok úgynevezett felkelőket, lázongókat kezdtek üldözni. Brianék tudták, hogy nem másról volt szó, mint az ideológiai ellenségek elpusztításáról. Az újonnan hozott törvények lehetővé tették az azonnali és hatályos alkotmánymódosításokat a Végrehajtó Bizottság számára. A Védelmi Osztag statáriumot hirdetett meg, bárkit bírósági tárgyalás nélkül börtönbe zárhatott, vagy kivégezhetett. Úgy tűnt, a Birodalom népe nem igazán lázadozik az új rendszer ellen, az Uralkodó elleni propaganda erősnek bizonyult. A Rendőrség keretein belül is változások jelentek meg. Az új főkapitány Omar Francz lett, Ripett és Gladstone kapitányok árulónak lettek bélyegezve. Brian biztos volt benne, hogy most ők is bujkálnak valahol.

Brian már a harmadik napja álmodott az alaktalan csápos lényről, azonban ez idáig mindig sikerült elmenekülnie előle. Valahol, agya mélyén még emlékezett arra, hogy mintha régen is lettek volna hasonló álmai, aznap este is, mikor Vysant megölte Grimoire. A látomások gondolatától is megborzongott. Leginkább nem is a klónozott emberek, vagy Kratan rémítette meg, hanem a saját arca. Keményen, érzelemmentes arccal nézett szembe vele. Brian szinte biztos volt benne, hogy a jövőt ábrázolta a látomás, azonban azt már csak remélni tudta, hogy nem a bekövetkező jövőt. Ott, mindennek a végén, ha Brian nem ismerné magát, akkor úgy hitte volna, hogy az előtte álló jövő-Brian az, akit a prófécia az univerzum elpusztítására jelölt. Bár ez csak meglátás kérdése volt, hisz nyilván Merlinék számára Kratan volt az Aranygyermek, az, aki elhozza a várva várt békét.

Kilépett a zuhanyzóból és felvette a kikészített ruhákat, amik régen valószínűleg Grimoirehoz tartoztak. Az új divathoz képest nevetségesen nézett ki bennük, de ez korántsem az a pillanat volt, hogy Brian emiatt mérgelődjön. Az utóbbi napokban folyamatosan fáradtnak és hűvösnek érezte magát, mintha egyre inkább elidegenedett volna attól, aki előzőleg volt.

Hirtelen kinyílt az ajtó, mire Moore lépett be.

- Grimoire felébredt – morogta – És minket hívat… Mindannyiónkat.

Briannek ideje sem volt megkérdezni, hogy miért, a volt hadnagy már a konyha felé sietett. A fiatal mágus megnyitotta a csapot és megmosta az arcát, hogy ne látszódjanak rajta az utólagos rémület jelei, majd Moore után sietett.

A konyhában már ott volt Marrick professzor is, hasonlóan elkínzott és fáradt arca volt, mint Moorenak. Egy fejbiccentéssel üdvözölték egymást. Brian kicsit felelősnek érezte magát azért, hogy Marrick ennyire rosszul volt, hisz a barátja halála ellenére Brian volt az, aki meggyőzte, hogy jöjjön velük.

Grimoire a konyhaasztalon feküdt, szinte minden végtagjából egy tucat drót vagy orvosi műszer állt ki. Sárgás, rothadó bőre most még inkább bűzlött, barnulni kezdett és egyre jobban kezdett egy múmiára hasonlítani. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a halálán volt.

- Sajnálom – kezdte elhaló gépi hangon az ősöreg mágus – Sajnálom, hogy meg akartam öletni magukat. Sajnálom, hogy az egyiküket sikerült is. Sajnálom a bűneimet az évszázadok alatt – krákogott, mire a gép fülsértő hangot adott ki – De kérem… kérem higgyék el, hogy mindennek oka volt.

Pár másodperces szünetet tartott.

- Én nemsokára meghalok, ez nem kérdés… Ezért Önöknek kell folytatniuk a harcomat – a három férfi összenézett – Ezért életbevágóan fontos, hogy megismerjenek minden részletet. Itt az ideje, hogy megtudják miért vannak most itt!