A sötétség birodalma 2

Tabula rasa. Fehér lap. Születésünkkor ártatlanok vagyunk. Nem számít kik a szüleink; szentek, vagy gyilkosok, fehér lapként jövünk a világra, és ezt a lapot töltjük fel. A tetteink urai vagyunk, mi határozzuk el, hogy mikké válunk.

John Locke legalábbis ebben hitt. Szerinte nem volt előre elrendelve semmi. Jeremy kérdésére, hogy „akkor tehát a saját hibádból fekszel most itt holtan, a saját lakásod padlóján?” csak mosolyogna az öreg, és bólintana. A rossz együtt jár a jóval.

Jeremy lecsukta öreg tanítójának a szemeit és elmormolt egy imát a lelkéért. Nem az Alapítóknak, hanem a földöntúli jóságnak. Ők tudták. Tudták, hogy a Végrehajtó Bizottság nem más, mint az Alapítók. Hosszú idő volt mire rájöttek, de azután minden összeállt, a puccs, a Kiválasztottak, minden.

John Locke ismerte Vysant és ismerte a munkásságát az imafülkékkel kapcsolatban. Az ok, amiért őt nem keresték meg a bérgyilkosok: Vysan nagyon elővigyázatos ember volt. Tudta, hogy milyen területre tévedt, így meg akarta kímélni legjobb barátját attól, hogy esetleg a későbbiekben bántódás érje miatta. Ezért Locke nem dolgozott közvetlenül a mágussal.

Az imafülkék továbbnyithatóak a dimenziók felé, sőt azokon túlra - mondta neki Vysan, mire John elképedt arcot vágott. Soha nem hitt igazán az Alapítókban, vagy bármi vallásos hókuszpókuszban. Vysan azonban megmutatta neki. A programozás bonyolult volt, ám az semmit nem ért a kulcs nélkül. A kulcsot maga Vysan alkotta meg, anélkül az imafülkék használhatatlanok voltak.

„Kérem, ne!” suttogta utolsó szavait a mágus, azonban Grimoire nem kegyelmezett. A tér elfordult a hatalmas mágikus erő hatására, Vysan gerince kitekeredett és elhagyta az evilági létet. A kulcsról azonban gondoskodott. Halála előtt egy hónappal Lockenak adta. „Védd meg akár az életed árán is!” - mondta. John csak egy hónappal később értette meg.

A kulcs évekig nála volt. Nem bízott senkiben, csupán bennük, hármukban. Mindhárman vele tanítottak az egyetemen, és mindhármukat John tanította mikor még az egyetemre hallgatóként jártak. Az utóbbi éveket együtt vészelték át. Amolyan mini-ellenállás voltak. Alexandra Rousseau, Edmund Burke, John Locke és ő, Jeremy Bentham.

Az ellenállást soha nem terjesztették ki, nem toboroztak tagokat sem, köszönhetően John paranoid természetének. Csoda volt egyáltalán, hogy bennük hármukban megbízott. Edmund sokszor megpróbálta jobb belátásra bírni, ő mindig azt mondta, hogy „amikor a rossz emberek összeállnak, a jóknak társulniuk kell, különben egyenként elbuknak”. Burke volt a legharciasabb természetű közülük. Bár nem hitt az egyén szabadságában, úgy gondolta, hogy az elnyomás nem megoldás. Az ő cselekvésvágya gyorsan megbabonázta Alexandrát. A nő volt közülük a legnagyobb idealista. Jeremy szerette őt, habár ezt soha nem merte volna a szemébe mondani. Nem volt egy kifejezett szépség, kócos hosszú barna hajával és kicsit kövérkésebb arcával, de hát Jeremy sem volt modellalkat. Rousseau szabadságot akart adni az embereknek. Elvetette a régi Birodalmat a korrupt és despotikus uralkodóval, és elvetette a kollektivista fajtáját is, amit az Alapítók testesítettek meg. Emiatt sokszor összetűzésbe került Burke-al.

Jeremy általában csak mint megfigyelő vett részt ezekben a vitákban. Sokszor nem értett egyet a lánnyal, azonban nem akarta megutáltatni magát vele, így csöndben maradt. Hitt az emberi jóságban, abban, hogy a dolgok jól alakulhatnak. Hitt a szabad világban, habár nem olyan idealisztikusan, mint Alexandra. Azonban lassan rá kellett döbbennie, hogy talán még sincs igaza. Ha az ember alapvetően a szabadságra vágyik, és ha alapvetően jó, akkor hogyan áll fenn a rendszer? Hogyan állt fenn az Uralkodó rendszere? John csak mosolygott mikor megkérdezte erről. „Az emberek rá fognak jönni, hogy rossz szerződést kötöttek a hatalmasokkal. Ahogy eddig is mindig rájöttek. Legyen hited!” És Jeremy hitt.

Előző nap hívta fel őket. Nagy bejelentésre készült, bár nem mondta, hogy minek a kapcsán. Most délután kellett volna találkozniuk John lakásán. Rousseau szólt, hogy ő előbb jönne, hisz úgyis hamarabb végez a munkájával, nem akar otthon egyedül kuksolni. Ez volt a veszte?

Jeremy kicsit megingott mikor belegondolt abba, hogy élete szerelme most hullaként fekszik valahol, vagy esetleg még rosszabb: a Fekete Erődben kínozzák. Megemberelt magát majd utoljára körülnézett. A gyilkosok, ha egyáltalán többen voltak, egyértelműen a kulcsot keresték.

A mágus lassan a zsebébe nyúlt és megtapintotta a kulcs sima felületét. John nem is olyan rég ráhagyta annak az őrzését. Mintha tudta volna, hogy itt a vég számára. Jeremy beleborzongott mikor arra gondolt, hogy az öreg mennyi mindent sejtett előre. Vajon miért nem mondta meg neki akkor? Mindez elkerülhető lett volna.

Kihúzta a kezét a zsebéből és megnézte a kulcsot. A tenyerén egy hófehér gömb hevert. Jeremy elmosolyodott. Tabula rasa. Emlékezett arra, amit John mesélt. Vysan Uther Gæta szobránál döntötte el, hogy milyen alakot szán az imafülkék kulcsának. Azt mondta, hogy szinte megbabonázta az-az ősi erő, ami a szoborból áradt. A fekete és a fehér gömbök évezredek óta hevertek a mérleg két nyelvén háborítatlanul. Vysan fehér gömböt készített, ami szimbolikus volt. Azt jelentette, hogy bízik a jóságban. Nem érte meg azt amikor Merlin elpusztította Uther fehér gömbjét, hogy ezzel szimbolizálja a sötétség és az elnyomás teljes győzelmét. Legalábbis Merlin azt hitte, hogy teljes. Nem tudta, hogy létezik még egy fehér gömb, a remény apró szikrája.

Jeremy lassan visszacsúsztatta a zsebébe a kulcsot majd elővette a tabletét és feltárcsázta Edmundot. A szerkezet halkan kapcsolt és Jeremy meghallotta barátja érdes hangját.

- Edmund. Ne gyere Johnhoz. Találkozzunk a szokásos helyen, baj van - csak ennyit mondott, és mielőtt Burke visszakérdezhetett volna, letette a telefont. Sietnie kellett, a gyilkosok bármikor visszajöhettek.

A sötétség birodalma

Második fejezet

                A sötétség birodalma

A fehér falak szinte ragyogtak a gyönyörű napsütésben. A valaha barnás-szürke gótikus látványáról híres Merlinnaes városa újabban fehérbe öltözött. A kőfaragások, a csipkézett oszlopok eltűntek, helyüket egyszerű formák, mint henger, téglatest és gömb vették át. A terek közepén levő gyönyörű márványszökőkutak helyén az univerzum nagyságát hirdető gömbinstalláció lebegett. Az emberek irányított hangyaként masíroztak a városban, mindenki egymás után, mintha az egyik cellából a másikba mennének. A sarkokon a Rendért Felelő Bizottság emberei álltak a fehérre vakolt épületektől eltérően ébenfekete egyenruhájukban.

A felhőkarcolókról leszedték a holohírdetéseket, egyszerű papíralapú transzparensek hirdették a Végrehajtó Bizottság és a Tizenkét Alapító nagyságát. A fehér alapon rikító vörös betűk szinte beleégtek az ember szemébe.

Az utcában a boltok szinte sorban bezártak. Az embereknek nem maradt munkájuk, így a családok kieső bevételét étel és italjegyekkel pótolták, amikből minden hónapban pont elengedőt kaptak. Lassan az életből semmi öröm nem származott. Két éve a gyerekek még örömmel rohantak ki az iskolából a játszótérre. Az élet pezsgett. Joe mosolyogva köszönte meg az eladónak a fél kiló horusi kenyeret. Samantha meglibbentette gyönyörű kék szoknyáját Richardnak, aki mosolyogva magához húzta a lányt sárga blúzánál fogva és megcsókolta.

Joe meghalt. A Rendért Felelő Bizottság emberei verték halálra a nyílt utcán, miután illegális szórakoztató filmeket találtak a szürke táskájában. Samantha kifejezéstelen arccal bámult maga elé a téren miközben a bolygókat szimbolizáló gömbök körbeforogtak. Fehér inge és fekete szoknyája lebegett a szélben. Richard munkában volt. A Pozitronicnak dolgozott, ő volt az 0001123004-es számú alkalmazott. A magi-gépészek alatt dolgozott, a feladata az volt, hogy a futószalag mellett állt és szemléznie kellett a kiérkező új kávéfőzök üreges testét.

Az életben mindig lesz cél. Az élet fenntartása, az evolúció legyőzése, a tökéletesség elérése. A hangyák élete talán felesleges? Richard ugyanolyan fontos, mint Peter, a 0001123005-ös számú munkás. Egyenlők. Ahogy két dolgozó hangya is egyenlő. Joe is egyenlő volt, épp ezért inszignifikáns is. Az egész szempontjából lényegtelen, hogy él-e vagy hal. Ahogy lényegtelen, hogy Richard, Peter vagy Samantha él-e.

Először sírtak. Először mindenki sírt, vagy dühös volt. Aztán szép lassan beletörődtek mikor már a századik nyilvános kivégzést látták az utcán. Csepp. Csepp. A vörös cseppek így csepegtek a hófehér útra. Fent a skarlát betűk hirdették a Végrehajtó Bizottság és a Tizenkét Alapító nagyságát, alant a bíbor vértócsák.

Jeremy Bentham átsétált a zebrán miközben a tabletét bámulta. Előző életében a Grimoire Magi-gépészeti Egyetem mágikus elektronika tárgy tanára volt, most a LXIX. kikötői megfigyelőközpont ki tudja hányas számú beosztottja.

Kénytelen volt felnézni a hírekből, hogy el ne tévessze a lakást. Mióta minden egyszínű lett, azóta nehéz volt megkülönböztetni a lakásokat. Egy pillanatra megállt. LVII-es ház. Még kettő akkor. Épp indult volna mikor hátulról meglökte az egyik fekete egyenruhás.

- Ne tartsa fel a tömeget! - rivallt rá. Bentham engedelmesen továbbment. Megvetette ezeket az embereket. A rendszer elvtelen kiszolgálói.

LIX. Ez volt az. Bentham megáll a kapualjban és felcsöngetett. Hosszú másodpercek teltek el. Semmi. Bentham hátrafésülte kezével hosszú barna haját, és idegességében megvakarta hosszú horgas orrát és újra csöngetett. Semmi.

Izzadságcseppek jelentek meg a homlokán, és érezte, ahogy elvörösödik. Hirtelen egy ujj pöckölte meg a vállát, mire Bentham idegesen megpördült. Egy idős néni állt mögötte hatalmas csomaggal a kezében.

- Elnézést, bemennék! - morogta barátságtalanul. Manapság mindenki barátságtalan volt. Bentham arrébb állt és megengedte a nőnek, hogy kinyissa a kaput.

- Várjon hölgyem! - kiáltott fel mielőtt a nő becsukhatta volna maga mögött az ajtót. Az idegesen nézett vissza rá.

- A barátom már úgyis jön elém, hogy kinyissa az ajtót, esetleg bemennék, és akkor megspórolhatnánk ezt a kis időt. Kérem!

Az idős nő összehúzta a szemöldökeit, majd vállat vont és beengedte Benthamot. A volt tanár köszönetképp bólintott majd elindult a harmadik emeltre. Gyalog. Nem akart több időt tölteni ezzel a nővel.

Gyorsan felfutott a fekete márványlépcsőkön és megállt barátja lakásánál. Az ajtó nyitva volt, igaz csak egy résnyire. Jeremy szíve zakatolni kezdett. Remegő kezét az ajtónak támasztotta, azonban még hosszú percekig nem tolta be. Hang nem szűrődött ki a lakásból, csak valami sötét érzelem.

A fehér ajtó kitárult. Az előszoba érintetlennek látszott, így hát Jeremy továbbment. Benézett a konyhába, azonban ott sem tapasztalt semmi különöset. A hideg félelem a torkát mardosta. Kezével a biztonság esetére rúnákat írt fel a levegőbe, mire három mágikus golyó jelent meg a teste körül védelem céljából.

Lassan kinyitotta a nappali ajtaját. Áporodott szag terjengett a levegőben. A szoba szinte teljesen fel volt dúlva. Jeremy elszédült mikor meglátta azt, amitől tartott. Szinte alig tudta megtámasztani magát az ajtófélfában. A szoba végében az az ember feküdt kilyuggatott homlokkal, aki mindenre tanította, aki apja helyett is apja volt. A mestere, az apja, a barátja most ott hevert szinte már komikus pozícióban a saját lakása barna kárpitján.

John Locke ősz haja össze-vissza állt, a vörös vér szinte átitatta. Arca kivehetetlen grimaszba fordult, szemei fehéren fennakadtak.

Jeremyt azonban nem csak ez nyugtalanította. Ez csak megrendítette. Ami nyugtalanította, az-az volt, hogy a szobában sehol nem volt Alexandra Rousseau, a lány, akit szeretett.

A továbbiakban

Végre vége a vizsgaidőszaknak, így végre van időm azzal foglalkozni amivel akarok. Tehát várhatóan több megjelenés lesz ezután. Azt tervezem, hogy a hétvégén egy egész fejezetnyi (5 résznyi) anyagot fogok közölni, majd meglátom meddig jutok valójában, rész mindenképp lesz.
Addig is egy okos kis történet, ami valamennyire kapcsolódik is az Erebos-Aetherhez:

Ex Deo 5

Jared Zoon megtörölte az arcát. Az Ellenállás vezetői szinte dárdaként fúrták bele a tekintetüket, ami frusztrálóan hatott. Újra lesimította a ruhájának ráncait, nem mintha olyan különösen ráncos lett volna az inge, inkább egy mellékcselekvés volt ez izgalmában.

- Abba belemegyek, hogy úgy, mint most, nekem személyesen jelentsd az információidat - szólalt meg végül Brian. Az Átokhozó szürkésbarna katonai zubbonyban ült előtte, oldalán egy szőke nővel, aki láthatóan a szeretője volt.

- Viszont nem fogom elárulni az új főhadiszállás koordinátáit - fejezte be a kiválasztott. Zoon nyelt egyet. Számított erre a válaszra.

- Mr. Godfrey ragaszkodik ehhez. Szerinte a kölcsönös bizalom szimbóluma lenne, ha mindkét fél tudná a másik titkait, így tudnánk azt, hogy hol rejtőzködik az Ellenállás.

- Mi sem tudunk semmit Godfreyről! - vágott közbe Moore élesen.

- Ebből nem engedhetek. A főnököm azzal bízott meg, hogy erősítsem meg a két fél közötti megállapodást. Amennyiben ez nem jön létre, úgy a megbízom felmondja azt - Zoon szétnézett a tagokon - Mondanom sem kell, hogy ez mekkora veszteség lenne Önök számára.

Moore felhorkantott, azonban Brian csendre intette. Az ifjú kiválasztott mélyen a küldönc szemébe nézett.

- Godfrey meghal, ha ezt megteszi - szólalt meg higgadt, hűvös hangon, amitől Zoon hátán végigfutott a hideg - Ha nem én, akkor az Alapítók ölik meg. Ezzel ő mindenképp veszít.

Brian felállt és közelebb lépett Zoonhoz.

- Ami pedig a bizalmat illeti… Nem hiszem, hogy bízhatok egy olyan alakban, akitől még a saját alkalmazottai is rettegnek - szünetet tartott, amíg beleszagolt a levegőbe. Szinte érezte Zoon félelmét, ez magabiztossággal töltötte el - A többi nyugtalanító dolgot, kiváltképp a főnököd étkezési szokásairól hallott pletykákat pedig nem is szeretném megemlíteni.

Zoon szinte érezte a hideg sötétséget, ami ellepte a szobát. Akkor keletkezett, amikor Brian közelebb lépett hozzá. Jared ismerte ezt az érzést, ahhoz volt hasonló, amit akkor érzett mikor Godfreyel beszélt. Brian íriszében aranyszínű fény pislákolt, szinte megbabonázta.

- A megbízóm… nem fog örülni ennek a válasznak - nyögte ki végül.

- Nem - bólintott Brian - De le fogja nyelni. A megalomániájának az egyetlen korlátja a tiszta logika lehet. Ha elárul meghal, így vagy úgy, de biztosan.

- Kérlek… Brian… - Zoon nem az Ellenállást, sokkal inkább a saját életét féltette. Tudta, hogy Godfrey mit csinálhat vele.

- Végeztünk! - suttogta higgadtan a kiválasztott, azzal megfordult és kisietett a szobából. Zoon megsemmisülten nézett maga elé. A lány is felállt és Brian után sietett. Moore még Potterrel beszélgetett, majd látva Zoon kétségbeesését, a hadnagy közelebb lépett hozzá és megveregette a vállát.

- Nyugalom. Küldünk veled kíséretet. Ha esetleg Godfrey nem nyelné le könnyen a választ, úgy a személyednek nem fog bántódása esni - megszorította a vállát, amolyan apaian. Jared Zoon megpróbált egy erőltetett mosolyt varázsolni az arcára.

Brian a konyha közepén állt. Kezét végigsimította az ebédlőasztalon, azon, amelyiken több mint egy éve Grimoire meghalt. Itt kezdődött az egész, gondolta, habár ez nem volt teljesen igaz. Valójában már több ezer éve elkezdődött. Az ajtó szétnyílt, Meredy lépett be rajta. A nő lassan közelítette meg, majd átkarolta hátulról.

- Mi a baj? - kérdezte miközben a férfiba fúrta magát.

- Godfrey. Ennek következményei lesznek - megfordult és szembe nézett a nővel.

- Kérlek… Gondolkodnom kell. Nemsokára indulunk vissza a főhadiszállásra.

- Ha maradok, akkor segíthetek - próbálkozott Meredy, azonban látta Brian gondterhelt arcát. Ilyenkor mindig elvonult. Néha mintha hallotta volna, hogy magában beszélget, ami nyugtalanította.

- Nem. Kérlek… - azzal az ajtó felé mutatott. Meredy már értette ezt a célzást, az utóbbi hónapokban egyre sűrűbben fordult elő, hogy Brian egyedül akart maradni. Így hát egy csókot lehelt a férfi arcára, majd sarkon fordult és kiment. Brian egy apró ujjmozdulattal bezárta az ajtót.

- Jól csináltad - szólalt meg egy ismerős, apai hang miután az ajtó egy szisszenéssel bezáródott. Brian lassan a hang irányába fordult. Parsons atyai arcával találta szembe magát. A volt professzor a konyhaasztalnak támaszkodott, lábát keresztbe vetette.

- Mint mondtam, Godfrey nagyobb befolyást fog követelni magának, Neked pedig kordában kell tartanod. Jól csináltad - ismételte meg. Brian lassan beletúrt a hajába és felsóhajtott.

- Godfrey nem fog örülni. Van olyan őrült, hogy meg fog próbálni elárulni minket.

Parsons megrántotta a vállát.

- Édes fiam, ez csak tőle függ. Te azt tetted, amit tenned kellett.

John Parsons szelleme már több mint egy éve kísértette az ifjút. Eleinte meg volt győződve arról, hogy simán csak az ő őrülete burjánzik el, és annak a kivetülése az öreg professzor visszatérése. Mostanában azonban ez egyre jobban megcáfolódott. Parsons tanácsokkal látta el, és olyan dolgokat tudott, amit csak a szellemi dimenzióba tudhatott meg. Vagyis nem Brian őrülete volt, mert akkor kizárólag azokat az információkat tudta volna, amit Brian. Az ifjú kiválasztott sokszor megpróbálta megtudakolni, hogy a professzor hogy lehet itt vele, azonban Parsons mindig csendre intette. Fontosabb dolgunk van - mondta.

- Hogy miért vagyok itt? - szólalt meg hirtelen a szellemkép, mire Brian felkapta a fejét. A professzor elmosolyodott - Ezen töröd a fejed újfent, nem igaz?

- Sajnálom, hogy nem volt időm elmondani Brian, de sietnünk kellett. Nem szórakozhattunk ilyen, bocsáss meg, de fölösleges kérdésekkel.

- Fölösleges kérdések? - kérdezett vissza Brian, kicsit talán élesebben a kelleténél - Meghaltál és most újra itt vagy! Nem tudom, hogy ez lehetséges-e egyáltalán! Ez fölösleges?

Parsons megkerülte az asztalt és leült Briannel szembe, majd intett a férfinak, hogy foglaljon ő is helyet. Brian megrázta a fejét.

- Fölösleges, igen. Ne haragudj, de miért fontos bármilyen szempontból, hogy hogyan lehetek én itt? Az én meglátásom szerint csak az fontos, hogy mit csinálok. Segítek neked - rámosolygott a férfira miközben tekintetével az arcát fürkészte - Grimoire meghalt. Kratannak ott van Merlin és az Alapítók. Neked pedig nem volt senkid.

- Ez még nem magyarázza azt, hogy hogyan volt képes visszatérni a halálból.

Parsons legyintett.

- A világban sok mindenre nincs magyarázat, fiam. Minden kérdés csupán egy újabb kérdéshez vezet el. Ha azt mondom, hogy úgy jöttem vissza, hogy átjöttem a dimenziók kapuján, az megmagyaráz bármit is?

- Igen. Biztosabb leszek benne, hogy nem őrültem meg… Vagy hogy nem az Alapítók játszanak velem, esetleg Ő - mondta komolyan a kiválasztott.

- Az Alapítók nem tehetik ezt meg. Kötik őket a szabályok.

Brian kínjában felnevetett.

- Megint ezek a szabályok, amikről Freightliner is beszélt. Mik ezek? Mit takarnak? Gondolom, ezt sem fogod elárulni!

- A szabályok azok amik. Az ismeretük nem visz előbbre téged semennyivel. Válaszokat kutatsz, pedig azok illúziók - megigazította az ingét - A valóság, amit érzékelsz az válasz bármire is? Létezik egyáltalán? Úgy döntöttél, hogy a valóságnak azt a szeletét látod meg, amit. De teszem azt, Kratan másik valóságot választott. Melyik az igazi? Ő gonosz? Az Alapítók azok? Ezt Te döntöd el, fiam, csak is te.

- Azt akarod mondani, hogy talán nem azok? Embereket mészárolnak le, kultúrákat döntenek porba, gyerekeket kínoznak.

- A te valóságodban igen. De mi van akkor, hogyha valójában, akik meghalnak nem halnak meg? Egyszerűen csak eltűnnek egy másik valóságba, amit te nem vagy képes érzékelni. Mi van akkor, ha a kínzás nem is kínzás? A fájdalom csupán egy illúzió, amit az ember teremt magának, mert ebben a valóságban akar létezni, a fájdalomban.

- Na és? - kiáltott Brian most már idegesen - Számukra az a valóság valós, létező! Ezért kell megakadályozni, hogy ilyenek létrejöhessenek!

- Nyugodj meg, fiam! - nevetett fel az öreg - Én téged szolgállak, nem vagyunk ellenségek. Csupán arra próbáltam rámutatni, hogy minden csak meglátás kérdése. Talán Grimoire nem ezt mondta neked a halálán? - újra felállt és Brianhez lépett, majd a vállára tette a kezét.

- Az, hogy úgy döntöttél, hogy ellenállsz és háborúba kezdesz az Alapítókkal és Kratannal, nos, ez a Te döntésed volt. Dönthettél volna úgy is, hogy feladod és az ő oldalukra állsz. Talán egyszerűbb lett volna, nem tudhatjuk.

- Nem. A jóslat arról szól, hogy a Kiválasztottak egymással szemben határozzák meg magukat.

- Valóban? A jóslat úgy szól, hogy lesz egy, aki elhozza a várva várt békét, és lesz egy, aki mélybe taszítja az univerzumot. Nem látok egymást kizáró tényezőt. A kettő egyszerre és külön-külön is jelen lehet. Egyszerűen ti úgy döntöttetek, hogy külön utakat jártok be.

- A sötétség és a mély feltételezi a békétlenséget - vágott vissza Brian.

- Lehetséges. Mint mondtam én melletted állok. Csupán úgy gondoltam, hogy érdekes lehet ezen elgondolkodnod. Hiszen Ő is békét akar, az Alapítók is. Akkor végül melyik a sötétség? - megkerülte Briant és a szemébe nézett azzal a meleg mosollyal, amit Brian már nagyon jól ismert - És melyik a fény?

Ex Deo 4

Meredy Stranford nehezen ébredt. A puha paplan többször is megpróbálta maradásra bírni, és a férfi erős keze a dereka körül sem engedte egykönnyen. Utolsó próbálkozásakor a kéz megragadta és magához rántotta. Meredy kedélyesen felnevetett és a férfi tekintetébe fúrta gyönyörű, mélykék szemeit.

- Engedj! Na! - suttogta picit hangosabban. Azonban a férfi megrázta a fejét és csak mosolygott.

- Ideje felkelni, hé! Nemsokára megérkezik Godfrey küldötte az új információkkal - bár testével erőteljesen a szabadulásán ügyködött, valójában nem akart kikelni az ágyból. Soha többé nem akart kikelni. Mikor a takaró alatt volt a férfi ölelésében, az élet végtelenül gyönyörűnek tűnt. És maradandónak. Mintha egy soha el nem múló, örök boldogságban heverne. Ilyenkor már legtöbbször meg is feledkezett Zaramyról, a barátjáról. Azt se tudta, hogy él-e még vajon. Godfrey informátorai erről nem számoltak be, bár miért is tették volna, Meredy egy egyszerű menekült volt, Zaramy pedig ennek az egyszerű menekültnek a barátja. Nem volt zsarolási potenciálja, így fölösleges lett volna információt terjeszteni róla.

- Szeretlek! - suttogta a férfi a fülébe. Megérezte Meredy pillanatnyi bizonytalanságát. Meredy újra a szemébe nézett és elmosolyodott. Tudom - súgta vissza - De mennünk kell!

Brian Bitroy, az Átokhozó lassan engedett, az amúgy sem olyan erős szorításán, mire a nő egyszerűen kicsusszant a kezei közül és már talpon is volt. A lágy, világoskék hálóköntös üdítő kontrasztban és egyben harmóniában volt a lány sötétkék szemeivel. Brian az egyik fosztogatás során szerezte, és ez volt az első ajándéka a nő számára.

Meredy közepes termetű volt, amire még picit a volt munkájából adódó hajlottsága is tetézett, habár ez már múlni kezdett mióta elmenekült és nem volt egész nap egy székhez láncolva. Gyengének tűnő testalkatát erőteljes, picit talán férfiasabb arca ellensúlyozta, ami egyben méltóságot kölcsönözött neki, azonban nem annyira, hogy szépségét beárnyékolja. Szalmaszőke haja most csapzottan omlott a kék hálóingre, mint egy oroszlán sörénye.

- Ezt a látványt egész nap el tudnám nézni - vigyorodott el Brian, mire Meredy egy párnát vágott hozzá.

- Öltözködj! - kiáltotta nevetve, majd besietett a fürdőbe.

Lassan már négy hónapja együtt voltak, habár megpróbálták diszkérten kezelni a helyzetet, főleg Meredy apja miatt. Az első pár hétben nagyon nehéz volt, Zaramy emléke sok sebet felszakított, így Meredy minden egyes nap gyűlölte magát azért, amit tesz. Szerencsére Brian képes volt gyengéden kezelni a helyzetet, nem siettette a lányt, még csak nem is erőltette. Habár Zamary még manapság is képes volt szomorúsággal és önhibáztatással feltölteni, Meredy megtanult együtt élni a helyzettel. Úgy döntött élni fog, és nem fog egy kétes múltba kapaszkodni.

Kevin Moore bal kezébe a szokásos fájdalom hasított. Jobb öklével az asztalra csapott, azonban ez most nem segített. Mostanában már egyre kevésbé tudta ezzel elűzni a fájdalmat. Kihúzta a felső fiókot az asztalából és felnyitotta a gyógyszeres dobozt. Helios volt, az egyik legerősebb fájdalomcsillapító a Birodalomban. Kevin az első hónapokban még megpróbálta beosztani az adagokat, azonban egyre inkább azon kapta magát, hogy rászokott a cuccra.

Ahogy az undorító, sivár gyógyszeríz megérintette az ajkát, a fájdalom szinte alábbhagyott. A világ kiszélesedett, a színek erőteljesebbé váltak, Moore úgy érezte ilyenkor magát, mintha egy felsőbbrendűbb lény lenne, aki mindent meglát. Az erőteljes érzés lágyabbra váltott, a kábulat múlni kezdett, a szervezete újabb adagra ácsingózott, ám Moore nem engedett. Lassan elrakta a gyógyszeres dobozt a fiók mélyére, és visszatolta a fiókot.

Felsóhajtott.

Az utóbbi év kemény volt. Az örökös menekülés, az örökös félelem kikezdte az idegeit. Valószínűleg ez magyarázta az egyre rosszabbodó állapotát is. Brian sikere azonban újra életkedvet lehelt belé. Két Alapító meghalt, és nem szerezték meg az imafülkéket sem. A cél közeledett, lassan, de biztosan.

Az egyetlen, ami jelenleg zavarta az a két látogatójuk volt. A Háború és Halál, ahogy magukat hívatták, nem tetszettek neki. Hasznosnak tűntek, ezt bizonyították már több bevetésben is, szinte halhatatlan, sebezhetetlen lények voltak, de pont ez nyugtalanította Mooret. Mi lesz ha ezek egyszer úgy döntenek, hogy mégse nekik akarnak segíteni?

Megrázta a fejét. Most nem ez volt a legnagyobb gondja. Godfrey küldönce ma érkezik, új információkkal, esetleg új kiirtandó Alapítóval. Új tervet kell majd kieszelnie.

És most itt volt ez is: Juneflower. Brian, a fiú, akiben eleinte kénytelen volt megbízni, mostanra pedig teljesen megbízott benne, kiirtott egy egész várost. Mindenki meghalt. És mintha nem is érdekelné. A két jövevény mellett ez aggasztotta még a legjobban. A hosszú év alatt Moore egyre biztosabb lett abban, hogy ez az egész Ellenállás, a felelősség, a kiválasztottság lassan kikezdte Bitroyt. A valaha volt jólelkű ifjú, aki elsírta magát miután megölte élete első áldozatát, mostanra az ellenfelei előtt kegyelmet nem ismerő férfivé nőtte ki magát. Bár ez a meló ezt kívánta meg, Moore nem örült ennek.

Marrick Potter professzor bezárta maga mögött a szobájába nyíló ajtót. A mellette elhaladó menekültek meglepődve néztek rá, aztán gyorsan lesütötték a szemüket. Potter nem volt egy gyakori figura a folyosókon. Legtöbb idejét a szobájának nevezett laborban töltötte, ahol különböző mágikus kísérleteket tesztelt, illetve a készülő akciókhoz dolgozott ki terveket. Senki sem tudta miben mesterkedik, sokan azt állították, hogy az imafülke titkát próbálja megfejteni, mások szerint az Alapítókat legyőző fegyvert készít szabadidejében.

Az utóbbi év alatt csupán Moorenak sikerült valamennyire a közelébe férkőznie, őt tekintette Parsons halála után az egyetlen valódi barátjának.

- Üdv Marrick! - veregette meg hátulról a vállát az egyetlen jó kezével Moore. A professzor csak biccentett.

- Ma jön az informátor? - kérdezte nyersen, fel sem pillantva a valaha volt hadnagyra.

- Elvileg. Mi újság? Rég láttalak emberek között! - kérdezte Moore egy nagyon átlátszó, kínosan erőltetett mosoly keretében.

- Dolgoztam - válaszolt a professzor egyszerűen.

- Aha. Ha jó hírek érkeznek, akkor remélhetőleg egy újabb Alapítónak mondhatunk búcsút - vágott bele új témába Moore.

Marrick Potter csak bólintott. Moore megértette, hogy elvesztette a barátját, azonban néha úgy gondolta, hogy a professzor túlzásba viszi a depressziót. Ennek néha szót is adott, ilyenkor Marrick csak megfordult és visszament a szobájába, majd magára zárta az ajtót.

A fekete tudós azonban régebben is ilyen volt, mondta a valaha volt hadnagynak Brian, habár Parsons halála nyilvánvalóan rontott a helyzeten. Brian úgy hallotta, még diákkorában, hogy a professzor egyszer öngyilkosságot is megkísérelt, mikor a felesége elhagyta, bár ez nem volt több mint pletyka.

- Briannel mi van? - kérdezte váratlanul Marrick, miközben megvakarta sűrű, vékonyan göndör fekete haját. Moore nem értette a kérdést.

- Hogyhogy mi van?

- Megváltozott. Ne mondd, hogy te nem érzed! - mormolta a prof. miközben szúrósan Moore szemébe nézett.

- De. De ez a munkával jár. Ő a Kiválasztott. Olyan dolgokat kell megtennie, amibe mások belerokkannának - mondta, habár Moore tudta, hogy a barátjának valahol igaza van.

- Például elpusztítani egy egész várost - vetette oda Potter mogorván.

- Nem tudjuk, hogy mi történt Juneflowerben. Nem hibáztathatjuk Briant - mondta, de a szíve mélyén sejtette, hogy emellett nem haladhatnak csak így el. Potter mindenesetre ennyiben hagyta a dolgot, legalábbis egyelőre.

A tanácsteremben már mindenki ott volt, aki személyesen beszélhetett az informátorral. Jared Zoon, Godfrey küldönce határozottan állt a világossárga falnál, miközben Meredy és Brian a várakozás közben egymás fülébe suttogtak vicceket. A két utolsó fél megérkezésére azonban abbahagyták és biccentéssel köszöntötték őket.

- Moore parancsnok, Potter professzor! - emelkedett fel Brian, majd hellyel kínálta őket - Akkor tehát kezdhetjük!