Nincs fény árnyék nélkül

Harmadik fejezet

                Nincs fény árnyék nélkül

„Think of this wine is what you keep calling Hell. There is many other names for it too. Malevolence. Evil. Darkness.

And here it is swirling around in the bottle, unable to get out, because if it did, it would spread.

The cork is our soul. And it is the only thing keeping the darkness where it belongs.

That man who sent you to kill me believes that everyone is corruptible because it's in their very nature to sin.”

Brian újra átnézte a jelentést, ami Gileadból jött. Gilead szektor messze keleten volt, a nagy óceánon túl egy másik kontinensen. A Birodalom egyik legfőbb építőanyag lelőhelye volt, innen hozták azokat a hatalmas sziklákat is, amikből a Székesegyházat, illetve az Uralkodói Palotát is készítették. Emiatt a szektor igencsak meggazdagodott a Krirrhez hasonlóan, itt élt a legtöbb milliárdos.  

Az Ellenállás csak nemrégiben épített ki hálózatot Gileadban, Brian örömmel olvasta az onnan érkező jelentést. Lassan az egész bolygót képesek voltak lefedni szövevényes hálójukkal. Nem tudta, hogy vajon az Alapítók sejtik-e mennyire kiépítettek az Ellenállás sejtjei, de eddig engedték őket tevékenykedni.

A hálózat segítségével mostanra szinte a Birodalom összes ügyéről képesek voltak idejében tudomást szerezni. Az Alapítók lassan a hátsó felüket sem tudták kitörölni anélkül, hogy Brian arról tudomást ne szerzett volna. Ez elégedettséggel töltötte el a fiatal Kiválasztottat.

Gilead újabb szállítmányokat indított útnak szerte a Birodalomban, és rebesgették, hogy nemsokára egy Alapító is a tiszteletét teszi a szektorban, habár az informátor még nem tudta megmondani melyik városban.

Meredy már mélyen aludt az ágyban mikor befejezte az utolsó jelentések átolvasását is. Ripették épp az egyik közeli szektorban voltak felderítő körúton, az ő beszámolójukra nagyon kíváncsi volt. Godfrey viszont már több hete nem jelentkezett, ami igencsak nyugtalanította. A beteges arisztokrata bármikor megtámadhatta őket a régi bázisukon, onnan pedig már csak egy lépés volt, hogy megtalálja az újat.

- Ne aggódj, minden rendben lesz! - szólalt meg Parsons, mire Brian megrázkódott félelmében. Idegesen hátranézett az öregre.

- Örülnék, ha nem a hátam mögött jelennél meg!

Parsons széles mosolyra húzta a száját majd megkerülte az asztalt, aminél Brian dolgozott. Meredyre nézett miközben a lány békésen szuszogott.

- Szép álmai vannak.

- Látod az álmait? - húzta fel a szemöldökét Brian.

- Sok dolgot látok Brian. Tudom, hogy mostanában nagyon boldog, aminek te vagy az oka. Látom az emlékeit a régi életéről, megfigyeltem, ahogy a barátjának az arca lassan kikopott az emlékezetéből.

- Kikopott?

- Még nem teljesen. Néha emészti magát miatta, úgy érzi, hogy elárulta őt - Parsons kíváncsian fürkészte tovább a lányt.

- Annak is örülnék, ha nem kutakodnál mások emlékeiben és álmaiban - szögezte le komoly hangon a Kiválasztott. Parsons sóhajtott, majd elvonta a tekintetét a nőről és Brian szemébe nézett.

- Azt is tudom, hogy te már régóta nem alszol nyugodtan. Segíthetek elnyomni azokat az álmokat, Brian.

Brian tudta mire gondol a valaha volt professzor. A láthatatlan veszedelemről, ami szinte minden álmában vele volt. Az áttetsző lila csápok, a két ismeretlen, és mégis ismerős férfi sziluettje. Grimoire halála előtt kezdődtek ezek az álmok, még akkor, amikor egyetemre járt, a régi életében. Azóta gyakoribbakká váltak, mostanra már nem volt olyan éjszakája mikor remegve fel ne ébredt volna.

- Mik azok?

- A jövő, a jelen. Fontosak - magyarázta Parsons - De tudom mennyire gyötörnek, így eltűntethetem őket, ha gondolod. Nem mintha tanultál volna belőlük.

- Tanultam volna? - emelte fel a hangját Brian, azonban egyből Meredyre sandított. Szerencséjére a nő még mindig nem ébredt fel - Mit kellett volna tanulnom belőle? Egy lila polipból meg két ismeretlen alakból?

Parsons zsebre tette a kezét és a plafont bámulta. Sóhajtott.

- A két férfi ti vagytok, Kratannal. Azt mutatja, amivé váltok, amikké válhattok.

- Ez nem segít sokat! - vágott vissza cinikusan - Na és a csápok?

- Mond csak, félsz tőlük? - kérdezett vissza a professzor. Brian maga elé bámult.

- Eleinte igen. De rájöttem, hogy nem bánthat. Álmokat mutat meg. Szörnyűeket - Parsons bólintott.

- Igen. Az Alapítók világát. Magam is szörnyűnek gondolom azokat a képeket. Szerencsére meg lehet akadályozni, hogy valóra váljanak.

- Nem a csápoktól és nem is a képektől félek - vallotta be Brian - Hanem a férfitól, aki rám hasonlít.

- Miért?

Brian nem szólalt meg azonnal. Újra Meredyre nézett. A nő elmosolyodott álmában, majd picit megrázkódott.

- Mert érzéketlen. Olyan, mint az Alapítók.

Parsons közelebb lépett hozzá és mélyen a szemébe nézett.

- A sorsodat te alakítod, fiam. Az csak egy a lehetséges jövők közül.

- Túlságosan valóságosnak tűnik - morogta a férfi - Mert kezdem érezni magamon is a változást. Ami Juneflowerben történt…

- Nem tudjuk, hogy kinek a hibája volt - fejezte be a professzor - Miért félsz attól a jövőtől?

- Mert embertelen, hideg és kegyetlen - suttogta.

- Talán. De tudod jól, hogy próbállak rávezetni arra, hogy mindennek több oldala van, fiam - tette a férfi vállára a kezét - Lehetséges, hogy ez a legjobb, amit tehetsz. Az érzelmek sokszor megtévesztőek tudnak lenni. Fájdalmasak. Lehet, hogy választani kényszerülsz majd aközött, hogy végrehajtod a feladatod, vagy összeroskadsz annak a súlya alatt.

- Nem fogom azt választani, hogy lemondok az éréseimről - vágott vissza már-már dühösen Brian - Nem leszek olyan mint ők.

- Úgy gondolod, hogy ez különböztet meg titeket? - kérdezte Parsons atyaian mosolyogva - Ugyan fiam, ennél sokkal több. Nem az érzéseid, hanem a célod tesz téged jobbá náluk.

- Az érzések tesznek emberré!

Parsons bólintott.

- De te nem vagy ember, Brian. Te vagy a Kiválasztott. Neked felül kell emelkedned az emberi mivoltodon. Neked feladatod van.

Brian lesütötte a szemét. „Nem, ez nem jó” - gondolta, azonban tudta, hogy öreg barátjának igaza lehet.

- Én itt vagyok neked, fiam. Mindig itt leszek - folytatta tovább az öreg - Segíteni fogok neked dönteni, túllendülni az akadályokon. Bízol bennem?

Brian hosszasan nézte a Parsons mögötti sötétséget, majd felnézett a valaha volt professzor, John Parsons szemébe és bólintott.

A sötétség birodalma 5

Kratan Ky’retky lesütötte a szemét és Nicole válaszára várt. Kint már hajnalodott, megjelentek az első járókelők az utcákon, természetesen szigorú kísérettel.

- Miért? - szólalt meg végül Nicole rekedten - Miért mesélted el pont nekem?

Kratan megvonta a vállát.

- Mert el kellett.

Nicole hátradőlt a fotelben és kinézett az ablakon. A Kiválasztott több órán keresztül mesélt. Nicole ismerte Locke-ot, találkozott vele többször is, mikor hivatalos ügyben az egyetemen járt. Kedves öregúrnak tűnt. Most tehát halott volt. Fejbe lőtte az-az ember, akiben megbízott. Mindezt Kratan parancsára, annak az embernek a parancsára, aki most ott állt előtte. Nicole mégsem félt tőle.

- Szóval megszerezted a kulcsot. Az Alapítók büszkék voltak?

Kratan elhúzta a szája szélét a nyilvánvaló cinizmusra.

- Az Alapítók nem képesek büszkeséget érezni. De igen, azt mondták.

- És te büszke vagy magadra? - kérdezte Nicole lesújtóan. Kratan most először nézett a szemébe a történet elmesélése óta. Sötét szemei szinte átdöfték a nőt.

- Nem. Nem érezhetek semmit. Én vagyok az Aranygyermek, a tökéletesség elhozója. Az érzelmek feleslegesek.

Nicole gúnyosan elmosolyodott.

- De mégis érzel nem igaz? - felállt a fotelből és közelebb lépett a férfihez. Állta a tekintetét.

- Különben nem lennél itt. Különben nem mesélted volna el. Különben „mindegy” lett volna.

Kratan megrezzent.

- Tudod mit gondolok? - folytatta a nő miközben megkerülte őt - Jeremyék nem haltak meg hiába.

- Hogy érted? - kérdezett vissza mélyen a férfi.

- Tudod, hogy értem.

- Én vagyok az Aranygyermek… - kezdett bele a férfi, azonban Nicole közbevágott.

- Így van! Az a feladatod, hogy beteljesítsd a próféciát. Neked senki nem parancsolhat! Az Alapítók nem mondhatják meg, hogy mit tegyél, főképp nem, hogy mit érezz! Ők alattad állnak!

Az utolsó mondatot kissé félve mondta ki, hangja megrezdült és vékonyabbá vált.

- Jeremyék halála megmutatta neked, hogy nem leszel soha olyan, amilyennek ők akarnak formálni.

Kratan kihúzta magát. Nicolenak igaza volt. A hosszas edzések Rutherforddal, a beszélgetések Wozieffel semmit sem értek. Persze képes volt eljátszani, hogy megértette, amit mondanak neki, sőt egyet is ért velük, de ez soha nem jelentett számára semmit. Merlin összes példabeszéde az érzelmek kiirtásáról nem jutott el hozzá, még így is megvetette és gyűlölte keresztapját, amiért végzett a szüleivel.

- Meg kell mérkőznöm Briannel.

- Lehet - bólintott Nicole - De senki nem mondta, hogy meg is kell ölnöd. Az Alapítók mindig azt mondják, hogy ők a legkevesebb véráldozat árán akarnak eljutni a tökéletességig. Féligazság, már majdhogynem hazugság. Az Alapítók nem törődnek a vérrel. Nem éreznek semmit. Nem számít számukra, hogy tízen halnak meg, százan, ezren, tízezren, millióan, ha a végén elérik a céljuk. Az ő számukra az emberiség egy idegesítő rovarfaj, amit ugyan megtűrnek, és szükségük van rá, hogy ne unatkozzanak, de semmi egyéb. Nem emberi mértékben gondolkodnak.

- Szóval ha eljön az idő… Kíméljem meg Briant?

- A barátod, nem igaz? - vonta fel a szemöldökét a lány. Kratan elmosolyodott.

- Ki tudja? Több éve nem láttam már. Megváltoztunk Nicole.

- Igen. De csak azért, mert manipulálnak titeket. Briant Grimoire, téged pedig Merlin és az Alapítók. Pedig valójában csak ti számítotok. A két Kiválasztott. A jóslatban nincs szó Grimoireról, Merlinről se az Alapítókról.  

Kratan újra elmosolyodott. Igaza volt. Ő a Kiválasztott, az ő dolga eldönteni, hogy hogyan értelmezi a jóslatot.     

- Megmérkőzök Briannel…

- De…! - szólt közbe Nicole, azonban Kratan leintette.

- …mert meg kell. Az Alapítók ezt várják el. Viszont kicselezhetem őket. Együtt erősebbek vagyunk.

- Szóval le akarod győzni az Alapítókat? - Nicoleban újra felgyulladt a remény szikrája. Vágyakozva nézett a férfire.

- Csak ha ellenállnak - a nő felhúzta a szemöldökét - Nekik is helyük van ebben a világban, hisz ők teremtették. De csak akkor, ha képesek békében együtt élni.

- És mi lesz Vele? - kérdezte Nicole. Kratan elkomorodott.

- Az a feladatom, hogy elhozzam újra ebbe a világba.

- De hát ő az Alapítók oldalán áll és hatalmasabb mindenkinél! - fakadt ki a nő. Kratan megrázta a fejét.

- Ezt nem tudhatjuk. Bármennyire is egyetértek veled Nicole, feladatom van.

- A jóslatban nincs…

- Nem számít. Ő a világ része. Én pedig az Aranygyermek vagyok. Az a feladatom, hogy elhozzam a fényt. Ő lehet a mi fényünk!

- Ebben te magad sem hiszel - vágta hozzá fancsali képpel Nicole. Kratan nem válaszolt, mélyen az arcába húzta hófehér csuklyáját.

- Köszönöm, hogy meghallgattál Nicole. Vigyázz magadra! - azzal a tér elgörbült és egy pillanat múlva Nicole Chambers újra egyedül álldogált a szobában.

A sötétség birodalma 4

Mélyen Merlinnaes szíve alatt húzódott a vízen hajózó város motorja. Hosszú végelláthatatlan híd járta körbe az egész szerkezetet, melynek két oldalán a vörösen izzó pumpák és dugattyúk örökké zakatoltak. A kéményekből fullasztó kéngőz és por szállt fel, mely a látást is nehezítette. A motornál nem voltak dolgozók. Minden munkát a magi-mérnökök felállított lilán lebegő rúnái irányítottak.

Az emberi mértékkel nehezen felfogható méret lenyűgözte Burke-öt és Benthamot. A fölöttük köröző rúnavarázslatok enyhítették a forróságot, de mégis így is szinte elviselhetetlen volt. Burke az ujjával leírt pár kört miközben varázslatokat mormolt. Az elviselhetetlen zakatolás kicsit alábbhagyott, most már képesek voltak kommunikálni egymással, habár még mindig ordítaniuk kellett.

Bentham el sem tudta képzelni, hogy milyenek voltak azok az idők, mikor még dolgoztak itt lenn emberek. A történelmi feljegyzésekben sokszor említették, hogy több ezer munkás pusztult el ezeken a folyosókon. Néhánynak feladta a tüdeje, néhány a forróságtól esett össze holtan, de voltak olyanok is, akik egyszerűen kimerültségükben a rozoga korlátnak dőltek majd azon átesve az izzó acélpokolba zuhantak.

Bentham húzott szájjal nyugtázta, hogy a korlátokat azóta sem erősítették meg. A folyosó vasrácsa a lábuk alatt folyamatosan nyikorgott, habár nem esett szét.

- Miért is itt kell találkoznunk? - kérdezte Burke miközben lenézett a mélybe.

- Rousseau azt mondta ez az egyetlen hely, ahol nem bukkanhatnak ránk - mormolta Jeremy.

A lánynak valószínűleg igaza lehetett. A földi pokol ezen az igencsak kifejező helyén valószínűleg évtizedek óta nem járt más, csak az azt évente ellenőrző gépészek.

Ahogy haladtak előre a távolban mintha lassan kibontakozott volna egy sötét alak. Jeremy szíve összeszorult.

- Nyugalom! - szólalt meg intően Burke - Nem mondunk neki semmit először. Tudni szeretném, hogy ő hogyan élte túl.

Jeremy idegesen bólintott. Haragudott a barátjára, amiért feltételezte Rousseauról, hogy áruló lenne, de el kellett ismernie, hogy igaza van. Nem bízhattak senkiben.

Alexandra Rousseau karba tett kezekkel állt a folyosó egyik szélesebb kereszteződésének közepén. A felette lebegő lila rúnák és az oldalt zakatoló vöröses fehéren izzó szerkezet érdekesen, cseppet sem előnyösen világította meg az amúgy sem tökéletes arcát. A két férfi közeledtére melegen elmosolyodott.

- Épségben vagytok! Mindketten! - örvendezett és először Bentham, majd Burke karjaiba ugrott. Bentham alig leplezett örömmel üdvözölte, miközben Burke tartózkodó mosollyal fogadta.

- És te is - szólalt meg Edmund. A lány bólintott, nem vette észre barátja arckifejezését.

- Úgy örülök, hogy látlak titeket! - mosolya gyorsan lelohadt, mélyen Jeremy szemébe nézett - Szörnyű volt!

- Elhiszem - karolta át a tanár - Kik voltak?

- Hogy élted túl? - tért azonnal a tárgyra Burke. Bentham szúrós szemmel nézett rá. A lány lassan kibújt a férfi öleléséből és Burkere nézett.

- Nem tudom. Minden olyan gyorsan történt… Két bérgyilkos jelent meg, nem sokkal azután hogy megérkeztem. Jártasak voltak a mágiában, és fegyverük is volt - a földet bámulta - Locke vitézül harcolt, a kora és a jártassága ellenére… de… Eltalálták. Nekem el kellett mennem. Nem tudtam… visszaverni őket.

- Ne emészd magad - próbálta megnyugtatni Jeremy.

- Locke elmondta, hogy neked adta a kulcsot. Ez… segített a döntésemben - nyögte ki a lány.

- Elmondta? - kérdezte meglepődve Burke - Miért mondta volna el? Ha elkapnak megkínoznak és kiszedik belőled.

- Én sem tudom - felelte a nő - De elmondta, még mielőtt betörtek volna a támadók.

Pár másodpercnyi szünet állt be a beszélgetésbe.

- Itt a kulcs? - szólalt meg végül Rousseau.

- Tudod mire való? - kérdezte Burke.

- Ezzel lehet csak továbbnyitni az imafülkéket.

- Mi a terv? Mit csinálunk? Mihez kezdünk, most hogy Locke meghalt? - kérdezte Jeremy.

Rousseau megnyalta a szája szélét. Láthatóan ideges volt.

- Eljuttatjuk az Ellenálláshoz a kulcsot!

- És mégis hogyan? - kérdezte cinikusan Burke. A nő idegesen nézett rá.

- A bérgyilkosok úgy tudják, hogy halott vagyok. Én kijuthatok a városból, engem nem keresnek. Adjátok nekem a kulcsot, én elviszem az Ellenálláshoz, aztán visszajövünk értetek!

Burke elismerően bólintott.

- Nem rossz, egy nőtől - incselkedett - Mit gondolsz Jeremy?

A férfi mintha meg sem hallotta volna a kérdést, maga elé bámult. A háttérben a gépek ritmikusan tovább zakatoltak.

- Eljátszottad a saját halálodat? - kérdezte a nőtől miközben ő is megnyalta a szája szélét. Szinte teljesen kiszáradt.

- Így van - mondta a nő, majd megfogta Jeremy két kezét - Mi a baj?

- Mit mondott Locke a kulcsról? - a férfi mélyen a nő szemébe nézett. Annak a nőnek a szemébe, akibe mintha egész életében szerelmes lett volna, akit szinte mindig ismert volna. Rousseau meghökkent a kérdéstől.

- Továbbnyitja az imafülkéket. Ismered Lockeot, ezek után csak arról mesélt nagy büszkén, és hosszasan - elmosolyodott - hogy mekkora zseni, hogy megalkotta.

- Hogyan alkotta meg? - kérdezte Bentham miközben összeszorult a szíve. Rousseau elmosolyodott.

- Tabula rasa.

Jeremy megkönnyebbülten sóhajtott, majd a zsebébe nyúlt.

- Mondtam is neki, hogy egy ilyen fontos kulcsnak előnyösebb lett volna egy fehér márványtéglalapnál előkelőbb külsőt adni! - nevetett Rousseau, mire Bentham szeme elkerekedett és hátrébblépett miközben barátját is maga mögé utasította a kezével.

- Mi van? - kérdezte Burke. Rousseau arcáról lehervadt a mosoly. Tudta.

- Locke nem egy fehér téglalapot készített - suttogta Bentham, a zúgástól szinte alig hallhatóan. Burke arcán hideg verejték futott végig, ámulva Rousseaura nézett. A nő idegesen tördelte a kezét, miközben a háttérben egy hófehér köpenybe csavart figura jelent meg.

- Jeremy Bentham, Edmund Burke - szólalt meg mély hangján az idegen - Kérlek titeket, adjátok át a kulcsot!

Jeremy nem is nézett az alakra, szemével végig Rousseau arcát fürkészte. Szinte perzselték a szavak, amiket kiejtett a felcserepesedett szájával.

- Elárultál minket!

- Nem - rázta meg a fejét a nő - Segítek az ügyünknek! Az Aranygyermek megmutatta nekem! - mutatott a mögötte álló férfire.

- Ők megépítik azt a világot, amit elképzeltünk! Tulajdon, egyenlőtlenség és társadalmi feszültségek nélkül világot!

- Megölted Locke-ot! - fröcsögte undorodva a szavakat Edmund. A nő felnézett rá. „Nem értik!” - gondolta.

- Hát nem érted? Megvalósul az álmunk! A mostani állapot csupán egy átmeneti dolog! A végén a paradicsom vár ránk! - eszelősen széttárta a karjait és csillogó szemekkel nézett a két férfire. Jeremy szomorúan és megrendülten nézett vele farkasszemet.

- Szóval ez a te forradalmad? Nem számít hányan hullanak el, a végén teljesül a vágyad.

„Hogy lehet, hogy nem értik?”

- Locke az útjában állt a fejlődésnek! Ha láttátok volna azt, amit én, nem kételkednétek!

- Locke hitt egy jobb világban, egy olyan világban, ahol az emberek szeretik és megértik egymást, nem pedig megszűntetik a szeretet érzését! - ordította Edmund.

- Locke nem egy hívő volt, hanem egy vesztes! - vágott vissza Rousseau - A képzelgései csupán ábrándok voltak. Egy öregember ostoba ábrándjai! A mi oldalunkon az Istenek állnak! Velük együtt elérhetjük a tökéletességet!

- Elég! - zengett Jeremy mély hangja. Egy pillanatra mintha a zakatolás zaja is elhalt volna tőle, Rousseau megremegett félelmében.

- Locke világa egy álom, igen. De inkább élek egy világban, ahol álmodozhatunk akár a képtelenségről is, mint egy olyanban, amiben nem léteznek álmok!

- Ezek az álmok okoznak minden rosszat! - sírt fel a nő.

- Azt mondtam elég! - emelte fel újra a hangját Jeremy. Burke szájtátva figyelte. Még soha nem látta ilyen dühösnek a barátját.

- Szerettelek Alexandra! - a szemében könnyek jelentek meg. Felemelte a kezét, mire vörös sugár hagyta el a mutatóujját. A nőt felkészületlenül érte a varázslat, a vörös nyaláb átszakította a lényét. Nyögve esett össze az izzó katlan fölött.

- Ne! - kiáltotta az Aranygyermek, de késő volt. Edmund is nekirugaszkodott, varázslatra emelte a kezét, azonban a fehér köpenyes Kiválasztott gyorsabb volt. Edmund Burke félbevágott torzóval zuhant a padlóra. Vére sziszegve párolgott el az izzó acélon.

Jeremy Bentham szájtátva figyelte, ahogy barátja megszűnik létezni. Sírva ordított fel és az Aranygyermek felé fordult.

- Nem kell meghalnod Jeremy! - emelte fel nyugtatólag a kezét Kratan - Nem akartam, hogy így történjen. Nem akartam, hogy vérontás legyen a vége!

- De neked mindegy, nem igaz? Az Alapítóknak mindegy! Hisz nincsenek érzéseik! - sírta Jeremy miközben újra varázslatra emelte a kezét. A Kiválasztott azonban ismét csak fürgébbnek bizonyult.

Jeremy Bentham lenézett a véres ruhájára. Alig érzett valamit, inkább csak nyugodt volt. Furcsának találta. Térdre esett a Kiválasztott előtt, kezével a zsebébe nyúlt és kihúzta belőle a kulcsot majd eldobta. A vértől csöpögő gömb azonban szinte azonnal megállt a levegőben, majd az Aranygyermek kezében landolt.

Jeremy elmosolyodott. Hát vége. Ő megpróbálta. Talán nem volt hiába a helytállásuk. Arcán bágyadt, de megbékélt mosollyal dőlt el barátja mellé.

Kratan Ky’retky még hosszasan nézte őket, majd utoljára Benthamra szegezte a tekintetét.

- Nem mindegy - suttogta, majd a tér elgörbült és a valaha volt három barát most egyedül, holtan feküdt Merlinnaes izzó poklában.

A sötétség birodalma 3

A volt kápolna kifosztva állt magányosan Merlinnaes egyik eldugott utcájában. A hatalom még az újrafestéssel sem foglalkozott, egyszerűen lekenték néhány helyen fehér vakolattal. Groteszk, istentelen, magából kifordult hely volt. Talán az egész Birodalmon belül ez szimbolizálta a legjobban a jelenlegi helyzetet. A valaha csillogó mozaikok kitört szilánkjai korábbi fényüktől megfosztva hevertek a kőpadlón.

Értéktelen volt, ahogy lassan a világ is értéktelenné kezdett válni. A régi erények eltűntek, helyüket nyomasztó üresség vette át. Az emberek nem törődtek a másikkal, a volt érzések elhaltak, családok hidegültek el egymástól, a rettegés és a hideg kétkedés lett úrrá.

A festék émelyítően száraz és természetellenes szaga megállt a levegőben, átjárta az egész kolostort még most, hosszú hónapokkal a festés után is. Edmund Burke mindig is utálta ezt a szagot, a lakk gyomorforgató aromáját.

Megtörölte a homlokát és kicsit arrébb fésülte vörösen göndör haját. A tabletére nézett. Jeremy még mindig nem érkezett meg. Több mint két órája volt most már, hogy felhívta.  Edmund tudta, hogy valami szörnyű dolog történt, máskülönben nem itt, ezen az istentelen helyen találkoznának, hanem ahogy megbeszélték, Lockenál.

A kápolna ajtaja lassan, nyikorogva résnyire tárult. Jeremy fürkészvarázslata fényesen suhant be a résen.

- Csak én vagyok - morogta Burke. A varázslat eltűnt, az ajtóban egy koravén figura jelent meg.

- Edmund! - köszöntette barátját és átölelte. A műszaki alkalmazás tanár nem késlekedett:

- Mi történt?

Jeremy lehajtott a fejét és a földet bámulta. Nehezen tudta megformálni a szavakat.

- Locke meghalt - nyögte ki - Rousseau eltűnt.

Burke belerúgott az egyik kőpadba és mindkét kezével a fejéhez kapott. Hosszas percekig egyikük sem szólalt meg.

- A kulcs nálam van - suttogta Bentham, mire Burke felkapta a fejét - Az öreg nekem adta még jóval a halála előtt. Nem szabadott szólnom róla… egyikkőtöknek sem.

- Legalább ez jó hír.

Újra hallgattak. Kint egy vörös gudan szólalt fel hangosan csicseregve. A fejét forgatta, magokat keresett az úton, azonban nem igazán talált. A fák lassan elhaltak, senki nem törődött velük. A város új látványosságai immár a geometriai formák voltak, a betonból, márványból készült lebegő szerkezetek, az Alapítók dicsőségére állított emlékművek. A fák, az állatok többé senkit nem érdekeltek. Hogyan is érdekelték volna az embereket, mikor lassan már önmaguk sem szolgáltattak érdekességgel?

Hűvös szél járta át a várost pedig a tavasz közepén járt az idő. Már egy ideje ilyen volt az időjárás. Nem az-az igazi tavaszi hideg süvített el, hanem a még télen is ritkán megszokott igazi csontba hatoló hideg, ami nem is igazán fagyos volt, mint inkább hátborozgató és üres. Az a szellő, amit az ember akkor érzett, mikor valami rossz készülődött. Ez a világ jött most el. Örökké.

- Most mi legyen? - kérdezte Burke.

- Nem tudom. Nem őrizhetjük örökké a kulcsot.

- Eljuttathatnánk az Ellenállásnak - vetette fel a másik. Bentham sóhajtott. Úgy tűnt Burke nem először hozakodott fel ezzel az ötletével.

- Hogyan? Még a városból sem jutnánk ki! Aztán meg hol keresnénk őket?

- Akkor mit akarsz? - vágott vissza Burke.

Bentham leült az egyik pad szélére.

- Nem tudom… Feladni.

- Mi? - kiáltotta barátja.

- Ne mondd, hogy még soha nem gondolkodtál ezen! - nézett fel rá Bentham - Hisz kik vagyunk mi? Egyszerű tanárok Burke! Az ellenségeink pedig a világ teremtői!

- Locke hitt benne!

- Locke abban is hitt, hogy az ember alapvetően ártatlannak születik. De igaz ez? - fakadt ki - Ha a világ teremtői ők, az Alapítók gonoszak, akkor nem következik ebből szükségszerűen, hogy mi is esendőek és korrumpálhatóak vagyunk?

- Nézz ki az ablakon Burke! Hányan végzik az Alapítók által rájuk bízott feladatot? Hányan állnak a szolgálatukba? Hogyan tudnánk ez ellen a sötétség ellen küzdeni? Nézd meg ezt a kápolnát!

- Valaha ide jártam imádkozni azokhoz, akik most leigázzák az emberségünket - nyögte ki lassan a szavakat, miközben könnyek jelentek meg a szemében - Vidám, színes hely volt. Az elől ülő nénike minden nap cukorkákat osztogatott a gyerekeknek, én pedig jókat beszélgettem a mellettem ülő férfivel az időjárásról, a világról, bármiről. Hol vannak most ők, barátom?

Burke nem válaszolt.

- A nénit épp azok a gyerekek buktatták le illegális élvezeti cikkek tartásával, akiknek cukorkát osztott. Persze ők nem tudták mit tesznek, csak hasznosak akartak lenni. A férfi öngyilkos lett. Vett egy fegyvert és a szájába rakta, majd meghúzta a ravaszt.Még a nevét sem tudom. Soha nem volt szükségünk nevekre, csak kedveltük egymást és ez elég volt.

Jeremy őrjöngve feldöntötte az előtte heverő asztalt majd legörnyedt.

- Mindig voltak és lesznek ilyen pillanatok, barátom - suttogta Edmund - De a gonosz csak akkor győzhet, ha a jók tétlenek maradnak.

- Lehetőségünk van arra, hogy változtassunk, megvan hozzá az eszközünk - a kulcs! Ha mi nem ragadjuk meg az alkalmat, akkor ki fogja? Várjunk arra, hogy majd más tesz helyettünk? Hogy majd mások kockáztatják az életüket? Majd mások megmentik a világot?

- Nehéz. Locke sem állította soha, hogy könnyű. De választhatunk: választhatjuk azt, hogy feladjuk. Nem gyávaság, hisz igazad van: egyszerű emberek vagyunk csak, istenekkel szemben. Mégis én úgy érzem, hogy nem ezért születtünk erre a világra!

Jeremy lassan felállt.

- Meghalhatunk - nyelt egyet - Vagy még rosszabb: elfoghatnak minket, megkínoznak.

Edmund bólintott.

- Így van. De az én lelkiismeretemet jobban kínozná, ha nem tennék semmit. És ha jól ismerlek, barátom, akkor tudom, hogy a tiédet is.

Jeremy Rousseaura, majd Lockera gondolt. Ők mindig ott voltak számára, ők mutatták az irányt. Na meg persze Edmund. Most tehetnének valamit, ami számít.

- Igazad van. Sajnálom, hogy kételkedtem.

- Ne kérj elnézést ezért! - a vállára helyezte a kezét - Azért vagyunk, hogy összetartsunk!

Jeremy tablete halkan felcsörrent. A tanár megrezzent majd kihúzta a zsebéből a szerkezetet.

- Rousseau - suttogta a szavakat. Maga sem hitte el, amit lát. A lány a titkos csatornán hívta, amit még együtt dolgoztak ki. Jeremy lassan elhúzta az újját a képernyő előtt, mire felcsendült az a dallamos hang, amit úgy imádott.