A skorpió marása 4

Roman Boehner ledobta maga mellé a géppuskát. A cső még izzott egy kicsit, azonban a tár már üres volt. Felnézett az égre és beleszagolt a levegőbe. Bűzlött az egész város. Az égett szag keveredett a füstölgő hullák szagával, a levegőben vérpermet kavargott.

- Kifogytam! - kiáltott, mire Moore a kezébe nyomott egy pisztolyt.

- Én sem vagyok már a toppon! - mormolta kimerülten Potter, akiből igencsak kivett a mágia. Hirtelen mintha tíz kilót fogyott volna, szeme beesett volt, bőre sápadt. Erőltetett mosolyt villantott a két férfi felé. Mellettük az utolsó ellenálló katonák is elestek, az osztagosok körbeérték őket.

A három barát egymás hátának vetette magát. Moore kiélesítette a géppuskáját, míg Marrick védőfalat húzott köréjük. A lövések erőteljesen pattogtak a láthatatlan burkon, a fekete mágus pedig remegve állta őket, miközben a két katona tüzelt. Ennek dacára az osztagosok mintha nem fogytak volna.

Hirtelen a lövések abbamaradtak, mire Marrick is összeesett. Moore meglepődve nézett körül. A Védelmi Osztag tagjai leengedték a fegyvereiket.

- Hősiesen küzdöttetek! - szólalt meg egy élettelen hang a háttérből. Mindannyian odakapták a fejüket. Edward Gibbard állt előttük, az Alapító, aki fővároson kívüli milíciákkal foglalkozott. Gibbard valaha neves rojalista politikus volt, aki többször is felszólalt a fel-feltörő demokratákkal szemben. Testesebb politikus volt, a hófehér zubbony kicsit feszült is rajta, ezzel önkéntelenül is nevetséges megjelenést kölcsönözve neki. Oldalt elválasztott barna haján már megjelentek az ősz hajszálak, habár nem volt olyan öreg, talán a negyvenes évei elején járhatott. Úgy tűnt az Alapítóvá válás nem tett jót a megjelenésének, szemei beesettek voltak, arca ráncos. Tekintete most lilás színben ragyogott.

- Fölösleges a további vérontás. Nem ez a célunk. Nagy harcosok vagytok és pont ezért használhatóak lennétek az Új Világban!

Moore maga elé köpött.

- Kérlek titeket! Tegyétek le a fegyvereiteket!

- Rohadj meg! - kiáltott Roman és megcélozta az Alapító fejét. A golyó azonban nem jutott el a célig, félúton porrá lett. Edward Gibbard sóhajtott.

- Hát legyen!  - felemelte a kezét és az utolsó csapásra készült. Egy aranyszínű villanás azonban az egyik hegycsúcsnak röpítette. A csapat előtt Brian állt.

- Menjetek! - mutatott az egyik üresen maradt légautóra miközben a körülötte lebegő aranyszínű gömbök lemészárolták az osztagosok nagy részét. Mooréknak nem is kellett több, rohanni kezdtek. Éppen akkor, mikor Briant egy lökéshullám terítette a földre. A levegőben Rutherford lebegett.

Marrick gyorsan egy gyenge falat húzott Brian köré, ami épp elég volt arra, hogy az Alapító következő támadását kikerülhesse. Rutherford összehúzta a szemöldökét és egy tűzgolyót küldött a csapat után.

A varázslat menekülés közben érte őket. Moore és Roman elterült a földön, miközben Marrick megpróbálta elterelni a tűzgolyó útját, azonban az izzó gömb áttörte a védőfalát és berobbant.

Moore eszét vesztve ordított és a súlyosan megégett barátjára nézett, aki meglepődött arccal esett térdre. Lövéseket hallottak a távolból, mire a professzor mellkasa átszakadt. Ekkora már Roman is talpon volt, mind a ketten vérben forgó őrült szemekkel tüzeltek a közeledő ellenség felé.

Az osztagosok végtagok nélkül sikítva hullottak el előttük. Belek és vér terítette be a parkoló aszfaltját.

- Moore! - kiáltott Roman miután teljesen kifogyott, azonban a kapitány nem figyelt, eszét vesztve tüzelt még akkor is, mikor már csak az üres géppuska kattogását lehetett hallani - MOORE!

Megfogta a kapitány vállát és maga felé rántotta.

- Vége! Meghalt! Menjünk vagy mi is itt veszünk!

- Nem érdekel! - sírta Moore, a könnyek összefolytak a kosszal az arcán.

- Ha meghalunk, akkor nem bosszulhatjuk meg! - józanította ki a volt rakodómunkás. Ez megtette a hatását. A kapitány még egy utolsó tekintetett vetett barátjára, majd bólintott. Az osztagosok következő adagja már közel járt.

Marrick Potter hallotta saját hörgő, sípoló lélegzését. Tüdeje valószínűleg átszakadt, ahogy néhány bordája is. Testének bal fele szénné égett. Nagy nehezen a hátára fordult és a vérgőzös égre nézett. Hűs szellő borzolta. Szeme sarkából látta, ahogy Moorék beülnek a járműbe, ami aztán felemelkedik, majd eltűnik az égbolton. Boldog volt. Ők túlélték. Hirtelen lépéseket hallott, mire kissé oldalra fordult. Meglepetésére ismerős arcot látott. John Parsons állt előtte.

„Már meg is haltam?” gondolta. Azonban valami nem stimmelt. Volt barátja érdeklődve figyelte haláltusáját. Próbált megszólalni, azonban ehhez már bőven nem volt elég energiája. Szemében könnyek jelentek meg. Mondani akart valamit. Bocsánatot akart kérni, amiért hagyta meghalni és el akarta mondani, hogy mennyire sajnálja.

- Nemsokára elmondhatod - szólalt meg helyette Parsons. Marrick megnyugodott, lassan elhagyták az érzékei, fényesség vette körül. Marrick Potter a barátjához távozott. 

A skorpió marása 3

Sean Rutherford kifejezéstelen arccal állt a dombtetőn. Magában azért elégedett volt. Végül minden úgy történt, ahogy ők akarták. Persze voltak áldozatok, de hát nem csinálhatsz omlettet anélkül, hogy néhány tojást fel ne törnél. Természetesen szerencse is kellett a győzelemhez. Bár a szerencse a győztesekhez kiváltsága.

Most nem lettek volna itt, ha Godfrey nem tudta volna a másik bázis helyét, ahonnan már könnyű volt kikövetkeztetni ezét. Nem lettek volna itt, ha Godfrey nem unta volna meg az Átokhozó stílusát és nem jött volna könyörögve Rutherfordékhoz, hogy tegyenek valamit a nagyképű kis ficsúr ellen.

A Védelmi Osztag katonái végigsöpörtek a városon. A házak beomlottak, a civilek sikoltozva menekültek, már amelyiket nem érték el a golyók és a varázslatok. Az Ellenállás azonban sikeresen felállt ellenük. Fedezékről fedezékre rohantak és visszatüzeltek rájuk. Nem számított. Rutherford egy pillanat alatt mögöttük termett és egy nyalábbal kettévágta az ellenállók első sorát. Hirtelen azonban egy lökést érzett az oldalán, mire nekirepült az egyik omladozó háznak. Lassan feltápászkodott és lesöpörte poros zubbonyát. Az Átokhozó állt előtte.

Kevin Moore még időben lehúzta a fejét, pont mielőtt az egyik sorozat elkapta volna. Roman mellette épp újratöltött, Marrick viszont felállt és egy védővarázslatot húzott maguk köré. A hatalmas füsttől szinte alig láttak valamit, hallani pedig a helyiek és a civilek sikolyaitól nem tudtak. Az osztagosok lassan körbeérték őket.

- Ki kell mentenünk innen a civileket! - ordította Moore és a szállító járművek felé nézett.

Hirtelen kivágódott mellettük a főhadiszállás ajtaja és Ripették törtek ki belőle néhány újonc kíséretében.

- Moore! - a parancsnok még magához képest is idegesnek látszott - Takarodjanak a szélekre! Nem engedhetjük, hogy bekerítsenek minket!

- Menekítsék a többieket, mi fedezzük magukat! - kiáltott Wallace is, aki korához képest egész energikusan mozgott. Gyorsan az egyik fedezék mögött termett, és egy gránátot dobott a közeledő osztagosok felé. Mooréknak nem kellett kétszer mondani. Elindultak a szállások felé a fullasztó fekete füstön keresztül.

Ripett ledőlt Wallace mellé. Az öreg homlokáról ömlött a veríték, ősz haja összevissza állt. Az újoncok közül a legtöbb elesett, csak néhányan térdeltek a két veterán körül.

- Ez Godfrey műve! - nézett Ripettre az öreg. Az bólint. Szája egy vékony vonallá változott, szeme gyilkosan villogott.

- Na, jól van gyerekek! - intett a többieknek - Itt az idő, hogy megmutassuk milyen fából faragtak minket!

- Moore kapitányék biztosítják a civilek kijutását, nekünk pedig azt kell biztosítanunk, hogy erre képesek legyenek. Érthető? - szétnézett a fiatalok arcán. Mindenhol tinédzserek, arcukon a rettegés jelei, mégis eltökéltek.

- A szeretteitek a tét! - kiáltja Wallace majd kilő a fal mögül. Ripett kiköp és két sorozatot ad le az osztagosokra, akik véres zsákként dőlnek el a mocskos földön.

- Azt elmondhatom, hogy mi ezt rohadtul nem fogjuk túlélni srácok! De segíthetünk másoknak, hogy nekik sikerüljön!

Szemei őrülten forognak, remegve nevet a fiatal katonák felé.

- Kik vagytok? - ordít az arcukba. Azok szinte egy emberként kiáltanak vissza.

- Az Ellenállás katonái! - Ripett röhög, rákacsint öreg bajtársára, aki szintúgy mosolyog. Mint a régi szép időkben. Megigazítja fekete zubbonyát és üvölt, mint egy tábornok a régi időkből. A lovasság felsorakozott mögötte.

- Akkor fújjátok meg azt a kurva kürtöt!

A fegyverek kattognak, a kis csapat pedig ordítva, sírva, nevetve rohan ki a halál fekete füstjébe.

Marrickot egy robbanás döntötte le a lábáról. Maga mögé néz, de már csak a vérpermetet látja és a feltörő feketeséget. Egy kar ragadja meg hátulról és felrántja a földről. Roman az, aki közben másik kezével egy sorozatot ad le a rájuk támadó ellenségre. A volt rakodómunkás valóban erőteljes volt, nem csak úgy nézett ki, meg sem kottyant neki felkapni a professzort.

- Vigyázz! - kiálltja Marrick és egy kék villámot idéz az előbukkanó mágusra. Az még időben kivédte a professzor támadását és egy tűzgolyóval válaszolt. Azonban a varázslat célt tévesztett, a mágus pedig szétroncsolódott arccal dőlt el. Marrick maga mögé nézett és Jacquest vette észre. Mellette Wendy állt egy géppuskával a kezében, a mögötte guggoló Meredyt védte.

- Hol van Brian? - kiálltja a lány, mire Marrick megvonja a vállát.

- Rutherforddal harcol! - szólal meg mellettük Moore, aki közben felzárkózott hozzájuk.

- Mi? - sikolt Meredy, azonban a kapitánynak nem volt ideje válaszolni, újabb roham érkezett. A háttérben elindult az egyik szállító.

- Jacques! Vidd Wendyt, Meredyt és azokat a civileket, akiket még találsz a szállítók felé!

- Mi lesz veletek? - a szőke hajú taxisofőr nem mozdul.

- Ne törődj velünk, őket mentsd! - hosszú másodpercek telnek el, Jacques Moore szemébe néz, majd a szívéhez emeli a kezét és szalutál. A következő pillanatban már a szállítók felé szaladt néhány lakossal.

- Mi lesz, ha elfogynak a szállítók? - kérdezte Roman és újra leguggolt.

- A megmaradt mágusok képesek bizonyos távolságra teleportálni néhány embert. Nem messze, párszáz méterre, de ahhoz elég, hogy talán el tudjanak menekülni - válaszolt Marrick.

A háttérben újabb robbanás rázta meg a hegységet. A füstfelhő mögött vörös és kék sugárnyalábok cikáztak, néha találkoztak, néha eltávolodtak egymástól. A fehér zubbonyos osztagosok lassan megtöltötték a kisváros utcáit. A mágusok megpróbálták leszedni az elinduló szállítókat, azonban azokat Brian erős mágiája őrizte, így meg sem karcolódtak.

Az utakat a helyiek és az Ellenállás tagjainak a holttestei borították, az ellenség pedig egyre közelebb ért a kis csapathoz. 

A skorpió marása 2

Moore nagyot húzott az üvegből, majd visszarakta az asztal közepére. Összehúzta a szemöldökét és szúrós szemmel bámult Moorera. A professzor állta a tekintetét. Jacques és Roman feszülten figyelték a párbajt.

- Mid van? - kérdezte Moore. Potter megrázta a fejét.

- Előbb neked kell! - a kapitány elvigyorodott. Biztos volt benne, hogy ennél jobb lapjai nem lehetnek a professzornak. Lassan leterítette a kártyáit. Jacques és Roman hangosan felszisszentek meglepetésükben.

- Ugyan már Potter, tudod, hogy én nem blöffölök! - kacagott Moore.

- Nos, kedves Kevin - a professzor szája mosolyra görbült - Én sem! - azzal kiterítette ő is a lapjait. A két társuk ujjongva nevetett, Moore pedig az állát kereste az asztal alatt.

- Tudod, nem is értem, hogy miért nem ezzel kerested a kenyered. Milliárdos lehettél volna! - dörmögte a kapitány. Potter mosolyogva magához vette a nyereményét, ami néhány különleges és ritka ital volt.

- Mert olyan hülye vagyok, hogy hiszek abban, hogy tanítani kell a fiatalságot - nevetett Marrick. Moore is elvigyorodott erre. Rég látta már ennyire jókedvűen a professzort.

- Hát ti mivel foglalkoztatok mielőtt önkéntes hullajelöltekké váltatok volna? - kérdezte a többieket.

- Én rakodómunkás voltam a fővárosban - válaszolt előbb Roman Boehner. Tagbaszakadt, jó kiállású férfi volt, arcra picit butának tűnt. Ez leginkább az előreugró homlokának volt köszönhető, amiért régen Kalapácsfejnek is gúnyolták.

- Mondjuk ezen nem lepődtem meg! - nevetett Moore, mire Roman brummogott egyet.

- Én taxiztam Elayna városában, Krirr tartomány - válaszolt Jacques Alexander a maga selymes hangján, amiért annyira odavoltak a nők. Maga a kinézete is rendben volt, félhosszú szőke haja volt és kék szeme, széles válla, de nem annyira izmos teste, azonban mégis a hangja és a cinikus mosolya volt az, amivel képes volt bekötni Wendy fejét. Wendy Charter volt a főhadiszálláson talán a legszebbnek tartott nő, legalábbis a férfiak által. Sokan megverekedtek volna Jacquesszal csupán egy csókért Wendytől.

- Jól fizetett?

- Ahhoz elég rendben, hogy jól érezzem magam belőle - vigyorgott a volt taxisofőr - Olcsó albérletben éltem, szóval csak kajára és nőkre ment el a pénz.

Ezen mindannyian jót vigyorogtak.

- Miféle nőkre? - kérdezte váratlanul egy hang mögötte. Jacques ijedten megpördült a székén és szembetalálkozott Wendyvel. Valóban gyönyörű volt, Jacqueshez illő hosszú, hát középig leomló szőke hajával, keskeny arcával, pisze orrával és vékony testalkatával. Nem amolyan szexbomba volt, inkább az a kislányos szépség.

- Ez még régen volt szívem! - szabadkozott Jacques miközben a többiek a háta mögött kuncogtak. Végül Wendy is elnevette magát és egy csókot nyomott a férfi homlokára.

- Jössz? - Jacques szinte azonnal talpon volt.

- Sajnálom srácok, az asszony hív! - kacsintott a többiek felé, majd elindult a lánnyal a szállásuk felé.

- Szerencsés flótás! - dörmögött a maga megszokott hangján Moore - Ha fiatalabb lennék már lecsaptam volna a kezéről, az biztos!

- Ilyen bajusszal, öreg? - cukkolta Roman.

- Mi a bajod a bajuszommal? Inkább ossz újat!

Roman felkapta a paklit és erőteljesen keverni kezdte.

- Te miért nem szedsz fel valakit? - kérdezte Marrick. Roman nem nézett fel rá.

- Még mielőtt ez az egész elkezdődött volt barátnőm. De mivel kimentem a tüntetésekre Woziefék új Birodalma ellen, ezért üldözöttek lettünk. Menekülés közben kapták el, nem tudtam mit tenni, nem volt fegyverem, semmi.

Mindannyian lesütötték a szemüket.

- Hé öreg, sajnálom! - csapkodta meg a vállát Moore.

- Na és veled mi van? - kérdezett vissza Roman. Marrick megvakarta kopasz fejét.

- Én is öreg vagyok már. Valahogy soha nem voltam a nők kedvence. Fiatalkoromban voltak futó kalandjaim, de ennyiben is maradt. John mindig ügyesebb volt nálam ebben.

- John? - hüledezett Roman.

- Bocs, nem ismered. John Parsons, volt kollégám és barátom - mormolta szomorúan Marrick.

- Én is mindig szingli életet éltem - szólalt meg gyorsan Moore. Nem akarta, hogy Marrick újból depresszióba essen.

Az ajtó kivágódott, mire egy katona lépett be a szobába.

- Ripett parancsnok várja önöket a főhadiszálláson, a nagyteremben!

Moore sóhajtott és összepakolta a holmiját.

- Már csak ez hiányzott! Mit akarhat az a vén varjú?

Roman is letette a kártyákat és szedelőzködni kezdett. Potter bedugaszolta az üvegeket és eltette a zsákmányait.

A támadás a semmiből jött. A ház teteje leszakadt, azzal együtt a katona feje is. Kinn hatalmas káosz lett úrrá, a füstben fejvesztve menekültek a helyiek miközben az Ellenállás tagjai megpróbáltak csatarendbe állni. A hegyek felől egy hatalmas sereg érkezett. 

A skorpió marása

Negyedik fejezet

                A skorpió marása

- Nem láttátok a lovasokat? - kérdezte Brian miközben kivett a hűtőből egy sört. Moore megrázta a fejét, majd bedobta a kártyáit. Jacques elégedetten vigyorgott.

- Wallace azt mondta, hogy visszatértek a Végtelen Úrhoz eligazításra - mormolta Potter miközben láthatóan a kártyázásra koncentrált.

- És ez titeket nem zavar? - kérdezte idegesen Brian. Nem tetszett neki, hogy a beleegyezése nélkül csinálnak dolgokat a lovasok. Elvégre ő volt a Kiválasztott, Háború és Halál az ő alárendeltjei voltak.

- Nem tudunk mit csinálni. Ők eddig is kedvük szerint mászkáltak fel-alá - válaszolt Potter, majd lerakta a nyerő lapját.

- Ez meg fog változni amint visszatérnek! Alig másfél hetünk van már csak Rutherford horusi látogatásáig! - azzal az Átokhozó kiviharzott a szobából. Moore megvonta a vállát.

- Szükségünk van egy kis pihire, nem srácok? - mire a többiek nagyban bólogattak.

Brian kilépett a napfényre, hosszú léptekkel átvágtatott az utcán a főhadiszállásra. Bent épp az újabban kiképzett harcosokat próbálta eligazítani egy fiatal tiszt, így viszonylag nehéz volt átverekednie magát a tanácsteremig.

Bent Ripett és Wallace vitatkozott. A terem telis tele volt térképekkel, rajzokkal és különböző papírokkal. Már javában a Rutherford elleni merényletre készültek.

- Mi a helyzet? - kérdezte a Kiválasztott. Blackmoore idegesen nézett fel rá.

- Már csak te hiányoztál! Dolgozunk! Nincs valami őrült, akit esetleg megpróbálhatunk kiszabadítani a Birodalom szívéből, Wozief segge alól?

A volt főkapitány alighogy kimondta a mondatot máris megbánta. Brian szeme arany színben felragyogott, Ripett pedig megremegett és a padlóra rogyott és fuldokolva térdelt az Átokhozó előtt. Wallace megpróbált közéjük lépni, azonban Brian egy ujjmozdulattal a falnak lökte. Az öreg kapitány levegőért kapkodva emelkedett fel.

- Nem tűröm ezt a hangot az alattvalóimtól! - sziszegte az Átokhozó miközben felemelte Ripettet, aki még mindig fuldokolt. Teste szinte teljesen megmerevedett, majd elkezdett hátrafelé hajlani.

- Brian, elég! - kiáltotta Wallace, azonban az nem figyelt rá.

- Ha nem tetszik a helyzet, szívesen megmutatom a kijárathoz vezető utat! - elengedte a kapitányt. Ripett estében feldöntött pár asztalt és beverte a fejét. Krákogva térdelt újra az Átokhozó előtt.

- Elnézést! - passzírozta ki a szavakat a száján Ripett - A tervezés lassan halad, minden eshetőséget figyelembe kell vennünk. Valamint nem szeretnénk, hogy megismétlődjön az, ami Juneflowerben történt - gyorsan hozzátetette látva Brian arcát - bárki hibájából történt is.

 - Rendben. Hívjátok ide Moorékat is. Ha van valami fejlemény, akkor a főtéren leszek.

Az ajtó bezáródott, Ripett pedig Wallacera tekintett.

- Tudod, hogy mi a helyzet Ripett és mégis képes voltál…!

Ripett letörölte a vért a homlokáról és feltápászkodott.

- Valakinek muszáj néha ellene beszélni. Már így is túl sokra tartja magát!

A szökőkút nem üzemelt, a helyiek épp az alkatrészeit tisztogatták. Brian a kő építmény szélének támaszkodott és fejét a tenyerébe temette. Sóhajtott. Bár Ripettnek igaza volt, mégse engedhette, hogy így beszéljenek vele. Főleg ilyen alantas emberek. „Mit gondolok?” megrázta a fejét. Ma reggel egyedül kelt. Meredy valószínűleg visszament a saját szobájába. Brian ezt megértette. Kell a lánynak egy pár nap, aztán helyrejön. Moore szerint beszélnie kéne vele, azonban Briannek se ideje, se kedve nem volt hozzá. Egyedül is képes feldolgozni, erős lány.

- Szia! - hallotta oldalról, mire odakapta a fejét. Meredy volt az. Bólintott a fejével.

- Én is szeretek ide kijönni. Bár akkor szebb mikor megy a szökőkút - ő is nekitámaszkodott.

- Nézd… Bocs, hogy kiköltöztem, de… kell egy kis idő - Brian újra bólintott.

- Megértem.

Csönd. Mindketten a lágyan fodrozódó vizet bámulták.

- Ugye… nem, bocs hülye kérdés!

- Mondd csak! - erősködött a férfi. A lány egy pár pillanatig még a körmeit tördelte, aztán a férfi felé fordult.

- Ugye emberként távozott el, úgy értem… büszkén, emberhez méltóan? - Brianre nézett a kisírt szemeivel.

A férfi visszaemlékezett a beszakadt bordákra, a kicsavart karokra. A gurgulázó hangra, az őrült de egyben szomorúan könyörgő tekintetre, mint egy állat, akit a vágóhídra visznek.

- Igen. Büszkén, emberhez méltóan ment el. Az utolsó gondolatai rólad szóltak - Meredy immár nem küszködött a könnyeivel, sírásban tört ki.

- Bocsánat! Tudom, neked sem egyszerű. Ráadásul belerángattam mindenkit! - Brian nem szólt.

- Csak látni akartam utoljára!

- Különleges srác volt! - szólalt meg végül Brian, mire Meredy picit elmosolyodott. Valószínűleg emlékek törtek fel benne, habár Brian nem erre gondolt, sokkal inkább arra, hogy képes volt látni Parsons szellemét.

- Köszönöm! Mindent köszönök! - azzal megölelte a férfit. Brian lassan visszaölelte. Néhány csendes percig így maradtak, aztán Meredy megtörölte a szemeit és elindult vissza a szállások felé. Brian még sokáig bámulta az elhaladó lányt, aztán visszatért a gondolataihoz.

Nincs fény árnyék nélkül 5

A szállító nesztelenül suhant végig a hegyek ormai között. Ripett, Jacques és Roman a jármű hátuljában morgolódtak a küldetés feleslegessége miatt. Próbálták halkra fogni Brian miatt, azonban a Kiválasztott még így is kitűnően hallotta őket. Egyszerűen csak nem törődött velük. Moore Potter segítségével sikeresen bekötötte a sebes csonkját, Potter még egy apró varázslatot is szórt rá, hogy el ne fertőződjön.

- Szegény srác! - ingatta a fejét Kevin Charlesra gondolva.

- Szegény vagy nem, már régen a Rutherford elleni merényletet kéne terveznünk, nem pedig öngyilkosságba hajszolnunk magunkat! - dörmögött Ripett mérgesen.

- Fordított esetben, ha a te szerettedről lett volna szó, akkor mást mondanál! - vágott vissza Potter. Ripett felhorkant.

- Mind tudjuk, hogy azért jöttünk, mert a csaj Brian…. - befejezni már nem tudta, mert Moore az arcába nyomta a kezét.

- Elég! Lehet, hogy hibáztunk, hogy eljöttünk, de ez volt a helyes!

Brian bár hallotta őket, teljesen máshol járt. Eleinte zavarta a küldetés sikertelensége, hisz ő tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Meredy hogyan fogja fogadni a hírt. Hisz ő is elvesztett mindenkit. Leginkább emiatt is ment bele Charles kiszabadításába, annak ellenére, hogy egyrészt indokolatlanul nagy veszélybe sodorta a barátait, másrészt pedig szerette Meredyt, és nem akarta, hogy bárki elvegye tőle. Legalábbis úgy gondolta, hogy szereti. Az utóbbi hónapokban ez az érzelem lassan csak egy szóvá redukálódott.

Azon kapta magát, hogy nem érdekli Meredy jövőbeli reakciója. Egy messzi szigetnek tűnt a lány, ahogy a többiek is, ami számára elérhetetlen volt, és talán nem is akart arra hajózni. Nem tudta, hogy pontosan mit akart. El akarja pusztítani az Alapítókat, ám hogy ezen túl mi legyen, nem tudta. Emlékezett azokra az estékre, mikor ez a nihilizmus megrémítette, de azok az éjszakák már messze jártak. Parsons azt ígérte neki, hogy majd ő ad célt az életének. Bízott benne, bár maga sem tudta miért.

Ha belegondolt, semmit sem tudott az öreg professzorról. Még az egyetemen ismerte meg, majd a kalandjaik során vált mélyebbé ez az ismeretség. Vidám, hűséges öreg volt, már professzorként is kedvelte őt Brian. Ám mostanában egyre idegenebbé vált. Nem tudta, hogy vajon a halál-e az oka ennek, vagy a küldetésük súlya, mégis pár órája olyan parancsot adott ki hidegvérrel Briannek, amelyet eddig még nem tapasztalt tőle. „Öld meg!” visszhangzottak a férfi fejében az öreg professzor szavai, melyeket olyan egyszerűen ejtett ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy ártatlan elpusztítása. És mégis, Brian megtette, sőt nem is zavartatta magát. Meg kellett tennie - nyugtatta önmagát. Régen ellenben ez nem ment volna ilyen egyszerűen.

A hosszú repülőúton leginkább Charles szavai, és a hallucináció járt Brian fejében. Legjobban a Parsonsról mondottak és a repedés izgatta, de nem volt képes rájönni, hogy mire gondolhatott Charles. És hogy hogyan láthatta az öreg professzor szellemét. Úgy döntött, amint visszaér Hesperidbe megkérdezi Háborút. Úgy tűnt a lovas elég sokat tud a világokról és a különböző természetfeletti eseményekről, ráadásul nem is volt olyan félelmetes, mint Halál.

Hirtelen a jármű ereszkedni kezdett, Márquez elkezdte letenni a gépet. Brian kinézett az ablakon és látta, ahogy szép lassan áthatolnak a különböző mágikus védelmeken, amiket még ő húzott fel a város fölé. Sóhajtott. Mielőtt még a fontos dolgokra rátérhetne, előtte még beszélnie kell Meredyvel.

Hesperid gyönyörűen festett. A hideg szellő felkapta a hegycsúcsokról a havat, és a kis jégkristályokon megcsillant a lenyugvó nap fénye. A védelmező rúnák halványkékesen köröztek a város felett. A főtéren, melyen egy hatalmas szobrot emeltek Brian tiszteletére, most szinte az egész város összegyűlt.

A szállító hátsó ajtai kivágódtak. Elsőként Ripett és Romanék ugrottak ki belőle, majd Moore és Potter. Meredy állt legelöl, kezét a szája elé helyezte, egész testében remegett. Minden egyes kiszálló embernél hatalmasat döbbent a szíve, azonban látta az arcukat, a lesütött szemüket. Könnyekkel telt meg a szeme, térdei feladták a szolgálatot és összeesett. Két helyi férfi kapta el esés közben és felhúzták.

A szállító sötét belsejéből Brian lépett ki utoljára. Szürkés zubbonya, amit még Grimoiretól kapott remegett a szélben. Arca mélyen a csuklyában semmi jóról nem árulkodott. A városiak lassan elindultak a dolgukra, még az a két férfi is, akik Meredyt fogták.

Lassan az egész tér kiürült, csupán egy reszkető lány és egy csuklyás férfi állt a közepén.

A férfi lassan közelebb lépett a lányhoz, aki újra összeesett. A férfi elkapta zuhanás közben és magához húzta.

- Sajnálom! - mondta a férfi színtelenül.

És a lány nem szólt semmit, halk zokogásba kezdett a férfi mellkasán.

Nincs fény árnyék nélkül 4

Zakatol

zakatol

egy piros oroszlán kettő négy hat Brian megpróbálja kikerülni nekidől a falnak sírni kezd „anyu beütöttem a térdem” anyukája odamegy segíteni megpuszilja eltorzul koponya sikítás halál zöld kasza keresztülvágja ordít visít --

Brian zokogva összegörnyed. Zihál. Már órák óta bolyonganak az erődben. Ráadásul a többiek úgy tűnt lemaradtak. Brian nem emlékezett arra, hogy mikor vesztette el őket, az idő szétfolyt előtte. Ez volt a harmadik trippje mióta itt voltak. Egyre hamarabb jöttek. Érthetetlen volt számára, hogy az őrök hogyan bírnak ki egy egész hetet ezen a helyen. Bár lehetséges, hogy már ők is több napja tartózkodtak Xibalbában, hisz lassan eluralkodott rajta az éhségérzet. Szomjazott, szája kiszáradt, feje sajgott, az ízületei fájtak.  Xibalba az őrök nélkül is halálos hely volt mindenki számára.

Nagy nehezen feltápászkodott és körülnézett. Xibalba újra visszanyerte valódi formáját. Ruhája tiszta por és pókháló volt, a padlón döglött csótányok és más bogarak feküdtek. Meg mert volna esküdni arra, hogy pár sarokkal előbb egy levágott csápot is látott, bár ez lehetett hallucináció is.

A hideg rázta mikor a legújabb képekre emlékezett. Már több hónapja biztos volt benne, hogy a szüleit soha nem fogja élve viszontlátni, azonban maga a tény még mindig ki tudta készíteni. Parsons is nagyon hallgatott ezügyben, ami még inkább megerősítette őt a gondolataiban. A mellette levő cellában újra ordítani kezdett a rab miközben a fejét a falnak csapkodta. Ideje volt indulni. Nem várhatott a többiekre.

Óvatosan kikerülte az előtte megnyíló repedéseket. Szerencséjére ezek soha nem voltak valóban nagyok, és igencsak lassan nyíltak meg. Némelyikből víz szivárgott át és a repedésen keresztül Brian egy óceán mélyére tekintett. Apró rákszerű lények mászkáltak egy döglött hal hatalmas teste körül. Brian biztos volt benne, hogy a repedések a másik oldalról nem látszottak, mert a rákok fel sem figyeltek rá, de még egy másik repedésben, ahol egy kávézót és az abban iszogató vendégeket látta, ott sem ordítottak fel az emberek a meglepetéstől.

Maga a repedések ténye is félelmetes volt, főleg ha Háború igazat mondott. Ha a Végtelen Úr valóban nem képes teljes egészében uralni a világok egyensúlyát, akkor, lassan de biztosan szét fognak esni, vagy egymásba szakadnak.  

Egy szélesebb részleghez ért el, ami párhuzamos sorokra volt osztva és több cella foglalt helyet benne. A falak eközben újra színt váltottak, egy új trip kezdetét jelentették. Brian megemberelte magát és sietve kezdte keresni Meredy barátját. Potter először ki akarta szabadítani a többi foglyot is, azonban az első szabad ember egyből át akarta harapni a torkát. Így végül nehezen, de azt a döntést hozták meg, hogy csak Charlest fogják kiszabadítani, és ha végül legyőzik az Alapítókat visszatérnek és megpróbálják meggyógyítani őket.

A foglyok szorongva figyelték őt a hatalmas szemükkel miközben Brian betekintett mindegyikbe. Meredy mutatott egy képet még indulás előtt Charlesról. Azon egy erős kiállású, magas, kiugró állkapcsú férfi volt, kicsit ritkásabb fekete hajjal. Brian szinte biztos volt benne, hogy ennek az ellenkezőjét fogja megtalálni.

Finom bemango illat lengte be a termet. A bemango az egyik legdrágább gyümölcs volt a Birodalomban, nagyon kevés helyen termett, igencsak érzékeny volt mind a hőmérsékletre, mind a földre és a nedvességre. Rózsaszín szirmok szállingóztak a tetőről. Brian ámulva felnézett.

Nem volt már tetőt, csak szirmok tömkelege örvénylett a gyönyörű csillagos égből melyen egy hatalmas repedés nyílt és lilán vibráló csápok nyúltak ki belőle Brian irányába ő pedig menekülni akart de nincs lába törzs van azok helyén szirmok esnek ki a hajából mely már nem is haj hanem lomb a csápok elkapják Brian ordít látja a szüleit átszaggatja a lényüket egy mágikus nyaláb mégjobban ordít a csápok megváltoznak formálni kezdenek valamit John Parsons alakja formálódik ki belőlük Brian nem érti

nem érti

a szirmok rózsaszín tüskékké alakulnak szúrnak döfnek angyalszárnya van majd ördöggé válik pusztít öl gyilkol nevet a vér íze a szájában épületek omlanak össze a repedés szétnyílik a csápok teljesen áttörnek angyalok köröznek fölötte tizenkettő mind elpusztul zakatol és zakatol és

zakatol

- Brian! - hallja az ismerős hangot. A férfi összegörnyedve fekszik a földön, fejét a térdei közé rejti. Remegve felemelkedik és John Parsons néz vele szembe. A színek újra eltűntek. A volt professzor bátorítóan a vállára teszi a kezét.

- Vége van Brian! Nyugodj meg! - meleg, baráti hangja volt, a szokásos. Az, ami mindig megnyugtatta Briant.

- Hát ti mit csináltok itt? - szólalt meg valaki a rácsok mögül. Brian odafordította a fejét. A cellában egy megtört, öregembernek tűnő sovány ember nézett vissza rá. A Kiválaszott azonban még így is felismerte. Charles Noson volt, Meredy barátja. Szeme tikkelt, egész testében remegett, néhol pedig mély sebek foltozták. Nem volt rajta ruha csupán egy ágyékkötőszerűség.

- Charles? - kérdezte Brian félve. Az alak hátrahajtotta a fejét és gurgulázni kezdett. A szájából hab tört fel, majd a fejét a falhoz csapta. Vérző fejjel és vigyorogva nézett fel újra Brianre.

- Bizonyám kispajtás! - a hangja eszelős volt - És ti kik vagytok?

Brian körülnézett, de magán kívül csak Parsonst látta.

- Ti?

Charles újra kivillantotta sárgásbarna fogait.

- Ti. Hát nem érted? Ti ti ti ti ti! Nem érti! Hallod ezt Peter? Hallod? Nem érti! - újra a falhoz vágta a fejét mire megszédült és elterült a földön. Kis idő múlva újra törökülésben volt - Te és az ősz hajú pasas!

Brian Parsonsra nézett. A tanár arcáról nem lehetett leolvasni semmit, fürkészve nézte Charlest.

- Te látod őt? - mutatott lassan a Kiválaszott a professzorra. A fogoly visítva nevetett.

- Hát persze persze persze! Te talán nem? Pedig ő hozzád tartozik! A te repedésedhez! Úgy ám!

- Az én repedésemhez? - Brian nem értette. Homályosan látott, a terem összement körülötte.

- Azaz! - hallatszott a felelet.

- Brian - szólalt meg Parsons végül - Mennünk kell. Szabadítsd ki és induljunk. Nincs több időnk!

A Kiválasztott bólintott. Egy csuklómozdulattal megolvasztotta a cella ajtaját és a karját Charles felé nyújtotta.

- Sajnálom Brian! - nyüszögött a valaha volt férfi és rázta a fejét.

- Semmi baj. Gyere, kérlek! - könyörgött.

- Sajnálom. Sajnálom. Nagyon sajnálom! - körmeivel felhasította az arcát - Mondták, hogy jössz. Ők megmondták. Ők mindent tudnak ám! Okosak! A tizenkettő!

Briannek nem maradt ideje mozdulni. Ahogy a mágiát visszatartó cella ajtaja megolvadt úgy visszatért Charles ereje is. Vörös tüske indult meg a Kiválasztott felé.

Brian reflexszerűen oldalra ugrott, épphogy sikerül elkerülnie Charles támadását. Meredy volt barátja eszelősen röhögött és sírt egyszerre. Kiugrott a cellából és Brian fölé magasodott.

- Brian, öld meg! - szólalt meg halkan Parsons. Hangjában semmiféle érzelem nem tükröződött. Brian szinte teljesen kijózanodott, az idő megállt számára. „Öljem meg?” gondolta. Látta Charles tekintetét és a felemelkedő kezét, melyben egy újabb nyaláb jelent meg.

Azt hitte nehéz lesz. A lelkiismerete ki fogja készíteni. Meg kellett volna próbálnia megmenteni. Lehet nem sikerült volna, azonban meg kellett volna próbálnia. Ehelyett egyszerű volt. Csak felemelte a kezét és ökölbe szorította az ujjait. Semmiség. Egy élet. Könnyűvé vált a teste, kijózanodott.

Charles bordái beszakadtak, vér ömlött ki a szájából és az orrából. A vörös varázslat eltűnt, kezei kicsavarodtak. Térdre esett és még utoljára Brian szemébe nézett. Az Átokhozó visszabámult rá azokkal a hideg szemekkel, melyekhez foghatót Charles még nem látott. Aztán Charles eldőlt. A vére beterítette a padlót. Egy rózsaszín szirom hullott a vértócsára.

- Sajnálom Brian - tette újfent a vállára a kezét a volt professzor - Induljunk, meg kell találnunk a többieket! - azzal elindultak vissza Xibalba végtelen folyosóin. 

Nincs fény árnyék nélkül 3

A rózsaszín és ciklámen falak visszatükrözték a beáradó holdfényt. Mély repedések futottak végig a folyosón, melyekből halk suttogás hallatszott. Néhány repedés felizzott, majd bezáródott és a hangok megszűntek. Az egyik őr hullája most egy hirtelen megjelenő repedésben félig eltűnt.

 Ripett közelebb hajolt hozzá, majd belenézett a mélysötét űrbe és egy távoli galaxist vett észre. Az őr szemei felpattantak és túlvilági sikolyt hallatott, mire a volt főkapitány hátrahőkölt. Az élettelen test abbahagyta a sikoltozást és most már csak üveges tekintettel bámult a csapatra. Újra halott volt.

A repedés melyben félig feküdt vörösen világítani kezdett, majd bezáródott, ezzel levágta az őr lábait. Vér spriccelt mindenfele és a véres csonk kékes lánggal felgyulladt. Jacques Port, az egyik mágus hamar eloltotta a tüzet. Eközben a falak lassan újra színt váltottak, immár vérvörös és lila színben tündököltek.

A készülődésnél Brian körbekérdezősködött Xibalba erődjéről. Annyit már tudott a helyről, hogy az emberek átkozottnak tekintik, azonban ebben a mesében soha nem hitt. Egészen mostanáig. Mindenféle fura történésekről beszélnek, emberek tűnnek el, szellemeket láttak, suttogásokat hallottak. Maga az erőd egy néhai erődítmény volt, még a Birodalom előtti időkből. Nem tudják, hogy kik építették, hisz feljegyzések nem maradtak utána. Xibalba még a Vörös Király lehetséges birodalmától is messze feküdt, így nagy valószínűséggel hozzá sem köthető az erőd építtetése. A helyiek már rég elmenekültek, sokan csak „Pokolként” hivatkoznak az erődre. A Birodalom idején is üresen állt, még a kezdeti időkben használtál, akkor is börtönként, azonban nem csak a rabok, de az őrök is megőrültek és kegyetlenül lemészároltak, majd megették egymást. Azután a hely újra elhagyatott lett. Néhány magát feketemágusnak gondoló idióta tanyázott csak a közelében, mert be akarták fogni a hely energiáit, azonban általában gyorsan rájöttek, hogy nincs meg a kellő tudásuk hozzá, sőt még ahhoz se, hogy pár napnál tovább kibírják az erőd közelében.

Háború mondta el az igazságot Xibalbáról végül. A lovas szerint a hely egy kozmikus repedésen fekszik, egy hibán a Végtelen Úr birodalmában. Ez a repedés végigfut az összes világon, így ezáltal valamennyire össze is kapcsolja őket. Van még pár ilyen hiba, de a Háború szerint talán a Xibalbán átfutó lehet a legnagyobb. Maga a repedés nem tudni hogyan keletkezett, de a lovas úgy gondolja, hogy azért lehetséges, mert a Végtelen Úrnak talán még sincs akkora ereje, hogy rendesen összefogja a világokat, így néha hibákat ejt, melyek ilyen repedések formájában realizálódnak. Briant meglepte, hogy a lovas ennyire nyíltan kritizálja az urát, azonban a lovas biztosította arról, hogy ettől függetlenül a hűsége megkérdőjelezhetetlen.

Az erőd azonban újra lakott lett, az Alapítók a Fekete Erőd mellett ide küldték a legveszélyesebb politikai foglyaikat. Az őröket hetente cserélgették, így próbálták megakadályozni, hogy begőzöljenek. Azonban még így is voltak páran, általában a gyengébb idegrendszerrel bírók, akik pszichiátriai tüneteket produkáltak pár lehúzott hét után.

Briannak el kellett ismernie, hogy a hely valóban nyomasztó. A vidám, élénk színek mögötti őrület szinte tapintható volt. A folyamatosan változó környezet, a repedések magát a benntartózkodást is életveszélyessé tették. Alig fél órája jutottak be a csatornahálózaton keresztül, de már most érezte, hogy mindjárt elveszti az eszét. Folyamatos sípoló hangot hallott a falak mögül, de úgy tűnt nem ő az egyetlen. Moore az eddiginél jobban is vakarta a csonkját, így az lassan vérezni kezdett, mivel szinte már a húsba martak a körmei.

A bejutás nem volt nehéz, ezt leginkább magának a hely atmoszférájának köszönhették. Az első csapat az őrségből nem is reagálta le őket mikor szembetalálkoztak az egyik folyosó végén. Azt hitték csak a szokásos szellemképek, amelyeket mindennap látnak. Még akkor is csak nevettek mikor a mágikus nyalábok és töltények átsiklottak a testükön.

- Ez csiklandoz! - ordította röhögve az egyik, majd bal kar nélkül, szitává lőve esett hanyatt.

Putty putty putty putty.

Zsupp hórukk.

Hahahahaha.

- Júdás! Júdás! - ordított ki értelmezhetetlen szavakat az egyik rab Brianék felé. A csapat nem törődött vele. Sufni - mondta Jacques vidáman.

Kék szellemek jelentek meg előttük. Némelyik emberi lény volt, mások idegenek. Úgynevezett alienek, hisz e világban nem élnek ilyenek. Hahh.

Úgy tűnt nem is törődnek a kis csapattal, az egyik épp nyert kártyában és felállt ünnepelni majd a másik gyorsan ráborította az asztalt és veszekedni kezdtek nagyon majd az előbbi aki nyert elővett egy pisztolyt és egy egész tárat eresztett a másik arcába majd a többi is előkapta a stukkereket és nagy lövöldözés lett a vége majd a háttérben álló ember felordított hogy

- Vágó! Újra!

Ezen jót nevettek Brianék miközben tovább haladtak. Zöld halak úsztak el mellettük Moore ordítva vetette rá magát az egyikre és megpróbálta a szellemképet a vérző csonkjára dörzsölni.

- Hahahah! - nevetett Potter prof. és átugrotta az előtte lévő repedést a lényegalényeg, hogy zizi volt minden.

Szivárványok dőltek ki a cellákból miközben a rabok ellazultan táncoltak és csak táncoltak és táncoltak margarétahegyek közepén vízesések peremén táncoltak és nevettek jól érezték magukat

tánc

tánc

zöldellő fák között elsuhant egy árny egy árny kékes volt

piros folyadék csöpögött a falakról holdfénynek hívták azok és megakarták inni azt mondták édeskés de picit savanykás is csak rá kell érezni és utána csúszik

csúszik

--

- Elég! - kiáltott fel Brian. Mágiát használt, hogy végre ráfigyeljenek. Megdörzsölte a szemeit. A feje sajgott, homályosan látott. Moore az egyik repedés mellett feküdt, vérző karját simogatta, arcán széles vigyor terült szét. Brian hangjára azonban megremegett és felordított.

- Mi a franc? - morogta miközben a karját nézegette. Potter felsegítette a könnyeivel küszködő Jacquest. Roman és Gerry is kijózanodtak. Roman ellőtte bajtársa nagylábujját, így Gerryt kénytelenek voltak ketten Potterrel a vállukon vinni miután Brian elállította a vérzést és varázslattal összevarrta a sebet.

- Mi volt ez? - kérdezte Roman. Lassan formálta a szavakat, még mindig nem volt teljesen magánál.

- Figyelnünk kell! - szólalt meg Brian majd szétnézett a komor, pókhálós folyosón - Ez a hely őrjítő. Ha újra megtörténik velünk az előbbi és épp szembetalálkozunk az őrséggel, akkor végünk!

- Mennünk kéne! Valószínűleg meghallották Roman lövését - szólt közbe Moore, mire Brian bólintott.

A repedések felizzottak, mire a komor, fekete és szürke falak lassan újra színt váltottak. Sietniük kellett.