Aether - Ex Deo

AETHER

Kezdetben volt a Sötétség.

A világban a végtelen sötétség, rosszakarat, gonoszság örvénylett.

Majd a Kiválasztott szólt:

„Legyen fényesség.” És fényesség lett.

Az Emberek látták, hogy a fény jó.

Első fejezet

Ex Deo

A kis betontörmelék lebucskázott a falról, majd megakadt az egyik repedésben. A por kezdett leülni, de még mindig száraz és fojtó volt a levegő. Az egyik megmaradt oszlop végül nem bírta tovább a gravitáció nyomását, nagy robajjal dőlt neki a valaha volt tetőszerkezetnek. A kis betontörmelék előtt így megnyílt az út és tovább pattogott a repedésekben, mígnem újfent beleütközött, ezúttal egy lágyabb anyagba.

Kirge Maylow egy kis üzletet vezetett Juneflowerben. Nem tudott versenyezni a nagyobb kereskedőkkel, de éppen elég volt a bevétele, hogy a családját és a boltot fenn tudja tartani. Amolyan kütyüboltja volt, szinte mindent árult, legyen az újdonság vagy régiség, a legújabb Harmony Tableteken keresztül az ősrégi Pozitronic kávéfőzőkig. Kicsi korától kezdve érdeklődött a régi dolgok iránt. Még apjától örökölte azt a komlinket, ami még a Pozitronic első szériájába tartozott. Bár rég nem működött, Kirge egyenesen imádta. Ez volt az ő kis amulettje.

Most is nála volt. Kezét erősen a komlinkre szorította és a szívéhez nyomta. Most azonban az épület újra elmozdult az oszloptól, így a kis szerkezet a betontörmelékkel együtt a földre zuhant. Kirge üveges tekintettel nézett utána. Mellkasába az üzlete plafonjának acélrúdjai szúródtak. Utolsó gondolatai a családjáé voltak. Azért fohászkodott, hogy lépjenek tovább, éljenek meg valahogy miután ő elment. Azonban Kirge Maylow családja néhány kilométerrel arrébb ugyancsak holtan terült el a lerombolt házuk falai között.

A nap égetett, dél felé járhatott az idő. Csak pár órája kezdődött az ünnepség, amelyen maga a Végrehajtó Bizottság egyik tagja Samuel Loveman is hivatalos volt. Juneflower városa bár nem volt felhőtlenül boldog, de repesett a büszkeségtől. Ekkora megtiszteltetés utoljára ötven éve érte, mikor az Uralkodó hozzájuk látogatott megtekinteni a földjeiket.

Samuel Loveman, a Végrehajtó Bizottság külső szektorokért felelős tagja, a Tizenkét Alapító egyike most két darabban hevert a törmelékek között az égető napon. Hófehér zubbonya véresen átázott, szemei a semmibe meredtek. Az egyetlen különbség közte és a valaha Juneflower néven ismert város több ezer halottja között az arckifejezésében rejlett. Loveman arcáról semmiféle érzelem nem tükröződött, mintha csak békésen hunyt volna el az ágyában.

Brian Bitroy, az Átokhozó lassan abbahagyta a szuszogást. A levegőben keringő por sértette a légútjait, de nem törődött vele. Az elpusztult várost fürkészte. Arca egyszerre volt nedves a verejtéktől és a könnytől. Nem tudta mennyi idő telt el azóta, hogy legyőzte az Alapítót. Tíz perc? Egy óra? Több? Nem számított.

A robbanás majdnem leszakította a kezeit, de végül a mágikus védelem ezt megakadályozta. Így csak egy mély seb húzódott végig a mellén. Grimoire ajándékruhája cafatokban lengett a hűvös szellőben. Brian csak most érezte meg, hogy milyen súlyos is a sérülése. Összerogyott az egyik betontömbön, azonban szinte egyből feltápászkodott és közelebb lépett Kirge Maylow testéhez, majd megérintette. A kütyüboltos falra szegezett teste megremegett, majd hirtelen gyorsasággal leépült. Kirge barna haja ősszé vált, arca beesett, a bőr szinte teljesen felvette a koponya formáját. Mindeközben a Brian testén lévő sérülések eltűntek, apró, vékony heg maradt utánuk.

Az Átokhozó térdre esett Kirge csontvázszerű holtteste előtt. Nem így akarta. A hónapokig tartó tervezés csődöt mondott. Neki és a Lovasoknak el kellett volna csalnia a várostól Lovemant, azonban az Alapító résen volt és a város közepén kezdett el harcolni. Innentől az események összefolytak Brian számára. Nem emlékezett rá, hogy ki indította el az utolsó varázslatot, mely aztán darabjaira robbantotta Juneflower városát. Csak a fájdalomra emlékezett, amit több ezer halálsikoly hangja okozott.

- Ideje indulnunk! - hallotta a Halál hangját. A két Lovas szemügyre vette Loveman testének hűlt helyét majd Brian felé indultak. Úgy tűnt őket nem rázta meg a város pusztulása. A Halál arcán ugyanaz az önelégült mosoly terült el, mint mindig, a Háború pedig továbbra is mélyen az arcába húzta csuklyáját.

- Egy kis idő… Muszáj… - nyögte ki Brian miközben megtörölte a szemeit. Adózni akart a holtaknak egy imával.

- Nincs időnk! - kiáltott vissza a Halál - Az Alapítók biztosan érezték újabb társuk halálát, nemsokára itt fog hemzsegni az egész Védelmi Osztag, és ha szerencsénk van a többi Alapító is!

Brian szerette volna dühében összeroppantani a Halál vékony testét, hogy az élet szikráját is kipasszírozza belőle, azonban tudta, hogy igaza van.

- Menj, fiam! - suttogta Parsons szellemképe is. Brian felnézett rá. Az utóbbi évben már megszokta a professzor bizarr közelségét, sőt legmegbízhatóbb segítségének tartotta. Parsons rámosolygott azzal az apai mosollyal, amit már ismert, és ami mindig erőt öntött belé. Lassan felállt és utoljára szétnézett a romokon.

- Megbosszullak titeket! - mormolta csak úgy magának, majd a Lovasok felé fordult - Induljunk! - azzal mind a hárman eltűntek a téridő csavarodásában.

Az utóbbi egy évben az Ellenállás tovább bővült, így Brianék kénytelenek voltak új főhadiszállást találni. Déli előretolt állásnak még megfelelő volt Grimoire búvóhelye, azonban a kibővült csapat már nem fért el az alagutakban, illetve nem is volt biztonságos. Így az Ellenállás mélyen északra települt, még a Typhontól is északabbra, az egyik több száz éve fennálló menekültvárosba, Hesperidbe. Hesperid túlságosan a hegyek között volt ahhoz, hogy bármelyik magi-gép működni tudjon, így lehallgatás és kémkedés ellen tökéletesnek bizonyult. A híreket ebből kifolyólag továbbra is Grimoire bázisáról hozták, ami egy kis késést jelentett, viszont sokkal biztonságosabb volt az Ellenállásra nézve.

Miután Freightliner meghalt, a Védelmi Osztag, illetve az újjászervezett Inkvizíció szinte megszállta Redfang városát, így félő volt, hogy esetleg beljebb merészkednek a hegyek felé és megtalálhatják őket. Ráadásul az is kérdéses volt, hogy a nyomás hatására nem törik-e meg Godfrey és végül nem adja-e ki őket. Bár az utóbbi évben bőven látta el Brianéket információval, amik valósnak is bizonyultak, az ifjú Átokhozó még mindig nem tudott teljesen megbízni Godfreyben.

Hesperid menekültjei örültek az új lakóknak, bár leginkább csak a hozott élelem és technológia miatt, az Ellenállás nem igazán érdekelte őket, hisz a Birodalom eddig se avatkozott bele az életükbe. A mágikus támogatásnak viszont nagyon örültek, így a fagyos ítéletidő hamarosan kellemes tavaszi klímává változott. Ezután már szinte rajongtak Brianért.

Kevin Moore idegesen nézett újra az órára. A fantomfájdalom újra belehasított csonka kezébe, ahogy általában mindig, mikor ideges volt. Felszisszenve összeszorította a fogait.

- Nyugalom. Ő az Átokhozó, sikerülnie kell! - törte meg a csendet Meredy. A nő az utóbbi egy évben sokkal barátságosabbá vált, már szinte nyoma sem volt annak a hidegségnek, ami jellemezte ismeretségük kezdetén. Ennek talán az lehetett az oka, hogy egyre több időt töltött el Briannel, Greg legnagyobb bánatára.

- A francba is a várakozással! Ez a legrosszabb része! - dühöngött Moore - Mi miért nem mehettünk?

- Csak útban lettünk volna - mormolta Potter professzor - Ripették biztosították a környező városokat, viszont ránk csak a terv előkészítésében volt szükség.

- Ők már visszaértek?

Meredy bólintott.

- Pár perce futott be a szállítójuk.

A tanácsteremnek kinevezett szoba most kissé megremegett, majd a tér eltorzult mire három ismerős alak jelent meg Moorék előtt. A Halál szinte egyből levetette magát a babzsákra és kinyújtóztatta a végtagjait. A Háború a sarokban dőlt neki a falnak és keresztbe tett kézzel nézett szembe a többiekkel.

- Si..sikerült? - kérdezte Moore dadogva a meglepődöttségtől. Brian letépte a bal kezén lógó ruhacafatot és hátrasimította a haját. Nem nézett egyikük szemébe sem.

- Sikerült. Loveman meghalt. Két Alapítóval kevesebb - suttogta szinte alig hallhatóan. Moore és Potter egyszerre ugrottak fel örömükben és megölelték egymást. Hónapok álmatlan éjszakáinak feszültsége tört most fel bennük. Meredy is velük örült, azonban észrevette Brian szomorú tekintetét és arcáról lelohadt a mosoly.

- Mi a baj?

Mielőtt válaszolni tudott volna, a Halál nevetett közbe.

- Látnotok kellett volna a harcot! Az egész város megsemmisült! Évszázadok óta nem volt részem ilyen mókában!

Moore és Potter megfagyott, elhűlten nézték az Átokhozót. Meredy érezte, hogy gombóc keletkezik a torkában és megremeg.

- Juneflower elpusztult?

Hűvös csend ereszkedett a szobára. Brian továbbra sem nézett barátai szemébe. A padlót bámulta. Érdekes, hogy mennyire kiüresedett. Mielőtt eljöttek volna Juneflowerből úgy érezte, hogy haragjában és szomorúságában meg tudná ölni az összes Alapítót, vagy épp sírva törne össze. Most azonban jéghideg üresség lett úrrá rajta, mintha nem is érzékelte volna a külvilágot.

- Brian… - kedzte újra Meredy, bár tudta a választ - Juneflower….?

Az Átokhozó felemelte a fejét és a lányra, valamint a két férfire nézett.

- Megtettük, amit tennünk kellett! Csak ez számít! - azzal megfordult és kiment a szobából. Meredy megremegett majd lassan kifújta a levegőt.

- Mi a bajotok? - kérdezte a Halál - Az akció sikeres volt! Talán…

- Elég! - vágott közbe Moore halkan. Így talán még félelmetesebb is volt, mint mikor kiabált - Meredy… Menj utána. Meg kell tudnunk, hogy mi történt!

A nő ránézett a volt hadnagy szigorú arcára.

- Nem hibáztathatjuk! - suttogta - Nem…

Moore nem szólt. A nő még egy kis ideig farkasszemet nézett vele, majd Brian után igyekezett.