2012. február 18., szombat

Bukott angyalok balladája 2

 A lila köd lassan körbevette a két fiút, akik képtelenek voltak mozdulni, vagy akár megszólalni is. A félelem teljesen megbénította őket. Leheletük látszott a fagyos levegőben, a hőmérséklet fagypont alá süllyedt.
- Itt az idő! – a köd hangja olyan volt mintha több személy beszélt volna egyszerre, tökéletes szinkronban.
- Istenek? – nyögte ki Grimoire majd egész testében megremegett a félelemtől.
- Az Isteneitek nem léteznek – válaszolt egyszerűen a köd – Mi teremtettük ezt a világot. Mi alapítottuk meg a bolygókat, a földeket, életet. Mi vagyunk az Alapítók. Megmutatjuk!
A két fiú látása hirtelen elsötétült, majd vakító fény lepte el őket. Már nem a templomban voltak. A fényben lebegtek, a végtelen térben. A fényben egy repedés nyílt, mire áttetsző lila csápok nyúltak bele a fényességbe. Lassan megtöltötték az ürességet, ide-oda csapkodtak, olyan volt, mint mikor az emberek kézzel tapogatóznak az ismeretlenben. A repedés azonban bezáródott mögöttük és levágta a csápokat. Bár hang nem hallatszott, a két fiú érezte, hogy a csápok velőtrázó sikolyt hallattak.
Évmilliók teltek el az idő nélküli világkezdeményben. A csápok lassan különváltak és most tizenkettő alaktalan áttetsző lila anyag lebegett a fényben a fiúk körül. Az egyik hirtelen felvillant.
- Vissza kell térnünk! – mondta, habár szavakra nem volt szüksége. A két fiú megértette a villanást.
Újabb milliók teltek el. Az áttetsző anyagok mozgolódni kezdtek. A fényesség sötétségbe váltott át, majd néhány hatalmas fénygömb tűnt elő. Perzselő forróság árasztotta el a sötétséget, azonban a fiúkban nem tett kárt. Újabb fényes, izzó gömbök és kavargó ködök jelentek meg. A ködökből lassan újabb csillagok alakultak ki. Másokból sötét gömbök lettek, melyek vörösen izzottak. Lassan azonban a parázsló föld kihűlt és gázok jelentek meg körülöttük. Esni kezdett az eső, először az új univerzumban.
Innentől felgyorsultak a dolgok, legalábbis a fiúk számára. A sziklagömb formálódni kezdett, az eső tengereket, óceánokat hozott létre, majd belőlük különböző növények emelkedtek ki. A kontinensek folyamatosan változtak, az ég színe vibrált. Az élőlények lassan elborították a bolygót. Hegyek jöttek létre, majd tűntek el. Tengerek száradtak ki és sivatagok váltak újra tengerré. Grimoire emberszerű lényeket vett észre a földön, ahogy közelebb kerültek. Gyors fejlődésnek indultak, eszközöket kezdtek használni, beszélni kezdtek.
A kavargó kép újra változott és visszakerültek a jelenbe. Mærlynn a szívéhez kapott és kiengedte a levegőt.
- Mi alkottunk meg mindent – szólalt meg végül a köd.
- Mi… Miért? – nyögte Mærlynn.
- Mert így rendeltetett. Szükségünk van rátok és nektek is szükségetek van ránk. Vissza akarunk térni Hozzá.
- Hozzá? – kérdezte Grimoire.
- A repedésbe? – folytatta Mærlynn.
- Egykor egyek voltunk. Az idő kezdetén csak mi léteztünk. Csak Ő létezett. A tiszta teremtő energia. Majd alkotni kezdett és újabbak jöttek létre. Szétosztotta az erejét. Az egyik lény szinte olyan hatalmas lett, mint Ő maga. A Végtelen Úr becsapta Őt, minket és bebörtönözte a világokon kívül. Mi képesek voltunk elszabadulni, de ezzel önállóakká váltunk.
- Végtelen Úr – suttogta Mærlynn.
- A Végtelen Úr fogja össze a világokat. Felügyeli őket, hogy Ő soha ne térhessen vissza.
- Miért? Mi lesz, ha visszatér? – kérdezte Grimoire. A köd újra felvillant.
- A tökéletesség.
- Mi.. miért mo… - kezdte Mærlynn.
- Miért mondjuk el nektek? – fejezte be a köd – Mert itt az idő. Ez a kezdet. Előre láttuk. Szétosztjuk az erőnket.
Mielőtt a két fiú válaszolhatott volna a köd szétterjedt. Bár lehetetlennek tűnt, de erre a pár másodpercre még hidegebb lett. A lényükben érezték a fagyos ködöt, a csápok megérintették őket. A köd végigjárta a világot.
- Kész – mondta mikor visszahúzódott a templomba – Most már képesek vagytok használni a mi erőnket. Nektek kell elterjesztenetek a világotokban. Ti lesztek a mi prófétáink.
- Hogy.. hogyan segíthetnénk visszahozni? – rebegte Mærlynn.
- Ha eljön az idő, akkor tudni fogjuk… tudni fogjátok. Most küldetésetek van.
A köd megfogta őket és a szájukon keresztül beléjük hatolt. Érezték, hogy a tudatuk kitágul, új ismeretek milliói kúsznak az agyukba. Jelképek születnek, majd kapnak értelmet és hatalmat. Gondolatok és szavak keletkeznek, melyeket a köd mágiával tölt fel.
Egy pillanat alatt vége lett, mégis éveknek tűnt. Most ott feküdtek ájultan a nyirkos kőpadlón, a hamis isteneik elhagyatott templomában. A köd eltűnt és mégsem. Az Alapítók elfoglalták ezt a világot, a jogos örökségüket.

Hajnalodott már mikor az őrök megtalálták őket. Mindketten fal fehérek voltak és remegtek. Az őrök megitatták őket a folyó hideg vizével és ezzel egy picit új erőre kaptak. A tábort addigra lebontották, ideje volt útra kelni, hisz még hosszú, egy hónapnyi járóföld volt előttük. Grimoire lehajtott fejjel ügetett a Mordred zászlóalj előtt. Az előző estén gondolkodott. Bár nem látta Mærlynnt, de biztos volt benne, hogy az ifjú Ambrosiusnak is az járt a fejében.
A háttérben már látszottak a hatalmas hegyek, és néhol mintha füstöt is észre lehetett volna venni. A hírek szerint a határvidék lángokban állt. A Vörös Király nem kímélte Calibur népét. Néhol összekötözték az embereket egy hatalmas halomba és elégették őket, máshol egyszerűen csak a beleiknél fogva felakasztották az első fára. Néhány kém jelentette, hogy láttak olyan fát, amin több volt az akasztott ember, mint a levél.
Néhány előőrsnek sikerült benyomakodnia az ország középső területeibe és ott fosztogattak. Mondják, hogy néhány kisebb nemesi család átállt a Vörös Királyhoz és felesküdtek rá. A káosz eluralkodott Caliburban.
Ahogy a környék kezdett egyre vadabb lenni, a seregek úgy kezdtek távolodni egymástól. A mocsaras tájakon nehéz volt az átjutás, valamint az idő is egyre hidegebbre fordult. A meleg, déli klímához szokott katonák nem könnyen viselték el az egyre zordabb időjárást. Grimoire lassan azon vette észre magát, hogy a mordred csapatokon kívül egyedül az ambrosius sereget látta maguk mögött.
A kietlen tájon kénytelenek voltak előbb tábort verni, hogy még a fagyos este előtt tűzifát és élelmet tudjanak gyűjteni.
Grimoire fáradtan leszállt a lováról és megkötötte azt az egyik fához. A rohamtempó nagyon kifárasztotta. Anyjára és újdonsült feleségére gondolt. Remélte, hogy minden rendben van odahaza, és hogy a fosztogató csapatok odáig nem értek el. Mégis, leginkább Gareth Ambrosius nyugtalanította.
A templomos incidens óta nem vett észre változást az embereken. Úgy tűnt, mintha nem történt volna semmi azon az éjszakán, vagy legalábbis az emberek nem mertek róla beszélni. Grimoire tudta hogyan hívja életre az erejét, azonban ez idáig félt ezt megtenni. Nem tudta elképzelni, hogy mire számítson az embereitől. Elképzelhető volt, hogy akár démonnak kiáltanák ki és megpróbálnák megölni, vagy legalább elfogni.  
Épp a sátrába készült visszatérni, hogy levegye a ráizzadt ruháit, mikor nyílvessző suhant el a füle mellett. Az egyik mordred őr azonban nem volt ennyire szerencsés; neki a torkába állt a nyíl, és most hörögve terült el a földön.
- Megtámadtak! – ordította egy kék mellényes miközben a mocsárból ellenséges lovasok törtek ki. Kopott, néhol szakadt vörös mellény és nadrág volt rajtuk, páncéljuk pedig hol hófehér, hol arany színekben pompázott. A Vörös Király katonái voltak.
A mocsár túloldalán felállított nyilasok folyamatosan ontották magukból a nyílvesszőket. Grimoirenak időbe telt mire csatarendbe tudta állítani az embereit. Az első lovasrohamot nem tudta megállítani, a vörös lovagok sikeresen átvágták magukat a kapkodó katonákon, majd mögöttük megfordultak, és az újabb rohamra készültek.
Grimoire dárdásokat állított szembe velük, valamint a nyilasokat középre helyezte, hogy a gyalogság pajzsai védjék őket az ellenséges nyilaktól. Fél szemmel látta, hogy az ambrosius tábor is hasonló nehézségekkel küzdött.
A vörös lovagok kivártak. Tudták, hogy Grimoire nem fogja ellenük bevetni a saját lovasait, hisz nem akart egyet sem elveszíteni egy fosztogató banda ellen. Grimoire összeszorította a fogát és újfajta stratégiát tervezett.
A háttérben vörös fény villant, mire az ellenséges csapatok és Grimoire, valamint az emberei is oda néztek. Az ambrosiusok előtt várakozó vörös lovagok fejvesztve menekültek a mögöttük vágtató fekete páncélos alak elől. Az üldöző kezéből tűzcsóva csapott elő és támadó sárkány alakját vette fel. A legtöbb vörös lovag szénné égve esett le a lováról. Mærlynn értette a dolgát. Az izzó nyalábokkal körülfogta az ellenséges csapatokat, így azoknak esélye sem volt elmenekülni.
Grimoire visszanézett az előttük várakozó ellenségre és döntött. Felemelte kesztyűs kezét, mire villámok kezdtek cikázni körülötte. A Vörös Király lovasainak esélye sem volt felocsúdni, a villámok áthatoltak a páncéljukon és lyukat égettek a lényükbe. A mordred katonák ámulva nézték őt, miközben megsarkantyúzta a lovát, és kezéből villámokat szórva elindult az íjászok felé. 

2012. február 17., péntek

Bukott angyalok balladája

Hatodik fejezet
                Bukott angyalok balladája

2987 évvel ezelőtt

Kövér cseppek csapódtak a márványpadlóhoz. Artus városa felett nem akart csillapodni a vihar. Már több mint három hete tartott a rossz idő, habár néha napokig nem esett csak a szél fújt. Néhányan azonban úgy vélekedtek ez rosszabb. A fagyos szél mindenhová bejutott, csontig hatolt. A főúrt is a szél fújta meg, legalábbis a város népe erre gyanakodott. Az öreg Mordred már így is fél lábbal a sírban volt, azonban állapota az utóbbi hónapban fordult rosszra. Most az egész háztartása a házában várakozott. Az Istenanya főpapnője, Safir Delawere hívta őket össze hajnalban. A főúr haldoklott.
Percival Mordred egy volt Artus négy főura közül már több mint hatvan éve. A város szinte egy emberként virrasztott az egészségért. Keményszavú, de igazságos úr volt, többször is felszólalt a tanácsban az embereket ért igazságtalanságok miatt. Neki köszönhette Artus népe, hogy III. Gawain király több különleges jogot is adományozott a városnak, így Artus nemsokára a térség leggazdagabb városává nőtte ki magát.
Most pedig ott feküdt az ágyán több meleg takaróban bebugyolálva. Asszonya, fia és rokonsága szinte alig fért el a szobában. Arca inkább hasonlított egy viaszból készült halotti maszkra, mint egy ember ábrázatára. Csontjai és erei szinte kilátszottak a hófehér bőr alól. Ginevre, a felesége kisírt szemekkel térdelt az ágy mellett, félig férjének dőlt. Fiúk a többi rokon mögött bujkálva figyelte, hogy apja, akit mindig is erős felépítésű, magas embernek látott, most élő csontvázként sorolja fel utolsó kívánságait.
Grimoire már tizenöt éves volt, elég idős ahhoz, hogy nagybátyjai segítsége nélkül is elvezesse a Mordredek udvarát. Életerős fiú volt, már több mint két éve ismerkedett a vezetés terheivel. A város népe szerette és ez nem volt másképp a többi nemesi házzal sem. Már húsz éve volt, hogy apja és nagyapja békét kötött a többi házzal és azóta szinte töretlen volt az összhang közöttük. Grimoire örült mikor szülei hozzáadták Evaine Ambrosiushoz. A Mordred leghűségesebb szövetségesei már ez idáig is az Ambrosiusok voltak, ezzel azonban még szorosabbra fogták a két ház között a köteléket. Grimoire sok időt töltött Mærlynn Ambrosiusszal, az Ambrosius ház örökösével. Mærlynn ugyanannyi idős volt mint ő, csupán pár nap választotta el őket egymástól. Szinte együtt nőttek fel, így kettejük között fura, már-már testvéri kötelék alakult ki. Ezenkívül Evaine is híres volt a szépségéről. Gyönyörű, hosszan leomló szőke haja volt és ugyanolyan zöld szemei, mint Grimoirenak. Vékony teremtés volt, egy évvel fiatalabb a fiúknál. Néha ő is csatlakozott hozzájuk mikor épp fakardokkal hadakoztak, vagy a szokásos felderítőútjaikat járták. Grimoire mindig örült mikor így történt.
rlynnt már fél éve összeházasították Artus egyik kisebb házának, a Brutusoknak egyik lányával, Cæliaval. Ezzel többször is cukkolta már Grimoiret, hisz ez is azt bizonyította, hogy idősebb volt nála. Mærlynn mindenben jobb volt fivérénél, Garethnél, így nem is volt kérdéses, hogy apja őt tette meg örökösének. Gareth ezt soha nem tudta elfogadni, sokszor verte meg az épp támadásra nem számító testvérét. Szolgálóival ugyancsak kegyetlenül bánt, így apja legtöbbször őrjáratra küldte nagyapjukkal. Ezekre a hetekre így aztán Mærlyyn megszabadult tőle.
Percival Mordred teste megremegett majd mozdulatlanná dermedt. Az emberek lehajtották a fejüket. Ginevre Mordred sírni kezdett miközben a főpapnő imákat mormolt el melyek segíteni fogják majd a főurat a túlvilágon. Grimoirenak le kellett ülnie kint az egyik székre. Arcát a kezébe temette és sírni kezdett. Már évek óta nem hagyta el könny a szemét, most azonban az esőhöz hasonló kövér cseppek gördültek végig az arcán. Kint tovább tombolt a vihar.

A hadjárat híre három hónappal később érkezett. Új erő jelent meg a határokon. Kereskedők és utazók úgy mondták, hogy a hegyekből érkeztek, a néhai Tiephon és Posseidhon városai felől. Grimoirenak elképzelése sem volt, hogy hogyan élhet meg bárki azokon a zord tájakon. A vezérük a Vörös Királynak hívta magát, serege hatalmas volt és szinte istenként tisztelték. Már sikerült elfoglalnia a határvidék több városát, úgy mondták mindenkit lemészárolt, férfiakat, asszonyokat, gyerekeket. Voltak fegyvereik, melyek teljesen ismeretlenek voltak Calibur Királysága számára. Eszközök melyekkel kiolthatatlan tüzeket gyújtottak és tömör fémből készült kürtők melyekből ugyancsak tűz és sziklák törtek elő.
Grimoire lassan felkötötte a kardját. Valaha az apja kardja volt, azt megelőzőleg meg az ő apjáé. Gyönyörű fehér színű markolata volt, a végén pedig oruboros díszítette. Kint egy egész zászlóalj várta. A szél bele-belekapott a hosszú dárdákra függesztett fehér zászlóba melyre a Mordred ház kék címere volt hímezve. A címer egy kinyitott könyvet és mögötte két kardot ábrázolt. A legfontosabb erényei voltak ezek a Mordred háznak: bölcsesség és erő. Messze ott lobogott a Brutus ház zöld zászlaja, együtt a Garlot ház vörös lobogóival. A legközelebb az Ambrosius ház katonái álltak. Fekete szerelésükben minden ellenfél szívében félelmet keltettek. Zászlójuk is ébenszínű volt, benne három függőleges vörös szem foglalt helyet. Senki nem tudta vajon mit jelképezhetnek a szemek, sokan arra gyanakodtak, hogy a látáson kívül a harmadik szem a jövőbe tekintést, illetve a varázslatot hivatott szimbolizálni. Mások azt mondták, hogy a három szem jelképezi az Ambrosius ház kötődését az ősi Gæta házhoz, mely több mint ezer évvel ezelőtt uralta a területet és a címere nyolc szem volt. Mindenesetre az Ambrosiusok jelentés nélkül is büszkék voltak lobogójukra.
Grimoire búcsút intett anyjának és újdonsült felségének Evainenek. Szerette volna, ha több időt tölthet vele most, hogy egyek voltak az Istenek színe előtt. Szerette őt.
Egy könnyed mozdulattal felpattant a lovára és végignézett a seregen. Idősebb nagybátyját, Langrest bízta meg házának őrzésével és a város életében betöltött szerepének ellátásával. Mærlynn ügetett mellé. Az apja azt akarta, hogy ő is eljöjjön a hadjáratra, főképp a tanulás miatt. A házuk felett a városban most Gareth rendelkezett. Grimoire nem örült a dolognak, megszabta nagybátyja számára, hogy figyeljen az ifjú Ambrosiusra.
- Nemes atyám kérdezi, hogy készen álltok-e – mondta szokásos mosolyával Mærlynn. Fekete-vöröses páncéljában még lehengerlőbben festett. Grimoire biccentett és visszamosolygott barátjára.
- A király nevében: indulhatunk!
A sereg színes folyóként hagyta el Artus városát. Grimoire nem nézett vissza. Biztos volt benne, hogy még visszatér.

Megkönnyebbülés volt a hosszú lovaglás után levennie a nehéz páncélt magáról. Teste minden kis porcikája fellélegzett mikor végül eldőlt a bársonyágyon. Grimoire a sátor tetejét bámulta és közben arra gondolt, hogy vajon sikerül-e majd felérnie apja nevéhez. Mindenesetre ez volt a legjobb módja ennek, egy háború. Nem hitte volna, hogy az ő életében ez bekövetkezhet, hisz a királyság a fénykorát élte. Ráadásul a támadás igen váratlanul és felkészületlenül érte Caliburt.
Hirtelen meglibbent a sátorponyva és Mærlynn lépett be rajta. Grimoire felült az ágyon.
- Kahedin Dandellion elesett a seregével együtt. A Vörös Király tovább masírozik dél felé – arca komor volt és gondterhelt. Grimoire szomorúan megrázta a fejét.
- Kahedin vezette a királyság második leghatalmasabb seregét. Több száz lovasa volt.
rlynn közelebb ment és leült Grimoiral szemben egy székre.
- Sokan kételkednek a hadjárat sikerességében. Az istenek legyenek irgalmasak hozzám, de én is félek.
- Kik kételkednek? – kérdezte Grimoire barátjától. Mærlynn megrántotta a vállát.
- Gyorsabban befejezem, ha azokat sorolom, akik nem. A Vörös Király eddig nem hagyott hátra túlélőt.
- Pokolba a Vörös Királlyal! – köpött ki Grimoire. Percekig szótlanul ültek egymással szemben, mindegyik a gondolataiba burkolózott.
- Jer velem lord Ambrosius – mondta Grimoire vigyorogva. A címek sokszor furán hangzottak egymás között, ezért szívesen cukkolták egymást ezekkel is - Imádkozzunk az elhunytakért.
A sereg egy elhagyatott sziklatemplom közelében táborozott le. Nem tartott sokáig, míg a két úr kilovagolt a vízeséshez. A templomot a vízesés mellé építették, illetve a sziklákba vájták még sok-sok évvel ezelőtt. Bent párás levegő fogadta őket. Az egész templom nedves volt a néha odacsapó víztől, de ez nem zavarta a két fiút. Már jártak ennél sokkal koszosabb helyen is kalandjaik során. Mindketten letérdeltek az Istenanya és a többi istenség kikopott szobra elé.
- Kérlek titeket, dicső Istenek, hallgassátok meg két alattvalótok imáját! – fohászkodott Grimoire, mire Mærlynn elismételte.
Ahogy befejezték a mondatot az idő mintha megfagyott volna körülöttük. A levegőben kavargó pára és vízcseppek megálltak, idegen hideg vette körül őket. Grimoire és Mærlynn szeme kikerekedett, nem tudtak megszólalni. A falak közül lila, vibráló köd ereszkedett közéjük.
- Üdv nektek Grimoire Mordred és Mærlynn Ambrosius! – szólalt meg a köd földöntúli hangján. Grimoire és Mærlynn pedig rettegve hátráltak a nedves sziklán. 

2012. február 4., szombat

Az ember a színfalak mögött 5

Az alaktalan iszonyat ezúttal elérte a férfit. Lilásan fénylő csápjai erősen megszorították a testét, olyan erősen, hogy fuldokolni kezdett. Érezte, ahogy a csápok utat találnak a bőre alá, és most ezernyi jéghideg, nyirkos tapogató kúszik egyre beljebb a testében. Legszívesebben sikított volna, azonban a csápok eltömítették a száját is, így csak gurgulázás tört elő belőle. A férfi szeme tágra nyílt mikor a csápok szorítása eresztett egy kicsit. Elektromos, mágikus kisülések érték a gerincét, látása egyre jobban elsötétült.
Színes fénykarikák lebegtek előtte, a szénfekete táj megváltozott. Vakító fehérség nyelte el. Két alig kivehető alak állt egymással szemben. A férfi felismerte őket.
- Itt, mindennek a végén – szólt hozzá a csáp a maga földöntúli hangján. Mintha a két alak is meghallotta volna, amit a csápok suttogtak, a férfi felé fordultak. Kratan szomorúan méregette őt, arca sok megért dologról árulkodott, ám mégis emberibbnek tűnt, mint a mellette álló Brian.
- „Legyen egy ember, akiben ott lakozik minden. Ő hozza el a várva várt békét… De legyen egy másik is, aki a mélybe taszítja az egész univerzumot.” – szólalt meg újra a hang.
- Nem! – ordított fel a férfi magában – Meg fogom akadályozni!
A csápok nem válaszoltak. Újra erősen megszorították az elkínzott Briant, mire a két alak eltűnt, helyükre egy zordon táj képe került. Kocka alakú épületek sokasága sorakozott fel előtte, köztük meghatározott rendben meztelen emberek meneteltek. Mindegyik jó testfelépítéssel rendelkezett, nemi szervük nem volt. Nem lehetett megkülönböztetni őket, tökéletesen egyformák voltak mindenben. Mindegyik egy specifikus munkát végzett, azonban ezeket Brian nem tudta beazonosítani.
A táj újra változott, ezúttal egy ormótlan, hófehér gép jelent meg Brian előtt. Az üvegbúra alatt egy folyékony anyag lebegett. A gép felvillant, mire egy injekciós tű fehér folyadékot fecskendezett bele. A búra lilán kezdett világítani, miközben újabb tűk, újabb folyadékokat fecskendezetek az egyre gyorsabban formálódó lebegő dologba. Brian lassan felfogta mit is lát. A lebegő dolog egy embrió alakját vette fel, ami rohamos ütemben növekedett. Mechanikus csápok kapcsolódtak rá a főbb idegvégződéseire, mire a csecsemő felordított és kinyitotta a szemét.
A lila fény erőteljesebb lett, így az ember (?) fejlődése is gyorsabbá vált. Alig pár perc alatt érte el a felnőtt alakját. Így már alig fért el a burokban. A csápok elengedték, mire a burok felnyílt és egy gépi hang szólalt meg a háttérben.
- 6 435 536 352 255 342. példány elkészült.
A lila tapogatók újra megszorították Briant.
- Ez a Tökéletesség!

Brian Bitroy üvöltve ébredt. Minden egyes porcikája remegett. Az ágya tiszta verejték volt, ahogy a pólóját és az alsónadrágját is teljesen átizzadta. Lihegve csukta be a szemét, ám iszonyodva egyből ki is nyitotta. Az álomképek még túl élénken éltek benne. De valóban álomképek lettek volna? Megrázta magát és a fürdő felé vette az irányt. Grimoire másik rejtekhelye sokkal konszolidáltabb volt a Typhonnál. Mindannyian kaptak egy saját szobát, miközben Grimoire a gyengélkedőnek kinevezett konyhában feküdt ezernyi műszerre kapcsolva. Brian nem volt biztos benne, hogy túl fogja élni a sérüléseit, de ha őszinte akart lenni magához, akkor nem is érdekelte. Bár bizalmat szavazott az ősöreg mágusnak, emlékeiben még élénken éltek a támadásai.
Levetkőzött majd belépett a zuhany alá. Nem volt egy új példány, a már száz évvel megszűnt Frederick Üzemek gyártották, de még tökéletesen működött. A lassan csordogáló forró vízben Briannek volt ideje átgondolni a történteket. Alig három nap telt el azóta, hogy megmenekültek Kratantól és Merlintől. Brian még most sem tudta elhinni, hogy Kratan ilyen egyszerűen ellenük fordult volna. Grimoire azóta egyszer sem ébredt fel, a professzorok szerint kómában lehet. Egyikük sem hallott azóta a szüleikről, barátaikról, Grimoire nem rendelkezett tablettel, így nem tudták elérni őket. A híreket az ősrégi, de még funkcionáló holo-tv-ből tudták meg.
A Birodalmat lassan, de hatékonyan kebelezte be egyre jobban a diktatúra. A Védelmi Osztagosok úgynevezett felkelőket, lázongókat kezdtek üldözni. Brianék tudták, hogy nem másról volt szó, mint az ideológiai ellenségek elpusztításáról. Az újonnan hozott törvények lehetővé tették az azonnali és hatályos alkotmánymódosításokat a Végrehajtó Bizottság számára. A Védelmi Osztag statáriumot hirdetett meg, bárkit bírósági tárgyalás nélkül börtönbe zárhatott, vagy kivégezhetett. Úgy tűnt, a Birodalom népe nem igazán lázadozik az új rendszer ellen, az Uralkodó elleni propaganda erősnek bizonyult. A Rendőrség keretein belül is változások jelentek meg. Az új főkapitány Omar Francz lett, Ripett és Gladstone kapitányok árulónak lettek bélyegezve. Brian biztos volt benne, hogy most ők is bujkálnak valahol.
Brian már a harmadik napja álmodott az alaktalan csápos lényről, azonban ez idáig mindig sikerült elmenekülnie előle. Valahol, agya mélyén még emlékezett arra, hogy mintha régen is lettek volna hasonló álmai, aznap este is, mikor Vysant megölte Grimoire. A látomások gondolatától is megborzongott. Leginkább nem is a klónozott emberek, vagy Kratan rémítette meg, hanem a saját arca. Keményen, érzelemmentes arccal nézett szembe vele. Brian szinte biztos volt benne, hogy a jövőt ábrázolta a látomás, azonban azt már csak remélni tudta, hogy nem a bekövetkező jövőt. Ott, mindennek a végén, ha Brian nem ismerné magát, akkor úgy hitte volna, hogy az előtte álló jövő-Brian az, akit a prófécia az univerzum elpusztítására jelölt. Bár ez csak meglátás kérdése volt, hisz nyilván Merlinék számára Kratan volt az Aranygyermek, az, aki elhozza a várva várt békét.
Kilépett a zuhanyzóból és felvette a kikészített ruhákat, amik régen valószínűleg Grimoirehoz tartoztak. Az új divathoz képest nevetségesen nézett ki bennük, de ez korántsem az a pillanat volt, hogy Brian emiatt mérgelődjön. Az utóbbi napokban folyamatosan fáradtnak és hűvösnek érezte magát, mintha egyre inkább elidegenedett volna attól, aki előzőleg volt.
Hirtelen kinyílt az ajtó, mire Moore lépett be.
- Grimoire felébredt – morogta – És minket hívat… Mindannyiónkat.
Briannek ideje sem volt megkérdezni, hogy miért, a volt hadnagy már a konyha felé sietett. A fiatal mágus megnyitotta a csapot és megmosta az arcát, hogy ne látszódjanak rajta az utólagos rémület jelei, majd Moore után sietett.
A konyhában már ott volt Marrick professzor is, hasonlóan elkínzott és fáradt arca volt, mint Moorenak. Egy fejbiccentéssel üdvözölték egymást. Brian kicsit felelősnek érezte magát azért, hogy Marrick ennyire rosszul volt, hisz a barátja halála ellenére Brian volt az, aki meggyőzte, hogy jöjjön velük.
Grimoire a konyhaasztalon feküdt, szinte minden végtagjából egy tucat drót vagy orvosi műszer állt ki. Sárgás, rothadó bőre most még inkább bűzlött, barnulni kezdett és egyre jobban kezdett egy múmiára hasonlítani. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a halálán volt.
- Sajnálom – kezdte elhaló gépi hangon az ősöreg mágus – Sajnálom, hogy meg akartam öletni magukat. Sajnálom, hogy az egyiküket sikerült is. Sajnálom a bűneimet az évszázadok alatt – krákogott, mire a gép fülsértő hangot adott ki – De kérem… kérem higgyék el, hogy mindennek oka volt.
Pár másodperces szünetet tartott.
- Én nemsokára meghalok, ez nem kérdés… Ezért Önöknek kell folytatniuk a harcomat – a három férfi összenézett – Ezért életbevágóan fontos, hogy megismerjenek minden részletet. Itt az ideje, hogy megtudják miért vannak most itt!