Az ember a színfalak mögött 5

Az alaktalan iszonyat ezúttal elérte a férfit. Lilásan fénylő csápjai erősen megszorították a testét, olyan erősen, hogy fuldokolni kezdett. Érezte, ahogy a csápok utat találnak a bőre alá, és most ezernyi jéghideg, nyirkos tapogató kúszik egyre beljebb a testében. Legszívesebben sikított volna, azonban a csápok eltömítették a száját is, így csak gurgulázás tört elő belőle. A férfi szeme tágra nyílt mikor a csápok szorítása eresztett egy kicsit. Elektromos, mágikus kisülések érték a gerincét, látása egyre jobban elsötétült.

Színes fénykarikák lebegtek előtte, a szénfekete táj megváltozott. Vakító fehérség nyelte el. Két alig kivehető alak állt egymással szemben. A férfi felismerte őket.

- Itt, mindennek a végén – szólt hozzá a csáp a maga földöntúli hangján. Mintha a két alak is meghallotta volna, amit a csápok suttogtak, a férfi felé fordultak. Kratan szomorúan méregette őt, arca sok megért dologról árulkodott, ám mégis emberibbnek tűnt, mint a mellette álló Brian.

- „Legyen egy ember, akiben ott lakozik minden. Ő hozza el a várva várt békét… De legyen egy másik is, aki a mélybe taszítja az egész univerzumot.” – szólalt meg újra a hang.

- Nem! – ordított fel a férfi magában – Meg fogom akadályozni!

A csápok nem válaszoltak. Újra erősen megszorították az elkínzott Briant, mire a két alak eltűnt, helyükre egy zordon táj képe került. Kocka alakú épületek sokasága sorakozott fel előtte, köztük meghatározott rendben meztelen emberek meneteltek. Mindegyik jó testfelépítéssel rendelkezett, nemi szervük nem volt. Nem lehetett megkülönböztetni őket, tökéletesen egyformák voltak mindenben. Mindegyik egy specifikus munkát végzett, azonban ezeket Brian nem tudta beazonosítani.

A táj újra változott, ezúttal egy ormótlan, hófehér gép jelent meg Brian előtt. Az üvegbúra alatt egy folyékony anyag lebegett. A gép felvillant, mire egy injekciós tű fehér folyadékot fecskendezett bele. A búra lilán kezdett világítani, miközben újabb tűk, újabb folyadékokat fecskendezetek az egyre gyorsabban formálódó lebegő dologba. Brian lassan felfogta mit is lát. A lebegő dolog egy embrió alakját vette fel, ami rohamos ütemben növekedett. Mechanikus csápok kapcsolódtak rá a főbb idegvégződéseire, mire a csecsemő felordított és kinyitotta a szemét.

A lila fény erőteljesebb lett, így az ember (?) fejlődése is gyorsabbá vált. Alig pár perc alatt érte el a felnőtt alakját. Így már alig fért el a burokban. A csápok elengedték, mire a burok felnyílt és egy gépi hang szólalt meg a háttérben.

- 6 435 536 352 255 342. példány elkészült.

A lila tapogatók újra megszorították Briant.

- Ez a Tökéletesség!

Brian Bitroy üvöltve ébredt. Minden egyes porcikája remegett. Az ágya tiszta verejték volt, ahogy a pólóját és az alsónadrágját is teljesen átizzadta. Lihegve csukta be a szemét, ám iszonyodva egyből ki is nyitotta. Az álomképek még túl élénken éltek benne. De valóban álomképek lettek volna? Megrázta magát és a fürdő felé vette az irányt. Grimoire másik rejtekhelye sokkal konszolidáltabb volt a Typhonnál. Mindannyian kaptak egy saját szobát, miközben Grimoire a gyengélkedőnek kinevezett konyhában feküdt ezernyi műszerre kapcsolva. Brian nem volt biztos benne, hogy túl fogja élni a sérüléseit, de ha őszinte akart lenni magához, akkor nem is érdekelte. Bár bizalmat szavazott az ősöreg mágusnak, emlékeiben még élénken éltek a támadásai.

Levetkőzött majd belépett a zuhany alá. Nem volt egy új példány, a már száz évvel megszűnt Frederick Üzemek gyártották, de még tökéletesen működött. A lassan csordogáló forró vízben Briannek volt ideje átgondolni a történteket. Alig három nap telt el azóta, hogy megmenekültek Kratantól és Merlintől. Brian még most sem tudta elhinni, hogy Kratan ilyen egyszerűen ellenük fordult volna. Grimoire azóta egyszer sem ébredt fel, a professzorok szerint kómában lehet. Egyikük sem hallott azóta a szüleikről, barátaikról, Grimoire nem rendelkezett tablettel, így nem tudták elérni őket. A híreket az ősrégi, de még funkcionáló holo-tv-ből tudták meg.

A Birodalmat lassan, de hatékonyan kebelezte be egyre jobban a diktatúra. A Védelmi Osztagosok úgynevezett felkelőket, lázongókat kezdtek üldözni. Brianék tudták, hogy nem másról volt szó, mint az ideológiai ellenségek elpusztításáról. Az újonnan hozott törvények lehetővé tették az azonnali és hatályos alkotmánymódosításokat a Végrehajtó Bizottság számára. A Védelmi Osztag statáriumot hirdetett meg, bárkit bírósági tárgyalás nélkül börtönbe zárhatott, vagy kivégezhetett. Úgy tűnt, a Birodalom népe nem igazán lázadozik az új rendszer ellen, az Uralkodó elleni propaganda erősnek bizonyult. A Rendőrség keretein belül is változások jelentek meg. Az új főkapitány Omar Francz lett, Ripett és Gladstone kapitányok árulónak lettek bélyegezve. Brian biztos volt benne, hogy most ők is bujkálnak valahol.

Brian már a harmadik napja álmodott az alaktalan csápos lényről, azonban ez idáig mindig sikerült elmenekülnie előle. Valahol, agya mélyén még emlékezett arra, hogy mintha régen is lettek volna hasonló álmai, aznap este is, mikor Vysant megölte Grimoire. A látomások gondolatától is megborzongott. Leginkább nem is a klónozott emberek, vagy Kratan rémítette meg, hanem a saját arca. Keményen, érzelemmentes arccal nézett szembe vele. Brian szinte biztos volt benne, hogy a jövőt ábrázolta a látomás, azonban azt már csak remélni tudta, hogy nem a bekövetkező jövőt. Ott, mindennek a végén, ha Brian nem ismerné magát, akkor úgy hitte volna, hogy az előtte álló jövő-Brian az, akit a prófécia az univerzum elpusztítására jelölt. Bár ez csak meglátás kérdése volt, hisz nyilván Merlinék számára Kratan volt az Aranygyermek, az, aki elhozza a várva várt békét.

Kilépett a zuhanyzóból és felvette a kikészített ruhákat, amik régen valószínűleg Grimoirehoz tartoztak. Az új divathoz képest nevetségesen nézett ki bennük, de ez korántsem az a pillanat volt, hogy Brian emiatt mérgelődjön. Az utóbbi napokban folyamatosan fáradtnak és hűvösnek érezte magát, mintha egyre inkább elidegenedett volna attól, aki előzőleg volt.

Hirtelen kinyílt az ajtó, mire Moore lépett be.

- Grimoire felébredt – morogta – És minket hívat… Mindannyiónkat.

Briannek ideje sem volt megkérdezni, hogy miért, a volt hadnagy már a konyha felé sietett. A fiatal mágus megnyitotta a csapot és megmosta az arcát, hogy ne látszódjanak rajta az utólagos rémület jelei, majd Moore után sietett.

A konyhában már ott volt Marrick professzor is, hasonlóan elkínzott és fáradt arca volt, mint Moorenak. Egy fejbiccentéssel üdvözölték egymást. Brian kicsit felelősnek érezte magát azért, hogy Marrick ennyire rosszul volt, hisz a barátja halála ellenére Brian volt az, aki meggyőzte, hogy jöjjön velük.

Grimoire a konyhaasztalon feküdt, szinte minden végtagjából egy tucat drót vagy orvosi műszer állt ki. Sárgás, rothadó bőre most még inkább bűzlött, barnulni kezdett és egyre jobban kezdett egy múmiára hasonlítani. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a halálán volt.

- Sajnálom – kezdte elhaló gépi hangon az ősöreg mágus – Sajnálom, hogy meg akartam öletni magukat. Sajnálom, hogy az egyiküket sikerült is. Sajnálom a bűneimet az évszázadok alatt – krákogott, mire a gép fülsértő hangot adott ki – De kérem… kérem higgyék el, hogy mindennek oka volt.

Pár másodperces szünetet tartott.

- Én nemsokára meghalok, ez nem kérdés… Ezért Önöknek kell folytatniuk a harcomat – a három férfi összenézett – Ezért életbevágóan fontos, hogy megismerjenek minden részletet. Itt az ideje, hogy megtudják miért vannak most itt!