Bukott angyalok balladája 2

 A lila köd lassan körbevette a két fiút, akik képtelenek voltak mozdulni, vagy akár megszólalni is. A félelem teljesen megbénította őket. Leheletük látszott a fagyos levegőben, a hőmérséklet fagypont alá süllyedt.

- Itt az idő! – a köd hangja olyan volt mintha több személy beszélt volna egyszerre, tökéletes szinkronban.

- Istenek? – nyögte ki Grimoire majd egész testében megremegett a félelemtől.

- Az Isteneitek nem léteznek – válaszolt egyszerűen a köd – Mi teremtettük ezt a világot. Mi alapítottuk meg a bolygókat, a földeket, életet. Mi vagyunk az Alapítók. Megmutatjuk!

A két fiú látása hirtelen elsötétült, majd vakító fény lepte el őket. Már nem a templomban voltak. A fényben lebegtek, a végtelen térben. A fényben egy repedés nyílt, mire áttetsző lila csápok nyúltak bele a fényességbe. Lassan megtöltötték az ürességet, ide-oda csapkodtak, olyan volt, mint mikor az emberek kézzel tapogatóznak az ismeretlenben. A repedés azonban bezáródott mögöttük és levágta a csápokat. Bár hang nem hallatszott, a két fiú érezte, hogy a csápok velőtrázó sikolyt hallattak.

Évmilliók teltek el az idő nélküli világkezdeményben. A csápok lassan különváltak és most tizenkettő alaktalan áttetsző lila anyag lebegett a fényben a fiúk körül. Az egyik hirtelen felvillant.

- Vissza kell térnünk! – mondta, habár szavakra nem volt szüksége. A két fiú megértette a villanást.

Újabb milliók teltek el. Az áttetsző anyagok mozgolódni kezdtek. A fényesség sötétségbe váltott át, majd néhány hatalmas fénygömb tűnt elő. Perzselő forróság árasztotta el a sötétséget, azonban a fiúkban nem tett kárt. Újabb fényes, izzó gömbök és kavargó ködök jelentek meg. A ködökből lassan újabb csillagok alakultak ki. Másokból sötét gömbök lettek, melyek vörösen izzottak. Lassan azonban a parázsló föld kihűlt és gázok jelentek meg körülöttük. Esni kezdett az eső, először az új univerzumban.

Innentől felgyorsultak a dolgok, legalábbis a fiúk számára. A sziklagömb formálódni kezdett, az eső tengereket, óceánokat hozott létre, majd belőlük különböző növények emelkedtek ki. A kontinensek folyamatosan változtak, az ég színe vibrált. Az élőlények lassan elborították a bolygót. Hegyek jöttek létre, majd tűntek el. Tengerek száradtak ki és sivatagok váltak újra tengerré. Grimoire emberszerű lényeket vett észre a földön, ahogy közelebb kerültek. Gyors fejlődésnek indultak, eszközöket kezdtek használni, beszélni kezdtek.

A kavargó kép újra változott és visszakerültek a jelenbe. Mærlynn a szívéhez kapott és kiengedte a levegőt.

- Mi alkottunk meg mindent – szólalt meg végül a köd.

- Mi… Miért? – nyögte Mærlynn.

- Mert így rendeltetett. Szükségünk van rátok és nektek is szükségetek van ránk. Vissza akarunk térni Hozzá.

- Hozzá? – kérdezte Grimoire.

- A repedésbe? – folytatta Mærlynn.

- Egykor egyek voltunk. Az idő kezdetén csak mi léteztünk. Csak Ő létezett. A tiszta teremtő energia. Majd alkotni kezdett és újabbak jöttek létre. Szétosztotta az erejét. Az egyik lény szinte olyan hatalmas lett, mint Ő maga. A Végtelen Úr becsapta Őt, minket és bebörtönözte a világokon kívül. Mi képesek voltunk elszabadulni, de ezzel önállóakká váltunk.

- Végtelen Úr – suttogta Mærlynn.

- A Végtelen Úr fogja össze a világokat. Felügyeli őket, hogy Ő soha ne térhessen vissza.

- Miért? Mi lesz, ha visszatér? – kérdezte Grimoire. A köd újra felvillant.

- A tökéletesség.

- Mi.. miért mo… - kezdte Mærlynn.

- Miért mondjuk el nektek? – fejezte be a köd – Mert itt az idő. Ez a kezdet. Előre láttuk. Szétosztjuk az erőnket.

Mielőtt a két fiú válaszolhatott volna a köd szétterjedt. Bár lehetetlennek tűnt, de erre a pár másodpercre még hidegebb lett. A lényükben érezték a fagyos ködöt, a csápok megérintették őket. A köd végigjárta a világot.

- Kész – mondta mikor visszahúzódott a templomba – Most már képesek vagytok használni a mi erőnket. Nektek kell elterjesztenetek a világotokban. Ti lesztek a mi prófétáink.

- Hogy.. hogyan segíthetnénk visszahozni? – rebegte Mærlynn.

- Ha eljön az idő, akkor tudni fogjuk… tudni fogjátok. Most küldetésetek van.

A köd megfogta őket és a szájukon keresztül beléjük hatolt. Érezték, hogy a tudatuk kitágul, új ismeretek milliói kúsznak az agyukba. Jelképek születnek, majd kapnak értelmet és hatalmat. Gondolatok és szavak keletkeznek, melyeket a köd mágiával tölt fel.

Egy pillanat alatt vége lett, mégis éveknek tűnt. Most ott feküdtek ájultan a nyirkos kőpadlón, a hamis isteneik elhagyatott templomában. A köd eltűnt és mégsem. Az Alapítók elfoglalták ezt a világot, a jogos örökségüket.

Hajnalodott már mikor az őrök megtalálták őket. Mindketten fal fehérek voltak és remegtek. Az őrök megitatták őket a folyó hideg vizével és ezzel egy picit új erőre kaptak. A tábort addigra lebontották, ideje volt útra kelni, hisz még hosszú, egy hónapnyi járóföld volt előttük. Grimoire lehajtott fejjel ügetett a Mordred zászlóalj előtt. Az előző estén gondolkodott. Bár nem látta Mærlynnt, de biztos volt benne, hogy az ifjú Ambrosiusnak is az járt a fejében.

A háttérben már látszottak a hatalmas hegyek, és néhol mintha füstöt is észre lehetett volna venni. A hírek szerint a határvidék lángokban állt. A Vörös Király nem kímélte Calibur népét. Néhol összekötözték az embereket egy hatalmas halomba és elégették őket, máshol egyszerűen csak a beleiknél fogva felakasztották az első fára. Néhány kém jelentette, hogy láttak olyan fát, amin több volt az akasztott ember, mint a levél.

Néhány előőrsnek sikerült benyomakodnia az ország középső területeibe és ott fosztogattak. Mondják, hogy néhány kisebb nemesi család átállt a Vörös Királyhoz és felesküdtek rá. A káosz eluralkodott Caliburban.

Ahogy a környék kezdett egyre vadabb lenni, a seregek úgy kezdtek távolodni egymástól. A mocsaras tájakon nehéz volt az átjutás, valamint az idő is egyre hidegebbre fordult. A meleg, déli klímához szokott katonák nem könnyen viselték el az egyre zordabb időjárást. Grimoire lassan azon vette észre magát, hogy a mordred csapatokon kívül egyedül az ambrosius sereget látta maguk mögött.

A kietlen tájon kénytelenek voltak előbb tábort verni, hogy még a fagyos este előtt tűzifát és élelmet tudjanak gyűjteni.

Grimoire fáradtan leszállt a lováról és megkötötte azt az egyik fához. A rohamtempó nagyon kifárasztotta. Anyjára és újdonsült feleségére gondolt. Remélte, hogy minden rendben van odahaza, és hogy a fosztogató csapatok odáig nem értek el. Mégis, leginkább Gareth Ambrosius nyugtalanította.

A templomos incidens óta nem vett észre változást az embereken. Úgy tűnt, mintha nem történt volna semmi azon az éjszakán, vagy legalábbis az emberek nem mertek róla beszélni. Grimoire tudta hogyan hívja életre az erejét, azonban ez idáig félt ezt megtenni. Nem tudta elképzelni, hogy mire számítson az embereitől. Elképzelhető volt, hogy akár démonnak kiáltanák ki és megpróbálnák megölni, vagy legalább elfogni.  

Épp a sátrába készült visszatérni, hogy levegye a ráizzadt ruháit, mikor nyílvessző suhant el a füle mellett. Az egyik mordred őr azonban nem volt ennyire szerencsés; neki a torkába állt a nyíl, és most hörögve terült el a földön.

- Megtámadtak! – ordította egy kék mellényes miközben a mocsárból ellenséges lovasok törtek ki. Kopott, néhol szakadt vörös mellény és nadrág volt rajtuk, páncéljuk pedig hol hófehér, hol arany színekben pompázott. A Vörös Király katonái voltak.

A mocsár túloldalán felállított nyilasok folyamatosan ontották magukból a nyílvesszőket. Grimoirenak időbe telt mire csatarendbe tudta állítani az embereit. Az első lovasrohamot nem tudta megállítani, a vörös lovagok sikeresen átvágták magukat a kapkodó katonákon, majd mögöttük megfordultak, és az újabb rohamra készültek.

Grimoire dárdásokat állított szembe velük, valamint a nyilasokat középre helyezte, hogy a gyalogság pajzsai védjék őket az ellenséges nyilaktól. Fél szemmel látta, hogy az ambrosius tábor is hasonló nehézségekkel küzdött.

A vörös lovagok kivártak. Tudták, hogy Grimoire nem fogja ellenük bevetni a saját lovasait, hisz nem akart egyet sem elveszíteni egy fosztogató banda ellen. Grimoire összeszorította a fogát és újfajta stratégiát tervezett.

A háttérben vörös fény villant, mire az ellenséges csapatok és Grimoire, valamint az emberei is oda néztek. Az ambrosiusok előtt várakozó vörös lovagok fejvesztve menekültek a mögöttük vágtató fekete páncélos alak elől. Az üldöző kezéből tűzcsóva csapott elő és támadó sárkány alakját vette fel. A legtöbb vörös lovag szénné égve esett le a lováról. Mærlynn értette a dolgát. Az izzó nyalábokkal körülfogta az ellenséges csapatokat, így azoknak esélye sem volt elmenekülni.

Grimoire visszanézett az előttük várakozó ellenségre és döntött. Felemelte kesztyűs kezét, mire villámok kezdtek cikázni körülötte. A Vörös Király lovasainak esélye sem volt felocsúdni, a villámok áthatoltak a páncéljukon és lyukat égettek a lényükbe. A mordred katonák ámulva nézték őt, miközben megsarkantyúzta a lovát, és kezéből villámokat szórva elindult az íjászok felé.