Bukott angyalok balladája 3

Grimoire egy apró ujjmozdulattal lenyisszantotta a Vörös Király egyik katonájának fejét, majd körülnézett a csatamezőn. Levette a sodronykesztyűjét és beletúrt a vértől mocskos, világosbarna fürtjeibe. A háború már fél éve tartott és úgy tűnt soha nem ér véget. Az utóbbi hónapokban Grimoire és Mærlynn mágiára tanította azokat, akik fogékonynak mutatkoztak rá, így a seregben egy új osztagot hoztak létre, melyet minél nagyobb becsben tartottak. A régi istenek lassan kivesztek a köztudatból, hazug isteneknek nevezték őket, vagy egyszerűen megfosztották őket ettől a tisztségtől és az Alapítókat kezdték imádni.

A mágia valóban átjárta a világot, Grimoirék egyre többször futottak bele olyan vörös seregbe, amelynél már ugyanúgy voltak mágusok, mint náluk. Vérmágusoknak hívták őket, arcukat a legyőzött ellenség lenyúzott arca borította, vértjükön levágott végtagok himbálóztak. Habár a mordred és ambrosius varázslókat sikerült néha megizzasztaniuk, a két hős, Grimoire és Mærlynn számára nem voltak többek, mint kisgyerekek.

- Uram! Találtunk valamit! – ordított az egyik mordred katona a házak közül. Grimoire a távolban mosakodó Mærlynnre nézett, majd biccentett neki, hogy kövesse.

Xenia kis falva stratégiai jelentőséggel bírt a harcoló felek számára, ugyanis ennek elfoglalása igen jó alkalmat biztosított arra, hogy a következő csapást a Vörös Király főcsapataira mérhessék. A vörös katonák az egész lakosságot rabszolgasorba taszították, a falu vezető öregeit pedig karóba húzták és a település négy sarkába helyezték őket. A rothadó tetemük miatt az egész térségben orrfacsaró bűz terjengett.

A katona az egyik agyagházba hívta a két hőst. A gyér felszerelésű házban kellemes hideg fogadta őket és itt kevésbé lehetett érezni a gusztustalan szagot. Bent egy ősöreg nő feküdt saját készítésű, színes takarói alatt.

- Azt állítja, hogy belelát olyan eseményekbe, amik még nem következtek be. Úgy gondoltam jó ha megvizsgálják az urak – hajtott fejet a mordred katona. A két ifjú egymásra nézett, mohó vágy égett a szemükben.

– Köszönjük. Elmehet – intett Mærlynn.

Az öregasszony még a takarók alatt is remegett, kezeivel maga előtt tapogatózott. Szemeit a Vörös Király emberei égették ki, majd kenték be vörös festékkel, mely kikezdte a lágy bőrt és felhólyagosodott.

- Mi a neved? – kérdezte Grimoire. A nő abbahagyta a matatást és a hang irányába fordult. A két ifjú meglepetésére, lágy, könnyed hangon szólalt meg.

- Belinea, jó urak.

Grimoire közelebb lépett hozzá és letérdelt.

- Belinea… Úgy hallottuk, hogy képes vagy belelátni a jövő eseményeibe – szünetet tartott. Az öreg úgy tűnt vak szemeivel az arcukat fürkészi – Tudnál nekünk tanácsot adni? Tudnál jósolni nekünk?

Az öregasszony elmosolyodott és krákogva nevetni kezdett.

- Több hónapja már, hogy kivájták a szemeimet azok a sakálok. Először üvöltöttem, sírtam, de az egyik este… az egyik este lila villanás lepte el a világot – a két férfi sokatmondóan összenézett – Újra látni kezdtem. De nem úgy, ahogy eddig. Egyszerre látom a múltat, a jelent és a jövőt. Látom ennek a világnak a nagyságát és látom a többi világot is… úgy ám… több világ van ezen kívül.

- Mielőtt megérkeztetek és felszabadítottátok ezt a falut, újabb álmot láttam. Nem tudom kikről szólt, az arcuk homályba veszett, de úgy éreztem, hogy magukhoz van köze. Most, hogy itt állnak előttem, egyre biztosabb vagyok ebben.

- Mit látott? – kérdezte Mærlynn és előrébb hajolt. Belinea abbahagyta a remegést, szemhéjai feltárultak, a vörös festék felizzott.

- Legyen egy ember, akiben ott lakozik minden. Ő hozza el a várva várt békét… De legyen egy másik is, aki a mélybe taszítja az Univerzumot! – a vörös izzás lassan abbamaradt, Belinea újra remegni kezdett. A két ifjú gondolataikba burkolózva bámult maga elé.

- A kettő, akiről a jóslat szól… mi lennénk? – kérdezte félve Grimoire. Belinea elmosolyodott.

- Az Aranygyermek és az Átokhozó. Kilétüket a homály fedi.

Grimoire felállt és Mærlynnra nézett. Az sötét szemekkel bámult vissza rá, majd mosolyra húzta száját.

- Majd elválik. Az Átokhozó még akár a Vörös Király is lehet.

Grimoire bólintott, majd visszafordult Belineához.

- Köszönjük- azzal mind a ketten kiléptek a napfényre. Az árnyékok között Belinea megrázta a fejét. Bár a hősök még nem tudták, de a jóslat mindent megváltoztat köztük.

Harmadik Gawain király elszántan nézett körbe az őt körülvevő vörös katonák gyűrűjében. A végső offenzíva összeomlott, de ő úgy döntött kitart a végsőkig. Maga fölé emelte hatalmas buzogányát és meglóbálta a feje fölött. Aranyszínű ruháját és vértjét bordó vér mocskolta össze, de nem tudta, hogy az ő vére-e, vagy az ellenségé. Valószínűleg mindkettőből jutott rá.

A vörös katonák elöntötték a völgyet, mint a tenger. Még mindig elegen voltak ahhoz, hogy az egész királyságot porrá égessék. A királyt körülvevők nem mozdultak. A háttérben egy hatalmas trón közeledett. Két oldalán két fehér zászló lobogott, a Vörös Király vérvörös címerével, melyen egy fehér koronás bikakoponyát éltetett két szárnyas sárkány a két oldalról. A két zászlórúd végén két feltűzött fej ringott.

A tömör aranyból készült trónon egy bíbor palástba bújt, előkelő testtartású ember ült. Fején vörös színű, szarvas korona foglalt helyet. Arca a dühtől és fájdalomtól eltorzult. Szemhéjait levágták, miután a mágia megjelent a világban, hisz a vörösen izzó mágikus szemeinek nem volt szüksége pislogásra.

- Vesztettél király! – ordította kegyetlen hangján Gawainnak – De nem öllek meg… óóó nem! Magammal viszlek és megmutatom, hogyan pusztítom el az utolsó szikláig a felépített birodalmadat! A két hősödet a szemeid előtt fogom megkínozni és kibelezni!

Gawain támadásba lendült, ám a király egyetlen intésére kirepült a kezéből a buzogánya. A Vörös Király fölé magasodott és felé nyújtotta kezeit. Gawain kínzott arccal esett össze a véres fűben és fülrepesztő sikoltásban tört ki.

A háttérben két tűzsárkány jelent meg és emésztette fel a vörös sereg jórészét. A király felkapta a fejét és meglátta a dombon a két hőst. Grimoire Mordred és Mærlynn Ambrosius vigyorogva néztek le a fejvesztve menekülő katonákra. Mögöttük felsorakozott Calibur megmaradt serege. Brutusok, ambrosiusok, mordredek, garlotok, hewingek mind ott voltak. Egyetlen kiáltás hallatszott, majd a színes tenger megindult a vörös folyam ellen. Villámok cikáztak az égben, tűzsárkányok csaptak le a felocsúdó vörös katonákra, sziklák repültek a háttérben álló Vérmágusokra.

A Vörös Király a mellette álló lóra ugrott a trónról és menekülésnek eredet. Grimoire és Mærlynn a lovuk hátára álltak, majd elrugaszkodtak róla és repülve vették üldözőbe a Vörös Királyt. Gawain feltápászkodott és a buzogányát újra kézbe véve az ellenségnek rontott.

A Vörös Király áttörte magát a katonáin és a közeli vízesés felé fordította a lovát, miközben tüzes golyókat szórt az őt követő fiúk felé, akik azonban könnyűszerrel kivédték a támadásait.

A ló nyerítve megállt a vízesés előtt és nem volt hajlandó továbbmenni. A király szitkozódva ugrott le róla és a folyó felé igyekezett, ám Mærlynn egy mágikus lökettel leterítette. A két ifjú nem messze landolt a fekvő Vörös Királytól és felkészültek a párbajra.

- Vége van! – kiáltott Grimoire – A seregedet épp most söprik el.

A király feltápászkodott és letépte magáról a bíbor palástot. Vicsorogva nézett farkasszemet a hősökkel.

- Ha megadod magad életben hagyunk! – mondta Gimoire, azonban Mærlynn csendre intette.

- Dehogy hagyjuk. Itt és most véget vetünk ennek!

A Vörös Király magasba emelte a két kezét, mire a föld remegni kezdett és hatalmas darabok váltak ki belőle. A folyó vize kilépett a medréből és égni kezdett majd körbevette a szikladarabokat. A lávával körülvett földdarabok megindultak Grimoirék felé. Mærlynn egy elegáns mozdulattal arrébb lökte őket és ellentámadásba lendült. A villámok, melyek a fekete kesztyűjéből törtek elő átszakították a Vörös Király páncélját és a szerveit. Grimoire mágikus lökete pedig letépte a bal kezét. A Vörös Király, akit a népe istenként tisztelt, egy nyögés kíséretében dőlt el a vizes füvön. Gurgulázva kapkodott a földön, próbált felállni, de képtelen volt, Mærlynn lenn tartotta. Grimoire meglepődve nézte barátját, aki közelebb lépett a királyhoz és a torkához kapott.

- Mit csinálsz? – Mærlynn nem törődött vele. Eltűrte fekete, csapzott haját a szeme elől és a Vörös Király szemhéj nélküli vörösen izzó gyűlöletébe nézett.

- Tud a jóslatról? Maga az Átokhozó? – ordította a király arcába. Az csak vigyorgott.

- Átokhozó? – hörögte – A testvéred… Artusban… Ő hozza el számotokra az átkot. A kis aranyos nemrég tette le nekem a hűbéresküt…

Mærlynn szeme kikerekedett.

- Gareth igaz? Meglepő élvezettel számolt be nekem arról, hogyan koncolta fel a szépséges kis feleséged – sárga fogai világítottak a napfényben.

Grimoire meglendült, hogy lefogja barátját, de addigra késő volt. Mærlynn keze fekete tűzben égett, amivel megérintette a Vörös Király homlokát. Az velőtrázó sikolyt hallatott, majd hirtelen elhallgatott. Szeme már nem izzott vörösen, szájából nem csak vér, hanem fehér habos nyál tört elő.

- Mit tettél? – kérdezte Grimoire megbotránkozva. Mærlynn kegyelmet nem ismerősen nézett vissza rá.

- Életben akartad hagyni. Hát életben hagytam. Velünk jön. Még hasznomra válhat – azzal megragadta a Vörös Király vegetáló testét és maga után rángatva elindult vissza a sereghez. Grimoire elszörnyedve nézte, azonban tudta, hogy sokkal súlyosabb gondjuk is van. Csak remélni tudta, hogy az ő családját nem bántotta Gareth.