Deus ex machina

Hetedik fejezet

                Deus ex machina

Nem tudom, mi voltam eddig,
Ámde azt sem, mi leszek;
Tőled függ, hogy sötét árnyék
Vagy fényes sugár legyek.

                      (Petőfi Sándor: Júliához)

Keserű jajgatások hangja töltötte be a termet. A világok mindegyikéből volt itt rab. Azok kerültek ide, akik a világok elpusztítására törtek: öreg istenek, önjelölt teremtők és pusztítók. Az egyik hosszú karú lény kinyúlt a rácsán az érkező vendégek felé, azonban a rács hirtelen összeszorult, ezzel levágva a lény karját. Karahgmu, a valaha dicső és kegyetlen Istene az egyik világnak most velőtrázó sikolyban tört ki és a zárkája végébe kuporodott. A földből hirtelen dögevő kukacok jelentek meg és rávetették magukat a levágott karra. Némelyik odáig merészkedett, hogy Karahgmu csonkjára csimpaszkodott és az eleven húsba harapott. A sikoly fokozódott.

A két vendég továbbhaladt. Ismerősek voltak már itt, a rabok pedig nem hatották meg őket. A legtöbbet ők maguk hozták ide. Az egyik hosszú, foszlott barna csuklyát és köpönyeget viselt, oldalán egy hosszú, dísztelen kard csüngött. A másik fekete öltönyben és ugyancsak fekete sétapálcával baktatott előre. A sétapálca végén egy koponya ékeskedett. Az öltönyös alak arcán komisz mosoly ült, érdeklődve figyelte a körülöttük szenvedő lényeket. Lassan a terem végében lévő hatalmas kapuhoz értek, mely lassan, nyikorogva kinyílt előttük.

A következő helyiség valamivel kisebb volt, habár sokkal díszesebb. A magasba nyúló boltívek mögött az űr sötét mélye, galaxisok ezrei tátongtak. A padló égő gyertyákkal volt tele, melyek elrendezése egy bizonyos irányba mutatott. A terem végében aranyozott párnákon ült egy sötét alak. Teste egészét vörös színű selyem fedte, nem lehetett megállapítani, hogy miféle lény is volt. Csuklyája alól forró gőz párolgott elő. A két vendég közelebb lépett hozzá, majd mindketten meghajoltak.

- Üdvözlégy Végtelen Úr! - mondták, szinte egyszerre. Az előttük ülő alak nem mozdult.

- Hívattál minket, uram! - szólalt meg újra az öltönyös. Arcáról ezúttal eltűnt az önelégült mosoly.

- Itt az idő! - hallatszott egy természetellenes hang a csuklya alól. A gyertyák hirtelen felizzottak, mire a lángok magasabbra csaptak. A cikázó lángnyelvek egy idő után ellipszis alakot vettek fel a két vendég mögött, majd az ellipszisben egy másik táj képe jelent meg.

A két vendég újfent meghajolt, aztán megfordultak és beléptek az izzó kapuba. Miután testük teljesen eltűnt a lángból álló ellipszisben, a lángnyelvek visszatértek a gyertyák kanócára. A terem ajtaja bezárult, már nem hallatszottak a kintről érkező sikolyok. A Végtelen Úr pedig elégedetten dőlt hátra a trónusán.

Brian Bitroy lassan a szájához emelte az olcsó, több hónapja romlott dobozos sört és belekortyolt. Azt hitte a lassan egy éve tartó bujkálás alatt képes lesz megszokni a savanyú, gyomorforgató ízt, azonban az élet rácáfolt. Végigsimította kezét a borostás arcán és újabbakat kortyolt. Nem volt mit tenni, a portyázásaik során nem zsákmányoltak alkoholt, Brian pedig most pont egy kis bágyadtságra vágyott.

Grimoire halála után Brian nekikezdett a tanulásnak, ami meglepően gyorsan ment. Habár Grimoire nem lehetett ott vele, leírásai, instrukciói egyszerűek és érthetőek voltak. Eközben Marrick professzor és Moore hadnagy megpróbálták feltérképezni a környéket. Mint kiderült, még mindig a hegyekben voltak, azonban már nem Typhon közelében, a lakhatatlan fagy vidékén, hanem attól jóval délebbre, szinte a Zookon-alföld közelében.

Az első pár hónapban csak az élelemszerzésre mentek, nem tudták, hogy a Birodalom befolyása meddig ér el. Élelmiszerraktárakat, boltokat, házakat fosztogattak a legfontosabb dolgok után kutatva.

Azonban mint később kiderült, nem ők voltak az egyetlenek, akik kénytelenek voltak menekülőre fogni. Ráadásul a hegyek megnyugtató biztonságot jelentettek azoknak, akik valamilyen oknál fogva nem kívántak tovább a Birodalomban élni. Így aztán a következő hónapokban Marrick és Moore új küldetése a toborzás volt. Ez kockázatos küldetésnek ígérkezett, hisz nem tudhatták, hogy ki besúgó azok közül, akiknek megmutatták magukat, azonban mindig ügyeltek arra, hogy ne mutassák meg az újoncoknak Grimoire főhadiszállását, a lakhelyüket. Ezen kívül minden tabletet elkoboztak a menekültektől, majd Marrick átnézte mindegyiket és kiszedte belőlük azokat a szerkezeteket, programokat, amelyeket esetleg nyomkövetésre tudna a Birodalom használni.

Szerencsére Grimoire rájuk hagyott rejtekhelye elég tágas volt, sőt Brianék feltételezték, hogy Grimoire kizárólag főhadiszállás céljából építette. Az év végére sikeresen toboroztak össze csaknem hatvan menekültet. Habár a legtöbb civil volt, volt köztük olyan is, aki az esetleges felkelés esetén hasznosnak bizonyulhatott. De ami a legfontosabb volt, hogy miután Brian megmutatta nekik mire képes és elmondta a jóslatot, szinte feltétlenül követték őket.

A legtöbb menekült teljesen elvesztette életkedvét, kapcsolatát a világgal. Depressziósan, sokszor éhhalál közeli állapotban bolyongtak, míg Moorék rájuk nem találtak. Brian volt az, aki újra erőt öntött beléjük, és hosszú hónapok óta munkát is találtak. A gyerekek - mert sok ilyen is volt köztük - a szállás takarításával voltak elfoglalva, a nők és asszonyok a főzéssel és mosással, míg a férfiak két fegyveres kiképzés között portyázóutakon voltak.

A fennmaradásuk érdekében elengedhetetlen volt, hogy ne keltsenek feltűnést. A fosztogatás sohasem volt szervezett támadás keretében, mindig úgy csinálták mintha pár csavargó tört volna be a boltba és lopott volna el pár dolgot. Ezáltal legfeljebb csak a helyi rendőri kirendeltség érdeklődését keltették fel, felsőbb körökét nem.

Brian magára öltötte ezüstös színű rúnákkal díszített köpenyét (amit még Grimoire hagyott rá), majd kilépett a szobájából. A folyosón őrök mászkáltak, akik mosolyogva üdvözölték vezérüket. Brian viszonozta a mosolyukat és elégedetten biccentett feléjük.

A parancsnoki szobának kinevezett helyiség épp elegendő méretű volt ahhoz, hogy ők hárman, illetve a toborzott tagok közül még ketten, Stephen Browning és James Huxley elférjenek. Marrick Potter professzor a szokásos mogorvaságával köszöntötte Briant. A fiatal mágus nem tudta eldönteni, hogy a professzor vajon valaha is megbocsátott volna neki barátja haláláért, ám abban biztos volt, hogy hűséges hozzá és az ügyükhöz. Moore kezet fogott vele, míg Stephen és James szalutáltak neki.

- Fejlemények? - kérdezte miután elfoglalta helyét a kör alakú asztal mellett.

Moore elégedetten mosolygott.

- Híreket kaptunk az egyik városból miszerint Gladstone és Ripett, valamint a renegát rendőrségi tagok is a hegyek felé igyekeznek.

Brian felemelte az öklét és megengedett magának egy „ezazt”.

- Ha Ripettéknek sikerül eljutni ide, akkor már egészen ütőképes csapattal fogunk rendelkezni.

- Egy probléma van csak - morogta Marrick, mire minden szám rávetült - Egy ilyen csapat igen feltűnően mozog.  Nem csoda, hogy hírt kaptunk róluk. Ha be akarjuk őket szervezni, akkor eléjük kell mennünk. Egy ilyen felfegyverzett csapat könnyen a lebukásunkat okozhatja.

- Mit javasol?

Marrick sóhajtott és az előttük heverő térképre nézett.

- Ripettéket utoljára itt látták - bökött rá az egyik pontra, mely nem volt már messze a hegyvidéktől - Mindenképpen embereket kell küldenünk eléjük és fel kell szólítanunk őket, hogy kisebb csapatokban, álcázva csatlakozzanak a csapatainkhoz - ha egyáltalán csatlakozni akarnak.

- Miért ne akarnának? - horkant fel Moore - A célunk közös.

- Akkor ez lenne az első eset a történelem folyamán, mikor két azonos érdekű csoport nem egyezik meg - vágott vissza cinikusan Marrick.

- Az Átokhozó meggyőzheti őket - szólt közbe Stephen, majd gyorsan el is hallgatott és lesütötte a szemét. Brian érdeklődve fürkészte.

- A célunk közös. Ripettéknek pedig nincs oka ellenünk fordulni. Együtt kell küzdenünk, ha el akarunk érni valamit. De Marricknak igaza van, bármi megtörténhet…

Egy ősz hajú alak hajolt közel hozzá és a fülébe suttogott.

- Menned kell. Menj Ripették elé.

Brian hirtelen megpördült, kezét védekezőleg maga elé tartotta. John Parsons kedvesen mosolygó alakja megfordult és kiment az ajtón. Az ifjú mágus alig kapott levegőt. John Parsons?

- Mi történt? - kérdezte Moore gondterhelt arccal.

Brian lassan megfordult és a parancsnokok arcába nézett. Egyértelmű volt, hogy ők nem látták Parsonst. Brian kifújta a bennrekedt levegőt és megtörölte verejtékes arcát. Úgy döntött, nem lenne célravezető elmondania, amit látott.

- Semmi. Elnézést. Kicsit keveset aludtam mostanában - legyintett - Állítsanak össze egy kisebb csapatot, amivel Ripették elé kerülhetünk. Velük megyek.

- Biztos? - vonta fel a szemöldökét Moore - Kiválasztottként nem szabadna ilyen kockázatos küldetéseket vállalnod. Mi lesz ha…

- Akkor majd megvédem magam - zárta le a vitát Brian. Kezdett homályosan látni - Én vagyok az Átokhozó. A jelenlétem meg fogja győzni Ripettéket a csatlakozásról - azzal kisietett a teremből.

Levegő után kapkodva tántorgott a szobája felé, majd idegesen benyitott. Ledobta magáról a köpenyét és a fürdő felé igyekezett. A sör lehet az oka - gondolta. Nem kellett volna romlott sört innom. Kicsit bevizezte az arcát, mire az émelygés elmúlt.

- Jól döntöttél. Közel a cél - szólalt meg mögötte a már ismerős hang. A hálószobájában John Parsons állt teljes lényében.