Bukott angyalok balladája 5

A víz lágyan csordogált a mesterségesen kialakított apró vízesésen keresztül a bambuszokkal tűzdelt tavacskába, hogy majd egy egyszerű szerkezeten keresztül újra a műemlék tetejére kerüljön és a körforgás elölről kezdődjön. A világtól elzárva, a Gæta emlékmű gyönyörűen festett a napsütésben. A márványból kialakított istenszerű alak fehéren ragyogott a szürke trónján ülve, miközben mögötte az örök igazságosságot jelképező mérleg tökéletes egyensúlyban állt már több száz éve. A helybéliek még mindig tisztelték az öreg Uther Gætát, aki majd ezer évvel ezelőtt uralta Artus vidékét. Ebből a tiszteletből fakadóan nem rombolták le az emlékművet, bármennyire is sokan istenkáromlónak tartották az istenként megörökített Uthert.

A Gæták voltak azok, akik megalapozták a kultúrát a kontinensen. Múltjuk titokzatos és sokszor nevetséges babonákba veszett, de az uralkodásukról sem sok feljegyzés maradt meg. A térség új urai gondoskodtak róla, hogy a lakosság elfelejtse őket. Főként az ambrosiusok próbálták meg ápolni a hagyományt, hisz ők voltak a gæták legközelebbi rokonai. Így aztán hosszú viták és harcok árán sikerült elérniük, hogy ez az egy emlékmű megmaradjon és a gæták ne a múlt gonosz diktátoraiként maradjanak meg a köztudatban.

Egy feketehajú kisgyerek üldögélt most Uther márványölében és vidáman szemlélte a tájat. Kezében egy marék cseresznyét tartott, abból csipegetett néha. Bár a szél aznap elég erős volt, az Uther mögött függő mérleg meg sem moccant. A technikájára a helyiek soha nem jöttek rá, sokan mágiát sejtettek mögötte. Az egyik felén egy fehér, nehéz márványgömb foglalt helyet, a másikban pedig egy fekete.

- Az öreg Lopastól loptad a cseresznyéket? - szólalt meg egy vékony gyerekhang a szobor mögül. A feketehajú fiú először összerezzent, majd elvigyorodott és hátrafordult.

- Grimoire! Hoztam neked is!

A hosszú barna fürtökkel rendelkező gyerek megkerülte Uthert és megmutatta a két tenyerét, amik tele voltak cseresznyékkel.

- Köszi, de én is hoztam magamnak! - azzal nevetésbe törtek ki.

- Tudtam, hogy itt talállak! Mindig itt vagy, ha épp gondolkodsz.

Mærlynn ránézett a gombszerű fekete szemeivel.

- Ma fogok hozzámenni Cæliához. Nem is ismerem.

- Idegesítő lány - vetette oda felhúzott orral Grimoire.

- Azt mondta apa, hogy elkezdődik a nagykorúvá válásom. Hogy nemsokára majd át kell vennem tőle az irányítást. Pár év és én leszek az Ambrosius ház feje - húzta ki magát Mærlynn.

- Nem hangzik jól - vigyorgott Grimoire - Ez azt jelenti, hogy nem fogunk már többet együtt játszani? - hangjában szomorúság csendült, habár próbált nagyfiúként viselkedni. Mærlynn kiugrott Uther öléből és komolyan Grimoire szemébe nézett.

- Mi mindig együtt leszünk!

Azzal előrenyújtotta a kezét és Grimoire kezet fogott barátjával. A szél süvített miközben a mérleg nyelve egy pillanatra oldalra billent.

Hajnalodott már mikor Grimoire bevágtatott Artusba. Ő maga és a lova is teljesen kifulladt az egész napos vágtától, de nem volt ideje pihenni. Leugrott a lováról, azonban a lába megbicsaklott a fáradtságtól és térdre esett. A város és annak környékén nem tapasztalt semmilyen ellenállást, ami csak egy dolgot jelenthetett: Mærlynn győzött.

- Mordred uram! - kiáltott egy városi polgár majd Grimoirehoz szaladt és felsegítette az ifjút. Grimoire ismerte a férfit, legalábbis látásból.

- Köszönöm. Mi… mi történt?

A férfi kicsattanó örömmel felelt.

- Győztünk uram! Lord Ambrosius legyőzte Garethet és mi is sikeresen ellenálltunk a felkelő hordáknak, akik még utolsó lélegzetükkel is az árulóért küzdöttek.

- Ez… igazán jó hír - erőltetett egy mosolyt az arcára Grimoire.

- Jöjjön uram! Bekísérem a szállására! A felesége és az anyja is Önt várják.

Grimoire azonban megtorpant és megrázta a fejét.

- Mærlynn. Mærlynnel kell beszélnem - fújtatta.

- Pihennie kell uram - vetett ellent a férfi.

- Majd utána pihenek. Köszönöm a segítségedet…

- Lothar uram.

- …Lothar - majd egy marék aranyat nyomott a férfi kezébe.

- Biztos benne uram? - Grimoire bólintott, mivel Lothar már nem ellenkezett, boldogan folytatta az útját. Grimoire összeszedte minden erejét és az Ambrosius ház felé vette az irányt. A fekete fából készült, igényesen megmunkált ház most komoran állt az Uther tér közepén. Őrök nem őrizték, úgy tűnt kimenőt kaptak a napra, így Grimoire mindenféle kérdezősködés nélkül lépett be az Ambrosius ház homályos csarnokába.

Bent alig pár gyertya világított csak, egyébként nyomasztó sötétség uralkodott. Grimoirenak idő kellett, míg a szeme megszokta a homályt, mire észrevette Mærlynnt, aki most a csarnok végében álló trónuson ült.

- Győztél! - mondta fennhangon Grimoire miközben az arcán nyugodt mosoly terült el. Bár biztos volt benne, hogy Mærlynn fog győzni, mégis féltette barátját.

- Ez csak természetes - hallatszott barátja sima hangja a sötétből, majd hozzátette - Nem éreztem semmit.

- Mi? - kérdezte meglepődve az ifjú Mordred - Hogy érted?

- Azt hittem, ha elpusztítom az Átokhozót, akkor érezni fogom, ahogy helyreáll a világ. Eltűnik a sötétség. Nem éreztem semmit. Furcsa - kicsit előrébbdőlt, így a trón mellett elhelyezett gyertyák épp megvilágították az arcának az élét.

- Ez nem meglepő - kezdte Grimoire, bár tudta, hogy óvatosan kell fogalmaznia. Nem akarta megsérteni a barátját - Voltam Belinánál. Az utolsó üzenete a számomra az volt, hogy… hogy nem mi vagyunk, hogy nem Te vagy a Kiválasztott.

Hosszú csend következett. Mærlynn nem mozdult, a gyertyák lágy fénye játékosan nyaldosták az állát.

- Értem - szólalt meg végül a fiatal Ambrosius, majd furcsa, nyugtalanító mosolyt csalt az arcára - Pihenj le, barátom. Hosszú és fárasztó utad volt. Anyád és feleséged már vár - azzal hátradőlt a sötétségbe.

Grimoire nem akarta egyedül hagyni barátját, de el kellett ismernie, hogy valóban fáradt volt, és már vágyott látni a szeretteit is. Így aztán megfordult és a kijárat felé igyekezett. Félúton azonban visszafordult és Mærlynnre nézett.

- Mi történt Garethel? Eltemetted?

- Óó… Gareth még él. Még hasznomra válhat - mondta negédes hanglejtéssel Mærlynn, amitől Grimoire hátán végigfutott a hideg. Még élénken élt az emlékezetében a kép, ahogy a Vörös Király kinézett miután Mærlynn megfosztotta a tudatától. Azonban nem akarta még ezen aggályait is most barátjára aggatni. Mindkettejüknek pihennie kellett.

Evaine egyszerre sírt bánatában és örömében mikor meglátta. Bánatában, mert emlékezett a sok szörnyűségre, amit Gareth uralkodása alatt kellett elszenvednie, és örömében, mert végtelenül boldog volt, hogy a férje végre hazatért, a sötétség eloszlott Artus fölött. Grimoire szeretette volna még tovább ölelni, még tovább csókolni hitvesét, azonban a fáradtság erősebbnek bizonyult nála, így végül csak annyi ereje maradt, hogy bebújjon az ágyába. Régi barátként köszöntötte a régi ágyát, amin már majd egy éve nem feküdt. Be kellett látnia, hogy bizony mérhetetlenül kényelmesebb volt, mint azok az összetákolt, rögtönzött ágyak, amikben a háború alatt aludt. Így aztán hamar el is nyomta az álom. Még érezte, ahogy felesége, Evaine is bebújik mellé és átkarolja.

Grimoire aznap este két titokzatos férfiról álmodott, akik hatalmas házak és lebegő kocsik előtt küzdöttek. Az arcuk kivehetetlen volt a számára, azonban fiatalnak tűntek. A háttérben az ég hirtelen felnyílt és fénylő, áttetsző lila csápok törtek elő a világokon túli résből. A két harcoló egy pillanatra megfagyott, egymást bámulták, majd az utolsó összecsapásuknál véget ért az álom. Grimoire fújtatva kelt fel az ágyában. Nem tudta megfejteni teljesen, hogy mit látott, azonban abban biztos volt, hogy a Kiválasztottak küzdöttek.

Oldalra nyúlt, hogy kezét végigsimítsa Evaine gyönyörű haján, azonban felesége nem volt mellette. Grimoire megdermedve bámulta az ágy azon részét ahol Evainenek kellett volna feküdnie. Hideg verejtékcseppek folytak végig a homlokán, azonban az ajtó hirtelen kinyílt és Evaine jött be rajta az anyjával együtt. Grimoire megkönnyebbülten sóhajtott és hátradőlt.

- Ne ijesztgessetek! - nevetett, ám Evaine és Ginevre nem válaszolt. Grimoire felült és csak akkor vette észre, hogy a két nő kezében kés van. Mindkét nő szemei fennakadtak, arcuk teljesen élettelen volt.

- Anyám… - csak ennyit tudott kinyögni Grimoire mielőtt az anyja ráugrott volna és megpróbálta volna a mellkasába döfni a kését.

A kés célt tévesztett, Grimoire erősen megragadta anyja karját és eltartotta maga mellől, azonban még így is sikerült felszántania az oldalát. A csípős érzés végigszaladt az ifjú Mordred testén és felébresztette bágyadtságából. Oldalról Evaine közeledett. A kése lecsapott, ám Grimoire ügyesen félreugrott és immár pucéran nézett szembe a két szeretett nőjével.

- Mi van veletek? - kiáltotta - Őrség! - azonban senki nem jött segítségére. Valószínűleg a nők elvágták az őrök torkát, ahogy az övét is készültek.

Evaine előrelendült és suhintott egyet a késével. Grimoire elegánsan félreugrott előle, ám az anyja már várta a másik oldalról. A kés ezúttal a bordái alá talált be. Grimorie felordított és hátratántorodott. Fények táncoltak a szeme előtt, a két nőt alig tudta kivenni közöttük. Teljesen elvesztette az egyensúlyát és nekiesett az ajtónak. Evaine Ambrosius és Ginevre Mordred kegyelmet nem ismerve közeledett feléje. Grimoire érezte, hogy minden ereje elhagyja, így cselekednie kellett. Kezében villámok jelentek meg, melyek hirtelen előrecsaptak. Az egyik csóva átvágta anyja torkát, aki most hangtalanul dőlt el a márványpadlón. A másik Evainét szelte keresztül a mellétől kicsit feljebb. Ő előrefelé zuhant, így Grimoirenak módja volt rá, hogy elkapja haldokló feleségét.

Evaine már nem állt a bűvölet hatása alatt, szemei idegesen kapkodtak, hörögve próbálta venni a levegőt.

- Szer…szerelem! - suttogta Grimoirenak - Bocsáss meg…

Grimoire halkan csitította.

- Ne beszélj! Maradj nyugton, megmenetelek! - könnyekkel telt meg a szeme. Evaine megrázta a fejét.

- Már késő… Magadat mentsd... Mærlynn…

Grimoireba mintha villám csapott volna. Szeme kitisztult.

- Mi van vele?

- Ő… ő tette ezt velünk… Sajnálom… - vér bugyogott elő a száján, mire Grimoire gyengéden leengedte a testét. Evaine kínzottan rángatózott, miközben az ifjú Mordred szemügyre vette a saját sebét. Nem volt ideje mérlegelni.

- Szerelmem… Örökké szeretni foglak! Bocsáss meg! - azzal sírva átölelte Evaine testét. Kettejük körül kék aura jelent meg, Evaine halálos hörgése egyre erőteljesebb lett, míg Grimoire sebe begyógyulni látszott. Pár perc múlva Evaine elhallgatott és az egész házban már csak Grimoire Mordred sírását lehetett hallani.

Mærlynn Ambrosius elégedetten szemlélte Uther Gæta szobrát. Tudta, hogy már nem sok idő és megérzi, ahogy Grimoire Mordred elhagyja az evilági életet és magával viszi a sötétséget is. Ez volt az egyetlen magyarázat. Nem Gareth volt az Átokhozó, hanem Grimoire. Mordred utolsó lehetőségeként megpróbált hazudni neki Belinea utolsó szavairól, arról, hogy nem ők a Kiválasztottak, ám ez olyan átlátszó hazugság volt, hogy Mærlynn nem is értette, Grimoire hogyan képes ezt előadni számára. Sokkal férfiasabb és hősiesebb lett volna, ha ott helyben megütköznek, ám Grimoire a gyáva utat választotta. Mærlynn biztos volt benne, hogyha ő nem cselekszik, akkor Grimoire sújt le rá álmában.

Az ég megdörrent és zuhogni kezdett az eső. A kis tavacska hamar megtelt és lassan kezdett kiönteni a zöld fűre. Hosszú percek teltek el és Mærlynn nem érzett semmi változást. Ez kezdte nyugtalanítani, de ő türelmes volt. Tudta, hogy Evainék elvégzik a dolgukat. Még Grimoire hazatérte előtt varázsolta el őket és várt a megfelelő alkalomra.

Hirtelen azonban egy ismerős mágikus erő tört be a környezetébe. Mærlynn megfordult és megpillantotta a viharban közeledő Grimoiret.

- MæRLYNN! - ordította miközben a kezében tűzgolyó jelent meg. Mærlynn elmosolyodott és könnyedén hárította a barátja támadását.

- Átokhozó! - köszöntötte eszelős vigyorral - Az ilyen támadások hasztalanok ellenem! Megfejtettem a mágia forrását! Odáig jutottam ameddig még az Alapítók sem merészkednek!

Grimoire nem figyelt rá, újabb támadást indított ellene. Vörös villámok borították el a műemléket.

Mærlynnek még idejében sikerült elugrania előlük és ellentámadásba lendült. A föld megremegett az intésére és hatalmas repedések jelentek meg rajta. Ahol eddig Grimoire állt a föld most kifordult magából, felemelkedett és lebegni kezdett. Mærlynn összecsapta a két tenyerét mire a robusztus földdarabok egymáshoz csapódtak. Grimoirenak még időben sikerült leugrania a darabok által hagyott árokba, mely kezdett megtelni vízzel az esőben.

- Miért Mærlynn? - ordította a felé magasodó Ambrosiusnak.

- Mert a prófécia megjövendölte! Pusztulnod kell Átokhozó! - újra felemelte a kezét, mire az esővíz Grimoire fölé magasodott és burokba zárta. Grimoire fuldokolva csapkodott a kezével. Mágikus tűzcsóva csapott fel a gödörből, amely elpárologtatta a Grimoiret körülvevő vizet. Az ifjú Mordred hörögve tántorgott előre.

- Igazat mondtam Mærlynn! Nem mi vagyunk a Kiválasztottak! - majd motyogva hozzátette - Már abban sem vagyok biztos, hogy az Átokhozó valóban az ellenségünk.

- Hazudsz! - ordította Mærlynn és a végső csapásra készült. Jobb kezét áttetsző lila aura vette körül, mely egyre nagyobbra nőtt. Grimoire összeszorította a fogát és ő is varázsolni készült.

Az égen hatalmas villám futott végig és a két hős, a valaha volt két barát összecsapott. A mágikus erő olyannyira koncentrálódott, hogy mágusok még városokkal arrébb is érezték. Az összecsapó mágia kitépte a két küzdőt és a robbanást a térből és így mérföldekkel arrébb tértek magukhoz. Uther Gæta szobra és az emlékmű érintetlenül nézte a hatalmas árkot, melyből később egy új tó lett.

Grimoire lassan feltápászkodott a sárból. Bal karját elvesztette és több kisebb sérülést is szerzett. Egy mozdulattal elállította a vérzést és összevarrta a sebet. Mérhetetlen fájdalmat érzett egész testében, de ez nem is volt ahhoz fogható, amit a lelkében érzett. A távolba tekintett, ahol látta Artus vihar tépázta városát. Mærlynn azonban nem volt a közelben. Grimoire tudta, hogy nem sikerült megölnie barátját, de örült, hogy Mærlynnek sem sikerült megölnie őt. Lassan, a fájdalomtól bágyadtan megfordult és a hegyek felé igyekezett. Várnia és tanulnia kellett.

Grimoire gépi hangja elhallgatott. Brian és a többiek szomorú arccal bámultak maguk elé. Az öreg mágus megtörölte a szemét, amiben néhány könnycsepp jelent meg.

- Sajnálom - szólalt meg végül Brian.

- Az évszázadok alatt… - suttogta a rekedt gépi hangon az öreg Mordred - Sokszor vétkeztem. Sok embert megöltem. Ne sajnálj, fiam.

- Mindenki vétkezik - mormogta Potter professzor. Brian meglepődve pislantott fel rá. Úgy tűnt a professzor megbékélt barátja halálával - De összességében jó célért küzdött.

- Így lenne? - krákogta kuncogva Grimoire - Talán. De Belinea megmondta: „Minden csak meglátás kérdése.”

- Sajnálom, hogy olyan sok szörnyűséget okoztam, főleg maguknak! - suttogta miközben Potter szemébe nézett, majd Brianra vetette a tekintetét - Fiam. Te vagy az Átokhozó, de ne rémítsen meg a név. Nem számunkra, hanem a sötétségre hozol átkot!

Még egyszer utoljára erősen megszorította Brian kezét.

- Szerettelek volna én tanítani… sok mindent szerettem volna… A könyveimből tanulhatsz… Most pedig… - a hangmodulátor hörgő hangot hallatott - pihenni fogok… Csatlakozok a szerelmemhez és a családomhoz!

Brian érezte, ahogy a keze szorítása alábbhagy, majd teljesen elernyed. Grimoire Mordred szemei üvegesen tekintettek a semmibe és csend ereszkedett a konyhára. Már csak a még működő gépek pityegése töltötte be a teret.

Uther Gæta trónon ülő szobra mohától benőve bámult előre a sötétbe. Már több ezer éve háborítatlanul állt a valaha volt Artus városától délre. Sokszor próbálkoztak a ledöntésével, elpusztításával, mikor kellett a hely az építkezésekhez, azonban egy titokzatos alak megvette az egész térséget és nem hagyta, hogy elpusztítsák a műemléket.

Idáig nem értek el a városok fényei és hangjai, így teljesen háborítatlannak és nyugodtnak tűnt a hely. Az egyetlen zajforrás a szobor körül csörgedező vízesés volt. Most azonban valaki megzavarta a nyugalmat. Egy sötét, öltönyös alak tartott a szobor felé. Arca komor volt, fiatalos megjelenése most kivételesen megviselt volt, látni lehetett rajta azt a több ezer évet, amit átélt.

Merlin közelebb lépett a szoborhoz, majd lesimította Uther fejéről a port. Tekintetét a szobor mögötti mérlegre fordította és közelebb lépett hozzá. Kezével felemelte a fehér márványgömböt, mire kezét lila aura járta át és egy könnyed mozdulattal összemorzsolta a gömböt. A mérleg több ezer év után kimozdult az egyensúlyából a fekete gömb felé, Mærlynn Ambrosius pedig elégedetten mosolyodott el.