Bukott angyalok balladája 4

Grimoire magára öltötte kék palástját és felpattant a lovára. Mærlynn már indulásra készen állt, ő nem kívánt magával vinni embereket sem. Grimoire viszont ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy kisebb csapat elkísérje őket a visszaúton. Gawain király megígérte, hogy amint tud csatlakozik a bosszúhadjáratukhoz, azonban még mindig voltak portyázó vörösök az ország északi részén és először velük kellett leszámolnia. A Vörös Király még fizikailag élő testét Mærlynn egy fakoporsóba zárta és kiadta a katonáinak, hogy heti háromszor itassák meg. Mióta az apja az egyik ütközetben életét vesztette, Mærlynn parancsolt az egész ambrosius seregnek.

Dél fele járt már mikor elindultak. A tikkasztó hőségben a lovak csak lassú tempót tudtak gyakorolni, ami egyre csak fokozta a fiatal urak idegességét. Minden perc számított, ha élve akarták még viszontlátni szeretteiket.

Útjuk során szembesülniük kellett a háború okozta pusztítással. A legtöbb faluban ahol megálltak viszonylag barátságosan fogadták őket, azonban érezni lehetett, hogy az emberek belefáradtak a háborúskodásba. A városok és faluk lakossága néhány helyen kevesebb, mint száz főre esett vissza. Máshol teljesen elnéptelenedtek a települések és csak a romos házak mutatták, hogy egykor ott éltek.

A hírek nem voltak kecsegtetőek. Gareth megerősítette Artus és környékének védelmét és a környező településeket kezdte fosztogatni. Úgy tűnt nem törődött azzal, hogy a Vörös Király meghalt, délen birodalomépítésbe kezdett. I. Gareth Ambrosius királynak kezdte hívatni magát és hatalmas szobrokat állítatott. A Vörös Király állítása, miszerint Gareth felkoncolta Cæliát, igaznak bizonyult. Azonban szökött városiak elmondása szerint a mordredek közül egyedül a rá veszélyes Langrest, Grimoire nagybátyját ölette meg, Evain és az anyja éltek, bár abban a menekültek nem voltak biztosak, hogy nem esett bántódásuk.

Grimoire érezte a feszültséget barátja és ő közte. A nappalok folyamán Mærlynn elől lovagolt, ha esetleg Grimoire mellé vágtatott, akkor sem szóltak pár szónál többet egymáshoz. Este pedig a sátrában volt egyedül, katonái nem engedtek be hozzá senkit.

Grimoire megsarkantyúzta a lovát és barátja mellé ügetett, majd felé nyújtotta a vizes tömlőjét.

- Innod kell. A nap erősen süt.

Mærlynn ránézett. Nyoma sem volt a pár héttel ezelőtti hősnek, akit az egész birodalomban éljeneztek. Szemei alatt táskák jelentek meg, arca nyúzott volt és borostás. Szeme fehérje kezdett vörösbe fordulni az alváshiány miatt. Elvette a tömlőt és meghúzta, majd visszaadta Grimoirenak.

- Köszönöm. Grimoire – kezdte – Feladatom lenne a számodra.

- Feladatod? – kérdezett vissza mosolyogva Grimoire – Mióta osztunk feladatokat egymásnak?

Mærlynn megengedett magának egy halvány mosolyt.

- A katonákkal együtt lassan haladok. Gareth az én felelősségem, és bár tudom, hogy téged is minél előbb hazahúz a szíved a feleséged és anyád miatt, mégis arra kérnélek, hogy a csapatoddal együtt kerüljetek Xenia felé.

- Xenia. Miért? – bár sejtette a választ.

- Az Alapítók azt mondták segítenünk kell nekik. Ennek érdekében minél többet meg kell tudnunk a jóslatról. Az Átokhozó… Az Átokhozó mindent elronthat.

Grimoire egy percig csöndesen baktatott mellette, majd mélyen a barátja szemébe nézett.

- Két feltétellel.

- És pedig?

- Ha előbb érnél oda, és sikerülne legyőznöd azt a rohadék Garethet, akkor kérlek rúgj bele egyet értem - Mærlynn keserűen felnevetett - A másik, hogy nem hajszolod túl magad. Aludnod kell.

Mærlynn sejtelmesen elmosolyodott.

- Nyugalom. Az utóbbi éjszakák voltak a legnehezebbek. A mágia határait feszegettem.

- Mit csináltál? – kérdezte meglepődve Grimoire.

- Majd idővel elmondom. Ha sikerrel jártam – vigyorgott tovább Mærlynn – A szeretteidet az életem árán is megvédem, barátom. Most menj!

Grimoire bólintott majd visszafordította a lovát.

- Akkor hát… Artusban találkozunk, barátom!

Xenia kezdett újra életre kelni. A falu melletti dombon elhantolták a halottakat (kivéve a Vörös Király katonáit, azokat elégették) és a legtöbb házat sikerült újjáépítenie annak a néhány embernek, akik megmaradtak a háború során. A dögletes bűz eltűnt, a helyét az újonnan ültetett virágok és az élet illata vette át. Grimoire katonáit már messziről köszöntötték a helyiek, felszabadítóként és hősként gondoltak rájuk. A férfiak vizet hoztak számukra a kútból, míg a nők gyümölcsökkel köszöntötték őket. Grimoire megengedte a katonáinak, hogy végre kipihenhessék a háború fáradalmait, ő pedig a kis kunyhó felé vette az irányt. Úgy tűnt Belinea háza semmit sem változott az utóbbi hetekben, a falusiak nem nagyon mertek a vénasszony közelébe menni mióta látomásai voltak. Féltek, hogy megtudják a jövőjüket és nem fog tetszeni nekik.

Grimoire benyitott a kunyhóba, ahol a már megszokott sötétség fogadta. Belinea ezúttal feküdt, habár ugyanúgy körül volt tekerve azzal a rengeteg takaróval, amivel előző találkozásukkor. A vénasszony ha lehet, még öregebbnek tűnt, mint először. Szinte egy csontváz nézett Grimoireal farkasszemet.

- Vártalak, ifjú Mordred - szólalt meg a még mindig hihetetlen lágy hangján. Grimoire mosolyogva felszisszent.

- Nos… ez egy jósnőtől azt hiszem elvárható - Belinea nem viszonozta a mosolyát. Arca végtelen szomorúságról árulkodott.

- Az ifjú Ambrosius továbbvágtatott Artusba, hogy legyőzze a testvérét és felszabadítsa a királyságot - folytatta.

- Sikerrel jár?

- Igen. De nem Gareth árulása, se nem Cælia halála az igazi tragédia. Sötétség közeleg.

- Miféle sötétség? - kérdezte Grimoire, azonban Belinea nem felelt - Meg tudtál valamit az Átokhozóról?

Az öreg elfordította a fejét. Por kavargott a kunyhóban, ami irritálta Grimoire orrát és torkát. Belinea légzése felgyorsult. Krákogni kezdett, mire vér szökött ki az orrán. Grimoire félve közelebb lépett és nyugtatólag a nő kezére helyezte a sajátját.

- Nem segíthetsz, ifjú Mordred - suttogta a nő - Itt az időm.

- Kérlek. Kérlek, mond el, amit tudsz Belinea.

Az öregasszony gurgulázni kezdett, mire egyre több vér lepte el a száját és az orrát.

- Nem… nem ti vagytok… Meg kell találnod… az Átokhozót… nem gonosz… nem sötét…

- Hogy érted? Ő taszítja a mélybe a világot!

Belinea még egyszer utoljára elmosolyodott.

- Ez… khhr.. csak meglátás kérdése… - azzal feje hátrahanyatlott és nem szólalt meg többet.

Grimoire felállt és kilépett a kunyhóból. A napfény égette a szemét, hunyorítania kellett. Bár forróság volt, testét mégis hideg járta át. Nem ők azok, akikről a jóslat szól. Nem ők a kiválasztottak. Elképzelhető lett volna, hogy az Alapítók, akiktől kapták az erőt, akik miatt győzni tudtak, hazudtak nekik? Mi van, ha az egész háború, a Vörös Király, vagy Gareth mind csak színjáték voltak, hogy a terv mozgásba lendüljön. Mi van ha mindvégig csak bábuk voltak egy nagyobb játszmában? Ha ez így van, akkor Mærlynn a vesztébe vágtat. Nem Gareth által, ahogy Belinea is mondta, hanem saját maga által. Az Alapítók tudni akarták, hogy ki képes véghezvinni az akaratukat. Ki az, aki valóban az ő prófétájuk lesz. Mærlynn immár napokat töltött a mágia kutatásával, míg ő csupán ajándékként, eszközként használta. Grimoire beleborzongott ezekbe a gondolatokba. Nem lehet. Mærlynn a barátja, az Alapítók pedig megajándékozták őket. Mégis, most itt, a tűző nap ellenére, ő is érezni kezdte a világban terjedő sötétséget. A távolba tekintett, ahol már látszott Artus hegyeinek sötét sziluettje. Grimoire pedig rohanni kezdett a lova felé.

Majd a Tizenkét Alapító szólt: „Legyen sötétség.” És sötétség lett.

Mærlynn Ambrosius sikeresen belopózott Artusba. A mordred katonák valóban csak hátráltatták volna. Sokat segített számára, hogy ismerte a város köré állított őrséget. Ismerte a mozdulataikat, szokásaikat, ami nem meglepő, hisz valaha a saját katonái voltak. Neki és az apjának tettek esküt, most pedig Gareth rendelkezett felettük. Az ambrosius ház, amely most már városházaként üzemelt, sötéten magaslott előtte. A régi istenek szobrait ledöntötték, azonban nem az Alapítók szobraival helyettesítették őket (hisz nem is tudtak róluk), hanem Gareth kőbe faragott arcai meredtek előre.

Az őrök láthatóan mágusok voltak, mert sokkal gyérebben voltak felszerelkezve, mint a kapuőrség, habár sokkal fontosabb helyet őriztek. Mærlynn elmosolyodott. Mágusok. Kitárta az elméjét és látta, hogy ezeket a tűzgömbökkel dobálózó idiótákat szégyen volt mágusnak hívni. Mærlynn az utóbbi napokban behatóan tanulmányozta a mágiát. Órákat, sőt egész napokat töltött meditációval, és egyre mélyebbre ásott a forrás után kutatva. Immár képes volt felmérni ellenfelei mágikus képességeit, sőt érzékszervei is kiélesedtek, hallotta az őrök szívverését, nehézkes légzésük súlyos hangjait. Ez mindenképpen segítette az Artusba való bejutásnál.

Bár Grimoirenak nem mondta el, de a Vörös Királyra valóban nagy szüksége volt. Mindenképpen kellett számára egy, még élő test, amelynél tanulmányozhatta, hogyan kapcsolódik a mágia az élő szervezetekhez. Míg el nem indultak, volt ideje megvizsgálni a Vörös Királyt. A teremtő erő, a tiszta mágia ugyan csak lenyomatában, de átjutott a világukba. Az Alapítók igazat mondtak, Ő el volt zárva a világokon kívülre, ám még így is képes volt bizonyos dimenziókon keresztül figyelemmel kísérni az eseményeket. Bármennyire is próbált biztosra menni, a Végtelen Úr nem volt képes felmérni az Ő valódi erejét. Kizárta a világokon kívülre, ám a börtöne repedezni kezdett.

Mærlynn elmosolyodott. Erről még az Alapítók sem tudtak, csak ő. Az Alapítók túl sokat vesztettek Belőle, mikor leváltak. Mærlynn az útjuk során egyre biztosabb lett benne, hogy ő a prófécia által megjósolt Aranygyermek, akinek meg kell ütköznie a sötét énjével, a testvérével, Garethel. Lassan kibújt a védelmet jelentő ház fala mögül, csuklyáját az arcába húzta és megindult a házuk felé. Az őrök megilletődtek egy pillanatra, ami pont elég is volt Mærlynn számára ahhoz, hogy egy elegáns ujjmozdulattal kettévágja őket. Azok nyögve, gurgulázva dőltek el a földön. Az ifjú Ambrosius pedig kinyitotta a házuk kapuját és belépett a homályba.