Bukott angyalok balladája

Hatodik fejezet

                Bukott angyalok balladája

2987 évvel ezelőtt

Kövér cseppek csapódtak a márványpadlóhoz. Artus városa felett nem akart csillapodni a vihar. Már több mint három hete tartott a rossz idő, habár néha napokig nem esett csak a szél fújt. Néhányan azonban úgy vélekedtek ez rosszabb. A fagyos szél mindenhová bejutott, csontig hatolt. A főúrt is a szél fújta meg, legalábbis a város népe erre gyanakodott. Az öreg Mordred már így is fél lábbal a sírban volt, azonban állapota az utóbbi hónapban fordult rosszra. Most az egész háztartása a házában várakozott. Az Istenanya főpapnője, Safir Delawere hívta őket össze hajnalban. A főúr haldoklott.

Percival Mordred egy volt Artus négy főura közül már több mint hatvan éve. A város szinte egy emberként virrasztott az egészségért. Keményszavú, de igazságos úr volt, többször is felszólalt a tanácsban az embereket ért igazságtalanságok miatt. Neki köszönhette Artus népe, hogy III. Gawain király több különleges jogot is adományozott a városnak, így Artus nemsokára a térség leggazdagabb városává nőtte ki magát.

Most pedig ott feküdt az ágyán több meleg takaróban bebugyolálva. Asszonya, fia és rokonsága szinte alig fért el a szobában. Arca inkább hasonlított egy viaszból készült halotti maszkra, mint egy ember ábrázatára. Csontjai és erei szinte kilátszottak a hófehér bőr alól. Ginevre, a felesége kisírt szemekkel térdelt az ágy mellett, félig férjének dőlt. Fiúk a többi rokon mögött bujkálva figyelte, hogy apja, akit mindig is erős felépítésű, magas embernek látott, most élő csontvázként sorolja fel utolsó kívánságait.

Grimoire már tizenöt éves volt, elég idős ahhoz, hogy nagybátyjai segítsége nélkül is elvezesse a Mordredek udvarát. Életerős fiú volt, már több mint két éve ismerkedett a vezetés terheivel. A város népe szerette és ez nem volt másképp a többi nemesi házzal sem. Már húsz éve volt, hogy apja és nagyapja békét kötött a többi házzal és azóta szinte töretlen volt az összhang közöttük. Grimoire örült mikor szülei hozzáadták Evaine Ambrosiushoz. A Mordred leghűségesebb szövetségesei már ez idáig is az Ambrosiusok voltak, ezzel azonban még szorosabbra fogták a két ház között a köteléket. Grimoire sok időt töltött Mærlynn Ambrosiusszal, az Ambrosius ház örökösével. Mærlynn ugyanannyi idős volt mint ő, csupán pár nap választotta el őket egymástól. Szinte együtt nőttek fel, így kettejük között fura, már-már testvéri kötelék alakult ki. Ezenkívül Evaine is híres volt a szépségéről. Gyönyörű, hosszan leomló szőke haja volt és ugyanolyan zöld szemei, mint Grimoirenak. Vékony teremtés volt, egy évvel fiatalabb a fiúknál. Néha ő is csatlakozott hozzájuk mikor épp fakardokkal hadakoztak, vagy a szokásos felderítőútjaikat járták. Grimoire mindig örült mikor így történt.

Mærlynnt már fél éve összeházasították Artus egyik kisebb házának, a Brutusoknak egyik lányával, Cæliaval. Ezzel többször is cukkolta már Grimoiret, hisz ez is azt bizonyította, hogy idősebb volt nála. Mærlynn mindenben jobb volt fivérénél, Garethnél, így nem is volt kérdéses, hogy apja őt tette meg örökösének. Gareth ezt soha nem tudta elfogadni, sokszor verte meg az épp támadásra nem számító testvérét. Szolgálóival ugyancsak kegyetlenül bánt, így apja legtöbbször őrjáratra küldte nagyapjukkal. Ezekre a hetekre így aztán Mærlyyn megszabadult tőle.

Percival Mordred teste megremegett majd mozdulatlanná dermedt. Az emberek lehajtották a fejüket. Ginevre Mordred sírni kezdett miközben a főpapnő imákat mormolt el melyek segíteni fogják majd a főurat a túlvilágon. Grimoirenak le kellett ülnie kint az egyik székre. Arcát a kezébe temette és sírni kezdett. Már évek óta nem hagyta el könny a szemét, most azonban az esőhöz hasonló kövér cseppek gördültek végig az arcán. Kint tovább tombolt a vihar.

A hadjárat híre három hónappal később érkezett. Új erő jelent meg a határokon. Kereskedők és utazók úgy mondták, hogy a hegyekből érkeztek, a néhai Tiephon és Posseidhon városai felől. Grimoirenak elképzelése sem volt, hogy hogyan élhet meg bárki azokon a zord tájakon. A vezérük a Vörös Királynak hívta magát, serege hatalmas volt és szinte istenként tisztelték. Már sikerült elfoglalnia a határvidék több városát, úgy mondták mindenkit lemészárolt, férfiakat, asszonyokat, gyerekeket. Voltak fegyvereik, melyek teljesen ismeretlenek voltak Calibur Királysága számára. Eszközök melyekkel kiolthatatlan tüzeket gyújtottak és tömör fémből készült kürtők melyekből ugyancsak tűz és sziklák törtek elő.

Grimoire lassan felkötötte a kardját. Valaha az apja kardja volt, azt megelőzőleg meg az ő apjáé. Gyönyörű fehér színű markolata volt, a végén pedig oruboros díszítette. Kint egy egész zászlóalj várta. A szél bele-belekapott a hosszú dárdákra függesztett fehér zászlóba melyre a Mordred ház kék címere volt hímezve. A címer egy kinyitott könyvet és mögötte két kardot ábrázolt. A legfontosabb erényei voltak ezek a Mordred háznak: bölcsesség és erő. Messze ott lobogott a Brutus ház zöld zászlaja, együtt a Garlot ház vörös lobogóival. A legközelebb az Ambrosius ház katonái álltak. Fekete szerelésükben minden ellenfél szívében félelmet keltettek. Zászlójuk is ébenszínű volt, benne három függőleges vörös szem foglalt helyet. Senki nem tudta vajon mit jelképezhetnek a szemek, sokan arra gyanakodtak, hogy a látáson kívül a harmadik szem a jövőbe tekintést, illetve a varázslatot hivatott szimbolizálni. Mások azt mondták, hogy a három szem jelképezi az Ambrosius ház kötődését az ősi Gæta házhoz, mely több mint ezer évvel ezelőtt uralta a területet és a címere nyolc szem volt. Mindenesetre az Ambrosiusok jelentés nélkül is büszkék voltak lobogójukra.

Grimoire búcsút intett anyjának és újdonsült felségének Evainenek. Szerette volna, ha több időt tölthet vele most, hogy egyek voltak az Istenek színe előtt. Szerette őt.

Egy könnyed mozdulattal felpattant a lovára és végignézett a seregen. Idősebb nagybátyját, Langrest bízta meg házának őrzésével és a város életében betöltött szerepének ellátásával. Mærlynn ügetett mellé. Az apja azt akarta, hogy ő is eljöjjön a hadjáratra, főképp a tanulás miatt. A házuk felett a városban most Gareth rendelkezett. Grimoire nem örült a dolognak, megszabta nagybátyja számára, hogy figyeljen az ifjú Ambrosiusra.

- Nemes atyám kérdezi, hogy készen álltok-e – mondta szokásos mosolyával Mærlynn. Fekete-vöröses páncéljában még lehengerlőbben festett. Grimoire biccentett és visszamosolygott barátjára.

- A király nevében: indulhatunk!

A sereg színes folyóként hagyta el Artus városát. Grimoire nem nézett vissza. Biztos volt benne, hogy még visszatér.

Megkönnyebbülés volt a hosszú lovaglás után levennie a nehéz páncélt magáról. Teste minden kis porcikája fellélegzett mikor végül eldőlt a bársonyágyon. Grimoire a sátor tetejét bámulta és közben arra gondolt, hogy vajon sikerül-e majd felérnie apja nevéhez. Mindenesetre ez volt a legjobb módja ennek, egy háború. Nem hitte volna, hogy az ő életében ez bekövetkezhet, hisz a királyság a fénykorát élte. Ráadásul a támadás igen váratlanul és felkészületlenül érte Caliburt.

Hirtelen meglibbent a sátorponyva és Mærlynn lépett be rajta. Grimoire felült az ágyon.

- Kahedin Dandellion elesett a seregével együtt. A Vörös Király tovább masírozik dél felé – arca komor volt és gondterhelt. Grimoire szomorúan megrázta a fejét.

- Kahedin vezette a királyság második leghatalmasabb seregét. Több száz lovasa volt.

Mærlynn közelebb ment és leült Grimoiral szemben egy székre.

- Sokan kételkednek a hadjárat sikerességében. Az istenek legyenek irgalmasak hozzám, de én is félek.

- Kik kételkednek? – kérdezte Grimoire barátjától. Mærlynn megrántotta a vállát.

- Gyorsabban befejezem, ha azokat sorolom, akik nem. A Vörös Király eddig nem hagyott hátra túlélőt.

- Pokolba a Vörös Királlyal! – köpött ki Grimoire. Percekig szótlanul ültek egymással szemben, mindegyik a gondolataiba burkolózott.

- Jer velem lord Ambrosius – mondta Grimoire vigyorogva. A címek sokszor furán hangzottak egymás között, ezért szívesen cukkolták egymást ezekkel is - Imádkozzunk az elhunytakért.

A sereg egy elhagyatott sziklatemplom közelében táborozott le. Nem tartott sokáig, míg a két úr kilovagolt a vízeséshez. A templomot a vízesés mellé építették, illetve a sziklákba vájták még sok-sok évvel ezelőtt. Bent párás levegő fogadta őket. Az egész templom nedves volt a néha odacsapó víztől, de ez nem zavarta a két fiút. Már jártak ennél sokkal koszosabb helyen is kalandjaik során. Mindketten letérdeltek az Istenanya és a többi istenség kikopott szobra elé.

- Kérlek titeket, dicső Istenek, hallgassátok meg két alattvalótok imáját! – fohászkodott Grimoire, mire Mærlynn elismételte.

Ahogy befejezték a mondatot az idő mintha megfagyott volna körülöttük. A levegőben kavargó pára és vízcseppek megálltak, idegen hideg vette körül őket. Grimoire és Mærlynn szeme kikerekedett, nem tudtak megszólalni. A falak közül lila, vibráló köd ereszkedett közéjük.

- Üdv nektek Grimoire Mordred és Mærlynn Ambrosius! – szólalt meg a köd földöntúli hangján. Grimoire és Mærlynn pedig rettegve hátráltak a nedves sziklán.