Ex Deo 5

Jared Zoon megtörölte az arcát. Az Ellenállás vezetői szinte dárdaként fúrták bele a tekintetüket, ami frusztrálóan hatott. Újra lesimította a ruhájának ráncait, nem mintha olyan különösen ráncos lett volna az inge, inkább egy mellékcselekvés volt ez izgalmában.

- Abba belemegyek, hogy úgy, mint most, nekem személyesen jelentsd az információidat - szólalt meg végül Brian. Az Átokhozó szürkésbarna katonai zubbonyban ült előtte, oldalán egy szőke nővel, aki láthatóan a szeretője volt.

- Viszont nem fogom elárulni az új főhadiszállás koordinátáit - fejezte be a kiválasztott. Zoon nyelt egyet. Számított erre a válaszra.

- Mr. Godfrey ragaszkodik ehhez. Szerinte a kölcsönös bizalom szimbóluma lenne, ha mindkét fél tudná a másik titkait, így tudnánk azt, hogy hol rejtőzködik az Ellenállás.

- Mi sem tudunk semmit Godfreyről! - vágott közbe Moore élesen.

- Ebből nem engedhetek. A főnököm azzal bízott meg, hogy erősítsem meg a két fél közötti megállapodást. Amennyiben ez nem jön létre, úgy a megbízom felmondja azt - Zoon szétnézett a tagokon - Mondanom sem kell, hogy ez mekkora veszteség lenne Önök számára.

Moore felhorkantott, azonban Brian csendre intette. Az ifjú kiválasztott mélyen a küldönc szemébe nézett.

- Godfrey meghal, ha ezt megteszi - szólalt meg higgadt, hűvös hangon, amitől Zoon hátán végigfutott a hideg - Ha nem én, akkor az Alapítók ölik meg. Ezzel ő mindenképp veszít.

Brian felállt és közelebb lépett Zoonhoz.

- Ami pedig a bizalmat illeti… Nem hiszem, hogy bízhatok egy olyan alakban, akitől még a saját alkalmazottai is rettegnek - szünetet tartott, amíg beleszagolt a levegőbe. Szinte érezte Zoon félelmét, ez magabiztossággal töltötte el - A többi nyugtalanító dolgot, kiváltképp a főnököd étkezési szokásairól hallott pletykákat pedig nem is szeretném megemlíteni.

Zoon szinte érezte a hideg sötétséget, ami ellepte a szobát. Akkor keletkezett, amikor Brian közelebb lépett hozzá. Jared ismerte ezt az érzést, ahhoz volt hasonló, amit akkor érzett mikor Godfreyel beszélt. Brian íriszében aranyszínű fény pislákolt, szinte megbabonázta.

- A megbízóm… nem fog örülni ennek a válasznak - nyögte ki végül.

- Nem - bólintott Brian - De le fogja nyelni. A megalomániájának az egyetlen korlátja a tiszta logika lehet. Ha elárul meghal, így vagy úgy, de biztosan.

- Kérlek… Brian… - Zoon nem az Ellenállást, sokkal inkább a saját életét féltette. Tudta, hogy Godfrey mit csinálhat vele.

- Végeztünk! - suttogta higgadtan a kiválasztott, azzal megfordult és kisietett a szobából. Zoon megsemmisülten nézett maga elé. A lány is felállt és Brian után sietett. Moore még Potterrel beszélgetett, majd látva Zoon kétségbeesését, a hadnagy közelebb lépett hozzá és megveregette a vállát.

- Nyugalom. Küldünk veled kíséretet. Ha esetleg Godfrey nem nyelné le könnyen a választ, úgy a személyednek nem fog bántódása esni - megszorította a vállát, amolyan apaian. Jared Zoon megpróbált egy erőltetett mosolyt varázsolni az arcára.

Brian a konyha közepén állt. Kezét végigsimította az ebédlőasztalon, azon, amelyiken több mint egy éve Grimoire meghalt. Itt kezdődött az egész, gondolta, habár ez nem volt teljesen igaz. Valójában már több ezer éve elkezdődött. Az ajtó szétnyílt, Meredy lépett be rajta. A nő lassan közelítette meg, majd átkarolta hátulról.

- Mi a baj? - kérdezte miközben a férfiba fúrta magát.

- Godfrey. Ennek következményei lesznek - megfordult és szembe nézett a nővel.

- Kérlek… Gondolkodnom kell. Nemsokára indulunk vissza a főhadiszállásra.

- Ha maradok, akkor segíthetek - próbálkozott Meredy, azonban látta Brian gondterhelt arcát. Ilyenkor mindig elvonult. Néha mintha hallotta volna, hogy magában beszélget, ami nyugtalanította.

- Nem. Kérlek… - azzal az ajtó felé mutatott. Meredy már értette ezt a célzást, az utóbbi hónapokban egyre sűrűbben fordult elő, hogy Brian egyedül akart maradni. Így hát egy csókot lehelt a férfi arcára, majd sarkon fordult és kiment. Brian egy apró ujjmozdulattal bezárta az ajtót.

- Jól csináltad - szólalt meg egy ismerős, apai hang miután az ajtó egy szisszenéssel bezáródott. Brian lassan a hang irányába fordult. Parsons atyai arcával találta szembe magát. A volt professzor a konyhaasztalnak támaszkodott, lábát keresztbe vetette.

- Mint mondtam, Godfrey nagyobb befolyást fog követelni magának, Neked pedig kordában kell tartanod. Jól csináltad - ismételte meg. Brian lassan beletúrt a hajába és felsóhajtott.

- Godfrey nem fog örülni. Van olyan őrült, hogy meg fog próbálni elárulni minket.

Parsons megrántotta a vállát.

- Édes fiam, ez csak tőle függ. Te azt tetted, amit tenned kellett.

John Parsons szelleme már több mint egy éve kísértette az ifjút. Eleinte meg volt győződve arról, hogy simán csak az ő őrülete burjánzik el, és annak a kivetülése az öreg professzor visszatérése. Mostanában azonban ez egyre jobban megcáfolódott. Parsons tanácsokkal látta el, és olyan dolgokat tudott, amit csak a szellemi dimenzióba tudhatott meg. Vagyis nem Brian őrülete volt, mert akkor kizárólag azokat az információkat tudta volna, amit Brian. Az ifjú kiválasztott sokszor megpróbálta megtudakolni, hogy a professzor hogy lehet itt vele, azonban Parsons mindig csendre intette. Fontosabb dolgunk van - mondta.

- Hogy miért vagyok itt? - szólalt meg hirtelen a szellemkép, mire Brian felkapta a fejét. A professzor elmosolyodott - Ezen töröd a fejed újfent, nem igaz?

- Sajnálom, hogy nem volt időm elmondani Brian, de sietnünk kellett. Nem szórakozhattunk ilyen, bocsáss meg, de fölösleges kérdésekkel.

- Fölösleges kérdések? - kérdezett vissza Brian, kicsit talán élesebben a kelleténél - Meghaltál és most újra itt vagy! Nem tudom, hogy ez lehetséges-e egyáltalán! Ez fölösleges?

Parsons megkerülte az asztalt és leült Briannel szembe, majd intett a férfinak, hogy foglaljon ő is helyet. Brian megrázta a fejét.

- Fölösleges, igen. Ne haragudj, de miért fontos bármilyen szempontból, hogy hogyan lehetek én itt? Az én meglátásom szerint csak az fontos, hogy mit csinálok. Segítek neked - rámosolygott a férfira miközben tekintetével az arcát fürkészte - Grimoire meghalt. Kratannak ott van Merlin és az Alapítók. Neked pedig nem volt senkid.

- Ez még nem magyarázza azt, hogy hogyan volt képes visszatérni a halálból.

Parsons legyintett.

- A világban sok mindenre nincs magyarázat, fiam. Minden kérdés csupán egy újabb kérdéshez vezet el. Ha azt mondom, hogy úgy jöttem vissza, hogy átjöttem a dimenziók kapuján, az megmagyaráz bármit is?

- Igen. Biztosabb leszek benne, hogy nem őrültem meg… Vagy hogy nem az Alapítók játszanak velem, esetleg Ő - mondta komolyan a kiválasztott.

- Az Alapítók nem tehetik ezt meg. Kötik őket a szabályok.

Brian kínjában felnevetett.

- Megint ezek a szabályok, amikről Freightliner is beszélt. Mik ezek? Mit takarnak? Gondolom, ezt sem fogod elárulni!

- A szabályok azok amik. Az ismeretük nem visz előbbre téged semennyivel. Válaszokat kutatsz, pedig azok illúziók - megigazította az ingét - A valóság, amit érzékelsz az válasz bármire is? Létezik egyáltalán? Úgy döntöttél, hogy a valóságnak azt a szeletét látod meg, amit. De teszem azt, Kratan másik valóságot választott. Melyik az igazi? Ő gonosz? Az Alapítók azok? Ezt Te döntöd el, fiam, csak is te.

- Azt akarod mondani, hogy talán nem azok? Embereket mészárolnak le, kultúrákat döntenek porba, gyerekeket kínoznak.

- A te valóságodban igen. De mi van akkor, hogyha valójában, akik meghalnak nem halnak meg? Egyszerűen csak eltűnnek egy másik valóságba, amit te nem vagy képes érzékelni. Mi van akkor, ha a kínzás nem is kínzás? A fájdalom csupán egy illúzió, amit az ember teremt magának, mert ebben a valóságban akar létezni, a fájdalomban.

- Na és? - kiáltott Brian most már idegesen - Számukra az a valóság valós, létező! Ezért kell megakadályozni, hogy ilyenek létrejöhessenek!

- Nyugodj meg, fiam! - nevetett fel az öreg - Én téged szolgállak, nem vagyunk ellenségek. Csupán arra próbáltam rámutatni, hogy minden csak meglátás kérdése. Talán Grimoire nem ezt mondta neked a halálán? - újra felállt és Brianhez lépett, majd a vállára tette a kezét.

- Az, hogy úgy döntöttél, hogy ellenállsz és háborúba kezdesz az Alapítókkal és Kratannal, nos, ez a Te döntésed volt. Dönthettél volna úgy is, hogy feladod és az ő oldalukra állsz. Talán egyszerűbb lett volna, nem tudhatjuk.

- Nem. A jóslat arról szól, hogy a Kiválasztottak egymással szemben határozzák meg magukat.

- Valóban? A jóslat úgy szól, hogy lesz egy, aki elhozza a várva várt békét, és lesz egy, aki mélybe taszítja az univerzumot. Nem látok egymást kizáró tényezőt. A kettő egyszerre és külön-külön is jelen lehet. Egyszerűen ti úgy döntöttetek, hogy külön utakat jártok be.

- A sötétség és a mély feltételezi a békétlenséget - vágott vissza Brian.

- Lehetséges. Mint mondtam én melletted állok. Csupán úgy gondoltam, hogy érdekes lehet ezen elgondolkodnod. Hiszen Ő is békét akar, az Alapítók is. Akkor végül melyik a sötétség? - megkerülte Briant és a szemébe nézett azzal a meleg mosollyal, amit Brian már nagyon jól ismert - És melyik a fény?

Ex Deo 4

Meredy Stranford nehezen ébredt. A puha paplan többször is megpróbálta maradásra bírni, és a férfi erős keze a dereka körül sem engedte egykönnyen. Utolsó próbálkozásakor a kéz megragadta és magához rántotta. Meredy kedélyesen felnevetett és a férfi tekintetébe fúrta gyönyörű, mélykék szemeit.

- Engedj! Na! - suttogta picit hangosabban. Azonban a férfi megrázta a fejét és csak mosolygott.

- Ideje felkelni, hé! Nemsokára megérkezik Godfrey küldötte az új információkkal - bár testével erőteljesen a szabadulásán ügyködött, valójában nem akart kikelni az ágyból. Soha többé nem akart kikelni. Mikor a takaró alatt volt a férfi ölelésében, az élet végtelenül gyönyörűnek tűnt. És maradandónak. Mintha egy soha el nem múló, örök boldogságban heverne. Ilyenkor már legtöbbször meg is feledkezett Zaramyról, a barátjáról. Azt se tudta, hogy él-e még vajon. Godfrey informátorai erről nem számoltak be, bár miért is tették volna, Meredy egy egyszerű menekült volt, Zaramy pedig ennek az egyszerű menekültnek a barátja. Nem volt zsarolási potenciálja, így fölösleges lett volna információt terjeszteni róla.

- Szeretlek! - suttogta a férfi a fülébe. Megérezte Meredy pillanatnyi bizonytalanságát. Meredy újra a szemébe nézett és elmosolyodott. Tudom - súgta vissza - De mennünk kell!

Brian Bitroy, az Átokhozó lassan engedett, az amúgy sem olyan erős szorításán, mire a nő egyszerűen kicsusszant a kezei közül és már talpon is volt. A lágy, világoskék hálóköntös üdítő kontrasztban és egyben harmóniában volt a lány sötétkék szemeivel. Brian az egyik fosztogatás során szerezte, és ez volt az első ajándéka a nő számára.

Meredy közepes termetű volt, amire még picit a volt munkájából adódó hajlottsága is tetézett, habár ez már múlni kezdett mióta elmenekült és nem volt egész nap egy székhez láncolva. Gyengének tűnő testalkatát erőteljes, picit talán férfiasabb arca ellensúlyozta, ami egyben méltóságot kölcsönözött neki, azonban nem annyira, hogy szépségét beárnyékolja. Szalmaszőke haja most csapzottan omlott a kék hálóingre, mint egy oroszlán sörénye.

- Ezt a látványt egész nap el tudnám nézni - vigyorodott el Brian, mire Meredy egy párnát vágott hozzá.

- Öltözködj! - kiáltotta nevetve, majd besietett a fürdőbe.

Lassan már négy hónapja együtt voltak, habár megpróbálták diszkérten kezelni a helyzetet, főleg Meredy apja miatt. Az első pár hétben nagyon nehéz volt, Zaramy emléke sok sebet felszakított, így Meredy minden egyes nap gyűlölte magát azért, amit tesz. Szerencsére Brian képes volt gyengéden kezelni a helyzetet, nem siettette a lányt, még csak nem is erőltette. Habár Zamary még manapság is képes volt szomorúsággal és önhibáztatással feltölteni, Meredy megtanult együtt élni a helyzettel. Úgy döntött élni fog, és nem fog egy kétes múltba kapaszkodni.

Kevin Moore bal kezébe a szokásos fájdalom hasított. Jobb öklével az asztalra csapott, azonban ez most nem segített. Mostanában már egyre kevésbé tudta ezzel elűzni a fájdalmat. Kihúzta a felső fiókot az asztalából és felnyitotta a gyógyszeres dobozt. Helios volt, az egyik legerősebb fájdalomcsillapító a Birodalomban. Kevin az első hónapokban még megpróbálta beosztani az adagokat, azonban egyre inkább azon kapta magát, hogy rászokott a cuccra.

Ahogy az undorító, sivár gyógyszeríz megérintette az ajkát, a fájdalom szinte alábbhagyott. A világ kiszélesedett, a színek erőteljesebbé váltak, Moore úgy érezte ilyenkor magát, mintha egy felsőbbrendűbb lény lenne, aki mindent meglát. Az erőteljes érzés lágyabbra váltott, a kábulat múlni kezdett, a szervezete újabb adagra ácsingózott, ám Moore nem engedett. Lassan elrakta a gyógyszeres dobozt a fiók mélyére, és visszatolta a fiókot.

Felsóhajtott.

Az utóbbi év kemény volt. Az örökös menekülés, az örökös félelem kikezdte az idegeit. Valószínűleg ez magyarázta az egyre rosszabbodó állapotát is. Brian sikere azonban újra életkedvet lehelt belé. Két Alapító meghalt, és nem szerezték meg az imafülkéket sem. A cél közeledett, lassan, de biztosan.

Az egyetlen, ami jelenleg zavarta az a két látogatójuk volt. A Háború és Halál, ahogy magukat hívatták, nem tetszettek neki. Hasznosnak tűntek, ezt bizonyították már több bevetésben is, szinte halhatatlan, sebezhetetlen lények voltak, de pont ez nyugtalanította Mooret. Mi lesz ha ezek egyszer úgy döntenek, hogy mégse nekik akarnak segíteni?

Megrázta a fejét. Most nem ez volt a legnagyobb gondja. Godfrey küldönce ma érkezik, új információkkal, esetleg új kiirtandó Alapítóval. Új tervet kell majd kieszelnie.

És most itt volt ez is: Juneflower. Brian, a fiú, akiben eleinte kénytelen volt megbízni, mostanra pedig teljesen megbízott benne, kiirtott egy egész várost. Mindenki meghalt. És mintha nem is érdekelné. A két jövevény mellett ez aggasztotta még a legjobban. A hosszú év alatt Moore egyre biztosabb lett abban, hogy ez az egész Ellenállás, a felelősség, a kiválasztottság lassan kikezdte Bitroyt. A valaha volt jólelkű ifjú, aki elsírta magát miután megölte élete első áldozatát, mostanra az ellenfelei előtt kegyelmet nem ismerő férfivé nőtte ki magát. Bár ez a meló ezt kívánta meg, Moore nem örült ennek.

Marrick Potter professzor bezárta maga mögött a szobájába nyíló ajtót. A mellette elhaladó menekültek meglepődve néztek rá, aztán gyorsan lesütötték a szemüket. Potter nem volt egy gyakori figura a folyosókon. Legtöbb idejét a szobájának nevezett laborban töltötte, ahol különböző mágikus kísérleteket tesztelt, illetve a készülő akciókhoz dolgozott ki terveket. Senki sem tudta miben mesterkedik, sokan azt állították, hogy az imafülke titkát próbálja megfejteni, mások szerint az Alapítókat legyőző fegyvert készít szabadidejében.

Az utóbbi év alatt csupán Moorenak sikerült valamennyire a közelébe férkőznie, őt tekintette Parsons halála után az egyetlen valódi barátjának.

- Üdv Marrick! - veregette meg hátulról a vállát az egyetlen jó kezével Moore. A professzor csak biccentett.

- Ma jön az informátor? - kérdezte nyersen, fel sem pillantva a valaha volt hadnagyra.

- Elvileg. Mi újság? Rég láttalak emberek között! - kérdezte Moore egy nagyon átlátszó, kínosan erőltetett mosoly keretében.

- Dolgoztam - válaszolt a professzor egyszerűen.

- Aha. Ha jó hírek érkeznek, akkor remélhetőleg egy újabb Alapítónak mondhatunk búcsút - vágott bele új témába Moore.

Marrick Potter csak bólintott. Moore megértette, hogy elvesztette a barátját, azonban néha úgy gondolta, hogy a professzor túlzásba viszi a depressziót. Ennek néha szót is adott, ilyenkor Marrick csak megfordult és visszament a szobájába, majd magára zárta az ajtót.

A fekete tudós azonban régebben is ilyen volt, mondta a valaha volt hadnagynak Brian, habár Parsons halála nyilvánvalóan rontott a helyzeten. Brian úgy hallotta, még diákkorában, hogy a professzor egyszer öngyilkosságot is megkísérelt, mikor a felesége elhagyta, bár ez nem volt több mint pletyka.

- Briannel mi van? - kérdezte váratlanul Marrick, miközben megvakarta sűrű, vékonyan göndör fekete haját. Moore nem értette a kérdést.

- Hogyhogy mi van?

- Megváltozott. Ne mondd, hogy te nem érzed! - mormolta a prof. miközben szúrósan Moore szemébe nézett.

- De. De ez a munkával jár. Ő a Kiválasztott. Olyan dolgokat kell megtennie, amibe mások belerokkannának - mondta, habár Moore tudta, hogy a barátjának valahol igaza van.

- Például elpusztítani egy egész várost - vetette oda Potter mogorván.

- Nem tudjuk, hogy mi történt Juneflowerben. Nem hibáztathatjuk Briant - mondta, de a szíve mélyén sejtette, hogy emellett nem haladhatnak csak így el. Potter mindenesetre ennyiben hagyta a dolgot, legalábbis egyelőre.

A tanácsteremben már mindenki ott volt, aki személyesen beszélhetett az informátorral. Jared Zoon, Godfrey küldönce határozottan állt a világossárga falnál, miközben Meredy és Brian a várakozás közben egymás fülébe suttogtak vicceket. A két utolsó fél megérkezésére azonban abbahagyták és biccentéssel köszöntötték őket.

- Moore parancsnok, Potter professzor! - emelkedett fel Brian, majd hellyel kínálta őket - Akkor tehát kezdhetjük!