Ex Deo 4

Meredy Stranford nehezen ébredt. A puha paplan többször is megpróbálta maradásra bírni, és a férfi erős keze a dereka körül sem engedte egykönnyen. Utolsó próbálkozásakor a kéz megragadta és magához rántotta. Meredy kedélyesen felnevetett és a férfi tekintetébe fúrta gyönyörű, mélykék szemeit.

- Engedj! Na! - suttogta picit hangosabban. Azonban a férfi megrázta a fejét és csak mosolygott.

- Ideje felkelni, hé! Nemsokára megérkezik Godfrey küldötte az új információkkal - bár testével erőteljesen a szabadulásán ügyködött, valójában nem akart kikelni az ágyból. Soha többé nem akart kikelni. Mikor a takaró alatt volt a férfi ölelésében, az élet végtelenül gyönyörűnek tűnt. És maradandónak. Mintha egy soha el nem múló, örök boldogságban heverne. Ilyenkor már legtöbbször meg is feledkezett Zaramyról, a barátjáról. Azt se tudta, hogy él-e még vajon. Godfrey informátorai erről nem számoltak be, bár miért is tették volna, Meredy egy egyszerű menekült volt, Zaramy pedig ennek az egyszerű menekültnek a barátja. Nem volt zsarolási potenciálja, így fölösleges lett volna információt terjeszteni róla.

- Szeretlek! - suttogta a férfi a fülébe. Megérezte Meredy pillanatnyi bizonytalanságát. Meredy újra a szemébe nézett és elmosolyodott. Tudom - súgta vissza - De mennünk kell!

Brian Bitroy, az Átokhozó lassan engedett, az amúgy sem olyan erős szorításán, mire a nő egyszerűen kicsusszant a kezei közül és már talpon is volt. A lágy, világoskék hálóköntös üdítő kontrasztban és egyben harmóniában volt a lány sötétkék szemeivel. Brian az egyik fosztogatás során szerezte, és ez volt az első ajándéka a nő számára.

Meredy közepes termetű volt, amire még picit a volt munkájából adódó hajlottsága is tetézett, habár ez már múlni kezdett mióta elmenekült és nem volt egész nap egy székhez láncolva. Gyengének tűnő testalkatát erőteljes, picit talán férfiasabb arca ellensúlyozta, ami egyben méltóságot kölcsönözött neki, azonban nem annyira, hogy szépségét beárnyékolja. Szalmaszőke haja most csapzottan omlott a kék hálóingre, mint egy oroszlán sörénye.

- Ezt a látványt egész nap el tudnám nézni - vigyorodott el Brian, mire Meredy egy párnát vágott hozzá.

- Öltözködj! - kiáltotta nevetve, majd besietett a fürdőbe.

Lassan már négy hónapja együtt voltak, habár megpróbálták diszkérten kezelni a helyzetet, főleg Meredy apja miatt. Az első pár hétben nagyon nehéz volt, Zaramy emléke sok sebet felszakított, így Meredy minden egyes nap gyűlölte magát azért, amit tesz. Szerencsére Brian képes volt gyengéden kezelni a helyzetet, nem siettette a lányt, még csak nem is erőltette. Habár Zamary még manapság is képes volt szomorúsággal és önhibáztatással feltölteni, Meredy megtanult együtt élni a helyzettel. Úgy döntött élni fog, és nem fog egy kétes múltba kapaszkodni.

Kevin Moore bal kezébe a szokásos fájdalom hasított. Jobb öklével az asztalra csapott, azonban ez most nem segített. Mostanában már egyre kevésbé tudta ezzel elűzni a fájdalmat. Kihúzta a felső fiókot az asztalából és felnyitotta a gyógyszeres dobozt. Helios volt, az egyik legerősebb fájdalomcsillapító a Birodalomban. Kevin az első hónapokban még megpróbálta beosztani az adagokat, azonban egyre inkább azon kapta magát, hogy rászokott a cuccra.

Ahogy az undorító, sivár gyógyszeríz megérintette az ajkát, a fájdalom szinte alábbhagyott. A világ kiszélesedett, a színek erőteljesebbé váltak, Moore úgy érezte ilyenkor magát, mintha egy felsőbbrendűbb lény lenne, aki mindent meglát. Az erőteljes érzés lágyabbra váltott, a kábulat múlni kezdett, a szervezete újabb adagra ácsingózott, ám Moore nem engedett. Lassan elrakta a gyógyszeres dobozt a fiók mélyére, és visszatolta a fiókot.

Felsóhajtott.

Az utóbbi év kemény volt. Az örökös menekülés, az örökös félelem kikezdte az idegeit. Valószínűleg ez magyarázta az egyre rosszabbodó állapotát is. Brian sikere azonban újra életkedvet lehelt belé. Két Alapító meghalt, és nem szerezték meg az imafülkéket sem. A cél közeledett, lassan, de biztosan.

Az egyetlen, ami jelenleg zavarta az a két látogatójuk volt. A Háború és Halál, ahogy magukat hívatták, nem tetszettek neki. Hasznosnak tűntek, ezt bizonyították már több bevetésben is, szinte halhatatlan, sebezhetetlen lények voltak, de pont ez nyugtalanította Mooret. Mi lesz ha ezek egyszer úgy döntenek, hogy mégse nekik akarnak segíteni?

Megrázta a fejét. Most nem ez volt a legnagyobb gondja. Godfrey küldönce ma érkezik, új információkkal, esetleg új kiirtandó Alapítóval. Új tervet kell majd kieszelnie.

És most itt volt ez is: Juneflower. Brian, a fiú, akiben eleinte kénytelen volt megbízni, mostanra pedig teljesen megbízott benne, kiirtott egy egész várost. Mindenki meghalt. És mintha nem is érdekelné. A két jövevény mellett ez aggasztotta még a legjobban. A hosszú év alatt Moore egyre biztosabb lett abban, hogy ez az egész Ellenállás, a felelősség, a kiválasztottság lassan kikezdte Bitroyt. A valaha volt jólelkű ifjú, aki elsírta magát miután megölte élete első áldozatát, mostanra az ellenfelei előtt kegyelmet nem ismerő férfivé nőtte ki magát. Bár ez a meló ezt kívánta meg, Moore nem örült ennek.

Marrick Potter professzor bezárta maga mögött a szobájába nyíló ajtót. A mellette elhaladó menekültek meglepődve néztek rá, aztán gyorsan lesütötték a szemüket. Potter nem volt egy gyakori figura a folyosókon. Legtöbb idejét a szobájának nevezett laborban töltötte, ahol különböző mágikus kísérleteket tesztelt, illetve a készülő akciókhoz dolgozott ki terveket. Senki sem tudta miben mesterkedik, sokan azt állították, hogy az imafülke titkát próbálja megfejteni, mások szerint az Alapítókat legyőző fegyvert készít szabadidejében.

Az utóbbi év alatt csupán Moorenak sikerült valamennyire a közelébe férkőznie, őt tekintette Parsons halála után az egyetlen valódi barátjának.

- Üdv Marrick! - veregette meg hátulról a vállát az egyetlen jó kezével Moore. A professzor csak biccentett.

- Ma jön az informátor? - kérdezte nyersen, fel sem pillantva a valaha volt hadnagyra.

- Elvileg. Mi újság? Rég láttalak emberek között! - kérdezte Moore egy nagyon átlátszó, kínosan erőltetett mosoly keretében.

- Dolgoztam - válaszolt a professzor egyszerűen.

- Aha. Ha jó hírek érkeznek, akkor remélhetőleg egy újabb Alapítónak mondhatunk búcsút - vágott bele új témába Moore.

Marrick Potter csak bólintott. Moore megértette, hogy elvesztette a barátját, azonban néha úgy gondolta, hogy a professzor túlzásba viszi a depressziót. Ennek néha szót is adott, ilyenkor Marrick csak megfordult és visszament a szobájába, majd magára zárta az ajtót.

A fekete tudós azonban régebben is ilyen volt, mondta a valaha volt hadnagynak Brian, habár Parsons halála nyilvánvalóan rontott a helyzeten. Brian úgy hallotta, még diákkorában, hogy a professzor egyszer öngyilkosságot is megkísérelt, mikor a felesége elhagyta, bár ez nem volt több mint pletyka.

- Briannel mi van? - kérdezte váratlanul Marrick, miközben megvakarta sűrű, vékonyan göndör fekete haját. Moore nem értette a kérdést.

- Hogyhogy mi van?

- Megváltozott. Ne mondd, hogy te nem érzed! - mormolta a prof. miközben szúrósan Moore szemébe nézett.

- De. De ez a munkával jár. Ő a Kiválasztott. Olyan dolgokat kell megtennie, amibe mások belerokkannának - mondta, habár Moore tudta, hogy a barátjának valahol igaza van.

- Például elpusztítani egy egész várost - vetette oda Potter mogorván.

- Nem tudjuk, hogy mi történt Juneflowerben. Nem hibáztathatjuk Briant - mondta, de a szíve mélyén sejtette, hogy emellett nem haladhatnak csak így el. Potter mindenesetre ennyiben hagyta a dolgot, legalábbis egyelőre.

A tanácsteremben már mindenki ott volt, aki személyesen beszélhetett az informátorral. Jared Zoon, Godfrey küldönce határozottan állt a világossárga falnál, miközben Meredy és Brian a várakozás közben egymás fülébe suttogtak vicceket. A két utolsó fél megérkezésére azonban abbahagyták és biccentéssel köszöntötték őket.

- Moore parancsnok, Potter professzor! - emelkedett fel Brian, majd hellyel kínálta őket - Akkor tehát kezdhetjük!