A sötétség birodalma

Második fejezet

                A sötétség birodalma

A fehér falak szinte ragyogtak a gyönyörű napsütésben. A valaha barnás-szürke gótikus látványáról híres Merlinnaes városa újabban fehérbe öltözött. A kőfaragások, a csipkézett oszlopok eltűntek, helyüket egyszerű formák, mint henger, téglatest és gömb vették át. A terek közepén levő gyönyörű márványszökőkutak helyén az univerzum nagyságát hirdető gömbinstalláció lebegett. Az emberek irányított hangyaként masíroztak a városban, mindenki egymás után, mintha az egyik cellából a másikba mennének. A sarkokon a Rendért Felelő Bizottság emberei álltak a fehérre vakolt épületektől eltérően ébenfekete egyenruhájukban.

A felhőkarcolókról leszedték a holohírdetéseket, egyszerű papíralapú transzparensek hirdették a Végrehajtó Bizottság és a Tizenkét Alapító nagyságát. A fehér alapon rikító vörös betűk szinte beleégtek az ember szemébe.

Az utcában a boltok szinte sorban bezártak. Az embereknek nem maradt munkájuk, így a családok kieső bevételét étel és italjegyekkel pótolták, amikből minden hónapban pont elengedőt kaptak. Lassan az életből semmi öröm nem származott. Két éve a gyerekek még örömmel rohantak ki az iskolából a játszótérre. Az élet pezsgett. Joe mosolyogva köszönte meg az eladónak a fél kiló horusi kenyeret. Samantha meglibbentette gyönyörű kék szoknyáját Richardnak, aki mosolyogva magához húzta a lányt sárga blúzánál fogva és megcsókolta.

Joe meghalt. A Rendért Felelő Bizottság emberei verték halálra a nyílt utcán, miután illegális szórakoztató filmeket találtak a szürke táskájában. Samantha kifejezéstelen arccal bámult maga elé a téren miközben a bolygókat szimbolizáló gömbök körbeforogtak. Fehér inge és fekete szoknyája lebegett a szélben. Richard munkában volt. A Pozitronicnak dolgozott, ő volt az 0001123004-es számú alkalmazott. A magi-gépészek alatt dolgozott, a feladata az volt, hogy a futószalag mellett állt és szemléznie kellett a kiérkező új kávéfőzök üreges testét.

Az életben mindig lesz cél. Az élet fenntartása, az evolúció legyőzése, a tökéletesség elérése. A hangyák élete talán felesleges? Richard ugyanolyan fontos, mint Peter, a 0001123005-ös számú munkás. Egyenlők. Ahogy két dolgozó hangya is egyenlő. Joe is egyenlő volt, épp ezért inszignifikáns is. Az egész szempontjából lényegtelen, hogy él-e vagy hal. Ahogy lényegtelen, hogy Richard, Peter vagy Samantha él-e.

Először sírtak. Először mindenki sírt, vagy dühös volt. Aztán szép lassan beletörődtek mikor már a századik nyilvános kivégzést látták az utcán. Csepp. Csepp. A vörös cseppek így csepegtek a hófehér útra. Fent a skarlát betűk hirdették a Végrehajtó Bizottság és a Tizenkét Alapító nagyságát, alant a bíbor vértócsák.

Jeremy Bentham átsétált a zebrán miközben a tabletét bámulta. Előző életében a Grimoire Magi-gépészeti Egyetem mágikus elektronika tárgy tanára volt, most a LXIX. kikötői megfigyelőközpont ki tudja hányas számú beosztottja.

Kénytelen volt felnézni a hírekből, hogy el ne tévessze a lakást. Mióta minden egyszínű lett, azóta nehéz volt megkülönböztetni a lakásokat. Egy pillanatra megállt. LVII-es ház. Még kettő akkor. Épp indult volna mikor hátulról meglökte az egyik fekete egyenruhás.

- Ne tartsa fel a tömeget! - rivallt rá. Bentham engedelmesen továbbment. Megvetette ezeket az embereket. A rendszer elvtelen kiszolgálói.

LIX. Ez volt az. Bentham megáll a kapualjban és felcsöngetett. Hosszú másodpercek teltek el. Semmi. Bentham hátrafésülte kezével hosszú barna haját, és idegességében megvakarta hosszú horgas orrát és újra csöngetett. Semmi.

Izzadságcseppek jelentek meg a homlokán, és érezte, ahogy elvörösödik. Hirtelen egy ujj pöckölte meg a vállát, mire Bentham idegesen megpördült. Egy idős néni állt mögötte hatalmas csomaggal a kezében.

- Elnézést, bemennék! - morogta barátságtalanul. Manapság mindenki barátságtalan volt. Bentham arrébb állt és megengedte a nőnek, hogy kinyissa a kaput.

- Várjon hölgyem! - kiáltott fel mielőtt a nő becsukhatta volna maga mögött az ajtót. Az idegesen nézett vissza rá.

- A barátom már úgyis jön elém, hogy kinyissa az ajtót, esetleg bemennék, és akkor megspórolhatnánk ezt a kis időt. Kérem!

Az idős nő összehúzta a szemöldökeit, majd vállat vont és beengedte Benthamot. A volt tanár köszönetképp bólintott majd elindult a harmadik emeltre. Gyalog. Nem akart több időt tölteni ezzel a nővel.

Gyorsan felfutott a fekete márványlépcsőkön és megállt barátja lakásánál. Az ajtó nyitva volt, igaz csak egy résnyire. Jeremy szíve zakatolni kezdett. Remegő kezét az ajtónak támasztotta, azonban még hosszú percekig nem tolta be. Hang nem szűrődött ki a lakásból, csak valami sötét érzelem.

A fehér ajtó kitárult. Az előszoba érintetlennek látszott, így hát Jeremy továbbment. Benézett a konyhába, azonban ott sem tapasztalt semmi különöset. A hideg félelem a torkát mardosta. Kezével a biztonság esetére rúnákat írt fel a levegőbe, mire három mágikus golyó jelent meg a teste körül védelem céljából.

Lassan kinyitotta a nappali ajtaját. Áporodott szag terjengett a levegőben. A szoba szinte teljesen fel volt dúlva. Jeremy elszédült mikor meglátta azt, amitől tartott. Szinte alig tudta megtámasztani magát az ajtófélfában. A szoba végében az az ember feküdt kilyuggatott homlokkal, aki mindenre tanította, aki apja helyett is apja volt. A mestere, az apja, a barátja most ott hevert szinte már komikus pozícióban a saját lakása barna kárpitján.

John Locke ősz haja össze-vissza állt, a vörös vér szinte átitatta. Arca kivehetetlen grimaszba fordult, szemei fehéren fennakadtak.

Jeremyt azonban nem csak ez nyugtalanította. Ez csak megrendítette. Ami nyugtalanította, az-az volt, hogy a szobában sehol nem volt Alexandra Rousseau, a lány, akit szeretett.