A sötétség birodalma 2

Tabula rasa. Fehér lap. Születésünkkor ártatlanok vagyunk. Nem számít kik a szüleink; szentek, vagy gyilkosok, fehér lapként jövünk a világra, és ezt a lapot töltjük fel. A tetteink urai vagyunk, mi határozzuk el, hogy mikké válunk.

John Locke legalábbis ebben hitt. Szerinte nem volt előre elrendelve semmi. Jeremy kérdésére, hogy „akkor tehát a saját hibádból fekszel most itt holtan, a saját lakásod padlóján?” csak mosolyogna az öreg, és bólintana. A rossz együtt jár a jóval.

Jeremy lecsukta öreg tanítójának a szemeit és elmormolt egy imát a lelkéért. Nem az Alapítóknak, hanem a földöntúli jóságnak. Ők tudták. Tudták, hogy a Végrehajtó Bizottság nem más, mint az Alapítók. Hosszú idő volt mire rájöttek, de azután minden összeállt, a puccs, a Kiválasztottak, minden.

John Locke ismerte Vysant és ismerte a munkásságát az imafülkékkel kapcsolatban. Az ok, amiért őt nem keresték meg a bérgyilkosok: Vysan nagyon elővigyázatos ember volt. Tudta, hogy milyen területre tévedt, így meg akarta kímélni legjobb barátját attól, hogy esetleg a későbbiekben bántódás érje miatta. Ezért Locke nem dolgozott közvetlenül a mágussal.

Az imafülkék továbbnyithatóak a dimenziók felé, sőt azokon túlra - mondta neki Vysan, mire John elképedt arcot vágott. Soha nem hitt igazán az Alapítókban, vagy bármi vallásos hókuszpókuszban. Vysan azonban megmutatta neki. A programozás bonyolult volt, ám az semmit nem ért a kulcs nélkül. A kulcsot maga Vysan alkotta meg, anélkül az imafülkék használhatatlanok voltak.

„Kérem, ne!” suttogta utolsó szavait a mágus, azonban Grimoire nem kegyelmezett. A tér elfordult a hatalmas mágikus erő hatására, Vysan gerince kitekeredett és elhagyta az evilági létet. A kulcsról azonban gondoskodott. Halála előtt egy hónappal Lockenak adta. „Védd meg akár az életed árán is!” - mondta. John csak egy hónappal később értette meg.

A kulcs évekig nála volt. Nem bízott senkiben, csupán bennük, hármukban. Mindhárman vele tanítottak az egyetemen, és mindhármukat John tanította mikor még az egyetemre hallgatóként jártak. Az utóbbi éveket együtt vészelték át. Amolyan mini-ellenállás voltak. Alexandra Rousseau, Edmund Burke, John Locke és ő, Jeremy Bentham.

Az ellenállást soha nem terjesztették ki, nem toboroztak tagokat sem, köszönhetően John paranoid természetének. Csoda volt egyáltalán, hogy bennük hármukban megbízott. Edmund sokszor megpróbálta jobb belátásra bírni, ő mindig azt mondta, hogy „amikor a rossz emberek összeállnak, a jóknak társulniuk kell, különben egyenként elbuknak”. Burke volt a legharciasabb természetű közülük. Bár nem hitt az egyén szabadságában, úgy gondolta, hogy az elnyomás nem megoldás. Az ő cselekvésvágya gyorsan megbabonázta Alexandrát. A nő volt közülük a legnagyobb idealista. Jeremy szerette őt, habár ezt soha nem merte volna a szemébe mondani. Nem volt egy kifejezett szépség, kócos hosszú barna hajával és kicsit kövérkésebb arcával, de hát Jeremy sem volt modellalkat. Rousseau szabadságot akart adni az embereknek. Elvetette a régi Birodalmat a korrupt és despotikus uralkodóval, és elvetette a kollektivista fajtáját is, amit az Alapítók testesítettek meg. Emiatt sokszor összetűzésbe került Burke-al.

Jeremy általában csak mint megfigyelő vett részt ezekben a vitákban. Sokszor nem értett egyet a lánnyal, azonban nem akarta megutáltatni magát vele, így csöndben maradt. Hitt az emberi jóságban, abban, hogy a dolgok jól alakulhatnak. Hitt a szabad világban, habár nem olyan idealisztikusan, mint Alexandra. Azonban lassan rá kellett döbbennie, hogy talán még sincs igaza. Ha az ember alapvetően a szabadságra vágyik, és ha alapvetően jó, akkor hogyan áll fenn a rendszer? Hogyan állt fenn az Uralkodó rendszere? John csak mosolygott mikor megkérdezte erről. „Az emberek rá fognak jönni, hogy rossz szerződést kötöttek a hatalmasokkal. Ahogy eddig is mindig rájöttek. Legyen hited!” És Jeremy hitt.

Előző nap hívta fel őket. Nagy bejelentésre készült, bár nem mondta, hogy minek a kapcsán. Most délután kellett volna találkozniuk John lakásán. Rousseau szólt, hogy ő előbb jönne, hisz úgyis hamarabb végez a munkájával, nem akar otthon egyedül kuksolni. Ez volt a veszte?

Jeremy kicsit megingott mikor belegondolt abba, hogy élete szerelme most hullaként fekszik valahol, vagy esetleg még rosszabb: a Fekete Erődben kínozzák. Megemberelt magát majd utoljára körülnézett. A gyilkosok, ha egyáltalán többen voltak, egyértelműen a kulcsot keresték.

A mágus lassan a zsebébe nyúlt és megtapintotta a kulcs sima felületét. John nem is olyan rég ráhagyta annak az őrzését. Mintha tudta volna, hogy itt a vég számára. Jeremy beleborzongott mikor arra gondolt, hogy az öreg mennyi mindent sejtett előre. Vajon miért nem mondta meg neki akkor? Mindez elkerülhető lett volna.

Kihúzta a kezét a zsebéből és megnézte a kulcsot. A tenyerén egy hófehér gömb hevert. Jeremy elmosolyodott. Tabula rasa. Emlékezett arra, amit John mesélt. Vysan Uther Gæta szobránál döntötte el, hogy milyen alakot szán az imafülkék kulcsának. Azt mondta, hogy szinte megbabonázta az-az ősi erő, ami a szoborból áradt. A fekete és a fehér gömbök évezredek óta hevertek a mérleg két nyelvén háborítatlanul. Vysan fehér gömböt készített, ami szimbolikus volt. Azt jelentette, hogy bízik a jóságban. Nem érte meg azt amikor Merlin elpusztította Uther fehér gömbjét, hogy ezzel szimbolizálja a sötétség és az elnyomás teljes győzelmét. Legalábbis Merlin azt hitte, hogy teljes. Nem tudta, hogy létezik még egy fehér gömb, a remény apró szikrája.

Jeremy lassan visszacsúsztatta a zsebébe a kulcsot majd elővette a tabletét és feltárcsázta Edmundot. A szerkezet halkan kapcsolt és Jeremy meghallotta barátja érdes hangját.

- Edmund. Ne gyere Johnhoz. Találkozzunk a szokásos helyen, baj van - csak ennyit mondott, és mielőtt Burke visszakérdezhetett volna, letette a telefont. Sietnie kellett, a gyilkosok bármikor visszajöhettek.