A sötétség birodalma 3

A volt kápolna kifosztva állt magányosan Merlinnaes egyik eldugott utcájában. A hatalom még az újrafestéssel sem foglalkozott, egyszerűen lekenték néhány helyen fehér vakolattal. Groteszk, istentelen, magából kifordult hely volt. Talán az egész Birodalmon belül ez szimbolizálta a legjobban a jelenlegi helyzetet. A valaha csillogó mozaikok kitört szilánkjai korábbi fényüktől megfosztva hevertek a kőpadlón.

Értéktelen volt, ahogy lassan a világ is értéktelenné kezdett válni. A régi erények eltűntek, helyüket nyomasztó üresség vette át. Az emberek nem törődtek a másikkal, a volt érzések elhaltak, családok hidegültek el egymástól, a rettegés és a hideg kétkedés lett úrrá.

A festék émelyítően száraz és természetellenes szaga megállt a levegőben, átjárta az egész kolostort még most, hosszú hónapokkal a festés után is. Edmund Burke mindig is utálta ezt a szagot, a lakk gyomorforgató aromáját.

Megtörölte a homlokát és kicsit arrébb fésülte vörösen göndör haját. A tabletére nézett. Jeremy még mindig nem érkezett meg. Több mint két órája volt most már, hogy felhívta.  Edmund tudta, hogy valami szörnyű dolog történt, máskülönben nem itt, ezen az istentelen helyen találkoznának, hanem ahogy megbeszélték, Lockenál.

A kápolna ajtaja lassan, nyikorogva résnyire tárult. Jeremy fürkészvarázslata fényesen suhant be a résen.

- Csak én vagyok - morogta Burke. A varázslat eltűnt, az ajtóban egy koravén figura jelent meg.

- Edmund! - köszöntette barátját és átölelte. A műszaki alkalmazás tanár nem késlekedett:

- Mi történt?

Jeremy lehajtott a fejét és a földet bámulta. Nehezen tudta megformálni a szavakat.

- Locke meghalt - nyögte ki - Rousseau eltűnt.

Burke belerúgott az egyik kőpadba és mindkét kezével a fejéhez kapott. Hosszas percekig egyikük sem szólalt meg.

- A kulcs nálam van - suttogta Bentham, mire Burke felkapta a fejét - Az öreg nekem adta még jóval a halála előtt. Nem szabadott szólnom róla… egyikkőtöknek sem.

- Legalább ez jó hír.

Újra hallgattak. Kint egy vörös gudan szólalt fel hangosan csicseregve. A fejét forgatta, magokat keresett az úton, azonban nem igazán talált. A fák lassan elhaltak, senki nem törődött velük. A város új látványosságai immár a geometriai formák voltak, a betonból, márványból készült lebegő szerkezetek, az Alapítók dicsőségére állított emlékművek. A fák, az állatok többé senkit nem érdekeltek. Hogyan is érdekelték volna az embereket, mikor lassan már önmaguk sem szolgáltattak érdekességgel?

Hűvös szél járta át a várost pedig a tavasz közepén járt az idő. Már egy ideje ilyen volt az időjárás. Nem az-az igazi tavaszi hideg süvített el, hanem a még télen is ritkán megszokott igazi csontba hatoló hideg, ami nem is igazán fagyos volt, mint inkább hátborozgató és üres. Az a szellő, amit az ember akkor érzett, mikor valami rossz készülődött. Ez a világ jött most el. Örökké.

- Most mi legyen? - kérdezte Burke.

- Nem tudom. Nem őrizhetjük örökké a kulcsot.

- Eljuttathatnánk az Ellenállásnak - vetette fel a másik. Bentham sóhajtott. Úgy tűnt Burke nem először hozakodott fel ezzel az ötletével.

- Hogyan? Még a városból sem jutnánk ki! Aztán meg hol keresnénk őket?

- Akkor mit akarsz? - vágott vissza Burke.

Bentham leült az egyik pad szélére.

- Nem tudom… Feladni.

- Mi? - kiáltotta barátja.

- Ne mondd, hogy még soha nem gondolkodtál ezen! - nézett fel rá Bentham - Hisz kik vagyunk mi? Egyszerű tanárok Burke! Az ellenségeink pedig a világ teremtői!

- Locke hitt benne!

- Locke abban is hitt, hogy az ember alapvetően ártatlannak születik. De igaz ez? - fakadt ki - Ha a világ teremtői ők, az Alapítók gonoszak, akkor nem következik ebből szükségszerűen, hogy mi is esendőek és korrumpálhatóak vagyunk?

- Nézz ki az ablakon Burke! Hányan végzik az Alapítók által rájuk bízott feladatot? Hányan állnak a szolgálatukba? Hogyan tudnánk ez ellen a sötétség ellen küzdeni? Nézd meg ezt a kápolnát!

- Valaha ide jártam imádkozni azokhoz, akik most leigázzák az emberségünket - nyögte ki lassan a szavakat, miközben könnyek jelentek meg a szemében - Vidám, színes hely volt. Az elől ülő nénike minden nap cukorkákat osztogatott a gyerekeknek, én pedig jókat beszélgettem a mellettem ülő férfivel az időjárásról, a világról, bármiről. Hol vannak most ők, barátom?

Burke nem válaszolt.

- A nénit épp azok a gyerekek buktatták le illegális élvezeti cikkek tartásával, akiknek cukorkát osztott. Persze ők nem tudták mit tesznek, csak hasznosak akartak lenni. A férfi öngyilkos lett. Vett egy fegyvert és a szájába rakta, majd meghúzta a ravaszt.Még a nevét sem tudom. Soha nem volt szükségünk nevekre, csak kedveltük egymást és ez elég volt.

Jeremy őrjöngve feldöntötte az előtte heverő asztalt majd legörnyedt.

- Mindig voltak és lesznek ilyen pillanatok, barátom - suttogta Edmund - De a gonosz csak akkor győzhet, ha a jók tétlenek maradnak.

- Lehetőségünk van arra, hogy változtassunk, megvan hozzá az eszközünk - a kulcs! Ha mi nem ragadjuk meg az alkalmat, akkor ki fogja? Várjunk arra, hogy majd más tesz helyettünk? Hogy majd mások kockáztatják az életüket? Majd mások megmentik a világot?

- Nehéz. Locke sem állította soha, hogy könnyű. De választhatunk: választhatjuk azt, hogy feladjuk. Nem gyávaság, hisz igazad van: egyszerű emberek vagyunk csak, istenekkel szemben. Mégis én úgy érzem, hogy nem ezért születtünk erre a világra!

Jeremy lassan felállt.

- Meghalhatunk - nyelt egyet - Vagy még rosszabb: elfoghatnak minket, megkínoznak.

Edmund bólintott.

- Így van. De az én lelkiismeretemet jobban kínozná, ha nem tennék semmit. És ha jól ismerlek, barátom, akkor tudom, hogy a tiédet is.

Jeremy Rousseaura, majd Lockera gondolt. Ők mindig ott voltak számára, ők mutatták az irányt. Na meg persze Edmund. Most tehetnének valamit, ami számít.

- Igazad van. Sajnálom, hogy kételkedtem.

- Ne kérj elnézést ezért! - a vállára helyezte a kezét - Azért vagyunk, hogy összetartsunk!

Jeremy tablete halkan felcsörrent. A tanár megrezzent majd kihúzta a zsebéből a szerkezetet.

- Rousseau - suttogta a szavakat. Maga sem hitte el, amit lát. A lány a titkos csatornán hívta, amit még együtt dolgoztak ki. Jeremy lassan elhúzta az újját a képernyő előtt, mire felcsendült az a dallamos hang, amit úgy imádott.