A sötétség birodalma 4

Mélyen Merlinnaes szíve alatt húzódott a vízen hajózó város motorja. Hosszú végelláthatatlan híd járta körbe az egész szerkezetet, melynek két oldalán a vörösen izzó pumpák és dugattyúk örökké zakatoltak. A kéményekből fullasztó kéngőz és por szállt fel, mely a látást is nehezítette. A motornál nem voltak dolgozók. Minden munkát a magi-mérnökök felállított lilán lebegő rúnái irányítottak.

Az emberi mértékkel nehezen felfogható méret lenyűgözte Burke-öt és Benthamot. A fölöttük köröző rúnavarázslatok enyhítették a forróságot, de mégis így is szinte elviselhetetlen volt. Burke az ujjával leírt pár kört miközben varázslatokat mormolt. Az elviselhetetlen zakatolás kicsit alábbhagyott, most már képesek voltak kommunikálni egymással, habár még mindig ordítaniuk kellett.

Bentham el sem tudta képzelni, hogy milyenek voltak azok az idők, mikor még dolgoztak itt lenn emberek. A történelmi feljegyzésekben sokszor említették, hogy több ezer munkás pusztult el ezeken a folyosókon. Néhánynak feladta a tüdeje, néhány a forróságtól esett össze holtan, de voltak olyanok is, akik egyszerűen kimerültségükben a rozoga korlátnak dőltek majd azon átesve az izzó acélpokolba zuhantak.

Bentham húzott szájjal nyugtázta, hogy a korlátokat azóta sem erősítették meg. A folyosó vasrácsa a lábuk alatt folyamatosan nyikorgott, habár nem esett szét.

- Miért is itt kell találkoznunk? - kérdezte Burke miközben lenézett a mélybe.

- Rousseau azt mondta ez az egyetlen hely, ahol nem bukkanhatnak ránk - mormolta Jeremy.

A lánynak valószínűleg igaza lehetett. A földi pokol ezen az igencsak kifejező helyén valószínűleg évtizedek óta nem járt más, csak az azt évente ellenőrző gépészek.

Ahogy haladtak előre a távolban mintha lassan kibontakozott volna egy sötét alak. Jeremy szíve összeszorult.

- Nyugalom! - szólalt meg intően Burke - Nem mondunk neki semmit először. Tudni szeretném, hogy ő hogyan élte túl.

Jeremy idegesen bólintott. Haragudott a barátjára, amiért feltételezte Rousseauról, hogy áruló lenne, de el kellett ismernie, hogy igaza van. Nem bízhattak senkiben.

Alexandra Rousseau karba tett kezekkel állt a folyosó egyik szélesebb kereszteződésének közepén. A felette lebegő lila rúnák és az oldalt zakatoló vöröses fehéren izzó szerkezet érdekesen, cseppet sem előnyösen világította meg az amúgy sem tökéletes arcát. A két férfi közeledtére melegen elmosolyodott.

- Épségben vagytok! Mindketten! - örvendezett és először Bentham, majd Burke karjaiba ugrott. Bentham alig leplezett örömmel üdvözölte, miközben Burke tartózkodó mosollyal fogadta.

- És te is - szólalt meg Edmund. A lány bólintott, nem vette észre barátja arckifejezését.

- Úgy örülök, hogy látlak titeket! - mosolya gyorsan lelohadt, mélyen Jeremy szemébe nézett - Szörnyű volt!

- Elhiszem - karolta át a tanár - Kik voltak?

- Hogy élted túl? - tért azonnal a tárgyra Burke. Bentham szúrós szemmel nézett rá. A lány lassan kibújt a férfi öleléséből és Burkere nézett.

- Nem tudom. Minden olyan gyorsan történt… Két bérgyilkos jelent meg, nem sokkal azután hogy megérkeztem. Jártasak voltak a mágiában, és fegyverük is volt - a földet bámulta - Locke vitézül harcolt, a kora és a jártassága ellenére… de… Eltalálták. Nekem el kellett mennem. Nem tudtam… visszaverni őket.

- Ne emészd magad - próbálta megnyugtatni Jeremy.

- Locke elmondta, hogy neked adta a kulcsot. Ez… segített a döntésemben - nyögte ki a lány.

- Elmondta? - kérdezte meglepődve Burke - Miért mondta volna el? Ha elkapnak megkínoznak és kiszedik belőled.

- Én sem tudom - felelte a nő - De elmondta, még mielőtt betörtek volna a támadók.

Pár másodpercnyi szünet állt be a beszélgetésbe.

- Itt a kulcs? - szólalt meg végül Rousseau.

- Tudod mire való? - kérdezte Burke.

- Ezzel lehet csak továbbnyitni az imafülkéket.

- Mi a terv? Mit csinálunk? Mihez kezdünk, most hogy Locke meghalt? - kérdezte Jeremy.

Rousseau megnyalta a szája szélét. Láthatóan ideges volt.

- Eljuttatjuk az Ellenálláshoz a kulcsot!

- És mégis hogyan? - kérdezte cinikusan Burke. A nő idegesen nézett rá.

- A bérgyilkosok úgy tudják, hogy halott vagyok. Én kijuthatok a városból, engem nem keresnek. Adjátok nekem a kulcsot, én elviszem az Ellenálláshoz, aztán visszajövünk értetek!

Burke elismerően bólintott.

- Nem rossz, egy nőtől - incselkedett - Mit gondolsz Jeremy?

A férfi mintha meg sem hallotta volna a kérdést, maga elé bámult. A háttérben a gépek ritmikusan tovább zakatoltak.

- Eljátszottad a saját halálodat? - kérdezte a nőtől miközben ő is megnyalta a szája szélét. Szinte teljesen kiszáradt.

- Így van - mondta a nő, majd megfogta Jeremy két kezét - Mi a baj?

- Mit mondott Locke a kulcsról? - a férfi mélyen a nő szemébe nézett. Annak a nőnek a szemébe, akibe mintha egész életében szerelmes lett volna, akit szinte mindig ismert volna. Rousseau meghökkent a kérdéstől.

- Továbbnyitja az imafülkéket. Ismered Lockeot, ezek után csak arról mesélt nagy büszkén, és hosszasan - elmosolyodott - hogy mekkora zseni, hogy megalkotta.

- Hogyan alkotta meg? - kérdezte Bentham miközben összeszorult a szíve. Rousseau elmosolyodott.

- Tabula rasa.

Jeremy megkönnyebbülten sóhajtott, majd a zsebébe nyúlt.

- Mondtam is neki, hogy egy ilyen fontos kulcsnak előnyösebb lett volna egy fehér márványtéglalapnál előkelőbb külsőt adni! - nevetett Rousseau, mire Bentham szeme elkerekedett és hátrébblépett miközben barátját is maga mögé utasította a kezével.

- Mi van? - kérdezte Burke. Rousseau arcáról lehervadt a mosoly. Tudta.

- Locke nem egy fehér téglalapot készített - suttogta Bentham, a zúgástól szinte alig hallhatóan. Burke arcán hideg verejték futott végig, ámulva Rousseaura nézett. A nő idegesen tördelte a kezét, miközben a háttérben egy hófehér köpenybe csavart figura jelent meg.

- Jeremy Bentham, Edmund Burke - szólalt meg mély hangján az idegen - Kérlek titeket, adjátok át a kulcsot!

Jeremy nem is nézett az alakra, szemével végig Rousseau arcát fürkészte. Szinte perzselték a szavak, amiket kiejtett a felcserepesedett szájával.

- Elárultál minket!

- Nem - rázta meg a fejét a nő - Segítek az ügyünknek! Az Aranygyermek megmutatta nekem! - mutatott a mögötte álló férfire.

- Ők megépítik azt a világot, amit elképzeltünk! Tulajdon, egyenlőtlenség és társadalmi feszültségek nélkül világot!

- Megölted Locke-ot! - fröcsögte undorodva a szavakat Edmund. A nő felnézett rá. „Nem értik!” - gondolta.

- Hát nem érted? Megvalósul az álmunk! A mostani állapot csupán egy átmeneti dolog! A végén a paradicsom vár ránk! - eszelősen széttárta a karjait és csillogó szemekkel nézett a két férfire. Jeremy szomorúan és megrendülten nézett vele farkasszemet.

- Szóval ez a te forradalmad? Nem számít hányan hullanak el, a végén teljesül a vágyad.

„Hogy lehet, hogy nem értik?”

- Locke az útjában állt a fejlődésnek! Ha láttátok volna azt, amit én, nem kételkednétek!

- Locke hitt egy jobb világban, egy olyan világban, ahol az emberek szeretik és megértik egymást, nem pedig megszűntetik a szeretet érzését! - ordította Edmund.

- Locke nem egy hívő volt, hanem egy vesztes! - vágott vissza Rousseau - A képzelgései csupán ábrándok voltak. Egy öregember ostoba ábrándjai! A mi oldalunkon az Istenek állnak! Velük együtt elérhetjük a tökéletességet!

- Elég! - zengett Jeremy mély hangja. Egy pillanatra mintha a zakatolás zaja is elhalt volna tőle, Rousseau megremegett félelmében.

- Locke világa egy álom, igen. De inkább élek egy világban, ahol álmodozhatunk akár a képtelenségről is, mint egy olyanban, amiben nem léteznek álmok!

- Ezek az álmok okoznak minden rosszat! - sírt fel a nő.

- Azt mondtam elég! - emelte fel újra a hangját Jeremy. Burke szájtátva figyelte. Még soha nem látta ilyen dühösnek a barátját.

- Szerettelek Alexandra! - a szemében könnyek jelentek meg. Felemelte a kezét, mire vörös sugár hagyta el a mutatóujját. A nőt felkészületlenül érte a varázslat, a vörös nyaláb átszakította a lényét. Nyögve esett össze az izzó katlan fölött.

- Ne! - kiáltotta az Aranygyermek, de késő volt. Edmund is nekirugaszkodott, varázslatra emelte a kezét, azonban a fehér köpenyes Kiválasztott gyorsabb volt. Edmund Burke félbevágott torzóval zuhant a padlóra. Vére sziszegve párolgott el az izzó acélon.

Jeremy Bentham szájtátva figyelte, ahogy barátja megszűnik létezni. Sírva ordított fel és az Aranygyermek felé fordult.

- Nem kell meghalnod Jeremy! - emelte fel nyugtatólag a kezét Kratan - Nem akartam, hogy így történjen. Nem akartam, hogy vérontás legyen a vége!

- De neked mindegy, nem igaz? Az Alapítóknak mindegy! Hisz nincsenek érzéseik! - sírta Jeremy miközben újra varázslatra emelte a kezét. A Kiválasztott azonban ismét csak fürgébbnek bizonyult.

Jeremy Bentham lenézett a véres ruhájára. Alig érzett valamit, inkább csak nyugodt volt. Furcsának találta. Térdre esett a Kiválasztott előtt, kezével a zsebébe nyúlt és kihúzta belőle a kulcsot majd eldobta. A vértől csöpögő gömb azonban szinte azonnal megállt a levegőben, majd az Aranygyermek kezében landolt.

Jeremy elmosolyodott. Hát vége. Ő megpróbálta. Talán nem volt hiába a helytállásuk. Arcán bágyadt, de megbékélt mosollyal dőlt el barátja mellé.

Kratan Ky’retky még hosszasan nézte őket, majd utoljára Benthamra szegezte a tekintetét.

- Nem mindegy - suttogta, majd a tér elgörbült és a valaha volt három barát most egyedül, holtan feküdt Merlinnaes izzó poklában.