A sötétség birodalma 5

Kratan Ky’retky lesütötte a szemét és Nicole válaszára várt. Kint már hajnalodott, megjelentek az első járókelők az utcákon, természetesen szigorú kísérettel.

- Miért? - szólalt meg végül Nicole rekedten - Miért mesélted el pont nekem?

Kratan megvonta a vállát.

- Mert el kellett.

Nicole hátradőlt a fotelben és kinézett az ablakon. A Kiválasztott több órán keresztül mesélt. Nicole ismerte Locke-ot, találkozott vele többször is, mikor hivatalos ügyben az egyetemen járt. Kedves öregúrnak tűnt. Most tehát halott volt. Fejbe lőtte az-az ember, akiben megbízott. Mindezt Kratan parancsára, annak az embernek a parancsára, aki most ott állt előtte. Nicole mégsem félt tőle.

- Szóval megszerezted a kulcsot. Az Alapítók büszkék voltak?

Kratan elhúzta a szája szélét a nyilvánvaló cinizmusra.

- Az Alapítók nem képesek büszkeséget érezni. De igen, azt mondták.

- És te büszke vagy magadra? - kérdezte Nicole lesújtóan. Kratan most először nézett a szemébe a történet elmesélése óta. Sötét szemei szinte átdöfték a nőt.

- Nem. Nem érezhetek semmit. Én vagyok az Aranygyermek, a tökéletesség elhozója. Az érzelmek feleslegesek.

Nicole gúnyosan elmosolyodott.

- De mégis érzel nem igaz? - felállt a fotelből és közelebb lépett a férfihez. Állta a tekintetét.

- Különben nem lennél itt. Különben nem mesélted volna el. Különben „mindegy” lett volna.

Kratan megrezzent.

- Tudod mit gondolok? - folytatta a nő miközben megkerülte őt - Jeremyék nem haltak meg hiába.

- Hogy érted? - kérdezett vissza mélyen a férfi.

- Tudod, hogy értem.

- Én vagyok az Aranygyermek… - kezdett bele a férfi, azonban Nicole közbevágott.

- Így van! Az a feladatod, hogy beteljesítsd a próféciát. Neked senki nem parancsolhat! Az Alapítók nem mondhatják meg, hogy mit tegyél, főképp nem, hogy mit érezz! Ők alattad állnak!

Az utolsó mondatot kissé félve mondta ki, hangja megrezdült és vékonyabbá vált.

- Jeremyék halála megmutatta neked, hogy nem leszel soha olyan, amilyennek ők akarnak formálni.

Kratan kihúzta magát. Nicolenak igaza volt. A hosszas edzések Rutherforddal, a beszélgetések Wozieffel semmit sem értek. Persze képes volt eljátszani, hogy megértette, amit mondanak neki, sőt egyet is ért velük, de ez soha nem jelentett számára semmit. Merlin összes példabeszéde az érzelmek kiirtásáról nem jutott el hozzá, még így is megvetette és gyűlölte keresztapját, amiért végzett a szüleivel.

- Meg kell mérkőznöm Briannel.

- Lehet - bólintott Nicole - De senki nem mondta, hogy meg is kell ölnöd. Az Alapítók mindig azt mondják, hogy ők a legkevesebb véráldozat árán akarnak eljutni a tökéletességig. Féligazság, már majdhogynem hazugság. Az Alapítók nem törődnek a vérrel. Nem éreznek semmit. Nem számít számukra, hogy tízen halnak meg, százan, ezren, tízezren, millióan, ha a végén elérik a céljuk. Az ő számukra az emberiség egy idegesítő rovarfaj, amit ugyan megtűrnek, és szükségük van rá, hogy ne unatkozzanak, de semmi egyéb. Nem emberi mértékben gondolkodnak.

- Szóval ha eljön az idő… Kíméljem meg Briant?

- A barátod, nem igaz? - vonta fel a szemöldökét a lány. Kratan elmosolyodott.

- Ki tudja? Több éve nem láttam már. Megváltoztunk Nicole.

- Igen. De csak azért, mert manipulálnak titeket. Briant Grimoire, téged pedig Merlin és az Alapítók. Pedig valójában csak ti számítotok. A két Kiválasztott. A jóslatban nincs szó Grimoireról, Merlinről se az Alapítókról.  

Kratan újra elmosolyodott. Igaza volt. Ő a Kiválasztott, az ő dolga eldönteni, hogy hogyan értelmezi a jóslatot.     

- Megmérkőzök Briannel…

- De…! - szólt közbe Nicole, azonban Kratan leintette.

- …mert meg kell. Az Alapítók ezt várják el. Viszont kicselezhetem őket. Együtt erősebbek vagyunk.

- Szóval le akarod győzni az Alapítókat? - Nicoleban újra felgyulladt a remény szikrája. Vágyakozva nézett a férfire.

- Csak ha ellenállnak - a nő felhúzta a szemöldökét - Nekik is helyük van ebben a világban, hisz ők teremtették. De csak akkor, ha képesek békében együtt élni.

- És mi lesz Vele? - kérdezte Nicole. Kratan elkomorodott.

- Az a feladatom, hogy elhozzam újra ebbe a világba.

- De hát ő az Alapítók oldalán áll és hatalmasabb mindenkinél! - fakadt ki a nő. Kratan megrázta a fejét.

- Ezt nem tudhatjuk. Bármennyire is egyetértek veled Nicole, feladatom van.

- A jóslatban nincs…

- Nem számít. Ő a világ része. Én pedig az Aranygyermek vagyok. Az a feladatom, hogy elhozzam a fényt. Ő lehet a mi fényünk!

- Ebben te magad sem hiszel - vágta hozzá fancsali képpel Nicole. Kratan nem válaszolt, mélyen az arcába húzta hófehér csuklyáját.

- Köszönöm, hogy meghallgattál Nicole. Vigyázz magadra! - azzal a tér elgörbült és egy pillanat múlva Nicole Chambers újra egyedül álldogált a szobában.