Nincs fény árnyék nélkül

Harmadik fejezet

                Nincs fény árnyék nélkül

„Think of this wine is what you keep calling Hell. There is many other names for it too. Malevolence. Evil. Darkness.

And here it is swirling around in the bottle, unable to get out, because if it did, it would spread.

The cork is our soul. And it is the only thing keeping the darkness where it belongs.

That man who sent you to kill me believes that everyone is corruptible because it's in their very nature to sin.”

Brian újra átnézte a jelentést, ami Gileadból jött. Gilead szektor messze keleten volt, a nagy óceánon túl egy másik kontinensen. A Birodalom egyik legfőbb építőanyag lelőhelye volt, innen hozták azokat a hatalmas sziklákat is, amikből a Székesegyházat, illetve az Uralkodói Palotát is készítették. Emiatt a szektor igencsak meggazdagodott a Krirrhez hasonlóan, itt élt a legtöbb milliárdos.  

Az Ellenállás csak nemrégiben épített ki hálózatot Gileadban, Brian örömmel olvasta az onnan érkező jelentést. Lassan az egész bolygót képesek voltak lefedni szövevényes hálójukkal. Nem tudta, hogy vajon az Alapítók sejtik-e mennyire kiépítettek az Ellenállás sejtjei, de eddig engedték őket tevékenykedni.

A hálózat segítségével mostanra szinte a Birodalom összes ügyéről képesek voltak idejében tudomást szerezni. Az Alapítók lassan a hátsó felüket sem tudták kitörölni anélkül, hogy Brian arról tudomást ne szerzett volna. Ez elégedettséggel töltötte el a fiatal Kiválasztottat.

Gilead újabb szállítmányokat indított útnak szerte a Birodalomban, és rebesgették, hogy nemsokára egy Alapító is a tiszteletét teszi a szektorban, habár az informátor még nem tudta megmondani melyik városban.

Meredy már mélyen aludt az ágyban mikor befejezte az utolsó jelentések átolvasását is. Ripették épp az egyik közeli szektorban voltak felderítő körúton, az ő beszámolójukra nagyon kíváncsi volt. Godfrey viszont már több hete nem jelentkezett, ami igencsak nyugtalanította. A beteges arisztokrata bármikor megtámadhatta őket a régi bázisukon, onnan pedig már csak egy lépés volt, hogy megtalálja az újat.

- Ne aggódj, minden rendben lesz! - szólalt meg Parsons, mire Brian megrázkódott félelmében. Idegesen hátranézett az öregre.

- Örülnék, ha nem a hátam mögött jelennél meg!

Parsons széles mosolyra húzta a száját majd megkerülte az asztalt, aminél Brian dolgozott. Meredyre nézett miközben a lány békésen szuszogott.

- Szép álmai vannak.

- Látod az álmait? - húzta fel a szemöldökét Brian.

- Sok dolgot látok Brian. Tudom, hogy mostanában nagyon boldog, aminek te vagy az oka. Látom az emlékeit a régi életéről, megfigyeltem, ahogy a barátjának az arca lassan kikopott az emlékezetéből.

- Kikopott?

- Még nem teljesen. Néha emészti magát miatta, úgy érzi, hogy elárulta őt - Parsons kíváncsian fürkészte tovább a lányt.

- Annak is örülnék, ha nem kutakodnál mások emlékeiben és álmaiban - szögezte le komoly hangon a Kiválasztott. Parsons sóhajtott, majd elvonta a tekintetét a nőről és Brian szemébe nézett.

- Azt is tudom, hogy te már régóta nem alszol nyugodtan. Segíthetek elnyomni azokat az álmokat, Brian.

Brian tudta mire gondol a valaha volt professzor. A láthatatlan veszedelemről, ami szinte minden álmában vele volt. Az áttetsző lila csápok, a két ismeretlen, és mégis ismerős férfi sziluettje. Grimoire halála előtt kezdődtek ezek az álmok, még akkor, amikor egyetemre járt, a régi életében. Azóta gyakoribbakká váltak, mostanra már nem volt olyan éjszakája mikor remegve fel ne ébredt volna.

- Mik azok?

- A jövő, a jelen. Fontosak - magyarázta Parsons - De tudom mennyire gyötörnek, így eltűntethetem őket, ha gondolod. Nem mintha tanultál volna belőlük.

- Tanultam volna? - emelte fel a hangját Brian, azonban egyből Meredyre sandított. Szerencséjére a nő még mindig nem ébredt fel - Mit kellett volna tanulnom belőle? Egy lila polipból meg két ismeretlen alakból?

Parsons zsebre tette a kezét és a plafont bámulta. Sóhajtott.

- A két férfi ti vagytok, Kratannal. Azt mutatja, amivé váltok, amikké válhattok.

- Ez nem segít sokat! - vágott vissza cinikusan - Na és a csápok?

- Mond csak, félsz tőlük? - kérdezett vissza a professzor. Brian maga elé bámult.

- Eleinte igen. De rájöttem, hogy nem bánthat. Álmokat mutat meg. Szörnyűeket - Parsons bólintott.

- Igen. Az Alapítók világát. Magam is szörnyűnek gondolom azokat a képeket. Szerencsére meg lehet akadályozni, hogy valóra váljanak.

- Nem a csápoktól és nem is a képektől félek - vallotta be Brian - Hanem a férfitól, aki rám hasonlít.

- Miért?

Brian nem szólalt meg azonnal. Újra Meredyre nézett. A nő elmosolyodott álmában, majd picit megrázkódott.

- Mert érzéketlen. Olyan, mint az Alapítók.

Parsons közelebb lépett hozzá és mélyen a szemébe nézett.

- A sorsodat te alakítod, fiam. Az csak egy a lehetséges jövők közül.

- Túlságosan valóságosnak tűnik - morogta a férfi - Mert kezdem érezni magamon is a változást. Ami Juneflowerben történt…

- Nem tudjuk, hogy kinek a hibája volt - fejezte be a professzor - Miért félsz attól a jövőtől?

- Mert embertelen, hideg és kegyetlen - suttogta.

- Talán. De tudod jól, hogy próbállak rávezetni arra, hogy mindennek több oldala van, fiam - tette a férfi vállára a kezét - Lehetséges, hogy ez a legjobb, amit tehetsz. Az érzelmek sokszor megtévesztőek tudnak lenni. Fájdalmasak. Lehet, hogy választani kényszerülsz majd aközött, hogy végrehajtod a feladatod, vagy összeroskadsz annak a súlya alatt.

- Nem fogom azt választani, hogy lemondok az éréseimről - vágott vissza már-már dühösen Brian - Nem leszek olyan mint ők.

- Úgy gondolod, hogy ez különböztet meg titeket? - kérdezte Parsons atyaian mosolyogva - Ugyan fiam, ennél sokkal több. Nem az érzéseid, hanem a célod tesz téged jobbá náluk.

- Az érzések tesznek emberré!

Parsons bólintott.

- De te nem vagy ember, Brian. Te vagy a Kiválasztott. Neked felül kell emelkedned az emberi mivoltodon. Neked feladatod van.

Brian lesütötte a szemét. „Nem, ez nem jó” - gondolta, azonban tudta, hogy öreg barátjának igaza lehet.

- Én itt vagyok neked, fiam. Mindig itt leszek - folytatta tovább az öreg - Segíteni fogok neked dönteni, túllendülni az akadályokon. Bízol bennem?

Brian hosszasan nézte a Parsons mögötti sötétséget, majd felnézett a valaha volt professzor, John Parsons szemébe és bólintott.

A sötétség birodalma 5

Kratan Ky’retky lesütötte a szemét és Nicole válaszára várt. Kint már hajnalodott, megjelentek az első járókelők az utcákon, természetesen szigorú kísérettel.

- Miért? - szólalt meg végül Nicole rekedten - Miért mesélted el pont nekem?

Kratan megvonta a vállát.

- Mert el kellett.

Nicole hátradőlt a fotelben és kinézett az ablakon. A Kiválasztott több órán keresztül mesélt. Nicole ismerte Locke-ot, találkozott vele többször is, mikor hivatalos ügyben az egyetemen járt. Kedves öregúrnak tűnt. Most tehát halott volt. Fejbe lőtte az-az ember, akiben megbízott. Mindezt Kratan parancsára, annak az embernek a parancsára, aki most ott állt előtte. Nicole mégsem félt tőle.

- Szóval megszerezted a kulcsot. Az Alapítók büszkék voltak?

Kratan elhúzta a szája szélét a nyilvánvaló cinizmusra.

- Az Alapítók nem képesek büszkeséget érezni. De igen, azt mondták.

- És te büszke vagy magadra? - kérdezte Nicole lesújtóan. Kratan most először nézett a szemébe a történet elmesélése óta. Sötét szemei szinte átdöfték a nőt.

- Nem. Nem érezhetek semmit. Én vagyok az Aranygyermek, a tökéletesség elhozója. Az érzelmek feleslegesek.

Nicole gúnyosan elmosolyodott.

- De mégis érzel nem igaz? - felállt a fotelből és közelebb lépett a férfihez. Állta a tekintetét.

- Különben nem lennél itt. Különben nem mesélted volna el. Különben „mindegy” lett volna.

Kratan megrezzent.

- Tudod mit gondolok? - folytatta a nő miközben megkerülte őt - Jeremyék nem haltak meg hiába.

- Hogy érted? - kérdezett vissza mélyen a férfi.

- Tudod, hogy értem.

- Én vagyok az Aranygyermek… - kezdett bele a férfi, azonban Nicole közbevágott.

- Így van! Az a feladatod, hogy beteljesítsd a próféciát. Neked senki nem parancsolhat! Az Alapítók nem mondhatják meg, hogy mit tegyél, főképp nem, hogy mit érezz! Ők alattad állnak!

Az utolsó mondatot kissé félve mondta ki, hangja megrezdült és vékonyabbá vált.

- Jeremyék halála megmutatta neked, hogy nem leszel soha olyan, amilyennek ők akarnak formálni.

Kratan kihúzta magát. Nicolenak igaza volt. A hosszas edzések Rutherforddal, a beszélgetések Wozieffel semmit sem értek. Persze képes volt eljátszani, hogy megértette, amit mondanak neki, sőt egyet is ért velük, de ez soha nem jelentett számára semmit. Merlin összes példabeszéde az érzelmek kiirtásáról nem jutott el hozzá, még így is megvetette és gyűlölte keresztapját, amiért végzett a szüleivel.

- Meg kell mérkőznöm Briannel.

- Lehet - bólintott Nicole - De senki nem mondta, hogy meg is kell ölnöd. Az Alapítók mindig azt mondják, hogy ők a legkevesebb véráldozat árán akarnak eljutni a tökéletességig. Féligazság, már majdhogynem hazugság. Az Alapítók nem törődnek a vérrel. Nem éreznek semmit. Nem számít számukra, hogy tízen halnak meg, százan, ezren, tízezren, millióan, ha a végén elérik a céljuk. Az ő számukra az emberiség egy idegesítő rovarfaj, amit ugyan megtűrnek, és szükségük van rá, hogy ne unatkozzanak, de semmi egyéb. Nem emberi mértékben gondolkodnak.

- Szóval ha eljön az idő… Kíméljem meg Briant?

- A barátod, nem igaz? - vonta fel a szemöldökét a lány. Kratan elmosolyodott.

- Ki tudja? Több éve nem láttam már. Megváltoztunk Nicole.

- Igen. De csak azért, mert manipulálnak titeket. Briant Grimoire, téged pedig Merlin és az Alapítók. Pedig valójában csak ti számítotok. A két Kiválasztott. A jóslatban nincs szó Grimoireról, Merlinről se az Alapítókról.  

Kratan újra elmosolyodott. Igaza volt. Ő a Kiválasztott, az ő dolga eldönteni, hogy hogyan értelmezi a jóslatot.     

- Megmérkőzök Briannel…

- De…! - szólt közbe Nicole, azonban Kratan leintette.

- …mert meg kell. Az Alapítók ezt várják el. Viszont kicselezhetem őket. Együtt erősebbek vagyunk.

- Szóval le akarod győzni az Alapítókat? - Nicoleban újra felgyulladt a remény szikrája. Vágyakozva nézett a férfire.

- Csak ha ellenállnak - a nő felhúzta a szemöldökét - Nekik is helyük van ebben a világban, hisz ők teremtették. De csak akkor, ha képesek békében együtt élni.

- És mi lesz Vele? - kérdezte Nicole. Kratan elkomorodott.

- Az a feladatom, hogy elhozzam újra ebbe a világba.

- De hát ő az Alapítók oldalán áll és hatalmasabb mindenkinél! - fakadt ki a nő. Kratan megrázta a fejét.

- Ezt nem tudhatjuk. Bármennyire is egyetértek veled Nicole, feladatom van.

- A jóslatban nincs…

- Nem számít. Ő a világ része. Én pedig az Aranygyermek vagyok. Az a feladatom, hogy elhozzam a fényt. Ő lehet a mi fényünk!

- Ebben te magad sem hiszel - vágta hozzá fancsali képpel Nicole. Kratan nem válaszolt, mélyen az arcába húzta hófehér csuklyáját.

- Köszönöm, hogy meghallgattál Nicole. Vigyázz magadra! - azzal a tér elgörbült és egy pillanat múlva Nicole Chambers újra egyedül álldogált a szobában.