A Kiválasztottak 4

- Szép jó estét! - hajolt meg az Alapító Nicole előtt, majd szinte azonnal be is lépett a lakásba. Nicole némán, tátott szájjal fogadta.

- Sejtettem, hogy itt talállak, Kratan! - nyújtotta a kezét az Aranygyermek felé, azonban az csupán felállt a fotelből, nem lépett közelebb hozzá. Az Alapító megvonta a vállát.

- Nem akarok sokáig zavarni, csupán az Imafülkékhez kérem a kulcsot - kezdte nyájasan - Meg persze gratulálni jöttem! Bevégezted a küldetésed, és mondanom sem kell, csodálatos munkát végeztél Kratan!

Kratan Ky’retky Nicolera nézett, aki mintha egy picit remegett volna. Az ajtó még mindig tárva nyitva állt. A mennyezet nyomasztóan magasodott feléjük, a lámpa fényei elhalványultak, sötét iszonyat vette körbe a szobát. Sean Rutherford arca magabiztos, szinte már-már emberien ravasz és kegyetlen volt. Kratan észrevette a változásokat. Mert voltak változások. Az Alapítók minél többet töltöttek emberi formájukban a földön, egyre inkább kezdtek hasonlítani az emberiségre. Woziefen látszott a legkevésbé, bár ő is egyre többször mutatta ki az érzéseit. Rutherford viszont… Rutherford kapzsi és kegyetlen volt. Olyan tulajdonságokkal kezdett el rendelkezni, mint az emberiség legaljasabb tagjai.

- A munkám még nem végeztem el! - jelentette ki erőteljesen Kratan. Rutherford az Alapítóktól jól megszokott kifejezéstelen arc helyett összehúzta a szemöldökét és szemében tömény gyűlölet csillant.

- Mire gondolsz, Kratan? - szint köpte a szavakat, de közben furcsán izgatottnak és feldobottnak is tűnt. Az elektromos zaj újra felvonyított a háttérben, megtörve ezzel a monoton, fémes zakatolást.

- A jóslat szerint nekem kell elhozni Őt a világokba - egy apró gondolatfoszlányt küldött Nicolenak, hogy meneküljön, majd alig észrevehetően védekező pozícióba helyezkedett - Sajnálom, de nem áll módomban odaadni neked a kulcsot!

Rutherford elmosolyodott. Nem az Alapítók üres, jelentés nélküli mosolya volt ez, hanem egy szörnyeteg kegyelmet nem ismerő vigyora. Szeme lilásan fénylett.

- Bíztam benne, hogy ezt mondod! - lila lökéshullám csapott fel kettejük között, azonban Kratan résen volt, így a mágia csupán a ház tetőszerkezetét rombolta szét. A fagyos szél idegtépően áradt szét a sötétségben. Nicole még épp időben ugrott félre mielőtt az egyik acélgerenda eltalálhatta volna.

Újabb acélos sikoly, a fémdarabok eltalálták a közeli gyárat, az elektromos áttét kettétört, mire a villámok végigszántották az utcát és a szürke masszát. A tompa, lelketlen dobolás felerősödött, ahogy a haldokló gyár és kéménye tovább zakatolt.

- Rutherford, elég! - ordította Kratan miközben felemelkedett a tetőre. A végtelen feketeség, a csillagok nélküli ocsmány ég fullasztóan magasodott fölé - Én vagyok az Aranygyermek!

Rutherford nem válaszolt, csupán tovább vigyorgott. Hófehér zubbonya világított az éjszakában. Lilás színű villámok csaptak ki a lakásból Kratan felé. A férfi könnyedén hárította őket, azonban ezek csupán figyelemelterelésre voltak jók. Az igazi csapás mögüle érkezett, a gyár oldalsó rétege leszakadt és maga alá kényszerítette.

Kratan lassan feltápászkodott. Acéldrótok álltak ki az oldalából és elég erősen vérzett. Hirtelen fullasztó érzés fogta el, mire teste megmerevedett. Sean Rutherford állt előtte. Hófehér sziluettje betöltötte Kratan egész valóságát. Lilán világító szemeivel és földöntúli, természetellenesen széles vigyorával félelmetesen nézett szembe az Aranygyermekkel.

- Hol van a kulcs? - Kratan nem válaszolt. A szorítás erősebb lett, a fémdrótok fordultak egyet a testében.

- Én vagyok az, akiről a jóslat szól! - vicsorogta a férfi. Rutherford meglepetésére nevetni kezdett.

- Nem érdekel a jóslat! Hát nem érted? - szemei őrülten forogtak, undorító vigyora talán még szélesebb lett - Felébredtem Kratan!

- Az Alapítók csak szolgálnak! Folyton csak Ő, Ő és Ő! - az elektromos áttét újra felizzott, azonban a törés miatt egyből berobbant - De én nem! Többé nem!

- Megszerzem tőled a kulcsot és megnyitom a kaput, aztán pedig magamba olvasztom Őt!

Kratan kiköpött.

- Ez elég emberien hangzik! - Rutherford újra szorított rajta. Haja zilált volt, emberi teste mintha bomlásnak indult volna az elméjével együtt.

- Első dolgom lesz, hogy kiirtsam ezt a förmedvényt, amit emberiségnek hívnak! - sziszegte - Nem vagytok jók semmire, még arra se, hogy szolgáljatok! Utoljára kérdezem: hol van a kulcs?

Kratan megpróbált belenyúlni a körülötte keringő mágiába, azonban mindenhol a Rutherford által felhúzott falakba ütközött.

Jéghideg űr töltötte meg Merlinnaes városát. A gépek zúgása eltűnt, a hangok megszűntek. Csak a hideg maradt és semmi más.

- Hát jól van Kratan! Legyen, ahogy szeretnéd! - Rutherford arca újra ocsmány vigyorba fordult - Megkeresem a kis barátnődet és megnyúzom a szemed előtt! Ez majd talán megoldja a nyelvedet!

Kratan ordítani akart, azonban nem jött ki egy hang sem a száján, a fájdalom túlságosan erős volt. Erőtlenül nézte, ahogy az Alapító széttárja a karját és pár lépést tesz hátrafelé.

- Na, nézzük csak hol is van a kis csinoska!

Azonban megfordulni már nem maradt ideje. Egy vastag acélrúd szelte át a testét. Rutherford végignézett a vörösbe forduló zubbonyán, majd hátrafordult. Nicole Chambers állt előtte. A nő szemei szinte izzottak, és habár arca eltökéltséget sugárzott, de félelem is volt benne. Rutherford perzselő gyűlölettel nézett vissza rá. Az acélrúd lilásan megvillant és elolvadt.

- Azt hitted… Te ostoba kurva, tényleg azt hitted, hogy ezzel meg tudsz állítani? Egy Alapítót? Az Alapítót? A világ új urát? - lassan a nő fölé magasodott. Nicole nyelt egyet és az Alapító mögé nézett, majd eltökélten válaszolt.

- Nem.

Rutherford nem tudott újra megpördülni a tengelye körül. Először a mellkasát szelte át egy energianyaláb, majd a nyakát egy másik. Nyögve esett darabokra.

Nicole könnyes szemekkel nézett a volt Alapítóra, majd az előtte álló Kratanra. A férfi lassan felgyógyult a sérüléseiből, azonban még nehezen tudta tartani magát. Megtámaszkodott az egyik kiálló falrészbe. Sóhajtott egyet miközben Rutherford darabjai lilás fény kíséretében eltűntek. Mélyen a távolban álló Nicole szemébe nézett.

- Gyere mennünk kell!

- Na és a kulcs? - kérdezte a nő, aki közben legyűrte a sírás erőteljes ingerét.

- Útközben - Kratan csupán ennyit volt képes kinyögni mielőtt a nő átkarolta és ketten együtt eltűntek a téridő csavarjában.

A Kiválasztottak 3

Jéghideg űr töltötte meg Merlinnaes városát. Az utcák hangyái zöld utat kaptak, így megindult a szürke folyam a vakító fehérségben. Bár este volt, de a fehér tömbök nem nyugodtak, fagyos karmokként törtek fel a halvány masszából. Folyamatos jelenlétük fullasztó volt. Ember nem emelkedhetett feléjük. A lámpa színt váltott, a massza megtorpant. A közeli gyár elektronikus átkapcsolói felizzottak, ahogy a jégkék áram kicsapott az ében tüskéből. Kattogó, fémes hangja még sokáig hallatszott az ürességben. Mélyről feltörő acélos zaj rázta meg a várost, a gyár esti műszakra állt át. A fogaskerekek beindultak, sikoltva zakatolt az acéldugattyú. Lelketlen, jeges hang volt, rossz az emberi fülnek. A masszát azonban nem érdekelte. A massza a saját dolgával törődött. Hosszú időbe telt, de végül megtanulta. A lámpa újra zöldre váltott, majd az embertelen gépszörny visító forgásának ritmusára megindult. Merlinnaes vörös poklából feltörő gőz töltötte meg a sötét eget. Kirobbanó, erőteljes robaj volt ez. A zakatolás lassú, kegyetlen társként lépett be az ocsmány fehér gőz hangszeres kíséreteként.

Nicole újra belekortyolt a kávéjába. Aznap este sűrűn tette ezt. A forró ital melegséggel töltötte meg, habár csak egy kis időre. Pedig nem volt hűvös az idő, az ősz elején jártak. Mégis, a világ lassan örökös télbe fordult át. Gusztustalan, kifacsart télbe, mely hópelyhek vagy a hóban kacagva játszó gyerekek nélkül tört rájuk. Hanyatló világ volt az övék, az emberiség végső bukása. A gyár újra felsivított, mire Nicole összerezzent. Dermesztő libabőr futott végig a testén. Visszataszító érzés volt, olyan, amit akkor érzett az ember, ha úgy érezte, hogy valami leselkedik rá. A kihűlő kávé zamata a semmibe veszett, a libabőrt immár nem űzte el. Ez a természetellenesség volt a legrosszabb az új, örökös télben. A meleg nem űzte el többé. Mert nem a levegőben volt, hanem az emberekben.

Nicole magára terített egy vastagabb takarót, de mintha meztelenül állt volna a fagyos iszonyatban. Pedig ő nem volt olyan elveszett, olyan üres, mint a többiek. Mint a massza kint az utcán. Ő bízott. Ott volt neki Kratan, aki megtörte számára a semmit. És mégis, a nihilizmus lelketlen temetője őt is átkarolta. Bele sem mert gondolni, hogy mi történhetett a masszával. Ők azok, akiknek még Kratan sem volt ott. Ők azok, akik masszaként léteznek, de valójában a létezést kifacsaró űr a valóságuk. Mozgó porhüvelyek csupán, melyek egy-egy láthatatlan szállal kapcsolódnak a tizenkét fejű pókhoz.

Nicole megfordult és az előtte ülő Aranygyermekre nézett. Nem is értette miért fordult el tőle, talán csak a kávéért léptett az ablakhoz. Hirtelen újra érezte a testét, a szíve dobogását, azt, ahogy a meleg vér szétáramlik benne. Furcsa, de kellemes érzés volt ez. Kratan mostanában szinte naponta látogatta. Ha megpróbálna visszaemlékezni arra, hogy mikről is beszélgettek a látogatások során, akkor nem menne neki, de abban biztos volt, hogy a férfi volt az egyetlen oka annak, hogy nem őrült még meg, hogy nem lett a szürkeség része. És szinte biztos volt benne, hogy ez fordítva is így volt.

Kratan érkezése mindig színekkel, melegséggel töltötte meg a lakást. Észrevehetően megváltozott a környezet, habár nem lehetett pontosan megmondani, hogy mi változott olyankor. Ez csupán egy érzés volt.

Most azonban ez elmaradt. Habár Nicole érezte magában a változást, a szoba megmaradt a kietlen, szürkés fagynak, amilyen mindig is volt mióta az Alapítók átvették a hatalmat.

- Valami történt! - jelentette ki halkan a nő. Kratan először vissza akart kérdezni, de aztán bólintott. Ő is érezte.

- Mit csinálnak Briannel? - kérdezte. Kratan elmesélte neki a rajtaütést az Ellenálláson. Az Aranygyermek intett, hogy jöjjön közelebb, melyet a nő örömmel teljesített. A melegség erősebbé vált.

- Megadtam Wozieféknek, hogy nem bánthatják. Se fizikailag, se szellemileg. Tartaniuk kell magukat ehhez!

Nicole bólintott. Bízott a férfiben, bár maga sem tudta pontosan miért. Talán mert a férfi már többször bebizonyította, hogy nem az Alapítók bábja. És nem pusztította el Briant.

- Együtt megoldjuk ezt a problémát, ne aggódj! - folytatta Kratan. Hangja nyugodt és kellemes volt - Brian a barátom. Még akkor is, ha ez az egész közénk állt.

- És mi lesz az Alapítókkal? Ők nem biztos, hogy repesnek majd az örömtől - vonta fel a szemöldökét Nicole. Kratan megvonta a vállát és mosolyt erőltetett az arcára.

- Ők nem részei a jóslatnak.

A gyár fémesen felsikoltott, mire mindketten megremegtek. Egyre hidegebb lett a szobában, már lassan a lehelet is látszott. A zakatolás egyre erőteljesebbé vált, mintha kizárt volna minden mást a világból. Nicole látta, hogy Kratan még mond valamit, azonban a szavak üresek maradtak.

A csengő éles hangja törte meg a káoszt. Nicole megborzongott és Kratanra nézett. A férfi próbált nyugodt maradni. Bólintott.

Bamm. Nicole lépett egyet. A hangok eltűntek, csupán a lélegzés zakatolt.

Bamm. Mélyről jövő erős hang ahogy a cipő földet ér.

Bamm. Kint az elektromos áttét újra kisül, idegen, elektromos zaj visít a távolban tompán.

Bamm. Messze az ürességben újra feltör a zakatolás, bár szinte már alig hallható. A cipő dobbanása az elegáns parkettán már-már teljesen elnyomja.

Bamm. Az elektromos zaj tompasága betölti a teret, a lehelet hófehér páraként tör fel. Ocsmány, lelketlen hideg. Minden elsötétül, a tárgyak megszűnnek. Nicole megfogja a kilincset és lenyomja. Az elektromos zaj elviselhetetlen, a zakatolás is felerősödik. A világ zajjal telik meg, ahogy az ajtó feltárul.

Majd megszűnik. Üresség. Semmi.

Az ajtóban Sean Rutherford áll.