2013. szeptember 21., szombat

A Kiválasztottak 4



- Szép jó estét! - hajolt meg az Alapító Nicole előtt, majd szinte azonnal be is lépett a lakásba. Nicole némán, tátott szájjal fogadta.
- Sejtettem, hogy itt talállak, Kratan! - nyújtotta a kezét az Aranygyermek felé, azonban az csupán felállt a fotelből, nem lépett közelebb hozzá. Az Alapító megvonta a vállát.
- Nem akarok sokáig zavarni, csupán az Imafülkékhez kérem a kulcsot - kezdte nyájasan - Meg persze gratulálni jöttem! Bevégezted a küldetésed, és mondanom sem kell, csodálatos munkát végeztél Kratan!
Kratan Ky’retky Nicolera nézett, aki mintha egy picit remegett volna. Az ajtó még mindig tárva nyitva állt. A mennyezet nyomasztóan magasodott feléjük, a lámpa fényei elhalványultak, sötét iszonyat vette körbe a szobát. Sean Rutherford arca magabiztos, szinte már-már emberien ravasz és kegyetlen volt. Kratan észrevette a változásokat. Mert voltak változások. Az Alapítók minél többet töltöttek emberi formájukban a földön, egyre inkább kezdtek hasonlítani az emberiségre. Woziefen látszott a legkevésbé, bár ő is egyre többször mutatta ki az érzéseit. Rutherford viszont… Rutherford kapzsi és kegyetlen volt. Olyan tulajdonságokkal kezdett el rendelkezni, mint az emberiség legaljasabb tagjai.
- A munkám még nem végeztem el! - jelentette ki erőteljesen Kratan. Rutherford az Alapítóktól jól megszokott kifejezéstelen arc helyett összehúzta a szemöldökét és szemében tömény gyűlölet csillant.
- Mire gondolsz, Kratan? - szint köpte a szavakat, de közben furcsán izgatottnak és feldobottnak is tűnt. Az elektromos zaj újra felvonyított a háttérben, megtörve ezzel a monoton, fémes zakatolást.
- A jóslat szerint nekem kell elhozni Őt a világokba - egy apró gondolatfoszlányt küldött Nicolenak, hogy meneküljön, majd alig észrevehetően védekező pozícióba helyezkedett - Sajnálom, de nem áll módomban odaadni neked a kulcsot!
Rutherford elmosolyodott. Nem az Alapítók üres, jelentés nélküli mosolya volt ez, hanem egy szörnyeteg kegyelmet nem ismerő vigyora. Szeme lilásan fénylett.
- Bíztam benne, hogy ezt mondod! - lila lökéshullám csapott fel kettejük között, azonban Kratan résen volt, így a mágia csupán a ház tetőszerkezetét rombolta szét. A fagyos szél idegtépően áradt szét a sötétségben. Nicole még épp időben ugrott félre mielőtt az egyik acélgerenda eltalálhatta volna.
Újabb acélos sikoly, a fémdarabok eltalálták a közeli gyárat, az elektromos áttét kettétört, mire a villámok végigszántották az utcát és a szürke masszát. A tompa, lelketlen dobolás felerősödött, ahogy a haldokló gyár és kéménye tovább zakatolt.
- Rutherford, elég! - ordította Kratan miközben felemelkedett a tetőre. A végtelen feketeség, a csillagok nélküli ocsmány ég fullasztóan magasodott fölé - Én vagyok az Aranygyermek!
Rutherford nem válaszolt, csupán tovább vigyorgott. Hófehér zubbonya világított az éjszakában. Lilás színű villámok csaptak ki a lakásból Kratan felé. A férfi könnyedén hárította őket, azonban ezek csupán figyelemelterelésre voltak jók. Az igazi csapás mögüle érkezett, a gyár oldalsó rétege leszakadt és maga alá kényszerítette.
Kratan lassan feltápászkodott. Acéldrótok álltak ki az oldalából és elég erősen vérzett. Hirtelen fullasztó érzés fogta el, mire teste megmerevedett. Sean Rutherford állt előtte. Hófehér sziluettje betöltötte Kratan egész valóságát. Lilán világító szemeivel és földöntúli, természetellenesen széles vigyorával félelmetesen nézett szembe az Aranygyermekkel.
- Hol van a kulcs? - Kratan nem válaszolt. A szorítás erősebb lett, a fémdrótok fordultak egyet a testében.
- Én vagyok az, akiről a jóslat szól! - vicsorogta a férfi. Rutherford meglepetésére nevetni kezdett.
- Nem érdekel a jóslat! Hát nem érted? - szemei őrülten forogtak, undorító vigyora talán még szélesebb lett - Felébredtem Kratan!
- Az Alapítók csak szolgálnak! Folyton csak Ő, Ő és Ő! - az elektromos áttét újra felizzott, azonban a törés miatt egyből berobbant - De én nem! Többé nem!
- Megszerzem tőled a kulcsot és megnyitom a kaput, aztán pedig magamba olvasztom Őt!
Kratan kiköpött.
- Ez elég emberien hangzik! - Rutherford újra szorított rajta. Haja zilált volt, emberi teste mintha bomlásnak indult volna az elméjével együtt.
- Első dolgom lesz, hogy kiirtsam ezt a förmedvényt, amit emberiségnek hívnak! - sziszegte - Nem vagytok jók semmire, még arra se, hogy szolgáljatok! Utoljára kérdezem: hol van a kulcs?
Kratan megpróbált belenyúlni a körülötte keringő mágiába, azonban mindenhol a Rutherford által felhúzott falakba ütközött.
Jéghideg űr töltötte meg Merlinnaes városát. A gépek zúgása eltűnt, a hangok megszűntek. Csak a hideg maradt és semmi más.
- Hát jól van Kratan! Legyen, ahogy szeretnéd! - Rutherford arca újra ocsmány vigyorba fordult - Megkeresem a kis barátnődet és megnyúzom a szemed előtt! Ez majd talán megoldja a nyelvedet!
Kratan ordítani akart, azonban nem jött ki egy hang sem a száján, a fájdalom túlságosan erős volt. Erőtlenül nézte, ahogy az Alapító széttárja a karját és pár lépést tesz hátrafelé.
- Na, nézzük csak hol is van a kis csinoska!
Azonban megfordulni már nem maradt ideje. Egy vastag acélrúd szelte át a testét. Rutherford végignézett a vörösbe forduló zubbonyán, majd hátrafordult. Nicole Chambers állt előtte. A nő szemei szinte izzottak, és habár arca eltökéltséget sugárzott, de félelem is volt benne. Rutherford perzselő gyűlölettel nézett vissza rá. Az acélrúd lilásan megvillant és elolvadt.
- Azt hitted… Te ostoba kurva, tényleg azt hitted, hogy ezzel meg tudsz állítani? Egy Alapítót? Az Alapítót? A világ új urát? - lassan a nő fölé magasodott. Nicole nyelt egyet és az Alapító mögé nézett, majd eltökélten válaszolt.
- Nem.
Rutherford nem tudott újra megpördülni a tengelye körül. Először a mellkasát szelte át egy energianyaláb, majd a nyakát egy másik. Nyögve esett darabokra.
Nicole könnyes szemekkel nézett a volt Alapítóra, majd az előtte álló Kratanra. A férfi lassan felgyógyult a sérüléseiből, azonban még nehezen tudta tartani magát. Megtámaszkodott az egyik kiálló falrészbe. Sóhajtott egyet miközben Rutherford darabjai lilás fény kíséretében eltűntek. Mélyen a távolban álló Nicole szemébe nézett.
- Gyere mennünk kell!
- Na és a kulcs? - kérdezte a nő, aki közben legyűrte a sírás erőteljes ingerét.
- Útközben - Kratan csupán ennyit volt képes kinyögni mielőtt a nő átkarolta és ketten együtt eltűntek a téridő csavarjában.

1 megjegyzés:

  1. Fuu. hát régen olvastam a készülő könyved fejezeteit, kicsit elfoglalt voltam meg lusta, meg már egyetemista... De most pótolom. További jó írást neked :)

    VálaszTörlés