A Kiválasztottak 5

A sivatag vakító fehérséggel izzott. Hatalmas, megmunkálatlan üvegformációk hevertek mindenütt, némelyik egy ház méretével is vetekedett. A hegyek a távolban törött, groteszk tüskékként merevedtek. Hesperid városa állt valaha itt, valamint hatalmas, hóval borított ormok. Évezredek történelme tűnt el egy villanás alatt. Az inkvizíció azokon a hágókon keresztül üldözte az eretnekeket még néhány száz évvel ezelőtt, ahol most nem állt más csak néhány homokdűne.

- Mit keresünk itt? - kérdezte Nicole. Fáradt volt, arca felpuffadt egy kissé a melegtől, szemeit ráncok szegélyezték. Szinte alig bírta tartani magát. Az utóbbi pár óra eseménye megterhelte. Rutherford halála után sikeresen eljutottak az imafülkék kulcsához, Kratan a volt Grimoire Magi-gépészeti Egyetem egyik laborjában rejtette el. Ironikusan pont abban, amelyikben anno Vysan Humag megszerkesztette a fülkék ötletét. Azóta pedig menekültek. Először egy, Merlinnaestől nem messze fekvő kis faluban próbáltak elbújni, azonban a Védelmi Osztag rájuk bukkant. A folyamatos téridő-ugrás pedig kikészítettre Nicolet. Nem szokott hozzá sem a folytonos meneküléshez, sem pedig annak, hogy állandóan ki legyen téve a mágiának.

Kratan hátratűrte hosszú haját. Hófehér, ezüstös rúnákkal szegélyezett köpenye lobogott a forró szélben. Körülöttük fürkész és biztonsági rúnák lebegtek. Az elsők az élet jeleit kutatták, az utóbbiak pedig őket rejtették el a kíváncsi szemek elől. Nicole összeroskadt, mire a férfi megfordult és átölelve felhúzta a homokból.

- Szedd össze magad! - jelentette ki szenvtelenül.

- Mit…keresünk itt? - kérdezte újra Nicole, szinte fulladozva a melegtől. Kratan újfent a távoli hegyek felé fordult.

- Itt ütöttünk rajta az Ellenálláson. Innen menekültek el.

- És? - kérdezte Nicole. Idegesítette a férfi szótlansága. Ő miatta került ebbe a helyzetbe, és még arra sem méltatta, hogy elárulja a terveit.

- Megpróbáljuk követni a nyomukat - szólalt meg végül a valaha volt Aranygyermek. Kratan továbbra sem volt képes felfogni teljesen, hogy mi is történt. Az bizonyos volt, hogy az Alapítók többé nem tekintettek rá szövetségesként, sőt ellenségként bántak vele. De nem tudta, hogy mi történt. Abban sem volt biztos, hogy Brian él-e, vagy nem. Bár logikusnak tűnt, hogy az Alapítók először vele végeztek.

Dühös volt. Nem is az Alapítókra főleg, hanem inkább saját magára. Arra, hogy ilyen egyszerűen bedőlt a kiválasztottósdinak. Arra, hogy ennyire könnyedén megvezették, hogy bábként rángatták.

- Minek akarjuk követni őket? - kérdezte Nicole miközben megtörölte a homlokát.

Kratan pontosan maga sem tudta. Valamit muszáj volt tennie. Nem hiába maradt életben, még dolga volt. El kellett pusztítania az Alapítókat, meg kellett bosszulnia Briant. Átokhozóvá kell válnia. Azzá, ami annak idején a barátja volt. Átkot kell hoznia az Alapítók birodalmára. Fel kell szabadítania az emberiséget és a világot. Ehhez pedig szüksége volt segítségre.

- Az Ellenállás segíthet nekünk.

- Miben? Vesztettünk Kratan! - tört ki Nicole. Izzó szemekkel nézett az Átokhozóra - Mit akarunk csinálni? Ketten vagyunk! Még ha valahogy meg is találjuk az Ellenállást, és valami okból kifolyólag meg tudjuk győzni őket, hogy ne húzzanak karóba egyből, ahogy meglátnak minket, akkor is mit tehetnénk? Az Ellenállás megsemmisült, te semmisítetted meg! Nincs esélyünk!

Kratan komoran bámult maga elé, majd maga sem tudta, hogy honnan, egyszerre meleg, könnyed érzés fogta el és elmosolyodott. Nicole meglepődött.

- De van esélyünk - jelentette ki az Átokhozó - Rutherford az esélyünk.

Ez megbolondult! - gondolta Nicole.

- Az Alapítók egyre inkább emberré válnak - magyarázta meg Kratan. Nicole dühösen széttárta a karját.

- Na és? Attól még többen vannak és erősebbek!

- De hibáznak! - vigyorodott el Kratan - Emlékezz vissza, hogy Rutherfordot hogyan győztük le. Ez egy évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna!

- Az, hogy egyre inkább hasonulnak hozzánk, azt jelenti, hogy abban is hasonlítani fognak, hogy hibát hibára halmoznak.

Nicole megingott, szinte elesett. A hőség megrészegítette, gyomra összeszorult, majdnem hányt. Épphogy elesett volna, mikor Kratan megfogta, magához rántotta és átölelte.

- Bízz bennem!

Hirtelen minden kitisztult, a hőség eltűnt. Nicole megtámasztotta a fejét a férfi vállán. Egyszerre megváltozott minden. Újra elöntötte a remény. Eltolta magától a férfit és mélyen a szemébe nézett.

- Sikerülhet?

Kratan elmosolyodott a nő által már ismert bizalmat árasztó mosollyal, amivel még Aranygyermekként is el tudta érni, hogy bízzon benne. Fura, megmagyarázhatatlan magabiztosságot árasztott, egyfajta nemesi tartást.

- Inkább meghalok próbálkozás közben, minthogy az Alapítók eszement világában éljek! - szünetet tartott - Sikerülni fog. Sikerülnie kell!

Nicole bólintott.

- És hol kezdjük?

Kratan a fölöttük lebegő vörös rúnára mutatott.

- Megpróbáljuk lenyomozni az Ellenállás tartózkodási helyét. Talán nem jutottak nagyon messzire - a rúna felvillant, majd elindult a hegyek felé. Kratan kinyújtotta kezét a nő felé. Nicole még utoljára visszanézett a mögöttük fénylő városokra a távolban. A múltja most már valóban véget ért.

Eltökélt arccal nézett vissza Kratan Ky’retkyre, majd megfogta a férfi kezét, hogy együtt induljanak tovább a sivatagon keresztül.

Harcosok jönnek a völgybe,
a vértelen ölbe;
Hát nézettek körbe
míg szép a vidék!