A Kiválasztottak 3

Jéghideg űr töltötte meg Merlinnaes városát. Az utcák hangyái zöld utat kaptak, így megindult a szürke folyam a vakító fehérségben. Bár este volt, de a fehér tömbök nem nyugodtak, fagyos karmokként törtek fel a halvány masszából. Folyamatos jelenlétük fullasztó volt. Ember nem emelkedhetett feléjük. A lámpa színt váltott, a massza megtorpant. A közeli gyár elektronikus átkapcsolói felizzottak, ahogy a jégkék áram kicsapott az ében tüskéből. Kattogó, fémes hangja még sokáig hallatszott az ürességben. Mélyről feltörő acélos zaj rázta meg a várost, a gyár esti műszakra állt át. A fogaskerekek beindultak, sikoltva zakatolt az acéldugattyú. Lelketlen, jeges hang volt, rossz az emberi fülnek. A masszát azonban nem érdekelte. A massza a saját dolgával törődött. Hosszú időbe telt, de végül megtanulta. A lámpa újra zöldre váltott, majd az embertelen gépszörny visító forgásának ritmusára megindult. Merlinnaes vörös poklából feltörő gőz töltötte meg a sötét eget. Kirobbanó, erőteljes robaj volt ez. A zakatolás lassú, kegyetlen társként lépett be az ocsmány fehér gőz hangszeres kíséreteként.

Nicole újra belekortyolt a kávéjába. Aznap este sűrűn tette ezt. A forró ital melegséggel töltötte meg, habár csak egy kis időre. Pedig nem volt hűvös az idő, az ősz elején jártak. Mégis, a világ lassan örökös télbe fordult át. Gusztustalan, kifacsart télbe, mely hópelyhek vagy a hóban kacagva játszó gyerekek nélkül tört rájuk. Hanyatló világ volt az övék, az emberiség végső bukása. A gyár újra felsivított, mire Nicole összerezzent. Dermesztő libabőr futott végig a testén. Visszataszító érzés volt, olyan, amit akkor érzett az ember, ha úgy érezte, hogy valami leselkedik rá. A kihűlő kávé zamata a semmibe veszett, a libabőrt immár nem űzte el. Ez a természetellenesség volt a legrosszabb az új, örökös télben. A meleg nem űzte el többé. Mert nem a levegőben volt, hanem az emberekben.

Nicole magára terített egy vastagabb takarót, de mintha meztelenül állt volna a fagyos iszonyatban. Pedig ő nem volt olyan elveszett, olyan üres, mint a többiek. Mint a massza kint az utcán. Ő bízott. Ott volt neki Kratan, aki megtörte számára a semmit. És mégis, a nihilizmus lelketlen temetője őt is átkarolta. Bele sem mert gondolni, hogy mi történhetett a masszával. Ők azok, akiknek még Kratan sem volt ott. Ők azok, akik masszaként léteznek, de valójában a létezést kifacsaró űr a valóságuk. Mozgó porhüvelyek csupán, melyek egy-egy láthatatlan szállal kapcsolódnak a tizenkét fejű pókhoz.

Nicole megfordult és az előtte ülő Aranygyermekre nézett. Nem is értette miért fordult el tőle, talán csak a kávéért léptett az ablakhoz. Hirtelen újra érezte a testét, a szíve dobogását, azt, ahogy a meleg vér szétáramlik benne. Furcsa, de kellemes érzés volt ez. Kratan mostanában szinte naponta látogatta. Ha megpróbálna visszaemlékezni arra, hogy mikről is beszélgettek a látogatások során, akkor nem menne neki, de abban biztos volt, hogy a férfi volt az egyetlen oka annak, hogy nem őrült még meg, hogy nem lett a szürkeség része. És szinte biztos volt benne, hogy ez fordítva is így volt.

Kratan érkezése mindig színekkel, melegséggel töltötte meg a lakást. Észrevehetően megváltozott a környezet, habár nem lehetett pontosan megmondani, hogy mi változott olyankor. Ez csupán egy érzés volt.

Most azonban ez elmaradt. Habár Nicole érezte magában a változást, a szoba megmaradt a kietlen, szürkés fagynak, amilyen mindig is volt mióta az Alapítók átvették a hatalmat.

- Valami történt! - jelentette ki halkan a nő. Kratan először vissza akart kérdezni, de aztán bólintott. Ő is érezte.

- Mit csinálnak Briannel? - kérdezte. Kratan elmesélte neki a rajtaütést az Ellenálláson. Az Aranygyermek intett, hogy jöjjön közelebb, melyet a nő örömmel teljesített. A melegség erősebbé vált.

- Megadtam Wozieféknek, hogy nem bánthatják. Se fizikailag, se szellemileg. Tartaniuk kell magukat ehhez!

Nicole bólintott. Bízott a férfiben, bár maga sem tudta pontosan miért. Talán mert a férfi már többször bebizonyította, hogy nem az Alapítók bábja. És nem pusztította el Briant.

- Együtt megoldjuk ezt a problémát, ne aggódj! - folytatta Kratan. Hangja nyugodt és kellemes volt - Brian a barátom. Még akkor is, ha ez az egész közénk állt.

- És mi lesz az Alapítókkal? Ők nem biztos, hogy repesnek majd az örömtől - vonta fel a szemöldökét Nicole. Kratan megvonta a vállát és mosolyt erőltetett az arcára.

- Ők nem részei a jóslatnak.

A gyár fémesen felsikoltott, mire mindketten megremegtek. Egyre hidegebb lett a szobában, már lassan a lehelet is látszott. A zakatolás egyre erőteljesebbé vált, mintha kizárt volna minden mást a világból. Nicole látta, hogy Kratan még mond valamit, azonban a szavak üresek maradtak.

A csengő éles hangja törte meg a káoszt. Nicole megborzongott és Kratanra nézett. A férfi próbált nyugodt maradni. Bólintott.

Bamm. Nicole lépett egyet. A hangok eltűntek, csupán a lélegzés zakatolt.

Bamm. Mélyről jövő erős hang ahogy a cipő földet ér.

Bamm. Kint az elektromos áttét újra kisül, idegen, elektromos zaj visít a távolban tompán.

Bamm. Messze az ürességben újra feltör a zakatolás, bár szinte már alig hallható. A cipő dobbanása az elegáns parkettán már-már teljesen elnyomja.

Bamm. Az elektromos zaj tompasága betölti a teret, a lehelet hófehér páraként tör fel. Ocsmány, lelketlen hideg. Minden elsötétül, a tárgyak megszűnnek. Nicole megfogja a kilincset és lenyomja. Az elektromos zaj elviselhetetlen, a zakatolás is felerősödik. A világ zajjal telik meg, ahogy az ajtó feltárul.

Majd megszűnik. Üresség. Semmi.

Az ajtóban Sean Rutherford áll.