A Kiválasztottak 2

Aarton Wozief a lenyugvó nap fényében Merlinnaes városát csodálta. A hófehér tömbházak melyeket a régi rusztikus épületek helyére húztak narancsszínben ragyogtak. A volt főtanácsos a szokásos fehér zubbonyában és selyemből szőtt ugyancsak fehér színű nadrágjában állt az erkélyen. Ez a fehér szerelés már szinte az Alapítókhoz nőtt, mindegyikük ebben jelent meg hivatalos alkalmakkor, de még az utcán is.

Wozief, bár arckifejezése nem mutatta, de zaklatott volt. Túl sokat vesztettek a tökéletesség felé vezető úton.

- Szóval Edward meghalt - szólalt meg rekedtes, de erőt sugárzó hangján. A mögötte álló Hugh Stein bólintott. Az összes megmaradt Alapító ott volt most a néhai Uralkodói Palota erkélyén. Felülről csupán nyolc fehér pöttynek látszódtak.

- Valahogy át kell adnunk a médiának - dörgött Alex Rolfe miközben hátratűrte hosszú ősz haját.

- Nem mutatkozhatunk gyengének - vetette közbe Tyrell Barrowman, aki valaha megbecsült tanácsos volt - Így is egyre több és több ember menekül el és csatlakozik valami ellenálló sejthez.

Wozief elvette a tekintetét a városról és a mellette álló alakra nézett. Az nem viszonozta a tekintetét. Tovább fordult a társai felé.

- Nem számít. Nálunk vannak az imafülkék.

- A kulcs nélkül semmit sem érnek - vonta meg a vállát Tyrell.

- Rutherford már elment Kratanhoz a kulcsért. És ha visszatér, nekikezdünk.

- Végre újra egyek leszünk - mondta színtelen hangon Rolfe, de az érzelemmentes álca mögött érezni lehetett a vágyakozást. Wozief már régóta észrevette, hogy sokat változtak mióta kénytelen kelletlen beköltöztek emberi külsejükbe. Türelmetlenek, érzelmesek lettek, már-már hasonlítani kezdtek az emberiségre. Wozief undorodott magától a gondolattól, ellenben érdekesnek is tartotta.

- Hosszú utat tettünk meg! - sóhajtott Tyrell. És valóban. Ezer év telt el azóta mióta a tervük működésbe lépett. A fogaskerekek nehezen indultak be. A terep adott volt, azonban a bábukat nekik kellett kidolgozniuk hozzá. Először el kellett helyezni a két kulcsfigurát, Grimoirét és Merlint, aztán persze a katalizátort és a csapdát is le kellett fektetniük, a Vörös Királyt és Merlin testvérét.

Először minden olyan könnyen ment. Végül is csak sima emberek voltak, könnyen bűnre csábíthatóak, könnyen megtéveszthetőek. Az Alapítók tudták, hogy a két mágus jelenléte előcsalogatja majd a két Kiválasztott érkezését is. És ha ez megtörténik ők már készen álltak a fogadásukra.

Az eszköz elkészítése volt talán a legnehezebb. Azonban ezt is megoldották. Merlint használták fel, hogy környékezze meg Vysan Humagot és sarkallja egy dimenziókon és világokon átnyúló gépezet létrehozására. Persze az öreg professzor mit sem tudott az imafülkék valódi céljáról, de a munkáját tökéletesen elvégezte. Innentől kezdve romlott el minden. Habár Merlin megtalálta az egyik Kiválasztottat és sajátjaként nevelte, az imafülkéket ellopták.

Az Alapítók nem számítottak rá, hogy Grimoire képes volt ennyire megerősödni a Merlinnel folytatott küzdelem után, ráadásul, hogy ennyi információ birtokába is eljutott a terveikről. Ez mindenképp egy olyan fordulat volt, amire nem fordítottak kellő figyelmet. Túlságosan magabiztosak és elvakultak voltak. Mindez megakadályozható lett volna, és akkor már túllennének az egészen, minimális emberveszteséggel.

Woziefet hirtelen rossz érzés fogta el, ahogy a nap lassan eltűnt a horizonton. Talán az ő csillaguk is leáldozóban van? Nem. Az nem lehet. A hibákat kiküszöbölték, és most itt voltak a célegyenesben. Kapóra jött számukra Godfrey árulása. Woziefet mindig is lenyűgözte, hogy az emberek milyen könnyen elárulták saját fajtájukat. De hát végül is tökéletlenek, nem is várt tőlük mást.

- Rutherford túl sok ideje van távol - szólalt meg Tyrell. Wozief bólintott. Valóban.

A vérvörös fényben úszó város fenyegetően terült el előttük.

- Tudtam, hogy nem bízhatok rátok semmit! - szólalt meg kimért hangon a Wozief előtt álló alak. Az erkély korlátján állt és onnan csodálta Merlinnaes városát. A könnyű szellő néha-néha meglebegtette hosszú fekete katonai kabátját, melynek most feltűrte a gallérját. Zsebbe dugott kézzel, hanyagul nézett hátra az Alapítókra, majd újra visszatért tekintete a városra - Azt gondoltam a híres Alapítókban nem csalódhatok! - keserűen elnevette magát.

Wozief összehúzta a szemöldökét és fenyegetően méregette az előtte álló feketeséget, ám végül úgy döntött nem szólal meg. Ehelyett intett a társainak és egy pillanat múlva már nem voltak többé az erkélyen.

A fekete kabátos férfi mélyet szippantott a levegőbe. Végre hazatért. Brian Bitroy még egy utolsó pillantást vetett Merlinnaes sötét sziluettjére aztán megfordult és ő is eltűnt a volt Uralkodói Palota dísztelen félhomályában.