Nincs fény árnyék nélkül 4

Zakatol

zakatol

egy piros oroszlán kettő négy hat Brian megpróbálja kikerülni nekidől a falnak sírni kezd „anyu beütöttem a térdem” anyukája odamegy segíteni megpuszilja eltorzul koponya sikítás halál zöld kasza keresztülvágja ordít visít --

Brian zokogva összegörnyed. Zihál. Már órák óta bolyonganak az erődben. Ráadásul a többiek úgy tűnt lemaradtak. Brian nem emlékezett arra, hogy mikor vesztette el őket, az idő szétfolyt előtte. Ez volt a harmadik trippje mióta itt voltak. Egyre hamarabb jöttek. Érthetetlen volt számára, hogy az őrök hogyan bírnak ki egy egész hetet ezen a helyen. Bár lehetséges, hogy már ők is több napja tartózkodtak Xibalbában, hisz lassan eluralkodott rajta az éhségérzet. Szomjazott, szája kiszáradt, feje sajgott, az ízületei fájtak.  Xibalba az őrök nélkül is halálos hely volt mindenki számára.

Nagy nehezen feltápászkodott és körülnézett. Xibalba újra visszanyerte valódi formáját. Ruhája tiszta por és pókháló volt, a padlón döglött csótányok és más bogarak feküdtek. Meg mert volna esküdni arra, hogy pár sarokkal előbb egy levágott csápot is látott, bár ez lehetett hallucináció is.

A hideg rázta mikor a legújabb képekre emlékezett. Már több hónapja biztos volt benne, hogy a szüleit soha nem fogja élve viszontlátni, azonban maga a tény még mindig ki tudta készíteni. Parsons is nagyon hallgatott ezügyben, ami még inkább megerősítette őt a gondolataiban. A mellette levő cellában újra ordítani kezdett a rab miközben a fejét a falnak csapkodta. Ideje volt indulni. Nem várhatott a többiekre.

Óvatosan kikerülte az előtte megnyíló repedéseket. Szerencséjére ezek soha nem voltak valóban nagyok, és igencsak lassan nyíltak meg. Némelyikből víz szivárgott át és a repedésen keresztül Brian egy óceán mélyére tekintett. Apró rákszerű lények mászkáltak egy döglött hal hatalmas teste körül. Brian biztos volt benne, hogy a repedések a másik oldalról nem látszottak, mert a rákok fel sem figyeltek rá, de még egy másik repedésben, ahol egy kávézót és az abban iszogató vendégeket látta, ott sem ordítottak fel az emberek a meglepetéstől.

Maga a repedések ténye is félelmetes volt, főleg ha Háború igazat mondott. Ha a Végtelen Úr valóban nem képes teljes egészében uralni a világok egyensúlyát, akkor, lassan de biztosan szét fognak esni, vagy egymásba szakadnak.  

Egy szélesebb részleghez ért el, ami párhuzamos sorokra volt osztva és több cella foglalt helyet benne. A falak eközben újra színt váltottak, egy új trip kezdetét jelentették. Brian megemberelte magát és sietve kezdte keresni Meredy barátját. Potter először ki akarta szabadítani a többi foglyot is, azonban az első szabad ember egyből át akarta harapni a torkát. Így végül nehezen, de azt a döntést hozták meg, hogy csak Charlest fogják kiszabadítani, és ha végül legyőzik az Alapítókat visszatérnek és megpróbálják meggyógyítani őket.

A foglyok szorongva figyelték őt a hatalmas szemükkel miközben Brian betekintett mindegyikbe. Meredy mutatott egy képet még indulás előtt Charlesról. Azon egy erős kiállású, magas, kiugró állkapcsú férfi volt, kicsit ritkásabb fekete hajjal. Brian szinte biztos volt benne, hogy ennek az ellenkezőjét fogja megtalálni.

Finom bemango illat lengte be a termet. A bemango az egyik legdrágább gyümölcs volt a Birodalomban, nagyon kevés helyen termett, igencsak érzékeny volt mind a hőmérsékletre, mind a földre és a nedvességre. Rózsaszín szirmok szállingóztak a tetőről. Brian ámulva felnézett.

Nem volt már tetőt, csak szirmok tömkelege örvénylett a gyönyörű csillagos égből melyen egy hatalmas repedés nyílt és lilán vibráló csápok nyúltak ki belőle Brian irányába ő pedig menekülni akart de nincs lába törzs van azok helyén szirmok esnek ki a hajából mely már nem is haj hanem lomb a csápok elkapják Brian ordít látja a szüleit átszaggatja a lényüket egy mágikus nyaláb mégjobban ordít a csápok megváltoznak formálni kezdenek valamit John Parsons alakja formálódik ki belőlük Brian nem érti

nem érti

a szirmok rózsaszín tüskékké alakulnak szúrnak döfnek angyalszárnya van majd ördöggé válik pusztít öl gyilkol nevet a vér íze a szájában épületek omlanak össze a repedés szétnyílik a csápok teljesen áttörnek angyalok köröznek fölötte tizenkettő mind elpusztul zakatol és zakatol és

zakatol

- Brian! - hallja az ismerős hangot. A férfi összegörnyedve fekszik a földön, fejét a térdei közé rejti. Remegve felemelkedik és John Parsons néz vele szembe. A színek újra eltűntek. A volt professzor bátorítóan a vállára teszi a kezét.

- Vége van Brian! Nyugodj meg! - meleg, baráti hangja volt, a szokásos. Az, ami mindig megnyugtatta Briant.

- Hát ti mit csináltok itt? - szólalt meg valaki a rácsok mögül. Brian odafordította a fejét. A cellában egy megtört, öregembernek tűnő sovány ember nézett vissza rá. A Kiválaszott azonban még így is felismerte. Charles Noson volt, Meredy barátja. Szeme tikkelt, egész testében remegett, néhol pedig mély sebek foltozták. Nem volt rajta ruha csupán egy ágyékkötőszerűség.

- Charles? - kérdezte Brian félve. Az alak hátrahajtotta a fejét és gurgulázni kezdett. A szájából hab tört fel, majd a fejét a falhoz csapta. Vérző fejjel és vigyorogva nézett fel újra Brianre.

- Bizonyám kispajtás! - a hangja eszelős volt - És ti kik vagytok?

Brian körülnézett, de magán kívül csak Parsonst látta.

- Ti?

Charles újra kivillantotta sárgásbarna fogait.

- Ti. Hát nem érted? Ti ti ti ti ti! Nem érti! Hallod ezt Peter? Hallod? Nem érti! - újra a falhoz vágta a fejét mire megszédült és elterült a földön. Kis idő múlva újra törökülésben volt - Te és az ősz hajú pasas!

Brian Parsonsra nézett. A tanár arcáról nem lehetett leolvasni semmit, fürkészve nézte Charlest.

- Te látod őt? - mutatott lassan a Kiválaszott a professzorra. A fogoly visítva nevetett.

- Hát persze persze persze! Te talán nem? Pedig ő hozzád tartozik! A te repedésedhez! Úgy ám!

- Az én repedésemhez? - Brian nem értette. Homályosan látott, a terem összement körülötte.

- Azaz! - hallatszott a felelet.

- Brian - szólalt meg Parsons végül - Mennünk kell. Szabadítsd ki és induljunk. Nincs több időnk!

A Kiválasztott bólintott. Egy csuklómozdulattal megolvasztotta a cella ajtaját és a karját Charles felé nyújtotta.

- Sajnálom Brian! - nyüszögött a valaha volt férfi és rázta a fejét.

- Semmi baj. Gyere, kérlek! - könyörgött.

- Sajnálom. Sajnálom. Nagyon sajnálom! - körmeivel felhasította az arcát - Mondták, hogy jössz. Ők megmondták. Ők mindent tudnak ám! Okosak! A tizenkettő!

Briannek nem maradt ideje mozdulni. Ahogy a mágiát visszatartó cella ajtaja megolvadt úgy visszatért Charles ereje is. Vörös tüske indult meg a Kiválasztott felé.

Brian reflexszerűen oldalra ugrott, épphogy sikerül elkerülnie Charles támadását. Meredy volt barátja eszelősen röhögött és sírt egyszerre. Kiugrott a cellából és Brian fölé magasodott.

- Brian, öld meg! - szólalt meg halkan Parsons. Hangjában semmiféle érzelem nem tükröződött. Brian szinte teljesen kijózanodott, az idő megállt számára. „Öljem meg?” gondolta. Látta Charles tekintetét és a felemelkedő kezét, melyben egy újabb nyaláb jelent meg.

Azt hitte nehéz lesz. A lelkiismerete ki fogja készíteni. Meg kellett volna próbálnia megmenteni. Lehet nem sikerült volna, azonban meg kellett volna próbálnia. Ehelyett egyszerű volt. Csak felemelte a kezét és ökölbe szorította az ujjait. Semmiség. Egy élet. Könnyűvé vált a teste, kijózanodott.

Charles bordái beszakadtak, vér ömlött ki a szájából és az orrából. A vörös varázslat eltűnt, kezei kicsavarodtak. Térdre esett és még utoljára Brian szemébe nézett. Az Átokhozó visszabámult rá azokkal a hideg szemekkel, melyekhez foghatót Charles még nem látott. Aztán Charles eldőlt. A vére beterítette a padlót. Egy rózsaszín szirom hullott a vértócsára.

- Sajnálom Brian - tette újfent a vállára a kezét a volt professzor - Induljunk, meg kell találnunk a többieket! - azzal elindultak vissza Xibalba végtelen folyosóin.