A Kiválasztottak

Ötödik fejezet

                A Kiválasztottak

Zakatol. Zakatol. Sikítás. Ismerős hang. Kérlelés. Könyörgés. Majd semmi. A férfi végtelen könnyűnek érzi a testét. Lassan kinyitja a szemét, de szinte azonnal be is csukja. A fény vakítja. Nem hall semmit, még a saját szuszogása is a távolba veszik. Összeszedi minden erejét és újra kinyitja a szemeit. A hófehér vakság betölti a világát.

- Hol… hol vagyok? - kérdezi elhaló hangon. Semmi válasz. Próbálja elforgatni a fejét, azonban mindenhonnan ugyanaz a vakító fehérség fogadja.

- Meg…meghaltam? - kérdezi, maga sem tudja kitől.

- Nem - válaszol valaki, a hangja torz, ám mégis ismerős. A férfi hunyorít. Egy magas alak rajzolódik ki előtte a fehérségben. A férfit melegség tölti el. Nincs egyedül. Az ismeretlen egyre jobban láthatóvá vált. Elegáns fekete öltönyt viselt vérvörös nyakkendővel. A férfi öreg volt, homályos fején ősz hajszálak jelentek meg. A férfi szívét szomorúság és vágyakozás töltötte el.

- Apa…? - kérdezi szinte suttogva. Az alak nem válaszol, csupán közelebb lép. A terem mintha elsötétedett volna egy kicsit. A férfi immár tisztán látta az előtte álló alakot. Jó barátja és mentora volt az, John Parsons.

Briannek fogalma sem volt róla, hogy hol van. A terem, amiben lebegett végtelennek tűnt, azonban most már látta, hogy nem csupán a tiszta fehérségben lebeg, a fény mögött apró csillagok és csillagképek rajzolódtak ki körülötte.

- Hol vagyok? - kérdezte most már sokkal erőteljesebb hangon. Végignézett a testén és csak most vette észre, hogy meztelenül lebeg a semmiben. Akaratlanul is összeugrott a gyomra, nem volt hozzászokva, hogy mások előtt ruha nélkül mutatkozzon.

- Az Alapítók börtönében - válaszolt teljes nyugalommal Parsons.

„Tehát vesztettem!” Minden elveszett számára. Az Ellenállá összeomlott.

- Dehogy, fiam. Nyertél! - szólalt meg az öltönyös alak. „Hogyan?” kapta fel a fejét.

- Habár az biztos, hogy megjártad a földi poklot. Hidd el sajnálom, hogy így történt! Mehetett volna sokkal egyszerűbben is - folytatta Parsons miközben az egyik csillagképet vizsgálta. Brian nem értette miről beszél.

- Győztem? Az Alapítók foglya vagyok, te magad mondtad! - idegesítette öreg mentora, az hogy ennyire félvállról kezelte a helyzetet.

- Részletkérdés - legyintett az öreg a szemébe se nézve. Úgy tűnt a terem jobban lekötötte. Brian egyre mérgesebbé vált.

- Neked! Mert te halott vagy! - Parsons most először nézett rá. Elmosolyodott.

- Nem vagyok halott - Brian nem értett semmit. Szórakozik vele?

- Láttalak meghalni. Grimoire megölt! - az öreg professzor közelebb lépett hozzá.

- Láttad meghalni John Parsonst - szünetet tartott, láthatóan gondolkodóba esett, ujjait végigsimította borostás arcán - Nézd Brian, soha nem állítottam, hogy John Parsons vagyok.

„Mi?” A Kiválasztott megpróbált megmozdulni, azonban láthatatlan kötelek fogták le.

- Habár így nyilván egyszerűbb volt nekem, mármint meggyőzni téged, hogy megbízhatsz bennem. Ezért is választottam ezt a külsőt - Brian egy szavát se értette, ellenben nyomasztó, félelmetes érzés lett úrrá rajta.

- Ha tudnád mióta vártam, hogy beszélhessünk! Tabuk és titkok nélkül. De még nem jött el a megfelelő idő, nem mondhattam semmit, mert tudtam, hogy minden elveszne.

Brian érezte, ahogy a szoba szűkebbé vált körülötte.

- Mi vagy te? - Jeges űr nyílt a mellkasában. Parsons továbbra is csak mosolygott. Mulatatta Brian rettegése.

- Minden. Illetve sajnos az utóbbi időkben elég kevés - szomorú fény csillant a szemében - Azt hiszem a ti világotokban, csak simán, mint Ő hivatkoztok rám - Brian szemei kitágultak. Ordítani akart, azonban megfagyott a világ körülötte - Habár más világokban igen elmés neveket is használtak már rám. Ha gondolod, hívhatsz Xilleannak!

- Tőrbe csaltatok - suttogta Brian. Tehetetlenné vált.  

- Csaltunk? - húzta fel a Parsons szemöldökét Xillean - Bár nyilván ezt most nehéz elképzelned, fiam, de én veled vagyok!

Brian könnyekkel küszködve horkant fel. Xillean érdeklődve figyelte.

- Minden, amit rólam gondolsz az-az Alapítóktól származik. Meg persze a lovasoktól, akik a Végtelen Urat szolgálják.

- Annyi elég is volt belőled! - kiáltotta a képébe Brian - Az uralmatok alá hajtottátok ezt a világot, ezreket, százezreket öltetek meg!

Xillean sóhajtott.

- Tudtommal én nem öltem meg senkit. Nézd Brian, én nem vagyok felelős az Alapítók tetteiért. Nem hozzám tartoznak többé. Ha levágod a körmeidet, akkor az már nem te vagy, nemde?

- Lehet, hogy nehéz megérteni, de minden, amit valaha akartam az, hogy segítsek neked! - hangja Parsons nyájas, barátságos, szinte apai hangja volt. Brian könnyezve nevetett.

- Hogy segíts nekem? Elkapatni magam az ellenséggel?

- Ugyan Brian! Talán nem én segítettem felkészülni a harcra? Talán nem én mondtam el, hogy hogyan kezeld a lovasokat? És szerinted az erőd honnan származik? Szerinted a mágia az Alapítók műve? Persze, ők „ajándékoztak meg” vele, de szerinted ők honnan kapták?

Szavai súlyosan zakatoltak Brian fejében.

- És még élsz, Brian! Azt hiszed, hogy élnél még, ha nem lennél fontos nekem? Hagyhattam volna, hogy tudatlanul nekimenj Freightlinernek és odavessz. Mit érdekel engem? Vártam volna újabb évmilliókat, míg valahol, valamelyik világban újra megszületik az Aranygyermek! Hidd el, várakozásban jó vagyok!

Brian összetörten lebegett a semmiben. Nem akarta elhinni. Nem volt több soha, mint egy bábu, akit az a lény rángatott, aki most előtte állt.

- Nem. Segíteni akartam, hogy túléld.

Brian megrázta a fejét. „Ez nem lehet igaz!”

- Miért…miért csak én látlak?

- Mert te vagy a kapocs, a börtönöm és a világotok között. Ezért vagy te az Aranygyermek és nem Kratan. Te vagy a fa, amelyik a gyökerével ehhez a világhoz tartozik, de közben a lombjával felém nyúl.

- Hogy látott téged Charles? - ha már tehetetlen volt, válaszokat akart.

- Ez engem is meglepett. Valószínűleg Xibalba hatása miatt. Ugye az a hely egy repedés a világokon - szünetet tartott, újra elgondolkozott - De úgy tűnik, hogy a haláluk előtt is látnak páran.

Brian megrázta a fejét és remegve kifújta a levegőt.

- És most mi lesz? Mit akarsz tőlem?

- A segítségedet kérném. Hosszú ideje vagyok már rab, Brian. Olyan hosszú ideje, hogy te el sem tudod képzelni! De talán megértheted, hisz te is valamennyire rab vagy. A Kiválasztottság rabja, ami meghatározta az egész életed.

- Nem állok az Alapítók oldalára!

Xillean elmosolyodott.

- Nem is kértem. Őszintén megvallva, engem is kiráz a hideg tőlük. Életre kelt karok és lábak, semmi egyebek. Érzéketlenek.

- Azt kérem, hogy segíts nekem. Persze a legokosabb, ha felhasználod hozzá az Alapítókat, de utána - kacsintott - Bármi megeshet, nem igaz?

Megigazította az öltönyét.

- Cserébe megváltást ajánlok és bosszút! - szemével érdeklődve fürkészte a férfit - És ismerlek Brian. Mindent tudok rólad, ismerem az álmaidat, a gondolataidat, mindent! Tudom, hogy ennél a kettőnél semmi egyébre nem vágysz jobban az egész világon! - szünetet tartott - Vagy talán valamire mégis…

Brian felkapta a fejét, most vágyakozva nézett John Parsons alakjára, Xilleanra. Az újra megvillantotta bíztató, apai mosolyát.

- Én visszahozhatom őket, fiam!

Brian alig bírta leplezni a vágyakozását. Szemei előtt megjelent az apjának és anyjának szelleme.

- És ha nem segítek?

Parsons mosolya lelohadt. Brian először látta ilyen fenyegetően öreg mentorát. Látta már félelmetesnek, mikor megölte Charlest, de fenyegetőnek még soha.

- Mindenképp kiszabadulok, Brian. Te döntheted el, hogy mit csinálok utána. Megajándékozlak, vagy… - szemei vészjóslóan megvillantak, habár hangja ugyanolyan halk és nyájas maradt - Vagy elpusztítok mindent, ami valaha fontos volt számodra!

A csillagképek nesztelenül köröztek körülöttük. A fényesség még jobban alábbhagyott. Brian megsemmisülten lebegett. Mit tegyen? Feladjon mindent, amiért ezelőtt küzdött? Valóban feladná? Hisz ő nem akart soha valamiféle „Ellenállás” vezére lenni. Azt akarta, hogy minden visszatérjen a normális kerékvágásba. Viszont akarta látni a szüleit, a barátait. Csupán vissza akarta kapni a régi életét. És most, ezen az abszurd helyen, az Alapítók börtönében jutott a legközelebb ennek a megvalósításához. Parsons felé nyújtotta a kezét.

- Nos, fiam, mi legyen? - És Brian döntött.