A skorpió marása 3

Sean Rutherford kifejezéstelen arccal állt a dombtetőn. Magában azért elégedett volt. Végül minden úgy történt, ahogy ők akarták. Persze voltak áldozatok, de hát nem csinálhatsz omlettet anélkül, hogy néhány tojást fel ne törnél. Természetesen szerencse is kellett a győzelemhez. Bár a szerencse a győztesekhez kiváltsága.

Most nem lettek volna itt, ha Godfrey nem tudta volna a másik bázis helyét, ahonnan már könnyű volt kikövetkeztetni ezét. Nem lettek volna itt, ha Godfrey nem unta volna meg az Átokhozó stílusát és nem jött volna könyörögve Rutherfordékhoz, hogy tegyenek valamit a nagyképű kis ficsúr ellen.

A Védelmi Osztag katonái végigsöpörtek a városon. A házak beomlottak, a civilek sikoltozva menekültek, már amelyiket nem érték el a golyók és a varázslatok. Az Ellenállás azonban sikeresen felállt ellenük. Fedezékről fedezékre rohantak és visszatüzeltek rájuk. Nem számított. Rutherford egy pillanat alatt mögöttük termett és egy nyalábbal kettévágta az ellenállók első sorát. Hirtelen azonban egy lökést érzett az oldalán, mire nekirepült az egyik omladozó háznak. Lassan feltápászkodott és lesöpörte poros zubbonyát. Az Átokhozó állt előtte.

Kevin Moore még időben lehúzta a fejét, pont mielőtt az egyik sorozat elkapta volna. Roman mellette épp újratöltött, Marrick viszont felállt és egy védővarázslatot húzott maguk köré. A hatalmas füsttől szinte alig láttak valamit, hallani pedig a helyiek és a civilek sikolyaitól nem tudtak. Az osztagosok lassan körbeérték őket.

- Ki kell mentenünk innen a civileket! - ordította Moore és a szállító járművek felé nézett.

Hirtelen kivágódott mellettük a főhadiszállás ajtaja és Ripették törtek ki belőle néhány újonc kíséretében.

- Moore! - a parancsnok még magához képest is idegesnek látszott - Takarodjanak a szélekre! Nem engedhetjük, hogy bekerítsenek minket!

- Menekítsék a többieket, mi fedezzük magukat! - kiáltott Wallace is, aki korához képest egész energikusan mozgott. Gyorsan az egyik fedezék mögött termett, és egy gránátot dobott a közeledő osztagosok felé. Mooréknak nem kellett kétszer mondani. Elindultak a szállások felé a fullasztó fekete füstön keresztül.

Ripett ledőlt Wallace mellé. Az öreg homlokáról ömlött a veríték, ősz haja összevissza állt. Az újoncok közül a legtöbb elesett, csak néhányan térdeltek a két veterán körül.

- Ez Godfrey műve! - nézett Ripettre az öreg. Az bólint. Szája egy vékony vonallá változott, szeme gyilkosan villogott.

- Na, jól van gyerekek! - intett a többieknek - Itt az idő, hogy megmutassuk milyen fából faragtak minket!

- Moore kapitányék biztosítják a civilek kijutását, nekünk pedig azt kell biztosítanunk, hogy erre képesek legyenek. Érthető? - szétnézett a fiatalok arcán. Mindenhol tinédzserek, arcukon a rettegés jelei, mégis eltökéltek.

- A szeretteitek a tét! - kiáltja Wallace majd kilő a fal mögül. Ripett kiköp és két sorozatot ad le az osztagosokra, akik véres zsákként dőlnek el a mocskos földön.

- Azt elmondhatom, hogy mi ezt rohadtul nem fogjuk túlélni srácok! De segíthetünk másoknak, hogy nekik sikerüljön!

Szemei őrülten forognak, remegve nevet a fiatal katonák felé.

- Kik vagytok? - ordít az arcukba. Azok szinte egy emberként kiáltanak vissza.

- Az Ellenállás katonái! - Ripett röhög, rákacsint öreg bajtársára, aki szintúgy mosolyog. Mint a régi szép időkben. Megigazítja fekete zubbonyát és üvölt, mint egy tábornok a régi időkből. A lovasság felsorakozott mögötte.

- Akkor fújjátok meg azt a kurva kürtöt!

A fegyverek kattognak, a kis csapat pedig ordítva, sírva, nevetve rohan ki a halál fekete füstjébe.

Marrickot egy robbanás döntötte le a lábáról. Maga mögé néz, de már csak a vérpermetet látja és a feltörő feketeséget. Egy kar ragadja meg hátulról és felrántja a földről. Roman az, aki közben másik kezével egy sorozatot ad le a rájuk támadó ellenségre. A volt rakodómunkás valóban erőteljes volt, nem csak úgy nézett ki, meg sem kottyant neki felkapni a professzort.

- Vigyázz! - kiálltja Marrick és egy kék villámot idéz az előbukkanó mágusra. Az még időben kivédte a professzor támadását és egy tűzgolyóval válaszolt. Azonban a varázslat célt tévesztett, a mágus pedig szétroncsolódott arccal dőlt el. Marrick maga mögé nézett és Jacquest vette észre. Mellette Wendy állt egy géppuskával a kezében, a mögötte guggoló Meredyt védte.

- Hol van Brian? - kiálltja a lány, mire Marrick megvonja a vállát.

- Rutherforddal harcol! - szólal meg mellettük Moore, aki közben felzárkózott hozzájuk.

- Mi? - sikolt Meredy, azonban a kapitánynak nem volt ideje válaszolni, újabb roham érkezett. A háttérben elindult az egyik szállító.

- Jacques! Vidd Wendyt, Meredyt és azokat a civileket, akiket még találsz a szállítók felé!

- Mi lesz veletek? - a szőke hajú taxisofőr nem mozdul.

- Ne törődj velünk, őket mentsd! - hosszú másodpercek telnek el, Jacques Moore szemébe néz, majd a szívéhez emeli a kezét és szalutál. A következő pillanatban már a szállítók felé szaladt néhány lakossal.

- Mi lesz, ha elfogynak a szállítók? - kérdezte Roman és újra leguggolt.

- A megmaradt mágusok képesek bizonyos távolságra teleportálni néhány embert. Nem messze, párszáz méterre, de ahhoz elég, hogy talán el tudjanak menekülni - válaszolt Marrick.

A háttérben újabb robbanás rázta meg a hegységet. A füstfelhő mögött vörös és kék sugárnyalábok cikáztak, néha találkoztak, néha eltávolodtak egymástól. A fehér zubbonyos osztagosok lassan megtöltötték a kisváros utcáit. A mágusok megpróbálták leszedni az elinduló szállítókat, azonban azokat Brian erős mágiája őrizte, így meg sem karcolódtak.

Az utakat a helyiek és az Ellenállás tagjainak a holttestei borították, az ellenség pedig egyre közelebb ért a kis csapathoz.