A skorpió marása 4

Roman Boehner ledobta maga mellé a géppuskát. A cső még izzott egy kicsit, azonban a tár már üres volt. Felnézett az égre és beleszagolt a levegőbe. Bűzlött az egész város. Az égett szag keveredett a füstölgő hullák szagával, a levegőben vérpermet kavargott.

- Kifogytam! - kiáltott, mire Moore a kezébe nyomott egy pisztolyt.

- Én sem vagyok már a toppon! - mormolta kimerülten Potter, akiből igencsak kivett a mágia. Hirtelen mintha tíz kilót fogyott volna, szeme beesett volt, bőre sápadt. Erőltetett mosolyt villantott a két férfi felé. Mellettük az utolsó ellenálló katonák is elestek, az osztagosok körbeérték őket.

A három barát egymás hátának vetette magát. Moore kiélesítette a géppuskáját, míg Marrick védőfalat húzott köréjük. A lövések erőteljesen pattogtak a láthatatlan burkon, a fekete mágus pedig remegve állta őket, miközben a két katona tüzelt. Ennek dacára az osztagosok mintha nem fogytak volna.

Hirtelen a lövések abbamaradtak, mire Marrick is összeesett. Moore meglepődve nézett körül. A Védelmi Osztag tagjai leengedték a fegyvereiket.

- Hősiesen küzdöttetek! - szólalt meg egy élettelen hang a háttérből. Mindannyian odakapták a fejüket. Edward Gibbard állt előttük, az Alapító, aki fővároson kívüli milíciákkal foglalkozott. Gibbard valaha neves rojalista politikus volt, aki többször is felszólalt a fel-feltörő demokratákkal szemben. Testesebb politikus volt, a hófehér zubbony kicsit feszült is rajta, ezzel önkéntelenül is nevetséges megjelenést kölcsönözve neki. Oldalt elválasztott barna haján már megjelentek az ősz hajszálak, habár nem volt olyan öreg, talán a negyvenes évei elején járhatott. Úgy tűnt az Alapítóvá válás nem tett jót a megjelenésének, szemei beesettek voltak, arca ráncos. Tekintete most lilás színben ragyogott.

- Fölösleges a további vérontás. Nem ez a célunk. Nagy harcosok vagytok és pont ezért használhatóak lennétek az Új Világban!

Moore maga elé köpött.

- Kérlek titeket! Tegyétek le a fegyvereiteket!

- Rohadj meg! - kiáltott Roman és megcélozta az Alapító fejét. A golyó azonban nem jutott el a célig, félúton porrá lett. Edward Gibbard sóhajtott.

- Hát legyen!  - felemelte a kezét és az utolsó csapásra készült. Egy aranyszínű villanás azonban az egyik hegycsúcsnak röpítette. A csapat előtt Brian állt.

- Menjetek! - mutatott az egyik üresen maradt légautóra miközben a körülötte lebegő aranyszínű gömbök lemészárolták az osztagosok nagy részét. Mooréknak nem is kellett több, rohanni kezdtek. Éppen akkor, mikor Briant egy lökéshullám terítette a földre. A levegőben Rutherford lebegett.

Marrick gyorsan egy gyenge falat húzott Brian köré, ami épp elég volt arra, hogy az Alapító következő támadását kikerülhesse. Rutherford összehúzta a szemöldökét és egy tűzgolyót küldött a csapat után.

A varázslat menekülés közben érte őket. Moore és Roman elterült a földön, miközben Marrick megpróbálta elterelni a tűzgolyó útját, azonban az izzó gömb áttörte a védőfalát és berobbant.

Moore eszét vesztve ordított és a súlyosan megégett barátjára nézett, aki meglepődött arccal esett térdre. Lövéseket hallottak a távolból, mire a professzor mellkasa átszakadt. Ekkora már Roman is talpon volt, mind a ketten vérben forgó őrült szemekkel tüzeltek a közeledő ellenség felé.

Az osztagosok végtagok nélkül sikítva hullottak el előttük. Belek és vér terítette be a parkoló aszfaltját.

- Moore! - kiáltott Roman miután teljesen kifogyott, azonban a kapitány nem figyelt, eszét vesztve tüzelt még akkor is, mikor már csak az üres géppuska kattogását lehetett hallani - MOORE!

Megfogta a kapitány vállát és maga felé rántotta.

- Vége! Meghalt! Menjünk vagy mi is itt veszünk!

- Nem érdekel! - sírta Moore, a könnyek összefolytak a kosszal az arcán.

- Ha meghalunk, akkor nem bosszulhatjuk meg! - józanította ki a volt rakodómunkás. Ez megtette a hatását. A kapitány még egy utolsó tekintetett vetett barátjára, majd bólintott. Az osztagosok következő adagja már közel járt.

Marrick Potter hallotta saját hörgő, sípoló lélegzését. Tüdeje valószínűleg átszakadt, ahogy néhány bordája is. Testének bal fele szénné égett. Nagy nehezen a hátára fordult és a vérgőzös égre nézett. Hűs szellő borzolta. Szeme sarkából látta, ahogy Moorék beülnek a járműbe, ami aztán felemelkedik, majd eltűnik az égbolton. Boldog volt. Ők túlélték. Hirtelen lépéseket hallott, mire kissé oldalra fordult. Meglepetésére ismerős arcot látott. John Parsons állt előtte.

„Már meg is haltam?” gondolta. Azonban valami nem stimmelt. Volt barátja érdeklődve figyelte haláltusáját. Próbált megszólalni, azonban ehhez már bőven nem volt elég energiája. Szemében könnyek jelentek meg. Mondani akart valamit. Bocsánatot akart kérni, amiért hagyta meghalni és el akarta mondani, hogy mennyire sajnálja.

- Nemsokára elmondhatod - szólalt meg helyette Parsons. Marrick megnyugodott, lassan elhagyták az érzékei, fényesség vette körül. Marrick Potter a barátjához távozott.