Nincs árnyék fény nélkül

Hatodik fejezet

                Nincs árnyék fény nélkül

A sivatagot hamar felváltották a hegyek. A hágók szinte járhatatlanok lettek volna, ha egy egyszerű, mágia nélküli ember próbált volna meg átjutni rajtuk. Kratanék így is lassan haladtak azonban, hisz gyalogolniuk kellett, a rúna csak apró jeleket fogott, így a végcélt soha nem tudta megmutatni. A köréjük húzott fal miatt nem fáztak, ettől függetlenül az utazás maga is kimerítő volt. Főleg, hogy Nicole nem volt hozzászokva a túrázáshoz, világéletében városi nő volt, szinte soha nem hagyta el Merlinnaest. Kratan próbált segíteni rajta azzal, hogy különböző energiát adó rúnákat varázsolt rá, ám ezeket sem lehetett mindig használni, főleg mikor már több napja meneteltek folyamatosan.

Lassan aztán a terep egyre könnyebbé vált és nemsokára megpillantották az északi tengert, a Cassiopeiát.

A Cassiopeia volt a legnagyobb kiterjedésű tenger, mely keleten a nagy óceánba, a Cronosba folytatódott. Az egész északi területet az Olympus után a Stark régió fedte le, mely a bolygó leghidegebb pontját is magába foglalta. A helyiek halászatból próbáltak megélni akkor, mikor épp a kikötők nem fagytak be.

Kratan körbenézett és egy kisebb barlangot vett észre az ereszkedőn. Talán csak egy szél vájta mélyedés volt, azonban ha a védelmi rúnákat ki is cselezik, ott talán nem találják meg őket, ha bárki is a nyomukban van.

- Ott megpihenhetünk! - mutatott a barlang felé, mire Nicole megrázta a fejét.

- Menjünk tovább, bírom!

- Szükségünk van természetes alvásra és élelemre, a mágia egy idő után leépíti a testet - mondta Kratan. Nicole még hosszasan nézte, aztán bólintott. Nem akart vitatkozni a mágussal. Így aztán szépen lassan leereszkedtek a barlangig, ahol Kratan gyorsan fel is állította a védelmi rúnákat, majd egy gyors teleportálás után egy vaddal jelent meg a vállán.

- Bárhova teleportálhatsz az egész világon, erre egy szőrös állatot hozol vacsorának - dörmögött Nicole miközben Kratan megnyúzta a zsákmányt.

- Feltűnő lenne, ha egyszer csak megjelennék valakinek a konyhájában. Azután pedig könnyen lenyomozhatnak. Ha nem kéred, akkor megeszem a részed! - mosolygott gúnyosan, Nicole azonban sóhajtva elfogadta az átadott sültet.

Tűzre nem volt szükségük, a mágia gondoskodott a kellemes szobahőmérsékletről, egy fénygömb pedig világításként szolgált.

- Hogyan akarod meggyőzni az Ellenállást arról, hogy bízzanak benned? - kérdezte Nicole miközben nagy nehezen sikerült leharapnia az újabb húscafatot a csontról. Kratan megvonta a vállát.

- Rá kell jönniük, hogy én vagyok az egyetlen esélyük. Az ellenségünk közös. Na meg téged is meggyőztelek valahogy! - tette hozzá mosollyal az arcán. Nicole szúrósan nézett vissza rá.

- Még nem győztél meg! Beszéltél nekem a kételyeidről, arról, hogy miért tartod jónak az Alapítók ötletét, de ettől függetlenül, ha nem lettünk volna konkrétan, majdnem hogy összezárva a fővárosban, akkor nem alakult volna így. Ha nem zártak volna Merlinnaesbe, akkor már én is az Ellenállásban harcoltam volna ellened!

- Megvezettek! - védekezett Kratan, mire a nő felhorkant.

- Na és? Elmondtak neked szép történeteket a jövőről, te pedig egyből ugrottál a markukba! Senki nem kötelezett arra, hogy a tervükért öljél, ne felejtsd el Kratan!

A férfi emlékezett Susannahra és Malcolmra, ahogyan összebújva várták előtte a közelgő halált. Emlékezett John Lockera, Edmund Burkera és Jeremy Benthamra, valamint Alexandra Rousseaura, aki elárulta a barátait érte és egy szebb jövő reményében. Valóban szebb jövőt ígértek az Alapítók? Emlékezett arra is, ahogy Merlin elmondta neki, hogy ő ölte meg a családját, a katonai kiképzésre, a halálra, amivel életében szembesült. Mikor Merlin megosztotta vele az Alapítók tervét, akkor olyan….

- … Helyesnek tűnt - motyogta maga elé - A szüleim igazságtalan halála és a katonaság, a világban tapasztalt korrupció után… helyesnek és igazságosnak tűnt. Ha nincsenek érzelmek, akkor nincsen gyűlölet, nincsen felesleges halál.

- Te magad idéztél elő felesleges halált! - vágott közbe idegesen Nicole - Összeálltál azzal, aki megölte a szüleidet!

- Tudom! - harsant fel Kratan mély, öblös hangja szigorúan, mire a nő elhallgatott. Az Átokhozó szemei szinte izzottak, azonban a harag tárgya nem Nicole volt.

- Azt hittem a megbocsátás tényleg erény. A cél szentesíti az eszközt. Merlin elmagyarázta, hogy miért kellett mindennek megtörténnie én pedig elfogadtam. Nem szerettem érte, sőt! De valahol el kellett kezdeni a megbocsátást, ahhoz hogy elhozhassam az örök békét.

- Talán naiv voltam, de azt hittem, hogy most végre egy életnyi sötétség után végre kiléphetek a fényre. Én leszek Kratan Ky’retky, az Aranygyermek, az aki elhozza az örök, tökéletes világot!

- De ez nem volt igaz soha - mondta Nicole miközben közelebb merészkedett a férfihez és a szemébe nézett. Ében színű, metsző tekintet fogadta.

- Érzelmek nélkül nem lett volna céljuk az embereknek. Élettelen bábuként rángattak volna kedvükre az Alapítók. Ez talán tökéletes?

- Igen - jelentette ki őszintén Kratan - A tökéletes semleges jelző, te abból a szempontból nézed, hogy számodra jó-e vagy rossz. De a szó lehető legtisztább értelmében ez a tökéletes.

- Akkor nem akarom a tökéletest - szólt közbe Nicole - És épeszű ember nem is akarhatja.

Kratan szótlanul ült előtte. Szemei a nő tekintetét fürkészték.

- És most? Mi változott Kratan?

- Hogy érted?

- Elárultak, megaláztak, megölték a családod. De változott valami?

- Nem értem - az ében szemek összeszűkültek.

- Ettől függetlenül minden, amit tettél, az valós. Embereket öltél, kíméletlenül. Elárultad a barátaidat. Hathatósan közreműködtél abban, hogy elkapják és kivégezzék őket, sőt az egyiket el is sikerült kapnod.

Szünetet tartott. A némaság súlya szinte agyonnyomta az Átokhozót. A nő hideg tekintete a szívébe hatolt.

- Azt akarom tudni Kratan, hogy változott valami? Hiszel még a tökéletes világ meséjében, attól függetlenül, hogy az Alapítók elárultak? Mit csinálsz, ha esetleg eljutsz Ő elé és arra kerül a sor, hogy döntened kell: kiszabadítod, vagy örökké bebörtönzöd?

- Nem tudom - suttogta elhaló hangon a férfi. Nicole sóhajtott.

- Na, látod, amíg ezt nem tudod, addig nem tudok benned teljes mértékben bízni, és az Ellenállás megmaradt tagjai sem fognak. Mert, bár akkor számodra talán nem egyértelmű Kratan, az emberiség szereti az érzelmeit. Szeretünk rendelkezni a sorsunk felett. Amíg nem tisztázod magadban ezt, addig nem lehetsz se a fény, se a sötétség.. csak egy bosszúálló leszel, semmi több.

- Szóval jobb, ha előbb-utóbb döntesz. Te is tudod, hogy ez már többről szól, minthogy megállítsuk az Alapítókat! Kiválasztott vagy és feladatod van! - azzal megfordult és lefeküdt, magára hagyva ezzel Kratant a gondolataival.

A Kiválasztottak 5

A sivatag vakító fehérséggel izzott. Hatalmas, megmunkálatlan üvegformációk hevertek mindenütt, némelyik egy ház méretével is vetekedett. A hegyek a távolban törött, groteszk tüskékként merevedtek. Hesperid városa állt valaha itt, valamint hatalmas, hóval borított ormok. Évezredek történelme tűnt el egy villanás alatt. Az inkvizíció azokon a hágókon keresztül üldözte az eretnekeket még néhány száz évvel ezelőtt, ahol most nem állt más csak néhány homokdűne.

- Mit keresünk itt? - kérdezte Nicole. Fáradt volt, arca felpuffadt egy kissé a melegtől, szemeit ráncok szegélyezték. Szinte alig bírta tartani magát. Az utóbbi pár óra eseménye megterhelte. Rutherford halála után sikeresen eljutottak az imafülkék kulcsához, Kratan a volt Grimoire Magi-gépészeti Egyetem egyik laborjában rejtette el. Ironikusan pont abban, amelyikben anno Vysan Humag megszerkesztette a fülkék ötletét. Azóta pedig menekültek. Először egy, Merlinnaestől nem messze fekvő kis faluban próbáltak elbújni, azonban a Védelmi Osztag rájuk bukkant. A folyamatos téridő-ugrás pedig kikészítettre Nicolet. Nem szokott hozzá sem a folytonos meneküléshez, sem pedig annak, hogy állandóan ki legyen téve a mágiának.

Kratan hátratűrte hosszú haját. Hófehér, ezüstös rúnákkal szegélyezett köpenye lobogott a forró szélben. Körülöttük fürkész és biztonsági rúnák lebegtek. Az elsők az élet jeleit kutatták, az utóbbiak pedig őket rejtették el a kíváncsi szemek elől. Nicole összeroskadt, mire a férfi megfordult és átölelve felhúzta a homokból.

- Szedd össze magad! - jelentette ki szenvtelenül.

- Mit…keresünk itt? - kérdezte újra Nicole, szinte fulladozva a melegtől. Kratan újfent a távoli hegyek felé fordult.

- Itt ütöttünk rajta az Ellenálláson. Innen menekültek el.

- És? - kérdezte Nicole. Idegesítette a férfi szótlansága. Ő miatta került ebbe a helyzetbe, és még arra sem méltatta, hogy elárulja a terveit.

- Megpróbáljuk követni a nyomukat - szólalt meg végül a valaha volt Aranygyermek. Kratan továbbra sem volt képes felfogni teljesen, hogy mi is történt. Az bizonyos volt, hogy az Alapítók többé nem tekintettek rá szövetségesként, sőt ellenségként bántak vele. De nem tudta, hogy mi történt. Abban sem volt biztos, hogy Brian él-e, vagy nem. Bár logikusnak tűnt, hogy az Alapítók először vele végeztek.

Dühös volt. Nem is az Alapítókra főleg, hanem inkább saját magára. Arra, hogy ilyen egyszerűen bedőlt a kiválasztottósdinak. Arra, hogy ennyire könnyedén megvezették, hogy bábként rángatták.

- Minek akarjuk követni őket? - kérdezte Nicole miközben megtörölte a homlokát.

Kratan pontosan maga sem tudta. Valamit muszáj volt tennie. Nem hiába maradt életben, még dolga volt. El kellett pusztítania az Alapítókat, meg kellett bosszulnia Briant. Átokhozóvá kell válnia. Azzá, ami annak idején a barátja volt. Átkot kell hoznia az Alapítók birodalmára. Fel kell szabadítania az emberiséget és a világot. Ehhez pedig szüksége volt segítségre.

- Az Ellenállás segíthet nekünk.

- Miben? Vesztettünk Kratan! - tört ki Nicole. Izzó szemekkel nézett az Átokhozóra - Mit akarunk csinálni? Ketten vagyunk! Még ha valahogy meg is találjuk az Ellenállást, és valami okból kifolyólag meg tudjuk győzni őket, hogy ne húzzanak karóba egyből, ahogy meglátnak minket, akkor is mit tehetnénk? Az Ellenállás megsemmisült, te semmisítetted meg! Nincs esélyünk!

Kratan komoran bámult maga elé, majd maga sem tudta, hogy honnan, egyszerre meleg, könnyed érzés fogta el és elmosolyodott. Nicole meglepődött.

- De van esélyünk - jelentette ki az Átokhozó - Rutherford az esélyünk.

Ez megbolondult! - gondolta Nicole.

- Az Alapítók egyre inkább emberré válnak - magyarázta meg Kratan. Nicole dühösen széttárta a karját.

- Na és? Attól még többen vannak és erősebbek!

- De hibáznak! - vigyorodott el Kratan - Emlékezz vissza, hogy Rutherfordot hogyan győztük le. Ez egy évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna!

- Az, hogy egyre inkább hasonulnak hozzánk, azt jelenti, hogy abban is hasonlítani fognak, hogy hibát hibára halmoznak.

Nicole megingott, szinte elesett. A hőség megrészegítette, gyomra összeszorult, majdnem hányt. Épphogy elesett volna, mikor Kratan megfogta, magához rántotta és átölelte.

- Bízz bennem!

Hirtelen minden kitisztult, a hőség eltűnt. Nicole megtámasztotta a fejét a férfi vállán. Egyszerre megváltozott minden. Újra elöntötte a remény. Eltolta magától a férfit és mélyen a szemébe nézett.

- Sikerülhet?

Kratan elmosolyodott a nő által már ismert bizalmat árasztó mosollyal, amivel még Aranygyermekként is el tudta érni, hogy bízzon benne. Fura, megmagyarázhatatlan magabiztosságot árasztott, egyfajta nemesi tartást.

- Inkább meghalok próbálkozás közben, minthogy az Alapítók eszement világában éljek! - szünetet tartott - Sikerülni fog. Sikerülnie kell!

Nicole bólintott.

- És hol kezdjük?

Kratan a fölöttük lebegő vörös rúnára mutatott.

- Megpróbáljuk lenyomozni az Ellenállás tartózkodási helyét. Talán nem jutottak nagyon messzire - a rúna felvillant, majd elindult a hegyek felé. Kratan kinyújtotta kezét a nő felé. Nicole még utoljára visszanézett a mögöttük fénylő városokra a távolban. A múltja most már valóban véget ért.

Eltökélt arccal nézett vissza Kratan Ky’retkyre, majd megfogta a férfi kezét, hogy együtt induljanak tovább a sivatagon keresztül.

Harcosok jönnek a völgybe,
a vértelen ölbe;
Hát nézettek körbe
míg szép a vidék!