A sötétség birodalma 4

Mélyen Merlinnaes szíve alatt húzódott a vízen hajózó város motorja. Hosszú végelláthatatlan híd járta körbe az egész szerkezetet, melynek két oldalán a vörösen izzó pumpák és dugattyúk örökké zakatoltak. A kéményekből fullasztó kéngőz és por szállt fel, mely a látást is nehezítette. A motornál nem voltak dolgozók. Minden munkát a magi-mérnökök felállított lilán lebegő rúnái irányítottak.

Az emberi mértékkel nehezen felfogható méret lenyűgözte Burke-öt és Benthamot. A fölöttük köröző rúnavarázslatok enyhítették a forróságot, de mégis így is szinte elviselhetetlen volt. Burke az ujjával leírt pár kört miközben varázslatokat mormolt. Az elviselhetetlen zakatolás kicsit alábbhagyott, most már képesek voltak kommunikálni egymással, habár még mindig ordítaniuk kellett.

Bentham el sem tudta képzelni, hogy milyenek voltak azok az idők, mikor még dolgoztak itt lenn emberek. A történelmi feljegyzésekben sokszor említették, hogy több ezer munkás pusztult el ezeken a folyosókon. Néhánynak feladta a tüdeje, néhány a forróságtól esett össze holtan, de voltak olyanok is, akik egyszerűen kimerültségükben a rozoga korlátnak dőltek majd azon átesve az izzó acélpokolba zuhantak.

Bentham húzott szájjal nyugtázta, hogy a korlátokat azóta sem erősítették meg. A folyosó vasrácsa a lábuk alatt folyamatosan nyikorgott, habár nem esett szét.

- Miért is itt kell találkoznunk? - kérdezte Burke miközben lenézett a mélybe.

- Rousseau azt mondta ez az egyetlen hely, ahol nem bukkanhatnak ránk - mormolta Jeremy.

A lánynak valószínűleg igaza lehetett. A földi pokol ezen az igencsak kifejező helyén valószínűleg évtizedek óta nem járt más, csak az azt évente ellenőrző gépészek.

Ahogy haladtak előre a távolban mintha lassan kibontakozott volna egy sötét alak. Jeremy szíve összeszorult.

- Nyugalom! - szólalt meg intően Burke - Nem mondunk neki semmit először. Tudni szeretném, hogy ő hogyan élte túl.

Jeremy idegesen bólintott. Haragudott a barátjára, amiért feltételezte Rousseauról, hogy áruló lenne, de el kellett ismernie, hogy igaza van. Nem bízhattak senkiben.

Alexandra Rousseau karba tett kezekkel állt a folyosó egyik szélesebb kereszteződésének közepén. A felette lebegő lila rúnák és az oldalt zakatoló vöröses fehéren izzó szerkezet érdekesen, cseppet sem előnyösen világította meg az amúgy sem tökéletes arcát. A két férfi közeledtére melegen elmosolyodott.

- Épségben vagytok! Mindketten! - örvendezett és először Bentham, majd Burke karjaiba ugrott. Bentham alig leplezett örömmel üdvözölte, miközben Burke tartózkodó mosollyal fogadta.

- És te is - szólalt meg Edmund. A lány bólintott, nem vette észre barátja arckifejezését.

- Úgy örülök, hogy látlak titeket! - mosolya gyorsan lelohadt, mélyen Jeremy szemébe nézett - Szörnyű volt!

- Elhiszem - karolta át a tanár - Kik voltak?

- Hogy élted túl? - tért azonnal a tárgyra Burke. Bentham szúrós szemmel nézett rá. A lány lassan kibújt a férfi öleléséből és Burkere nézett.

- Nem tudom. Minden olyan gyorsan történt… Két bérgyilkos jelent meg, nem sokkal azután hogy megérkeztem. Jártasak voltak a mágiában, és fegyverük is volt - a földet bámulta - Locke vitézül harcolt, a kora és a jártassága ellenére… de… Eltalálták. Nekem el kellett mennem. Nem tudtam… visszaverni őket.

- Ne emészd magad - próbálta megnyugtatni Jeremy.

- Locke elmondta, hogy neked adta a kulcsot. Ez… segített a döntésemben - nyögte ki a lány.

- Elmondta? - kérdezte meglepődve Burke - Miért mondta volna el? Ha elkapnak megkínoznak és kiszedik belőled.

- Én sem tudom - felelte a nő - De elmondta, még mielőtt betörtek volna a támadók.

Pár másodpercnyi szünet állt be a beszélgetésbe.

- Itt a kulcs? - szólalt meg végül Rousseau.

- Tudod mire való? - kérdezte Burke.

- Ezzel lehet csak továbbnyitni az imafülkéket.

- Mi a terv? Mit csinálunk? Mihez kezdünk, most hogy Locke meghalt? - kérdezte Jeremy.

Rousseau megnyalta a szája szélét. Láthatóan ideges volt.

- Eljuttatjuk az Ellenálláshoz a kulcsot!

- És mégis hogyan? - kérdezte cinikusan Burke. A nő idegesen nézett rá.

- A bérgyilkosok úgy tudják, hogy halott vagyok. Én kijuthatok a városból, engem nem keresnek. Adjátok nekem a kulcsot, én elviszem az Ellenálláshoz, aztán visszajövünk értetek!

Burke elismerően bólintott.

- Nem rossz, egy nőtől - incselkedett - Mit gondolsz Jeremy?

A férfi mintha meg sem hallotta volna a kérdést, maga elé bámult. A háttérben a gépek ritmikusan tovább zakatoltak.

- Eljátszottad a saját halálodat? - kérdezte a nőtől miközben ő is megnyalta a szája szélét. Szinte teljesen kiszáradt.

- Így van - mondta a nő, majd megfogta Jeremy két kezét - Mi a baj?

- Mit mondott Locke a kulcsról? - a férfi mélyen a nő szemébe nézett. Annak a nőnek a szemébe, akibe mintha egész életében szerelmes lett volna, akit szinte mindig ismert volna. Rousseau meghökkent a kérdéstől.

- Továbbnyitja az imafülkéket. Ismered Lockeot, ezek után csak arról mesélt nagy büszkén, és hosszasan - elmosolyodott - hogy mekkora zseni, hogy megalkotta.

- Hogyan alkotta meg? - kérdezte Bentham miközben összeszorult a szíve. Rousseau elmosolyodott.

- Tabula rasa.

Jeremy megkönnyebbülten sóhajtott, majd a zsebébe nyúlt.

- Mondtam is neki, hogy egy ilyen fontos kulcsnak előnyösebb lett volna egy fehér márványtéglalapnál előkelőbb külsőt adni! - nevetett Rousseau, mire Bentham szeme elkerekedett és hátrébblépett miközben barátját is maga mögé utasította a kezével.

- Mi van? - kérdezte Burke. Rousseau arcáról lehervadt a mosoly. Tudta.

- Locke nem egy fehér téglalapot készített - suttogta Bentham, a zúgástól szinte alig hallhatóan. Burke arcán hideg verejték futott végig, ámulva Rousseaura nézett. A nő idegesen tördelte a kezét, miközben a háttérben egy hófehér köpenybe csavart figura jelent meg.

- Jeremy Bentham, Edmund Burke - szólalt meg mély hangján az idegen - Kérlek titeket, adjátok át a kulcsot!

Jeremy nem is nézett az alakra, szemével végig Rousseau arcát fürkészte. Szinte perzselték a szavak, amiket kiejtett a felcserepesedett szájával.

- Elárultál minket!

- Nem - rázta meg a fejét a nő - Segítek az ügyünknek! Az Aranygyermek megmutatta nekem! - mutatott a mögötte álló férfire.

- Ők megépítik azt a világot, amit elképzeltünk! Tulajdon, egyenlőtlenség és társadalmi feszültségek nélkül világot!

- Megölted Locke-ot! - fröcsögte undorodva a szavakat Edmund. A nő felnézett rá. „Nem értik!” - gondolta.

- Hát nem érted? Megvalósul az álmunk! A mostani állapot csupán egy átmeneti dolog! A végén a paradicsom vár ránk! - eszelősen széttárta a karjait és csillogó szemekkel nézett a két férfire. Jeremy szomorúan és megrendülten nézett vele farkasszemet.

- Szóval ez a te forradalmad? Nem számít hányan hullanak el, a végén teljesül a vágyad.

„Hogy lehet, hogy nem értik?”

- Locke az útjában állt a fejlődésnek! Ha láttátok volna azt, amit én, nem kételkednétek!

- Locke hitt egy jobb világban, egy olyan világban, ahol az emberek szeretik és megértik egymást, nem pedig megszűntetik a szeretet érzését! - ordította Edmund.

- Locke nem egy hívő volt, hanem egy vesztes! - vágott vissza Rousseau - A képzelgései csupán ábrándok voltak. Egy öregember ostoba ábrándjai! A mi oldalunkon az Istenek állnak! Velük együtt elérhetjük a tökéletességet!

- Elég! - zengett Jeremy mély hangja. Egy pillanatra mintha a zakatolás zaja is elhalt volna tőle, Rousseau megremegett félelmében.

- Locke világa egy álom, igen. De inkább élek egy világban, ahol álmodozhatunk akár a képtelenségről is, mint egy olyanban, amiben nem léteznek álmok!

- Ezek az álmok okoznak minden rosszat! - sírt fel a nő.

- Azt mondtam elég! - emelte fel újra a hangját Jeremy. Burke szájtátva figyelte. Még soha nem látta ilyen dühösnek a barátját.

- Szerettelek Alexandra! - a szemében könnyek jelentek meg. Felemelte a kezét, mire vörös sugár hagyta el a mutatóujját. A nőt felkészületlenül érte a varázslat, a vörös nyaláb átszakította a lényét. Nyögve esett össze az izzó katlan fölött.

- Ne! - kiáltotta az Aranygyermek, de késő volt. Edmund is nekirugaszkodott, varázslatra emelte a kezét, azonban a fehér köpenyes Kiválasztott gyorsabb volt. Edmund Burke félbevágott torzóval zuhant a padlóra. Vére sziszegve párolgott el az izzó acélon.

Jeremy Bentham szájtátva figyelte, ahogy barátja megszűnik létezni. Sírva ordított fel és az Aranygyermek felé fordult.

- Nem kell meghalnod Jeremy! - emelte fel nyugtatólag a kezét Kratan - Nem akartam, hogy így történjen. Nem akartam, hogy vérontás legyen a vége!

- De neked mindegy, nem igaz? Az Alapítóknak mindegy! Hisz nincsenek érzéseik! - sírta Jeremy miközben újra varázslatra emelte a kezét. A Kiválasztott azonban ismét csak fürgébbnek bizonyult.

Jeremy Bentham lenézett a véres ruhájára. Alig érzett valamit, inkább csak nyugodt volt. Furcsának találta. Térdre esett a Kiválasztott előtt, kezével a zsebébe nyúlt és kihúzta belőle a kulcsot majd eldobta. A vértől csöpögő gömb azonban szinte azonnal megállt a levegőben, majd az Aranygyermek kezében landolt.

Jeremy elmosolyodott. Hát vége. Ő megpróbálta. Talán nem volt hiába a helytállásuk. Arcán bágyadt, de megbékélt mosollyal dőlt el barátja mellé.

Kratan Ky’retky még hosszasan nézte őket, majd utoljára Benthamra szegezte a tekintetét.

- Nem mindegy - suttogta, majd a tér elgörbült és a valaha volt három barát most egyedül, holtan feküdt Merlinnaes izzó poklában.

A sötétség birodalma 3

A volt kápolna kifosztva állt magányosan Merlinnaes egyik eldugott utcájában. A hatalom még az újrafestéssel sem foglalkozott, egyszerűen lekenték néhány helyen fehér vakolattal. Groteszk, istentelen, magából kifordult hely volt. Talán az egész Birodalmon belül ez szimbolizálta a legjobban a jelenlegi helyzetet. A valaha csillogó mozaikok kitört szilánkjai korábbi fényüktől megfosztva hevertek a kőpadlón.

Értéktelen volt, ahogy lassan a világ is értéktelenné kezdett válni. A régi erények eltűntek, helyüket nyomasztó üresség vette át. Az emberek nem törődtek a másikkal, a volt érzések elhaltak, családok hidegültek el egymástól, a rettegés és a hideg kétkedés lett úrrá.

A festék émelyítően száraz és természetellenes szaga megállt a levegőben, átjárta az egész kolostort még most, hosszú hónapokkal a festés után is. Edmund Burke mindig is utálta ezt a szagot, a lakk gyomorforgató aromáját.

Megtörölte a homlokát és kicsit arrébb fésülte vörösen göndör haját. A tabletére nézett. Jeremy még mindig nem érkezett meg. Több mint két órája volt most már, hogy felhívta.  Edmund tudta, hogy valami szörnyű dolog történt, máskülönben nem itt, ezen az istentelen helyen találkoznának, hanem ahogy megbeszélték, Lockenál.

A kápolna ajtaja lassan, nyikorogva résnyire tárult. Jeremy fürkészvarázslata fényesen suhant be a résen.

- Csak én vagyok - morogta Burke. A varázslat eltűnt, az ajtóban egy koravén figura jelent meg.

- Edmund! - köszöntette barátját és átölelte. A műszaki alkalmazás tanár nem késlekedett:

- Mi történt?

Jeremy lehajtott a fejét és a földet bámulta. Nehezen tudta megformálni a szavakat.

- Locke meghalt - nyögte ki - Rousseau eltűnt.

Burke belerúgott az egyik kőpadba és mindkét kezével a fejéhez kapott. Hosszas percekig egyikük sem szólalt meg.

- A kulcs nálam van - suttogta Bentham, mire Burke felkapta a fejét - Az öreg nekem adta még jóval a halála előtt. Nem szabadott szólnom róla… egyikkőtöknek sem.

- Legalább ez jó hír.

Újra hallgattak. Kint egy vörös gudan szólalt fel hangosan csicseregve. A fejét forgatta, magokat keresett az úton, azonban nem igazán talált. A fák lassan elhaltak, senki nem törődött velük. A város új látványosságai immár a geometriai formák voltak, a betonból, márványból készült lebegő szerkezetek, az Alapítók dicsőségére állított emlékművek. A fák, az állatok többé senkit nem érdekeltek. Hogyan is érdekelték volna az embereket, mikor lassan már önmaguk sem szolgáltattak érdekességgel?

Hűvös szél járta át a várost pedig a tavasz közepén járt az idő. Már egy ideje ilyen volt az időjárás. Nem az-az igazi tavaszi hideg süvített el, hanem a még télen is ritkán megszokott igazi csontba hatoló hideg, ami nem is igazán fagyos volt, mint inkább hátborozgató és üres. Az a szellő, amit az ember akkor érzett, mikor valami rossz készülődött. Ez a világ jött most el. Örökké.

- Most mi legyen? - kérdezte Burke.

- Nem tudom. Nem őrizhetjük örökké a kulcsot.

- Eljuttathatnánk az Ellenállásnak - vetette fel a másik. Bentham sóhajtott. Úgy tűnt Burke nem először hozakodott fel ezzel az ötletével.

- Hogyan? Még a városból sem jutnánk ki! Aztán meg hol keresnénk őket?

- Akkor mit akarsz? - vágott vissza Burke.

Bentham leült az egyik pad szélére.

- Nem tudom… Feladni.

- Mi? - kiáltotta barátja.

- Ne mondd, hogy még soha nem gondolkodtál ezen! - nézett fel rá Bentham - Hisz kik vagyunk mi? Egyszerű tanárok Burke! Az ellenségeink pedig a világ teremtői!

- Locke hitt benne!

- Locke abban is hitt, hogy az ember alapvetően ártatlannak születik. De igaz ez? - fakadt ki - Ha a világ teremtői ők, az Alapítók gonoszak, akkor nem következik ebből szükségszerűen, hogy mi is esendőek és korrumpálhatóak vagyunk?

- Nézz ki az ablakon Burke! Hányan végzik az Alapítók által rájuk bízott feladatot? Hányan állnak a szolgálatukba? Hogyan tudnánk ez ellen a sötétség ellen küzdeni? Nézd meg ezt a kápolnát!

- Valaha ide jártam imádkozni azokhoz, akik most leigázzák az emberségünket - nyögte ki lassan a szavakat, miközben könnyek jelentek meg a szemében - Vidám, színes hely volt. Az elől ülő nénike minden nap cukorkákat osztogatott a gyerekeknek, én pedig jókat beszélgettem a mellettem ülő férfivel az időjárásról, a világról, bármiről. Hol vannak most ők, barátom?

Burke nem válaszolt.

- A nénit épp azok a gyerekek buktatták le illegális élvezeti cikkek tartásával, akiknek cukorkát osztott. Persze ők nem tudták mit tesznek, csak hasznosak akartak lenni. A férfi öngyilkos lett. Vett egy fegyvert és a szájába rakta, majd meghúzta a ravaszt.Még a nevét sem tudom. Soha nem volt szükségünk nevekre, csak kedveltük egymást és ez elég volt.

Jeremy őrjöngve feldöntötte az előtte heverő asztalt majd legörnyedt.

- Mindig voltak és lesznek ilyen pillanatok, barátom - suttogta Edmund - De a gonosz csak akkor győzhet, ha a jók tétlenek maradnak.

- Lehetőségünk van arra, hogy változtassunk, megvan hozzá az eszközünk - a kulcs! Ha mi nem ragadjuk meg az alkalmat, akkor ki fogja? Várjunk arra, hogy majd más tesz helyettünk? Hogy majd mások kockáztatják az életüket? Majd mások megmentik a világot?

- Nehéz. Locke sem állította soha, hogy könnyű. De választhatunk: választhatjuk azt, hogy feladjuk. Nem gyávaság, hisz igazad van: egyszerű emberek vagyunk csak, istenekkel szemben. Mégis én úgy érzem, hogy nem ezért születtünk erre a világra!

Jeremy lassan felállt.

- Meghalhatunk - nyelt egyet - Vagy még rosszabb: elfoghatnak minket, megkínoznak.

Edmund bólintott.

- Így van. De az én lelkiismeretemet jobban kínozná, ha nem tennék semmit. És ha jól ismerlek, barátom, akkor tudom, hogy a tiédet is.

Jeremy Rousseaura, majd Lockera gondolt. Ők mindig ott voltak számára, ők mutatták az irányt. Na meg persze Edmund. Most tehetnének valamit, ami számít.

- Igazad van. Sajnálom, hogy kételkedtem.

- Ne kérj elnézést ezért! - a vállára helyezte a kezét - Azért vagyunk, hogy összetartsunk!

Jeremy tablete halkan felcsörrent. A tanár megrezzent majd kihúzta a zsebéből a szerkezetet.

- Rousseau - suttogta a szavakat. Maga sem hitte el, amit lát. A lány a titkos csatornán hívta, amit még együtt dolgoztak ki. Jeremy lassan elhúzta az újját a képernyő előtt, mire felcsendült az a dallamos hang, amit úgy imádott.

A sötétség birodalma 2

Tabula rasa. Fehér lap. Születésünkkor ártatlanok vagyunk. Nem számít kik a szüleink; szentek, vagy gyilkosok, fehér lapként jövünk a világra, és ezt a lapot töltjük fel. A tetteink urai vagyunk, mi határozzuk el, hogy mikké válunk.

John Locke legalábbis ebben hitt. Szerinte nem volt előre elrendelve semmi. Jeremy kérdésére, hogy „akkor tehát a saját hibádból fekszel most itt holtan, a saját lakásod padlóján?” csak mosolyogna az öreg, és bólintana. A rossz együtt jár a jóval.

Jeremy lecsukta öreg tanítójának a szemeit és elmormolt egy imát a lelkéért. Nem az Alapítóknak, hanem a földöntúli jóságnak. Ők tudták. Tudták, hogy a Végrehajtó Bizottság nem más, mint az Alapítók. Hosszú idő volt mire rájöttek, de azután minden összeállt, a puccs, a Kiválasztottak, minden.

John Locke ismerte Vysant és ismerte a munkásságát az imafülkékkel kapcsolatban. Az ok, amiért őt nem keresték meg a bérgyilkosok: Vysan nagyon elővigyázatos ember volt. Tudta, hogy milyen területre tévedt, így meg akarta kímélni legjobb barátját attól, hogy esetleg a későbbiekben bántódás érje miatta. Ezért Locke nem dolgozott közvetlenül a mágussal.

Az imafülkék továbbnyithatóak a dimenziók felé, sőt azokon túlra - mondta neki Vysan, mire John elképedt arcot vágott. Soha nem hitt igazán az Alapítókban, vagy bármi vallásos hókuszpókuszban. Vysan azonban megmutatta neki. A programozás bonyolult volt, ám az semmit nem ért a kulcs nélkül. A kulcsot maga Vysan alkotta meg, anélkül az imafülkék használhatatlanok voltak.

„Kérem, ne!” suttogta utolsó szavait a mágus, azonban Grimoire nem kegyelmezett. A tér elfordult a hatalmas mágikus erő hatására, Vysan gerince kitekeredett és elhagyta az evilági létet. A kulcsról azonban gondoskodott. Halála előtt egy hónappal Lockenak adta. „Védd meg akár az életed árán is!” - mondta. John csak egy hónappal később értette meg.

A kulcs évekig nála volt. Nem bízott senkiben, csupán bennük, hármukban. Mindhárman vele tanítottak az egyetemen, és mindhármukat John tanította mikor még az egyetemre hallgatóként jártak. Az utóbbi éveket együtt vészelték át. Amolyan mini-ellenállás voltak. Alexandra Rousseau, Edmund Burke, John Locke és ő, Jeremy Bentham.

Az ellenállást soha nem terjesztették ki, nem toboroztak tagokat sem, köszönhetően John paranoid természetének. Csoda volt egyáltalán, hogy bennük hármukban megbízott. Edmund sokszor megpróbálta jobb belátásra bírni, ő mindig azt mondta, hogy „amikor a rossz emberek összeállnak, a jóknak társulniuk kell, különben egyenként elbuknak”. Burke volt a legharciasabb természetű közülük. Bár nem hitt az egyén szabadságában, úgy gondolta, hogy az elnyomás nem megoldás. Az ő cselekvésvágya gyorsan megbabonázta Alexandrát. A nő volt közülük a legnagyobb idealista. Jeremy szerette őt, habár ezt soha nem merte volna a szemébe mondani. Nem volt egy kifejezett szépség, kócos hosszú barna hajával és kicsit kövérkésebb arcával, de hát Jeremy sem volt modellalkat. Rousseau szabadságot akart adni az embereknek. Elvetette a régi Birodalmat a korrupt és despotikus uralkodóval, és elvetette a kollektivista fajtáját is, amit az Alapítók testesítettek meg. Emiatt sokszor összetűzésbe került Burke-al.

Jeremy általában csak mint megfigyelő vett részt ezekben a vitákban. Sokszor nem értett egyet a lánnyal, azonban nem akarta megutáltatni magát vele, így csöndben maradt. Hitt az emberi jóságban, abban, hogy a dolgok jól alakulhatnak. Hitt a szabad világban, habár nem olyan idealisztikusan, mint Alexandra. Azonban lassan rá kellett döbbennie, hogy talán még sincs igaza. Ha az ember alapvetően a szabadságra vágyik, és ha alapvetően jó, akkor hogyan áll fenn a rendszer? Hogyan állt fenn az Uralkodó rendszere? John csak mosolygott mikor megkérdezte erről. „Az emberek rá fognak jönni, hogy rossz szerződést kötöttek a hatalmasokkal. Ahogy eddig is mindig rájöttek. Legyen hited!” És Jeremy hitt.

Előző nap hívta fel őket. Nagy bejelentésre készült, bár nem mondta, hogy minek a kapcsán. Most délután kellett volna találkozniuk John lakásán. Rousseau szólt, hogy ő előbb jönne, hisz úgyis hamarabb végez a munkájával, nem akar otthon egyedül kuksolni. Ez volt a veszte?

Jeremy kicsit megingott mikor belegondolt abba, hogy élete szerelme most hullaként fekszik valahol, vagy esetleg még rosszabb: a Fekete Erődben kínozzák. Megemberelt magát majd utoljára körülnézett. A gyilkosok, ha egyáltalán többen voltak, egyértelműen a kulcsot keresték.

A mágus lassan a zsebébe nyúlt és megtapintotta a kulcs sima felületét. John nem is olyan rég ráhagyta annak az őrzését. Mintha tudta volna, hogy itt a vég számára. Jeremy beleborzongott mikor arra gondolt, hogy az öreg mennyi mindent sejtett előre. Vajon miért nem mondta meg neki akkor? Mindez elkerülhető lett volna.

Kihúzta a kezét a zsebéből és megnézte a kulcsot. A tenyerén egy hófehér gömb hevert. Jeremy elmosolyodott. Tabula rasa. Emlékezett arra, amit John mesélt. Vysan Uther Gæta szobránál döntötte el, hogy milyen alakot szán az imafülkék kulcsának. Azt mondta, hogy szinte megbabonázta az-az ősi erő, ami a szoborból áradt. A fekete és a fehér gömbök évezredek óta hevertek a mérleg két nyelvén háborítatlanul. Vysan fehér gömböt készített, ami szimbolikus volt. Azt jelentette, hogy bízik a jóságban. Nem érte meg azt amikor Merlin elpusztította Uther fehér gömbjét, hogy ezzel szimbolizálja a sötétség és az elnyomás teljes győzelmét. Legalábbis Merlin azt hitte, hogy teljes. Nem tudta, hogy létezik még egy fehér gömb, a remény apró szikrája.

Jeremy lassan visszacsúsztatta a zsebébe a kulcsot majd elővette a tabletét és feltárcsázta Edmundot. A szerkezet halkan kapcsolt és Jeremy meghallotta barátja érdes hangját.

- Edmund. Ne gyere Johnhoz. Találkozzunk a szokásos helyen, baj van - csak ennyit mondott, és mielőtt Burke visszakérdezhetett volna, letette a telefont. Sietnie kellett, a gyilkosok bármikor visszajöhettek.