Nincs árnyék fény nélkül

Hatodik fejezet

                Nincs árnyék fény nélkül

A sivatagot hamar felváltották a hegyek. A hágók szinte járhatatlanok lettek volna, ha egy egyszerű, mágia nélküli ember próbált volna meg átjutni rajtuk. Kratanék így is lassan haladtak azonban, hisz gyalogolniuk kellett, a rúna csak apró jeleket fogott, így a végcélt soha nem tudta megmutatni. A köréjük húzott fal miatt nem fáztak, ettől függetlenül az utazás maga is kimerítő volt. Főleg, hogy Nicole nem volt hozzászokva a túrázáshoz, világéletében városi nő volt, szinte soha nem hagyta el Merlinnaest. Kratan próbált segíteni rajta azzal, hogy különböző energiát adó rúnákat varázsolt rá, ám ezeket sem lehetett mindig használni, főleg mikor már több napja meneteltek folyamatosan.

Lassan aztán a terep egyre könnyebbé vált és nemsokára megpillantották az északi tengert, a Cassiopeiát.

A Cassiopeia volt a legnagyobb kiterjedésű tenger, mely keleten a nagy óceánba, a Cronosba folytatódott. Az egész északi területet az Olympus után a Stark régió fedte le, mely a bolygó leghidegebb pontját is magába foglalta. A helyiek halászatból próbáltak megélni akkor, mikor épp a kikötők nem fagytak be.

Kratan körbenézett és egy kisebb barlangot vett észre az ereszkedőn. Talán csak egy szél vájta mélyedés volt, azonban ha a védelmi rúnákat ki is cselezik, ott talán nem találják meg őket, ha bárki is a nyomukban van.

- Ott megpihenhetünk! - mutatott a barlang felé, mire Nicole megrázta a fejét.

- Menjünk tovább, bírom!

- Szükségünk van természetes alvásra és élelemre, a mágia egy idő után leépíti a testet - mondta Kratan. Nicole még hosszasan nézte, aztán bólintott. Nem akart vitatkozni a mágussal. Így aztán szépen lassan leereszkedtek a barlangig, ahol Kratan gyorsan fel is állította a védelmi rúnákat, majd egy gyors teleportálás után egy vaddal jelent meg a vállán.

- Bárhova teleportálhatsz az egész világon, erre egy szőrös állatot hozol vacsorának - dörmögött Nicole miközben Kratan megnyúzta a zsákmányt.

- Feltűnő lenne, ha egyszer csak megjelennék valakinek a konyhájában. Azután pedig könnyen lenyomozhatnak. Ha nem kéred, akkor megeszem a részed! - mosolygott gúnyosan, Nicole azonban sóhajtva elfogadta az átadott sültet.

Tűzre nem volt szükségük, a mágia gondoskodott a kellemes szobahőmérsékletről, egy fénygömb pedig világításként szolgált.

- Hogyan akarod meggyőzni az Ellenállást arról, hogy bízzanak benned? - kérdezte Nicole miközben nagy nehezen sikerült leharapnia az újabb húscafatot a csontról. Kratan megvonta a vállát.

- Rá kell jönniük, hogy én vagyok az egyetlen esélyük. Az ellenségünk közös. Na meg téged is meggyőztelek valahogy! - tette hozzá mosollyal az arcán. Nicole szúrósan nézett vissza rá.

- Még nem győztél meg! Beszéltél nekem a kételyeidről, arról, hogy miért tartod jónak az Alapítók ötletét, de ettől függetlenül, ha nem lettünk volna konkrétan, majdnem hogy összezárva a fővárosban, akkor nem alakult volna így. Ha nem zártak volna Merlinnaesbe, akkor már én is az Ellenállásban harcoltam volna ellened!

- Megvezettek! - védekezett Kratan, mire a nő felhorkant.

- Na és? Elmondtak neked szép történeteket a jövőről, te pedig egyből ugrottál a markukba! Senki nem kötelezett arra, hogy a tervükért öljél, ne felejtsd el Kratan!

A férfi emlékezett Susannahra és Malcolmra, ahogyan összebújva várták előtte a közelgő halált. Emlékezett John Lockera, Edmund Burkera és Jeremy Benthamra, valamint Alexandra Rousseaura, aki elárulta a barátait érte és egy szebb jövő reményében. Valóban szebb jövőt ígértek az Alapítók? Emlékezett arra is, ahogy Merlin elmondta neki, hogy ő ölte meg a családját, a katonai kiképzésre, a halálra, amivel életében szembesült. Mikor Merlin megosztotta vele az Alapítók tervét, akkor olyan….

- … Helyesnek tűnt - motyogta maga elé - A szüleim igazságtalan halála és a katonaság, a világban tapasztalt korrupció után… helyesnek és igazságosnak tűnt. Ha nincsenek érzelmek, akkor nincsen gyűlölet, nincsen felesleges halál.

- Te magad idéztél elő felesleges halált! - vágott közbe idegesen Nicole - Összeálltál azzal, aki megölte a szüleidet!

- Tudom! - harsant fel Kratan mély, öblös hangja szigorúan, mire a nő elhallgatott. Az Átokhozó szemei szinte izzottak, azonban a harag tárgya nem Nicole volt.

- Azt hittem a megbocsátás tényleg erény. A cél szentesíti az eszközt. Merlin elmagyarázta, hogy miért kellett mindennek megtörténnie én pedig elfogadtam. Nem szerettem érte, sőt! De valahol el kellett kezdeni a megbocsátást, ahhoz hogy elhozhassam az örök békét.

- Talán naiv voltam, de azt hittem, hogy most végre egy életnyi sötétség után végre kiléphetek a fényre. Én leszek Kratan Ky’retky, az Aranygyermek, az aki elhozza az örök, tökéletes világot!

- De ez nem volt igaz soha - mondta Nicole miközben közelebb merészkedett a férfihez és a szemébe nézett. Ében színű, metsző tekintet fogadta.

- Érzelmek nélkül nem lett volna céljuk az embereknek. Élettelen bábuként rángattak volna kedvükre az Alapítók. Ez talán tökéletes?

- Igen - jelentette ki őszintén Kratan - A tökéletes semleges jelző, te abból a szempontból nézed, hogy számodra jó-e vagy rossz. De a szó lehető legtisztább értelmében ez a tökéletes.

- Akkor nem akarom a tökéletest - szólt közbe Nicole - És épeszű ember nem is akarhatja.

Kratan szótlanul ült előtte. Szemei a nő tekintetét fürkészték.

- És most? Mi változott Kratan?

- Hogy érted?

- Elárultak, megaláztak, megölték a családod. De változott valami?

- Nem értem - az ében szemek összeszűkültek.

- Ettől függetlenül minden, amit tettél, az valós. Embereket öltél, kíméletlenül. Elárultad a barátaidat. Hathatósan közreműködtél abban, hogy elkapják és kivégezzék őket, sőt az egyiket el is sikerült kapnod.

Szünetet tartott. A némaság súlya szinte agyonnyomta az Átokhozót. A nő hideg tekintete a szívébe hatolt.

- Azt akarom tudni Kratan, hogy változott valami? Hiszel még a tökéletes világ meséjében, attól függetlenül, hogy az Alapítók elárultak? Mit csinálsz, ha esetleg eljutsz Ő elé és arra kerül a sor, hogy döntened kell: kiszabadítod, vagy örökké bebörtönzöd?

- Nem tudom - suttogta elhaló hangon a férfi. Nicole sóhajtott.

- Na, látod, amíg ezt nem tudod, addig nem tudok benned teljes mértékben bízni, és az Ellenállás megmaradt tagjai sem fognak. Mert, bár akkor számodra talán nem egyértelmű Kratan, az emberiség szereti az érzelmeit. Szeretünk rendelkezni a sorsunk felett. Amíg nem tisztázod magadban ezt, addig nem lehetsz se a fény, se a sötétség.. csak egy bosszúálló leszel, semmi több.

- Szóval jobb, ha előbb-utóbb döntesz. Te is tudod, hogy ez már többről szól, minthogy megállítsuk az Alapítókat! Kiválasztott vagy és feladatod van! - azzal megfordult és lefeküdt, magára hagyva ezzel Kratant a gondolataival.

A Kiválasztottak 5

A sivatag vakító fehérséggel izzott. Hatalmas, megmunkálatlan üvegformációk hevertek mindenütt, némelyik egy ház méretével is vetekedett. A hegyek a távolban törött, groteszk tüskékként merevedtek. Hesperid városa állt valaha itt, valamint hatalmas, hóval borított ormok. Évezredek történelme tűnt el egy villanás alatt. Az inkvizíció azokon a hágókon keresztül üldözte az eretnekeket még néhány száz évvel ezelőtt, ahol most nem állt más csak néhány homokdűne.

- Mit keresünk itt? - kérdezte Nicole. Fáradt volt, arca felpuffadt egy kissé a melegtől, szemeit ráncok szegélyezték. Szinte alig bírta tartani magát. Az utóbbi pár óra eseménye megterhelte. Rutherford halála után sikeresen eljutottak az imafülkék kulcsához, Kratan a volt Grimoire Magi-gépészeti Egyetem egyik laborjában rejtette el. Ironikusan pont abban, amelyikben anno Vysan Humag megszerkesztette a fülkék ötletét. Azóta pedig menekültek. Először egy, Merlinnaestől nem messze fekvő kis faluban próbáltak elbújni, azonban a Védelmi Osztag rájuk bukkant. A folyamatos téridő-ugrás pedig kikészítettre Nicolet. Nem szokott hozzá sem a folytonos meneküléshez, sem pedig annak, hogy állandóan ki legyen téve a mágiának.

Kratan hátratűrte hosszú haját. Hófehér, ezüstös rúnákkal szegélyezett köpenye lobogott a forró szélben. Körülöttük fürkész és biztonsági rúnák lebegtek. Az elsők az élet jeleit kutatták, az utóbbiak pedig őket rejtették el a kíváncsi szemek elől. Nicole összeroskadt, mire a férfi megfordult és átölelve felhúzta a homokból.

- Szedd össze magad! - jelentette ki szenvtelenül.

- Mit…keresünk itt? - kérdezte újra Nicole, szinte fulladozva a melegtől. Kratan újfent a távoli hegyek felé fordult.

- Itt ütöttünk rajta az Ellenálláson. Innen menekültek el.

- És? - kérdezte Nicole. Idegesítette a férfi szótlansága. Ő miatta került ebbe a helyzetbe, és még arra sem méltatta, hogy elárulja a terveit.

- Megpróbáljuk követni a nyomukat - szólalt meg végül a valaha volt Aranygyermek. Kratan továbbra sem volt képes felfogni teljesen, hogy mi is történt. Az bizonyos volt, hogy az Alapítók többé nem tekintettek rá szövetségesként, sőt ellenségként bántak vele. De nem tudta, hogy mi történt. Abban sem volt biztos, hogy Brian él-e, vagy nem. Bár logikusnak tűnt, hogy az Alapítók először vele végeztek.

Dühös volt. Nem is az Alapítókra főleg, hanem inkább saját magára. Arra, hogy ilyen egyszerűen bedőlt a kiválasztottósdinak. Arra, hogy ennyire könnyedén megvezették, hogy bábként rángatták.

- Minek akarjuk követni őket? - kérdezte Nicole miközben megtörölte a homlokát.

Kratan pontosan maga sem tudta. Valamit muszáj volt tennie. Nem hiába maradt életben, még dolga volt. El kellett pusztítania az Alapítókat, meg kellett bosszulnia Briant. Átokhozóvá kell válnia. Azzá, ami annak idején a barátja volt. Átkot kell hoznia az Alapítók birodalmára. Fel kell szabadítania az emberiséget és a világot. Ehhez pedig szüksége volt segítségre.

- Az Ellenállás segíthet nekünk.

- Miben? Vesztettünk Kratan! - tört ki Nicole. Izzó szemekkel nézett az Átokhozóra - Mit akarunk csinálni? Ketten vagyunk! Még ha valahogy meg is találjuk az Ellenállást, és valami okból kifolyólag meg tudjuk győzni őket, hogy ne húzzanak karóba egyből, ahogy meglátnak minket, akkor is mit tehetnénk? Az Ellenállás megsemmisült, te semmisítetted meg! Nincs esélyünk!

Kratan komoran bámult maga elé, majd maga sem tudta, hogy honnan, egyszerre meleg, könnyed érzés fogta el és elmosolyodott. Nicole meglepődött.

- De van esélyünk - jelentette ki az Átokhozó - Rutherford az esélyünk.

Ez megbolondult! - gondolta Nicole.

- Az Alapítók egyre inkább emberré válnak - magyarázta meg Kratan. Nicole dühösen széttárta a karját.

- Na és? Attól még többen vannak és erősebbek!

- De hibáznak! - vigyorodott el Kratan - Emlékezz vissza, hogy Rutherfordot hogyan győztük le. Ez egy évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna!

- Az, hogy egyre inkább hasonulnak hozzánk, azt jelenti, hogy abban is hasonlítani fognak, hogy hibát hibára halmoznak.

Nicole megingott, szinte elesett. A hőség megrészegítette, gyomra összeszorult, majdnem hányt. Épphogy elesett volna, mikor Kratan megfogta, magához rántotta és átölelte.

- Bízz bennem!

Hirtelen minden kitisztult, a hőség eltűnt. Nicole megtámasztotta a fejét a férfi vállán. Egyszerre megváltozott minden. Újra elöntötte a remény. Eltolta magától a férfit és mélyen a szemébe nézett.

- Sikerülhet?

Kratan elmosolyodott a nő által már ismert bizalmat árasztó mosollyal, amivel még Aranygyermekként is el tudta érni, hogy bízzon benne. Fura, megmagyarázhatatlan magabiztosságot árasztott, egyfajta nemesi tartást.

- Inkább meghalok próbálkozás közben, minthogy az Alapítók eszement világában éljek! - szünetet tartott - Sikerülni fog. Sikerülnie kell!

Nicole bólintott.

- És hol kezdjük?

Kratan a fölöttük lebegő vörös rúnára mutatott.

- Megpróbáljuk lenyomozni az Ellenállás tartózkodási helyét. Talán nem jutottak nagyon messzire - a rúna felvillant, majd elindult a hegyek felé. Kratan kinyújtotta kezét a nő felé. Nicole még utoljára visszanézett a mögöttük fénylő városokra a távolban. A múltja most már valóban véget ért.

Eltökélt arccal nézett vissza Kratan Ky’retkyre, majd megfogta a férfi kezét, hogy együtt induljanak tovább a sivatagon keresztül.

Harcosok jönnek a völgybe,
a vértelen ölbe;
Hát nézettek körbe
míg szép a vidék!

A Kiválasztottak 4

- Szép jó estét! - hajolt meg az Alapító Nicole előtt, majd szinte azonnal be is lépett a lakásba. Nicole némán, tátott szájjal fogadta.

- Sejtettem, hogy itt talállak, Kratan! - nyújtotta a kezét az Aranygyermek felé, azonban az csupán felállt a fotelből, nem lépett közelebb hozzá. Az Alapító megvonta a vállát.

- Nem akarok sokáig zavarni, csupán az Imafülkékhez kérem a kulcsot - kezdte nyájasan - Meg persze gratulálni jöttem! Bevégezted a küldetésed, és mondanom sem kell, csodálatos munkát végeztél Kratan!

Kratan Ky’retky Nicolera nézett, aki mintha egy picit remegett volna. Az ajtó még mindig tárva nyitva állt. A mennyezet nyomasztóan magasodott feléjük, a lámpa fényei elhalványultak, sötét iszonyat vette körbe a szobát. Sean Rutherford arca magabiztos, szinte már-már emberien ravasz és kegyetlen volt. Kratan észrevette a változásokat. Mert voltak változások. Az Alapítók minél többet töltöttek emberi formájukban a földön, egyre inkább kezdtek hasonlítani az emberiségre. Woziefen látszott a legkevésbé, bár ő is egyre többször mutatta ki az érzéseit. Rutherford viszont… Rutherford kapzsi és kegyetlen volt. Olyan tulajdonságokkal kezdett el rendelkezni, mint az emberiség legaljasabb tagjai.

- A munkám még nem végeztem el! - jelentette ki erőteljesen Kratan. Rutherford az Alapítóktól jól megszokott kifejezéstelen arc helyett összehúzta a szemöldökét és szemében tömény gyűlölet csillant.

- Mire gondolsz, Kratan? - szint köpte a szavakat, de közben furcsán izgatottnak és feldobottnak is tűnt. Az elektromos zaj újra felvonyított a háttérben, megtörve ezzel a monoton, fémes zakatolást.

- A jóslat szerint nekem kell elhozni Őt a világokba - egy apró gondolatfoszlányt küldött Nicolenak, hogy meneküljön, majd alig észrevehetően védekező pozícióba helyezkedett - Sajnálom, de nem áll módomban odaadni neked a kulcsot!

Rutherford elmosolyodott. Nem az Alapítók üres, jelentés nélküli mosolya volt ez, hanem egy szörnyeteg kegyelmet nem ismerő vigyora. Szeme lilásan fénylett.

- Bíztam benne, hogy ezt mondod! - lila lökéshullám csapott fel kettejük között, azonban Kratan résen volt, így a mágia csupán a ház tetőszerkezetét rombolta szét. A fagyos szél idegtépően áradt szét a sötétségben. Nicole még épp időben ugrott félre mielőtt az egyik acélgerenda eltalálhatta volna.

Újabb acélos sikoly, a fémdarabok eltalálták a közeli gyárat, az elektromos áttét kettétört, mire a villámok végigszántották az utcát és a szürke masszát. A tompa, lelketlen dobolás felerősödött, ahogy a haldokló gyár és kéménye tovább zakatolt.

- Rutherford, elég! - ordította Kratan miközben felemelkedett a tetőre. A végtelen feketeség, a csillagok nélküli ocsmány ég fullasztóan magasodott fölé - Én vagyok az Aranygyermek!

Rutherford nem válaszolt, csupán tovább vigyorgott. Hófehér zubbonya világított az éjszakában. Lilás színű villámok csaptak ki a lakásból Kratan felé. A férfi könnyedén hárította őket, azonban ezek csupán figyelemelterelésre voltak jók. Az igazi csapás mögüle érkezett, a gyár oldalsó rétege leszakadt és maga alá kényszerítette.

Kratan lassan feltápászkodott. Acéldrótok álltak ki az oldalából és elég erősen vérzett. Hirtelen fullasztó érzés fogta el, mire teste megmerevedett. Sean Rutherford állt előtte. Hófehér sziluettje betöltötte Kratan egész valóságát. Lilán világító szemeivel és földöntúli, természetellenesen széles vigyorával félelmetesen nézett szembe az Aranygyermekkel.

- Hol van a kulcs? - Kratan nem válaszolt. A szorítás erősebb lett, a fémdrótok fordultak egyet a testében.

- Én vagyok az, akiről a jóslat szól! - vicsorogta a férfi. Rutherford meglepetésére nevetni kezdett.

- Nem érdekel a jóslat! Hát nem érted? - szemei őrülten forogtak, undorító vigyora talán még szélesebb lett - Felébredtem Kratan!

- Az Alapítók csak szolgálnak! Folyton csak Ő, Ő és Ő! - az elektromos áttét újra felizzott, azonban a törés miatt egyből berobbant - De én nem! Többé nem!

- Megszerzem tőled a kulcsot és megnyitom a kaput, aztán pedig magamba olvasztom Őt!

Kratan kiköpött.

- Ez elég emberien hangzik! - Rutherford újra szorított rajta. Haja zilált volt, emberi teste mintha bomlásnak indult volna az elméjével együtt.

- Első dolgom lesz, hogy kiirtsam ezt a förmedvényt, amit emberiségnek hívnak! - sziszegte - Nem vagytok jók semmire, még arra se, hogy szolgáljatok! Utoljára kérdezem: hol van a kulcs?

Kratan megpróbált belenyúlni a körülötte keringő mágiába, azonban mindenhol a Rutherford által felhúzott falakba ütközött.

Jéghideg űr töltötte meg Merlinnaes városát. A gépek zúgása eltűnt, a hangok megszűntek. Csak a hideg maradt és semmi más.

- Hát jól van Kratan! Legyen, ahogy szeretnéd! - Rutherford arca újra ocsmány vigyorba fordult - Megkeresem a kis barátnődet és megnyúzom a szemed előtt! Ez majd talán megoldja a nyelvedet!

Kratan ordítani akart, azonban nem jött ki egy hang sem a száján, a fájdalom túlságosan erős volt. Erőtlenül nézte, ahogy az Alapító széttárja a karját és pár lépést tesz hátrafelé.

- Na, nézzük csak hol is van a kis csinoska!

Azonban megfordulni már nem maradt ideje. Egy vastag acélrúd szelte át a testét. Rutherford végignézett a vörösbe forduló zubbonyán, majd hátrafordult. Nicole Chambers állt előtte. A nő szemei szinte izzottak, és habár arca eltökéltséget sugárzott, de félelem is volt benne. Rutherford perzselő gyűlölettel nézett vissza rá. Az acélrúd lilásan megvillant és elolvadt.

- Azt hitted… Te ostoba kurva, tényleg azt hitted, hogy ezzel meg tudsz állítani? Egy Alapítót? Az Alapítót? A világ új urát? - lassan a nő fölé magasodott. Nicole nyelt egyet és az Alapító mögé nézett, majd eltökélten válaszolt.

- Nem.

Rutherford nem tudott újra megpördülni a tengelye körül. Először a mellkasát szelte át egy energianyaláb, majd a nyakát egy másik. Nyögve esett darabokra.

Nicole könnyes szemekkel nézett a volt Alapítóra, majd az előtte álló Kratanra. A férfi lassan felgyógyult a sérüléseiből, azonban még nehezen tudta tartani magát. Megtámaszkodott az egyik kiálló falrészbe. Sóhajtott egyet miközben Rutherford darabjai lilás fény kíséretében eltűntek. Mélyen a távolban álló Nicole szemébe nézett.

- Gyere mennünk kell!

- Na és a kulcs? - kérdezte a nő, aki közben legyűrte a sírás erőteljes ingerét.

- Útközben - Kratan csupán ennyit volt képes kinyögni mielőtt a nő átkarolta és ketten együtt eltűntek a téridő csavarjában.

A Kiválasztottak 3

Jéghideg űr töltötte meg Merlinnaes városát. Az utcák hangyái zöld utat kaptak, így megindult a szürke folyam a vakító fehérségben. Bár este volt, de a fehér tömbök nem nyugodtak, fagyos karmokként törtek fel a halvány masszából. Folyamatos jelenlétük fullasztó volt. Ember nem emelkedhetett feléjük. A lámpa színt váltott, a massza megtorpant. A közeli gyár elektronikus átkapcsolói felizzottak, ahogy a jégkék áram kicsapott az ében tüskéből. Kattogó, fémes hangja még sokáig hallatszott az ürességben. Mélyről feltörő acélos zaj rázta meg a várost, a gyár esti műszakra állt át. A fogaskerekek beindultak, sikoltva zakatolt az acéldugattyú. Lelketlen, jeges hang volt, rossz az emberi fülnek. A masszát azonban nem érdekelte. A massza a saját dolgával törődött. Hosszú időbe telt, de végül megtanulta. A lámpa újra zöldre váltott, majd az embertelen gépszörny visító forgásának ritmusára megindult. Merlinnaes vörös poklából feltörő gőz töltötte meg a sötét eget. Kirobbanó, erőteljes robaj volt ez. A zakatolás lassú, kegyetlen társként lépett be az ocsmány fehér gőz hangszeres kíséreteként.

Nicole újra belekortyolt a kávéjába. Aznap este sűrűn tette ezt. A forró ital melegséggel töltötte meg, habár csak egy kis időre. Pedig nem volt hűvös az idő, az ősz elején jártak. Mégis, a világ lassan örökös télbe fordult át. Gusztustalan, kifacsart télbe, mely hópelyhek vagy a hóban kacagva játszó gyerekek nélkül tört rájuk. Hanyatló világ volt az övék, az emberiség végső bukása. A gyár újra felsivított, mire Nicole összerezzent. Dermesztő libabőr futott végig a testén. Visszataszító érzés volt, olyan, amit akkor érzett az ember, ha úgy érezte, hogy valami leselkedik rá. A kihűlő kávé zamata a semmibe veszett, a libabőrt immár nem űzte el. Ez a természetellenesség volt a legrosszabb az új, örökös télben. A meleg nem űzte el többé. Mert nem a levegőben volt, hanem az emberekben.

Nicole magára terített egy vastagabb takarót, de mintha meztelenül állt volna a fagyos iszonyatban. Pedig ő nem volt olyan elveszett, olyan üres, mint a többiek. Mint a massza kint az utcán. Ő bízott. Ott volt neki Kratan, aki megtörte számára a semmit. És mégis, a nihilizmus lelketlen temetője őt is átkarolta. Bele sem mert gondolni, hogy mi történhetett a masszával. Ők azok, akiknek még Kratan sem volt ott. Ők azok, akik masszaként léteznek, de valójában a létezést kifacsaró űr a valóságuk. Mozgó porhüvelyek csupán, melyek egy-egy láthatatlan szállal kapcsolódnak a tizenkét fejű pókhoz.

Nicole megfordult és az előtte ülő Aranygyermekre nézett. Nem is értette miért fordult el tőle, talán csak a kávéért léptett az ablakhoz. Hirtelen újra érezte a testét, a szíve dobogását, azt, ahogy a meleg vér szétáramlik benne. Furcsa, de kellemes érzés volt ez. Kratan mostanában szinte naponta látogatta. Ha megpróbálna visszaemlékezni arra, hogy mikről is beszélgettek a látogatások során, akkor nem menne neki, de abban biztos volt, hogy a férfi volt az egyetlen oka annak, hogy nem őrült még meg, hogy nem lett a szürkeség része. És szinte biztos volt benne, hogy ez fordítva is így volt.

Kratan érkezése mindig színekkel, melegséggel töltötte meg a lakást. Észrevehetően megváltozott a környezet, habár nem lehetett pontosan megmondani, hogy mi változott olyankor. Ez csupán egy érzés volt.

Most azonban ez elmaradt. Habár Nicole érezte magában a változást, a szoba megmaradt a kietlen, szürkés fagynak, amilyen mindig is volt mióta az Alapítók átvették a hatalmat.

- Valami történt! - jelentette ki halkan a nő. Kratan először vissza akart kérdezni, de aztán bólintott. Ő is érezte.

- Mit csinálnak Briannel? - kérdezte. Kratan elmesélte neki a rajtaütést az Ellenálláson. Az Aranygyermek intett, hogy jöjjön közelebb, melyet a nő örömmel teljesített. A melegség erősebbé vált.

- Megadtam Wozieféknek, hogy nem bánthatják. Se fizikailag, se szellemileg. Tartaniuk kell magukat ehhez!

Nicole bólintott. Bízott a férfiben, bár maga sem tudta pontosan miért. Talán mert a férfi már többször bebizonyította, hogy nem az Alapítók bábja. És nem pusztította el Briant.

- Együtt megoldjuk ezt a problémát, ne aggódj! - folytatta Kratan. Hangja nyugodt és kellemes volt - Brian a barátom. Még akkor is, ha ez az egész közénk állt.

- És mi lesz az Alapítókkal? Ők nem biztos, hogy repesnek majd az örömtől - vonta fel a szemöldökét Nicole. Kratan megvonta a vállát és mosolyt erőltetett az arcára.

- Ők nem részei a jóslatnak.

A gyár fémesen felsikoltott, mire mindketten megremegtek. Egyre hidegebb lett a szobában, már lassan a lehelet is látszott. A zakatolás egyre erőteljesebbé vált, mintha kizárt volna minden mást a világból. Nicole látta, hogy Kratan még mond valamit, azonban a szavak üresek maradtak.

A csengő éles hangja törte meg a káoszt. Nicole megborzongott és Kratanra nézett. A férfi próbált nyugodt maradni. Bólintott.

Bamm. Nicole lépett egyet. A hangok eltűntek, csupán a lélegzés zakatolt.

Bamm. Mélyről jövő erős hang ahogy a cipő földet ér.

Bamm. Kint az elektromos áttét újra kisül, idegen, elektromos zaj visít a távolban tompán.

Bamm. Messze az ürességben újra feltör a zakatolás, bár szinte már alig hallható. A cipő dobbanása az elegáns parkettán már-már teljesen elnyomja.

Bamm. Az elektromos zaj tompasága betölti a teret, a lehelet hófehér páraként tör fel. Ocsmány, lelketlen hideg. Minden elsötétül, a tárgyak megszűnnek. Nicole megfogja a kilincset és lenyomja. Az elektromos zaj elviselhetetlen, a zakatolás is felerősödik. A világ zajjal telik meg, ahogy az ajtó feltárul.

Majd megszűnik. Üresség. Semmi.

Az ajtóban Sean Rutherford áll.