Az ember a színfalak mögött 2

Az ezüstszínű szem megrebbent. A valóság mintha elcsúszott volna, az idő lelassult. Brian rettegve hátrált, a hadnaggyal és a professzorral együtt. Kratan nem értette miért félnek tőle. Talán nem értették meg? Együtt megmenthetik ezt a világot. Bár, igaz, először ő sem értette. Emlékszik a régi énjére, emlékszik, ahogy ott állt Ian Banks irodájában, az admirális pedig kedvesen rámosolyog. „Hogyan?” kérdezi, és Banks megadja a választ. Megadja a választ mindenre. A szülei soha nem voltak egy véletlen rablás áldozatai. Banks ezt is elmondja. Ő volt az, aki elrendelte a halálukat. És Kratan őrjöng, ordít, próbálja elpusztítani keresztapját, de az egy lágy mozdulattal a falnak csapja és megbénítja. „Meg kell értened” mondja, „Születésed előre elrendeltetett. Nem hiába barátkoztam össze a szüleiddel. Hidd el, nekem is fájt, hogy meg kellett öljem őket, de szükségszerű volt. Attól kezdve teljesen hozzám tartoztál. Felkészítettelek a közelgő feladataidra.” Feladatok? Kratan nem érti. Elméjében gondolatok tucatjai kavarognak. Maga előtt látja anyja és apja arcát. Lassan halványulni kezdenek, mintha soha nem is lettek volna. Emlékszik, hogy szerette őket, de ez az érzés lassan tovatűnik. Banks megmutatja neki a sorsát, megmutatja a tökéletes világ képét. A tökéletes világban nincs fájdalom, nincsenek érzések, hisz ezek mind feleslegesek. Kratan felordít. Undorodik ettől az álomképtől, végtelenül groteszknek és embertelennek tartja. Hosszú órák telnek el, Banks még mindig mesél. A sötétség ravasz, tudja, hogyan hasson Kratanra és a fiú lassan kezdi érteni. A sorsa elkerülhetetlen. Egy idő után, valamikor hajnalban megszereti Banksot, Merlint, az Alapítókat és a Tökéletességet. Már nem lát sötétséget, csak vakító erejű fényt. Kínzottan felsikolt, ezzel hagyja maga mögött régi énjét. Végtagjai elernyednek, ahogy Merlin elengedi. Térdre borul, de szinte egyből fel is kel. Ő az Aranygyermek, nem pedig valami gyenge szolga.

Kratan biztos benne, hogyha megpróbálná elmagyarázni Brianéknak, akkor ők is megértenék. Azonban nincs idő, az imafülkéket vissza kell szerezni, a sötétséget el kell pusztítani. Az utóbbi órákban Merlin megtanította, hogyan keltse életre a benne lakozó erőt, hogyan váljon eggyé a mágiával és használja fel a saját céljaira. Egy könnyed mozdulatot tesz Grimoire felé, aki kitárt karokkal ontja magából a varázslatokat. Ostoba, gondolta az Aranygyermek. A legyintésével egy pillanat alatt megszabadítja Grimoiret a jobb kezétől, mely most barnás, büdös vérben tocsogva esik a padlóra.

Marrick Susannahék felé nézett és lassan megindult feléjük. Úgy döntött, nem akar meghalni egy gyilkosért. Brian észrevette miközben az imafülkék biztonságot nyújtó fedezéke mögé bújt.

- Potter professzor! – kiáltott utána.

- Megölte Parsonst! – vette oda neki a professzor meg sem fordulva közben. A háttérben Grimoire és az Aranygyermek ádáz küzdelmet vívtak. Ezüst és zöld színű villámok cikáztak körülöttük.

- Tudom. De mi van, ha igaza van? – Marrick egy pillanatra megremegett. Megállt, épp az oszlopok előtt – Az ott nem Kratan! Hát nem veszi észre, hogy Merlin mennyire megváltoztatta?

Marrick oldalra sandít. Kratan érzelemmentes arccal löki el magától Grimoiret és újabb varázslatra készül. Merlin zsebre tett kézzel, mosolyogva figyeli az eseményeket.

- Maga mit gondol, hadnagy? – kérdez Brian segélykérően. Moore a levágott karjára néz és megrázza a fejét.

- Nem tudom.

- Nem kell kedvelnie! – erősködik Brian – Csak hinnie kell! Ha itt maradunk Kratan megöl mindannyinkat. Az a Kratan, akit megismertem nem tenne ilyet!

- Grimoire megpróbált megölni minket – morogta Moore. Brian szomorúan bólintott.

- Tévedésből. Kratan tudatosan fog megölni minket. Hallhatta mit mondott!

Marrick Potter professzor megdermedt. Az oszlopok között bujdosó Susannahra és Malcolmra nézett, akik egymást átkarolva guggoltak biztonságos távolságban. A közelükben Enrique bíboros remegett.

- Bocsáss meg barátom! – suttogta majd sarkon fordult és Brianék felé kezdett futni. Merlin észrevette a pálfordulását, azonban úgy tűnt nem érdekli. Figyelmét továbbra is a tanítványa és öreg barátja csatája kötötte le.

Grimoire már alig vérzett, a beépített érzékelők elállították a jobb karjánál a vér áramlását. Ujjaival egy kört írt le, mire kék energianyaláb tört elő és telibe találta Kratant. A fiú egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de sikeresen talpon tudott maradni. A tér elhajlott körülötte mikor kinyújtotta a kezét. Az így keletkező mágikus féreglyuk Grimoire minden támadását elnyelte.

- Túl sok volt ez a háromezer év! – nevetett Kratan.

- Kétezer-kilencszázhatvan év! – ordította Grimoire beszédmodulja mely egyre érthetetlenebben recsegett. Az ég felé nyúlt és egy rántással letörte a mennyezet egy darabját. A hatalmas szikladarab Kratan felé száguldott, akit meglepetésként ért ez a támadás. A vállánál találta el, mire vagy három métert repült oldalra és elterült a padlón. Merlin felszisszent. Kratan nagy nehezen feltápászkodott. Bal karja szilánkosra tört, pár bordája is megrepedt, de ezen kívül rendben volt.

A csatában szünet következett be. Grimoire szinte már lélegezni is alig tudott, a modul is megsérülhetett, mely az oxigént a tüdejébe juttatta. Térdre borult és krákogni kezdett. Az Aranygyermek elmosolyodott. Itt az ideje befejezni, gondolta. Kinyújtotta a kezét, az ujjai végén ezüstszínű energianyaláb vibrált.

- Nee! – kiáltotta valaki a háttérben. Kratan oldalra sandított. Brian volt az, aki ugyancsak kinyújtott karral mutatott felé. Az ezüstszínű nyaláb megindult Grimoire felé. Brian megdermedt, úgy érezte mintha testét többé nem ő irányítaná. Ujjaiból aranyszínű energia tört fel, mely félúton találkozott Kratan ezüst varázslatával. A robbanás hatalmas erejű volt. Néhány oszlop megrepedt, néhány kiszakadt a helyéről, miközben a mennyezetről szikladarabok potyogtak.

Grimoire kihasználta a pillanatnyi káoszt és feltápászkodott. Meglepődve nézett Brianre, aki kikerekedett szemekkel bámult maga elé.

- Fogják meg az imafülkéket! – kiáltotta oda nekik Grimoire. Brian felocsúdott, zavartan nézett körbe, majd erősen rátenyerelt a közelben álló fülkére.

- Nem! – ordította Merlin és maga elé szegezte a kezét. Varázsolni készült, azonban már késő volt. Grimoire is megfogta a hozzá legközelebb álló imafülkét és a pillanat törtrésze alatt eltűntek a tér eltorzult tölcsérjében. Merlin káromkodott, miközben Kratan lassan közelebb ment hozzá.

- Ez mi volt? – kérdezte meglepődve. Merlin nem szólt semmit. Malcolmékra nézett.

- Intézd el őket! A bíborost kíméld meg, még hasznunkra lehet!

- Hogyan? – kérdezte Kratan.

- Azt mondta folytathatjuk az életünket! – kiáltotta Malcolm. Jeges rémület lett úrrá rajta. Védekezően ölelte át Susannahát.

- Ha életben maradnak, akkor még gond lehet velük – magyarázta Merlin Kratannak – Tedd, amit tenned kell Aranygyermek!

Merlin megfordult és a lépcsők felé igyekezett.

- Folytathatták az életüket. Eddig – vetette oda kifelé menet a rettegő párnak, majd eltűnt a kapu sötétjében.

Kratan szótlanul állt a szinte megsemmisült teremben, majd megindult Malcolmék felé. A férfi remegő hangon kérlelte, miközben Susannah a mellkasába bújva sírt. Enrique távolabb húzódott tőlük.

- Kérlek, Kratan! – esedezett Malcolm. Az ő szemei is megteltek könnyel. Az Aranygyermek feléjük magasodott és onnan tekintett le rájuk. Arca szomorú volt, látszott, hogy ő sem kívánja a halálukat.

- Sajnálom – suttogta Kratan és felemelte a kezét. Malcolm remegve elhúzta mellkasától Susannah fejét és megcsókolta, életében utoljára. A hideg félelem hirtelen elmúlt, mindketten meleg boldogságot éreztek, ahogy ajkaik találkoztak. Testük egy pillanat alatt égett hamuvá, de nem érezték a fájdalmat, erről Kratan gondoskodott. Az Aranygyermek még néhány másodpercig nézte a fekete hamut, majd megragadta a reszkető bíborost és elindultak kifelé.