Nicole Chambers földbegyökerezett lábakkal állt a Tanácsterem előtt. Nem volt egyedül, szinte az összes politikus, tanácsadó ott volt vele. Mind arra vártak, hogy egyenként beengedjék őket. A Végrehajtó Bizottság így próbálta kiválasztani azokat a közéleti személyiségeket, akik használhatók lesznek az új rendszer számára. Az Uralkodói Palotában már láthatóak voltak a változások. Az aranyberakásokat leszedték a bútorokról, oszlopokról, szobrokról. A gyönyörű bíbor színű függönyök helyett szürke, komor selymet raktak az ablakokra. A színes mozaikokat egyszerű üvegekre cserélték. Az egész palota színtelen és sötét lett, mintha kivonták volna belőle azt a kis örömöt is, amit eddig őrzött. Védelmi Osztagosok tucatjai jártak a palotában, a védelemre hivatkozva. Miután Freightliner is a Végrehajtó Bizottság egyik tagja lett, az Osztag is az új Bizottság irányítása alá került. Arany és mély lila színű berakásaik eltűntek az egyenruhájukról, és immár tiszta hófehéren fénylettek a palota komor folyosóin.
A politikusoknak feltűntek az átalakítások, de a téren történtek után nem hozták fel őket. Nicole szinte a levegőben érezte a félelmet. Michael Croon, az egyik tanácsadó barátja is remegve állt most pár társával. Michaelt mindig is bátor férfinak tartotta. Nem is csoda, hisz a férfi egy időben osztagos is volt és több bevetésen is részt vett. Most azonban izzadságban fürödve várta a Bizottság döntését. De ott volt még Remsy L. Thompson, aki előző életében versenyző volt. Ujjait tördelve reszketett az egyik oszlop mögött.
- Chambers; Nicole! – kiáltott az őr a bejáratnál. A nő megrezzent és elindult a bejárat felé. A társai megértően és lemondóan néztek felé. A bejáratnál két őr motozta meg; ez már talán a harmadik motozás volt, mióta belépett az épületbe. Az aranyszínű ragyogásától megfosztott kapu nyikorogva nyílt meg előtte.
A Tanácsterem szinte teljesen átalakult. Eltűntek a politikusok bársonyszékei. A gyönyörű parkettát felszedték, helyét olcsó, egyszerű betonpadlózat foglalta el. A színes mozaikablakok fényjátéka helyett most egyszerű, üres fény vetült a teremre. A terem végében tizenkét emelvény foglalt helyet, egy-egy íróasztallal. Félkört alkottak Nicole előtt. Egyik íróasztal sem árulkodott semmiféle előkelőségről, mind egyszerű boltban is kapható asztalok voltak. A középsőnél Aarton Wozief körmölt valamit az előtte heverő papírkötegre. Fel sem nézett mikor Nicole belépett a terembe.
- Fáradjon előrébb! – szólalt meg egy könnyed, szelíd hang. Sean Rutherfordé volt. Nicole remegve bólintott. Megemberelte magát, és előkelően közelebb sétált a Bizottsághoz. Mintha megérezte volna a hirtelen támadt eltökéltségét, Wozief gúnyos mosollyal nézett le rá.
- Áhh, Miss Chambers! – kezdte nyájas hangon – Örülök, hogy újra látom!
Nicole nyelt egyet, majd halkan kinyögte.
- Mr. Wozief…! Uraim! – biccentett a többiek felé.
- Miért különböztet meg engem? – kérdezte Wozief mosolyogva, majd legyintett – Mindegy. Valószínűleg nehéz Önöknek még az átállás – szúrósan a nő szemébe nézett – Hogy tetszik az új Palota?
Nicole az arcára erőltetett egy mosolyt.
- Nagyon… szép.
Wozief szemei lilává váltak, mire Nicole fájdalmasan összegörnyedt. Mintha minden izmát megrántották volna. A fájdalom csak néhány másodpercig tartott, de olyan erőteljes volt, mint amilyet Nicole egész életében nem érzett.
- Kelljen fel! – morogta neki Wozief. A nő feltápászkodott, de alig bírt megmaradni reszkető lábain.
- Ez így semmit nem ér, Miss Chambers. Az arcunkba hazudik. Mi az igazságot akarjuk hallani. Mi azt akarjuk, hogy valóban szépnek találja ezt az új világot.
- Ronda! – kiáltotta Nicole dühösen – Minden érzelmet kivontak belőle! Egy groteszk vicc lett belőle!
Wozief intett az ujjaival, mire Nicole újra érezte a fájdalmat.
- Kezdetnek jó. Úgy gondolom, még sok munkánk lesz magával – szünetet tartott míg ivott egy korty vizet – De a végén megérti majd.
A fájdalom újra megszűnt. Kínzottan felnézett.
- Mik maguk…? – nyögte. Ezúttal Sean Rutherford válaszolt.
- Nicole – hangja újra olyan közvetlen volt, mint amire a nő még régről emlékezett – Ne kérdezz olyat, amire már tudod a választ. Csak az időnket pazarolod.
- Mágusok… - suttogta Nicole, de újra kétrét görnyedt a belenyilalló égető gyötrelemtől. Ezúttal Rutherford kínozta.
- Nem! Nicole, nem. Ennél Te okosabb vagy!
- Ször… szörnyetegek – passzírozta ki a szavakat a száján. A fájdalom erősödött.
- Mondd ki! – kiáltotta Rutherford. Lila szeme vadul villogott. A nő könnyeivel és a fájdalommal küszködve sikoltott fel.
- Az Alapítók! – sírt fel. A fájdalom lassan abbamaradt. Szánalmas látványt nyújtott. Elegáns zöld ruhájában, mocskosan feküdt a betonon, könnyei összefolytak a taknyával az arcán. Egész testében remegett. Valaha őt tartották a Palota egyik legerősebb emberének, nő létére. Ha most látta volna valaki…
A Tizenkét Alapító elégedetten mosolygott.
- Látod Nicole – kezdte nyájasan Rutherford, vagy legalábbis az Alapító, aki birtokolta a testét – Megmondtam neked… Nagyon sokat tudsz rólunk, egyszerűen… egyszerűen csak korlátolt a fajtád.
- De benned megvan az, ami csak nagyon kevesekben – szólalt meg váratlanul Freightliner.
- Te megértheted mindazt, amit teszünk – fejezte be Wozief.
A nő megtörölte az arcát és térdre tápászkodott.
- Néped hosszú idő óta vár ránk – magyarázta Rutherford – és most eljöttünk. Beteljesítjük a feladatunkat. Elhozzuk számotokra a Tökéletes Világot!
Nicole szótlanul nézett, szinte alig fogta fel a dolgokat. Feje hasogatott, még mindig érezte a belenyilalló fájdalmat.
- Habár még mindig ellenkezel. Ez a fajtád sajátja. ragaszkodók vagytok – mormolta kissé bosszankodva Rutherford – De ne aggódj! Ezeket a felesleges dolgokat ki fogjuk irtani belőletek. Ragaszkodás, szeretet, harag, gyűlölet. Feleslegesek az új világ számára.
Nicole motyogott valamit. Wozief felvonta a szemöldökét.
- Mit mond? – a nő megrázta a fejét.
- Baromság – az Alapítók összenéztek - Ha ezek a dolgok nincsenek… Akkor az élet felesleges!
- Dehogy! – legyintett Wozief – Mindig lesz új cél. Az élet fenntartása, az evolúció legyőzése, a tökéletesség elérése! A hangyák élete talán felesleges?
Nicole kuncogott, majd krákogni kezdett. Fölényesen nézett szembe Wozieffel.
- És mi lesz, ha elérjük a tökéletességet? Mi lesz mikor már nem lesz cél?
- Eggyé válunk. Megteremtjük a végső állapotot. Egyetlen organizmussá fejlődik a világ és végül nem marad más, csak mi. Már nem lesz szükség célokra. Mi leszünk az élet. Örökké.
- Unalmasan hangzik – mondta pimaszul Nicole. Újra felüvöltött a fájdalomtól.
- Talán mégsem vagy olyan különleges Nicole Chambers! – morogta Wozief – Talán egyszerűen itt és most el kéne pusztítanunk!
- Meg fogja érteni – szólt közbe Rutherford – Vagy meghal. Hibákra nincs szükségünk.
Wozief bólintott.
- Életben maradsz Nicole Chambers. Legalábbis egyelőre. Az új beosztásod a főváros belső ügyeivel foglalkozó bizottságnál lesz – mélyen a nő szemébe nézett – Ha elárulod mi történt itt, ha bármit megpróbálsz tenni, ami árt nekünk, akkor elpusztítunk és kitörlünk a történelemből. Hidd el, meg fogjuk tudni – újra a papírjaira vetette a tekintetét, Nicolenak csak egyszerűen legyintett – Elmehet!
Nicole Chambers már nem félt. Végzetes düh járta át a testét. Felemelt fejjel sietett ki a kapun. Sean Rutherford szája kegyetlen mosolyra húzódott.
- Arrogáns és nagyképű. Azonban a kezem alatt mindenki megtörik. Egy pár nap, hét, talán hónapok és elpusztul az a Nicole Chambers, akit most láttunk. Erről kezeskedek.
Wozief bólintott. Ismerte Rutherford technikáit, tudta, hogy társa képes lesz megtörni, még egy olyan erős egzisztenciát is, mint ez a nő. Intett az őrnek, hogy hívja be a következőt. Hosszú nap lesz a mai.
Nagyon vártam a következő részt, de ez nagyon durva. Szörnyű, hogy mi lett a palotával, mi lesz majd a néppel, és a hőn szeretett világukkal. Egyre jobban tetszik Brian-ék csapata. Remélem majd a legvégén azért happy end lesz. Nagyon nehéz lesz majd Brian-éknek, hatalmas harcokat fognak vívni az is biztos. Sokan majd meghalnak és sokan gondolom jönnek segíteni nekik eme világ ellen.
VálaszTörlés