Deus ex machina

Hetedik fejezet

                Deus ex machina

Nem tudom, mi voltam eddig,
Ámde azt sem, mi leszek;
Tőled függ, hogy sötét árnyék
Vagy fényes sugár legyek.

                      (Petőfi Sándor: Júliához)

Keserű jajgatások hangja töltötte be a termet. A világok mindegyikéből volt itt rab. Azok kerültek ide, akik a világok elpusztítására törtek: öreg istenek, önjelölt teremtők és pusztítók. Az egyik hosszú karú lény kinyúlt a rácsán az érkező vendégek felé, azonban a rács hirtelen összeszorult, ezzel levágva a lény karját. Karahgmu, a valaha dicső és kegyetlen Istene az egyik világnak most velőtrázó sikolyban tört ki és a zárkája végébe kuporodott. A földből hirtelen dögevő kukacok jelentek meg és rávetették magukat a levágott karra. Némelyik odáig merészkedett, hogy Karahgmu csonkjára csimpaszkodott és az eleven húsba harapott. A sikoly fokozódott.

A két vendég továbbhaladt. Ismerősek voltak már itt, a rabok pedig nem hatották meg őket. A legtöbbet ők maguk hozták ide. Az egyik hosszú, foszlott barna csuklyát és köpönyeget viselt, oldalán egy hosszú, dísztelen kard csüngött. A másik fekete öltönyben és ugyancsak fekete sétapálcával baktatott előre. A sétapálca végén egy koponya ékeskedett. Az öltönyös alak arcán komisz mosoly ült, érdeklődve figyelte a körülöttük szenvedő lényeket. Lassan a terem végében lévő hatalmas kapuhoz értek, mely lassan, nyikorogva kinyílt előttük.

A következő helyiség valamivel kisebb volt, habár sokkal díszesebb. A magasba nyúló boltívek mögött az űr sötét mélye, galaxisok ezrei tátongtak. A padló égő gyertyákkal volt tele, melyek elrendezése egy bizonyos irányba mutatott. A terem végében aranyozott párnákon ült egy sötét alak. Teste egészét vörös színű selyem fedte, nem lehetett megállapítani, hogy miféle lény is volt. Csuklyája alól forró gőz párolgott elő. A két vendég közelebb lépett hozzá, majd mindketten meghajoltak.

- Üdvözlégy Végtelen Úr! - mondták, szinte egyszerre. Az előttük ülő alak nem mozdult.

- Hívattál minket, uram! - szólalt meg újra az öltönyös. Arcáról ezúttal eltűnt az önelégült mosoly.

- Itt az idő! - hallatszott egy természetellenes hang a csuklya alól. A gyertyák hirtelen felizzottak, mire a lángok magasabbra csaptak. A cikázó lángnyelvek egy idő után ellipszis alakot vettek fel a két vendég mögött, majd az ellipszisben egy másik táj képe jelent meg.

A két vendég újfent meghajolt, aztán megfordultak és beléptek az izzó kapuba. Miután testük teljesen eltűnt a lángból álló ellipszisben, a lángnyelvek visszatértek a gyertyák kanócára. A terem ajtaja bezárult, már nem hallatszottak a kintről érkező sikolyok. A Végtelen Úr pedig elégedetten dőlt hátra a trónusán.

Brian Bitroy lassan a szájához emelte az olcsó, több hónapja romlott dobozos sört és belekortyolt. Azt hitte a lassan egy éve tartó bujkálás alatt képes lesz megszokni a savanyú, gyomorforgató ízt, azonban az élet rácáfolt. Végigsimította kezét a borostás arcán és újabbakat kortyolt. Nem volt mit tenni, a portyázásaik során nem zsákmányoltak alkoholt, Brian pedig most pont egy kis bágyadtságra vágyott.

Grimoire halála után Brian nekikezdett a tanulásnak, ami meglepően gyorsan ment. Habár Grimoire nem lehetett ott vele, leírásai, instrukciói egyszerűek és érthetőek voltak. Eközben Marrick professzor és Moore hadnagy megpróbálták feltérképezni a környéket. Mint kiderült, még mindig a hegyekben voltak, azonban már nem Typhon közelében, a lakhatatlan fagy vidékén, hanem attól jóval délebbre, szinte a Zookon-alföld közelében.

Az első pár hónapban csak az élelemszerzésre mentek, nem tudták, hogy a Birodalom befolyása meddig ér el. Élelmiszerraktárakat, boltokat, házakat fosztogattak a legfontosabb dolgok után kutatva.

Azonban mint később kiderült, nem ők voltak az egyetlenek, akik kénytelenek voltak menekülőre fogni. Ráadásul a hegyek megnyugtató biztonságot jelentettek azoknak, akik valamilyen oknál fogva nem kívántak tovább a Birodalomban élni. Így aztán a következő hónapokban Marrick és Moore új küldetése a toborzás volt. Ez kockázatos küldetésnek ígérkezett, hisz nem tudhatták, hogy ki besúgó azok közül, akiknek megmutatták magukat, azonban mindig ügyeltek arra, hogy ne mutassák meg az újoncoknak Grimoire főhadiszállását, a lakhelyüket. Ezen kívül minden tabletet elkoboztak a menekültektől, majd Marrick átnézte mindegyiket és kiszedte belőlük azokat a szerkezeteket, programokat, amelyeket esetleg nyomkövetésre tudna a Birodalom használni.

Szerencsére Grimoire rájuk hagyott rejtekhelye elég tágas volt, sőt Brianék feltételezték, hogy Grimoire kizárólag főhadiszállás céljából építette. Az év végére sikeresen toboroztak össze csaknem hatvan menekültet. Habár a legtöbb civil volt, volt köztük olyan is, aki az esetleges felkelés esetén hasznosnak bizonyulhatott. De ami a legfontosabb volt, hogy miután Brian megmutatta nekik mire képes és elmondta a jóslatot, szinte feltétlenül követték őket.

A legtöbb menekült teljesen elvesztette életkedvét, kapcsolatát a világgal. Depressziósan, sokszor éhhalál közeli állapotban bolyongtak, míg Moorék rájuk nem találtak. Brian volt az, aki újra erőt öntött beléjük, és hosszú hónapok óta munkát is találtak. A gyerekek - mert sok ilyen is volt köztük - a szállás takarításával voltak elfoglalva, a nők és asszonyok a főzéssel és mosással, míg a férfiak két fegyveres kiképzés között portyázóutakon voltak.

A fennmaradásuk érdekében elengedhetetlen volt, hogy ne keltsenek feltűnést. A fosztogatás sohasem volt szervezett támadás keretében, mindig úgy csinálták mintha pár csavargó tört volna be a boltba és lopott volna el pár dolgot. Ezáltal legfeljebb csak a helyi rendőri kirendeltség érdeklődését keltették fel, felsőbb körökét nem.

Brian magára öltötte ezüstös színű rúnákkal díszített köpenyét (amit még Grimoire hagyott rá), majd kilépett a szobájából. A folyosón őrök mászkáltak, akik mosolyogva üdvözölték vezérüket. Brian viszonozta a mosolyukat és elégedetten biccentett feléjük.

A parancsnoki szobának kinevezett helyiség épp elegendő méretű volt ahhoz, hogy ők hárman, illetve a toborzott tagok közül még ketten, Stephen Browning és James Huxley elférjenek. Marrick Potter professzor a szokásos mogorvaságával köszöntötte Briant. A fiatal mágus nem tudta eldönteni, hogy a professzor vajon valaha is megbocsátott volna neki barátja haláláért, ám abban biztos volt, hogy hűséges hozzá és az ügyükhöz. Moore kezet fogott vele, míg Stephen és James szalutáltak neki.

- Fejlemények? - kérdezte miután elfoglalta helyét a kör alakú asztal mellett.

Moore elégedetten mosolygott.

- Híreket kaptunk az egyik városból miszerint Gladstone és Ripett, valamint a renegát rendőrségi tagok is a hegyek felé igyekeznek.

Brian felemelte az öklét és megengedett magának egy „ezazt”.

- Ha Ripettéknek sikerül eljutni ide, akkor már egészen ütőképes csapattal fogunk rendelkezni.

- Egy probléma van csak - morogta Marrick, mire minden szám rávetült - Egy ilyen csapat igen feltűnően mozog.  Nem csoda, hogy hírt kaptunk róluk. Ha be akarjuk őket szervezni, akkor eléjük kell mennünk. Egy ilyen felfegyverzett csapat könnyen a lebukásunkat okozhatja.

- Mit javasol?

Marrick sóhajtott és az előttük heverő térképre nézett.

- Ripettéket utoljára itt látták - bökött rá az egyik pontra, mely nem volt már messze a hegyvidéktől - Mindenképpen embereket kell küldenünk eléjük és fel kell szólítanunk őket, hogy kisebb csapatokban, álcázva csatlakozzanak a csapatainkhoz - ha egyáltalán csatlakozni akarnak.

- Miért ne akarnának? - horkant fel Moore - A célunk közös.

- Akkor ez lenne az első eset a történelem folyamán, mikor két azonos érdekű csoport nem egyezik meg - vágott vissza cinikusan Marrick.

- Az Átokhozó meggyőzheti őket - szólt közbe Stephen, majd gyorsan el is hallgatott és lesütötte a szemét. Brian érdeklődve fürkészte.

- A célunk közös. Ripettéknek pedig nincs oka ellenünk fordulni. Együtt kell küzdenünk, ha el akarunk érni valamit. De Marricknak igaza van, bármi megtörténhet…

Egy ősz hajú alak hajolt közel hozzá és a fülébe suttogott.

- Menned kell. Menj Ripették elé.

Brian hirtelen megpördült, kezét védekezőleg maga elé tartotta. John Parsons kedvesen mosolygó alakja megfordult és kiment az ajtón. Az ifjú mágus alig kapott levegőt. John Parsons?

- Mi történt? - kérdezte Moore gondterhelt arccal.

Brian lassan megfordult és a parancsnokok arcába nézett. Egyértelmű volt, hogy ők nem látták Parsonst. Brian kifújta a bennrekedt levegőt és megtörölte verejtékes arcát. Úgy döntött, nem lenne célravezető elmondania, amit látott.

- Semmi. Elnézést. Kicsit keveset aludtam mostanában - legyintett - Állítsanak össze egy kisebb csapatot, amivel Ripették elé kerülhetünk. Velük megyek.

- Biztos? - vonta fel a szemöldökét Moore - Kiválasztottként nem szabadna ilyen kockázatos küldetéseket vállalnod. Mi lesz ha…

- Akkor majd megvédem magam - zárta le a vitát Brian. Kezdett homályosan látni - Én vagyok az Átokhozó. A jelenlétem meg fogja győzni Ripettéket a csatlakozásról - azzal kisietett a teremből.

Levegő után kapkodva tántorgott a szobája felé, majd idegesen benyitott. Ledobta magáról a köpenyét és a fürdő felé igyekezett. A sör lehet az oka - gondolta. Nem kellett volna romlott sört innom. Kicsit bevizezte az arcát, mire az émelygés elmúlt.

- Jól döntöttél. Közel a cél - szólalt meg mögötte a már ismerős hang. A hálószobájában John Parsons állt teljes lényében.  

Bukott angyalok balladája 5

A víz lágyan csordogált a mesterségesen kialakított apró vízesésen keresztül a bambuszokkal tűzdelt tavacskába, hogy majd egy egyszerű szerkezeten keresztül újra a műemlék tetejére kerüljön és a körforgás elölről kezdődjön. A világtól elzárva, a Gæta emlékmű gyönyörűen festett a napsütésben. A márványból kialakított istenszerű alak fehéren ragyogott a szürke trónján ülve, miközben mögötte az örök igazságosságot jelképező mérleg tökéletes egyensúlyban állt már több száz éve. A helybéliek még mindig tisztelték az öreg Uther Gætát, aki majd ezer évvel ezelőtt uralta Artus vidékét. Ebből a tiszteletből fakadóan nem rombolták le az emlékművet, bármennyire is sokan istenkáromlónak tartották az istenként megörökített Uthert.

A Gæták voltak azok, akik megalapozták a kultúrát a kontinensen. Múltjuk titokzatos és sokszor nevetséges babonákba veszett, de az uralkodásukról sem sok feljegyzés maradt meg. A térség új urai gondoskodtak róla, hogy a lakosság elfelejtse őket. Főként az ambrosiusok próbálták meg ápolni a hagyományt, hisz ők voltak a gæták legközelebbi rokonai. Így aztán hosszú viták és harcok árán sikerült elérniük, hogy ez az egy emlékmű megmaradjon és a gæták ne a múlt gonosz diktátoraiként maradjanak meg a köztudatban.

Egy feketehajú kisgyerek üldögélt most Uther márványölében és vidáman szemlélte a tájat. Kezében egy marék cseresznyét tartott, abból csipegetett néha. Bár a szél aznap elég erős volt, az Uther mögött függő mérleg meg sem moccant. A technikájára a helyiek soha nem jöttek rá, sokan mágiát sejtettek mögötte. Az egyik felén egy fehér, nehéz márványgömb foglalt helyet, a másikban pedig egy fekete.

- Az öreg Lopastól loptad a cseresznyéket? - szólalt meg egy vékony gyerekhang a szobor mögül. A feketehajú fiú először összerezzent, majd elvigyorodott és hátrafordult.

- Grimoire! Hoztam neked is!

A hosszú barna fürtökkel rendelkező gyerek megkerülte Uthert és megmutatta a két tenyerét, amik tele voltak cseresznyékkel.

- Köszi, de én is hoztam magamnak! - azzal nevetésbe törtek ki.

- Tudtam, hogy itt talállak! Mindig itt vagy, ha épp gondolkodsz.

Mærlynn ránézett a gombszerű fekete szemeivel.

- Ma fogok hozzámenni Cæliához. Nem is ismerem.

- Idegesítő lány - vetette oda felhúzott orral Grimoire.

- Azt mondta apa, hogy elkezdődik a nagykorúvá válásom. Hogy nemsokára majd át kell vennem tőle az irányítást. Pár év és én leszek az Ambrosius ház feje - húzta ki magát Mærlynn.

- Nem hangzik jól - vigyorgott Grimoire - Ez azt jelenti, hogy nem fogunk már többet együtt játszani? - hangjában szomorúság csendült, habár próbált nagyfiúként viselkedni. Mærlynn kiugrott Uther öléből és komolyan Grimoire szemébe nézett.

- Mi mindig együtt leszünk!

Azzal előrenyújtotta a kezét és Grimoire kezet fogott barátjával. A szél süvített miközben a mérleg nyelve egy pillanatra oldalra billent.

Hajnalodott már mikor Grimoire bevágtatott Artusba. Ő maga és a lova is teljesen kifulladt az egész napos vágtától, de nem volt ideje pihenni. Leugrott a lováról, azonban a lába megbicsaklott a fáradtságtól és térdre esett. A város és annak környékén nem tapasztalt semmilyen ellenállást, ami csak egy dolgot jelenthetett: Mærlynn győzött.

- Mordred uram! - kiáltott egy városi polgár majd Grimoirehoz szaladt és felsegítette az ifjút. Grimoire ismerte a férfit, legalábbis látásból.

- Köszönöm. Mi… mi történt?

A férfi kicsattanó örömmel felelt.

- Győztünk uram! Lord Ambrosius legyőzte Garethet és mi is sikeresen ellenálltunk a felkelő hordáknak, akik még utolsó lélegzetükkel is az árulóért küzdöttek.

- Ez… igazán jó hír - erőltetett egy mosolyt az arcára Grimoire.

- Jöjjön uram! Bekísérem a szállására! A felesége és az anyja is Önt várják.

Grimoire azonban megtorpant és megrázta a fejét.

- Mærlynn. Mærlynnel kell beszélnem - fújtatta.

- Pihennie kell uram - vetett ellent a férfi.

- Majd utána pihenek. Köszönöm a segítségedet…

- Lothar uram.

- …Lothar - majd egy marék aranyat nyomott a férfi kezébe.

- Biztos benne uram? - Grimoire bólintott, mivel Lothar már nem ellenkezett, boldogan folytatta az útját. Grimoire összeszedte minden erejét és az Ambrosius ház felé vette az irányt. A fekete fából készült, igényesen megmunkált ház most komoran állt az Uther tér közepén. Őrök nem őrizték, úgy tűnt kimenőt kaptak a napra, így Grimoire mindenféle kérdezősködés nélkül lépett be az Ambrosius ház homályos csarnokába.

Bent alig pár gyertya világított csak, egyébként nyomasztó sötétség uralkodott. Grimoirenak idő kellett, míg a szeme megszokta a homályt, mire észrevette Mærlynnt, aki most a csarnok végében álló trónuson ült.

- Győztél! - mondta fennhangon Grimoire miközben az arcán nyugodt mosoly terült el. Bár biztos volt benne, hogy Mærlynn fog győzni, mégis féltette barátját.

- Ez csak természetes - hallatszott barátja sima hangja a sötétből, majd hozzátette - Nem éreztem semmit.

- Mi? - kérdezte meglepődve az ifjú Mordred - Hogy érted?

- Azt hittem, ha elpusztítom az Átokhozót, akkor érezni fogom, ahogy helyreáll a világ. Eltűnik a sötétség. Nem éreztem semmit. Furcsa - kicsit előrébbdőlt, így a trón mellett elhelyezett gyertyák épp megvilágították az arcának az élét.

- Ez nem meglepő - kezdte Grimoire, bár tudta, hogy óvatosan kell fogalmaznia. Nem akarta megsérteni a barátját - Voltam Belinánál. Az utolsó üzenete a számomra az volt, hogy… hogy nem mi vagyunk, hogy nem Te vagy a Kiválasztott.

Hosszú csend következett. Mærlynn nem mozdult, a gyertyák lágy fénye játékosan nyaldosták az állát.

- Értem - szólalt meg végül a fiatal Ambrosius, majd furcsa, nyugtalanító mosolyt csalt az arcára - Pihenj le, barátom. Hosszú és fárasztó utad volt. Anyád és feleséged már vár - azzal hátradőlt a sötétségbe.

Grimoire nem akarta egyedül hagyni barátját, de el kellett ismernie, hogy valóban fáradt volt, és már vágyott látni a szeretteit is. Így aztán megfordult és a kijárat felé igyekezett. Félúton azonban visszafordult és Mærlynnre nézett.

- Mi történt Garethel? Eltemetted?

- Óó… Gareth még él. Még hasznomra válhat - mondta negédes hanglejtéssel Mærlynn, amitől Grimoire hátán végigfutott a hideg. Még élénken élt az emlékezetében a kép, ahogy a Vörös Király kinézett miután Mærlynn megfosztotta a tudatától. Azonban nem akarta még ezen aggályait is most barátjára aggatni. Mindkettejüknek pihennie kellett.

Evaine egyszerre sírt bánatában és örömében mikor meglátta. Bánatában, mert emlékezett a sok szörnyűségre, amit Gareth uralkodása alatt kellett elszenvednie, és örömében, mert végtelenül boldog volt, hogy a férje végre hazatért, a sötétség eloszlott Artus fölött. Grimoire szeretette volna még tovább ölelni, még tovább csókolni hitvesét, azonban a fáradtság erősebbnek bizonyult nála, így végül csak annyi ereje maradt, hogy bebújjon az ágyába. Régi barátként köszöntötte a régi ágyát, amin már majd egy éve nem feküdt. Be kellett látnia, hogy bizony mérhetetlenül kényelmesebb volt, mint azok az összetákolt, rögtönzött ágyak, amikben a háború alatt aludt. Így aztán hamar el is nyomta az álom. Még érezte, ahogy felesége, Evaine is bebújik mellé és átkarolja.

Grimoire aznap este két titokzatos férfiról álmodott, akik hatalmas házak és lebegő kocsik előtt küzdöttek. Az arcuk kivehetetlen volt a számára, azonban fiatalnak tűntek. A háttérben az ég hirtelen felnyílt és fénylő, áttetsző lila csápok törtek elő a világokon túli résből. A két harcoló egy pillanatra megfagyott, egymást bámulták, majd az utolsó összecsapásuknál véget ért az álom. Grimoire fújtatva kelt fel az ágyában. Nem tudta megfejteni teljesen, hogy mit látott, azonban abban biztos volt, hogy a Kiválasztottak küzdöttek.

Oldalra nyúlt, hogy kezét végigsimítsa Evaine gyönyörű haján, azonban felesége nem volt mellette. Grimoire megdermedve bámulta az ágy azon részét ahol Evainenek kellett volna feküdnie. Hideg verejtékcseppek folytak végig a homlokán, azonban az ajtó hirtelen kinyílt és Evaine jött be rajta az anyjával együtt. Grimoire megkönnyebbülten sóhajtott és hátradőlt.

- Ne ijesztgessetek! - nevetett, ám Evaine és Ginevre nem válaszolt. Grimoire felült és csak akkor vette észre, hogy a két nő kezében kés van. Mindkét nő szemei fennakadtak, arcuk teljesen élettelen volt.

- Anyám… - csak ennyit tudott kinyögni Grimoire mielőtt az anyja ráugrott volna és megpróbálta volna a mellkasába döfni a kését.

A kés célt tévesztett, Grimoire erősen megragadta anyja karját és eltartotta maga mellől, azonban még így is sikerült felszántania az oldalát. A csípős érzés végigszaladt az ifjú Mordred testén és felébresztette bágyadtságából. Oldalról Evaine közeledett. A kése lecsapott, ám Grimoire ügyesen félreugrott és immár pucéran nézett szembe a két szeretett nőjével.

- Mi van veletek? - kiáltotta - Őrség! - azonban senki nem jött segítségére. Valószínűleg a nők elvágták az őrök torkát, ahogy az övét is készültek.

Evaine előrelendült és suhintott egyet a késével. Grimoire elegánsan félreugrott előle, ám az anyja már várta a másik oldalról. A kés ezúttal a bordái alá talált be. Grimorie felordított és hátratántorodott. Fények táncoltak a szeme előtt, a két nőt alig tudta kivenni közöttük. Teljesen elvesztette az egyensúlyát és nekiesett az ajtónak. Evaine Ambrosius és Ginevre Mordred kegyelmet nem ismerve közeledett feléje. Grimoire érezte, hogy minden ereje elhagyja, így cselekednie kellett. Kezében villámok jelentek meg, melyek hirtelen előrecsaptak. Az egyik csóva átvágta anyja torkát, aki most hangtalanul dőlt el a márványpadlón. A másik Evainét szelte keresztül a mellétől kicsit feljebb. Ő előrefelé zuhant, így Grimoirenak módja volt rá, hogy elkapja haldokló feleségét.

Evaine már nem állt a bűvölet hatása alatt, szemei idegesen kapkodtak, hörögve próbálta venni a levegőt.

- Szer…szerelem! - suttogta Grimoirenak - Bocsáss meg…

Grimoire halkan csitította.

- Ne beszélj! Maradj nyugton, megmenetelek! - könnyekkel telt meg a szeme. Evaine megrázta a fejét.

- Már késő… Magadat mentsd... Mærlynn…

Grimoireba mintha villám csapott volna. Szeme kitisztult.

- Mi van vele?

- Ő… ő tette ezt velünk… Sajnálom… - vér bugyogott elő a száján, mire Grimoire gyengéden leengedte a testét. Evaine kínzottan rángatózott, miközben az ifjú Mordred szemügyre vette a saját sebét. Nem volt ideje mérlegelni.

- Szerelmem… Örökké szeretni foglak! Bocsáss meg! - azzal sírva átölelte Evaine testét. Kettejük körül kék aura jelent meg, Evaine halálos hörgése egyre erőteljesebb lett, míg Grimoire sebe begyógyulni látszott. Pár perc múlva Evaine elhallgatott és az egész házban már csak Grimoire Mordred sírását lehetett hallani.

Mærlynn Ambrosius elégedetten szemlélte Uther Gæta szobrát. Tudta, hogy már nem sok idő és megérzi, ahogy Grimoire Mordred elhagyja az evilági életet és magával viszi a sötétséget is. Ez volt az egyetlen magyarázat. Nem Gareth volt az Átokhozó, hanem Grimoire. Mordred utolsó lehetőségeként megpróbált hazudni neki Belinea utolsó szavairól, arról, hogy nem ők a Kiválasztottak, ám ez olyan átlátszó hazugság volt, hogy Mærlynn nem is értette, Grimoire hogyan képes ezt előadni számára. Sokkal férfiasabb és hősiesebb lett volna, ha ott helyben megütköznek, ám Grimoire a gyáva utat választotta. Mærlynn biztos volt benne, hogyha ő nem cselekszik, akkor Grimoire sújt le rá álmában.

Az ég megdörrent és zuhogni kezdett az eső. A kis tavacska hamar megtelt és lassan kezdett kiönteni a zöld fűre. Hosszú percek teltek el és Mærlynn nem érzett semmi változást. Ez kezdte nyugtalanítani, de ő türelmes volt. Tudta, hogy Evainék elvégzik a dolgukat. Még Grimoire hazatérte előtt varázsolta el őket és várt a megfelelő alkalomra.

Hirtelen azonban egy ismerős mágikus erő tört be a környezetébe. Mærlynn megfordult és megpillantotta a viharban közeledő Grimoiret.

- MæRLYNN! - ordította miközben a kezében tűzgolyó jelent meg. Mærlynn elmosolyodott és könnyedén hárította a barátja támadását.

- Átokhozó! - köszöntötte eszelős vigyorral - Az ilyen támadások hasztalanok ellenem! Megfejtettem a mágia forrását! Odáig jutottam ameddig még az Alapítók sem merészkednek!

Grimoire nem figyelt rá, újabb támadást indított ellene. Vörös villámok borították el a műemléket.

Mærlynnek még idejében sikerült elugrania előlük és ellentámadásba lendült. A föld megremegett az intésére és hatalmas repedések jelentek meg rajta. Ahol eddig Grimoire állt a föld most kifordult magából, felemelkedett és lebegni kezdett. Mærlynn összecsapta a két tenyerét mire a robusztus földdarabok egymáshoz csapódtak. Grimoirenak még időben sikerült leugrania a darabok által hagyott árokba, mely kezdett megtelni vízzel az esőben.

- Miért Mærlynn? - ordította a felé magasodó Ambrosiusnak.

- Mert a prófécia megjövendölte! Pusztulnod kell Átokhozó! - újra felemelte a kezét, mire az esővíz Grimoire fölé magasodott és burokba zárta. Grimoire fuldokolva csapkodott a kezével. Mágikus tűzcsóva csapott fel a gödörből, amely elpárologtatta a Grimoiret körülvevő vizet. Az ifjú Mordred hörögve tántorgott előre.

- Igazat mondtam Mærlynn! Nem mi vagyunk a Kiválasztottak! - majd motyogva hozzátette - Már abban sem vagyok biztos, hogy az Átokhozó valóban az ellenségünk.

- Hazudsz! - ordította Mærlynn és a végső csapásra készült. Jobb kezét áttetsző lila aura vette körül, mely egyre nagyobbra nőtt. Grimoire összeszorította a fogát és ő is varázsolni készült.

Az égen hatalmas villám futott végig és a két hős, a valaha volt két barát összecsapott. A mágikus erő olyannyira koncentrálódott, hogy mágusok még városokkal arrébb is érezték. Az összecsapó mágia kitépte a két küzdőt és a robbanást a térből és így mérföldekkel arrébb tértek magukhoz. Uther Gæta szobra és az emlékmű érintetlenül nézte a hatalmas árkot, melyből később egy új tó lett.

Grimoire lassan feltápászkodott a sárból. Bal karját elvesztette és több kisebb sérülést is szerzett. Egy mozdulattal elállította a vérzést és összevarrta a sebet. Mérhetetlen fájdalmat érzett egész testében, de ez nem is volt ahhoz fogható, amit a lelkében érzett. A távolba tekintett, ahol látta Artus vihar tépázta városát. Mærlynn azonban nem volt a közelben. Grimoire tudta, hogy nem sikerült megölnie barátját, de örült, hogy Mærlynnek sem sikerült megölnie őt. Lassan, a fájdalomtól bágyadtan megfordult és a hegyek felé igyekezett. Várnia és tanulnia kellett.

Grimoire gépi hangja elhallgatott. Brian és a többiek szomorú arccal bámultak maguk elé. Az öreg mágus megtörölte a szemét, amiben néhány könnycsepp jelent meg.

- Sajnálom - szólalt meg végül Brian.

- Az évszázadok alatt… - suttogta a rekedt gépi hangon az öreg Mordred - Sokszor vétkeztem. Sok embert megöltem. Ne sajnálj, fiam.

- Mindenki vétkezik - mormogta Potter professzor. Brian meglepődve pislantott fel rá. Úgy tűnt a professzor megbékélt barátja halálával - De összességében jó célért küzdött.

- Így lenne? - krákogta kuncogva Grimoire - Talán. De Belinea megmondta: „Minden csak meglátás kérdése.”

- Sajnálom, hogy olyan sok szörnyűséget okoztam, főleg maguknak! - suttogta miközben Potter szemébe nézett, majd Brianra vetette a tekintetét - Fiam. Te vagy az Átokhozó, de ne rémítsen meg a név. Nem számunkra, hanem a sötétségre hozol átkot!

Még egyszer utoljára erősen megszorította Brian kezét.

- Szerettelek volna én tanítani… sok mindent szerettem volna… A könyveimből tanulhatsz… Most pedig… - a hangmodulátor hörgő hangot hallatott - pihenni fogok… Csatlakozok a szerelmemhez és a családomhoz!

Brian érezte, ahogy a keze szorítása alábbhagy, majd teljesen elernyed. Grimoire Mordred szemei üvegesen tekintettek a semmibe és csend ereszkedett a konyhára. Már csak a még működő gépek pityegése töltötte be a teret.

Uther Gæta trónon ülő szobra mohától benőve bámult előre a sötétbe. Már több ezer éve háborítatlanul állt a valaha volt Artus városától délre. Sokszor próbálkoztak a ledöntésével, elpusztításával, mikor kellett a hely az építkezésekhez, azonban egy titokzatos alak megvette az egész térséget és nem hagyta, hogy elpusztítsák a műemléket.

Idáig nem értek el a városok fényei és hangjai, így teljesen háborítatlannak és nyugodtnak tűnt a hely. Az egyetlen zajforrás a szobor körül csörgedező vízesés volt. Most azonban valaki megzavarta a nyugalmat. Egy sötét, öltönyös alak tartott a szobor felé. Arca komor volt, fiatalos megjelenése most kivételesen megviselt volt, látni lehetett rajta azt a több ezer évet, amit átélt.

Merlin közelebb lépett a szoborhoz, majd lesimította Uther fejéről a port. Tekintetét a szobor mögötti mérlegre fordította és közelebb lépett hozzá. Kezével felemelte a fehér márványgömböt, mire kezét lila aura járta át és egy könnyed mozdulattal összemorzsolta a gömböt. A mérleg több ezer év után kimozdult az egyensúlyából a fekete gömb felé, Mærlynn Ambrosius pedig elégedetten mosolyodott el. 

Bukott angyalok balladája 4

Grimoire magára öltötte kék palástját és felpattant a lovára. Mærlynn már indulásra készen állt, ő nem kívánt magával vinni embereket sem. Grimoire viszont ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy kisebb csapat elkísérje őket a visszaúton. Gawain király megígérte, hogy amint tud csatlakozik a bosszúhadjáratukhoz, azonban még mindig voltak portyázó vörösök az ország északi részén és először velük kellett leszámolnia. A Vörös Király még fizikailag élő testét Mærlynn egy fakoporsóba zárta és kiadta a katonáinak, hogy heti háromszor itassák meg. Mióta az apja az egyik ütközetben életét vesztette, Mærlynn parancsolt az egész ambrosius seregnek.

Dél fele járt már mikor elindultak. A tikkasztó hőségben a lovak csak lassú tempót tudtak gyakorolni, ami egyre csak fokozta a fiatal urak idegességét. Minden perc számított, ha élve akarták még viszontlátni szeretteiket.

Útjuk során szembesülniük kellett a háború okozta pusztítással. A legtöbb faluban ahol megálltak viszonylag barátságosan fogadták őket, azonban érezni lehetett, hogy az emberek belefáradtak a háborúskodásba. A városok és faluk lakossága néhány helyen kevesebb, mint száz főre esett vissza. Máshol teljesen elnéptelenedtek a települések és csak a romos házak mutatták, hogy egykor ott éltek.

A hírek nem voltak kecsegtetőek. Gareth megerősítette Artus és környékének védelmét és a környező településeket kezdte fosztogatni. Úgy tűnt nem törődött azzal, hogy a Vörös Király meghalt, délen birodalomépítésbe kezdett. I. Gareth Ambrosius királynak kezdte hívatni magát és hatalmas szobrokat állítatott. A Vörös Király állítása, miszerint Gareth felkoncolta Cæliát, igaznak bizonyult. Azonban szökött városiak elmondása szerint a mordredek közül egyedül a rá veszélyes Langrest, Grimoire nagybátyját ölette meg, Evain és az anyja éltek, bár abban a menekültek nem voltak biztosak, hogy nem esett bántódásuk.

Grimoire érezte a feszültséget barátja és ő közte. A nappalok folyamán Mærlynn elől lovagolt, ha esetleg Grimoire mellé vágtatott, akkor sem szóltak pár szónál többet egymáshoz. Este pedig a sátrában volt egyedül, katonái nem engedtek be hozzá senkit.

Grimoire megsarkantyúzta a lovát és barátja mellé ügetett, majd felé nyújtotta a vizes tömlőjét.

- Innod kell. A nap erősen süt.

Mærlynn ránézett. Nyoma sem volt a pár héttel ezelőtti hősnek, akit az egész birodalomban éljeneztek. Szemei alatt táskák jelentek meg, arca nyúzott volt és borostás. Szeme fehérje kezdett vörösbe fordulni az alváshiány miatt. Elvette a tömlőt és meghúzta, majd visszaadta Grimoirenak.

- Köszönöm. Grimoire – kezdte – Feladatom lenne a számodra.

- Feladatod? – kérdezett vissza mosolyogva Grimoire – Mióta osztunk feladatokat egymásnak?

Mærlynn megengedett magának egy halvány mosolyt.

- A katonákkal együtt lassan haladok. Gareth az én felelősségem, és bár tudom, hogy téged is minél előbb hazahúz a szíved a feleséged és anyád miatt, mégis arra kérnélek, hogy a csapatoddal együtt kerüljetek Xenia felé.

- Xenia. Miért? – bár sejtette a választ.

- Az Alapítók azt mondták segítenünk kell nekik. Ennek érdekében minél többet meg kell tudnunk a jóslatról. Az Átokhozó… Az Átokhozó mindent elronthat.

Grimoire egy percig csöndesen baktatott mellette, majd mélyen a barátja szemébe nézett.

- Két feltétellel.

- És pedig?

- Ha előbb érnél oda, és sikerülne legyőznöd azt a rohadék Garethet, akkor kérlek rúgj bele egyet értem - Mærlynn keserűen felnevetett - A másik, hogy nem hajszolod túl magad. Aludnod kell.

Mærlynn sejtelmesen elmosolyodott.

- Nyugalom. Az utóbbi éjszakák voltak a legnehezebbek. A mágia határait feszegettem.

- Mit csináltál? – kérdezte meglepődve Grimoire.

- Majd idővel elmondom. Ha sikerrel jártam – vigyorgott tovább Mærlynn – A szeretteidet az életem árán is megvédem, barátom. Most menj!

Grimoire bólintott majd visszafordította a lovát.

- Akkor hát… Artusban találkozunk, barátom!

Xenia kezdett újra életre kelni. A falu melletti dombon elhantolták a halottakat (kivéve a Vörös Király katonáit, azokat elégették) és a legtöbb házat sikerült újjáépítenie annak a néhány embernek, akik megmaradtak a háború során. A dögletes bűz eltűnt, a helyét az újonnan ültetett virágok és az élet illata vette át. Grimoire katonáit már messziről köszöntötték a helyiek, felszabadítóként és hősként gondoltak rájuk. A férfiak vizet hoztak számukra a kútból, míg a nők gyümölcsökkel köszöntötték őket. Grimoire megengedte a katonáinak, hogy végre kipihenhessék a háború fáradalmait, ő pedig a kis kunyhó felé vette az irányt. Úgy tűnt Belinea háza semmit sem változott az utóbbi hetekben, a falusiak nem nagyon mertek a vénasszony közelébe menni mióta látomásai voltak. Féltek, hogy megtudják a jövőjüket és nem fog tetszeni nekik.

Grimoire benyitott a kunyhóba, ahol a már megszokott sötétség fogadta. Belinea ezúttal feküdt, habár ugyanúgy körül volt tekerve azzal a rengeteg takaróval, amivel előző találkozásukkor. A vénasszony ha lehet, még öregebbnek tűnt, mint először. Szinte egy csontváz nézett Grimoireal farkasszemet.

- Vártalak, ifjú Mordred - szólalt meg a még mindig hihetetlen lágy hangján. Grimoire mosolyogva felszisszent.

- Nos… ez egy jósnőtől azt hiszem elvárható - Belinea nem viszonozta a mosolyát. Arca végtelen szomorúságról árulkodott.

- Az ifjú Ambrosius továbbvágtatott Artusba, hogy legyőzze a testvérét és felszabadítsa a királyságot - folytatta.

- Sikerrel jár?

- Igen. De nem Gareth árulása, se nem Cælia halála az igazi tragédia. Sötétség közeleg.

- Miféle sötétség? - kérdezte Grimoire, azonban Belinea nem felelt - Meg tudtál valamit az Átokhozóról?

Az öreg elfordította a fejét. Por kavargott a kunyhóban, ami irritálta Grimoire orrát és torkát. Belinea légzése felgyorsult. Krákogni kezdett, mire vér szökött ki az orrán. Grimoire félve közelebb lépett és nyugtatólag a nő kezére helyezte a sajátját.

- Nem segíthetsz, ifjú Mordred - suttogta a nő - Itt az időm.

- Kérlek. Kérlek, mond el, amit tudsz Belinea.

Az öregasszony gurgulázni kezdett, mire egyre több vér lepte el a száját és az orrát.

- Nem… nem ti vagytok… Meg kell találnod… az Átokhozót… nem gonosz… nem sötét…

- Hogy érted? Ő taszítja a mélybe a világot!

Belinea még egyszer utoljára elmosolyodott.

- Ez… khhr.. csak meglátás kérdése… - azzal feje hátrahanyatlott és nem szólalt meg többet.

Grimoire felállt és kilépett a kunyhóból. A napfény égette a szemét, hunyorítania kellett. Bár forróság volt, testét mégis hideg járta át. Nem ők azok, akikről a jóslat szól. Nem ők a kiválasztottak. Elképzelhető lett volna, hogy az Alapítók, akiktől kapták az erőt, akik miatt győzni tudtak, hazudtak nekik? Mi van, ha az egész háború, a Vörös Király, vagy Gareth mind csak színjáték voltak, hogy a terv mozgásba lendüljön. Mi van ha mindvégig csak bábuk voltak egy nagyobb játszmában? Ha ez így van, akkor Mærlynn a vesztébe vágtat. Nem Gareth által, ahogy Belinea is mondta, hanem saját maga által. Az Alapítók tudni akarták, hogy ki képes véghezvinni az akaratukat. Ki az, aki valóban az ő prófétájuk lesz. Mærlynn immár napokat töltött a mágia kutatásával, míg ő csupán ajándékként, eszközként használta. Grimoire beleborzongott ezekbe a gondolatokba. Nem lehet. Mærlynn a barátja, az Alapítók pedig megajándékozták őket. Mégis, most itt, a tűző nap ellenére, ő is érezni kezdte a világban terjedő sötétséget. A távolba tekintett, ahol már látszott Artus hegyeinek sötét sziluettje. Grimoire pedig rohanni kezdett a lova felé.

Majd a Tizenkét Alapító szólt: „Legyen sötétség.” És sötétség lett.

Mærlynn Ambrosius sikeresen belopózott Artusba. A mordred katonák valóban csak hátráltatták volna. Sokat segített számára, hogy ismerte a város köré állított őrséget. Ismerte a mozdulataikat, szokásaikat, ami nem meglepő, hisz valaha a saját katonái voltak. Neki és az apjának tettek esküt, most pedig Gareth rendelkezett felettük. Az ambrosius ház, amely most már városházaként üzemelt, sötéten magaslott előtte. A régi istenek szobrait ledöntötték, azonban nem az Alapítók szobraival helyettesítették őket (hisz nem is tudtak róluk), hanem Gareth kőbe faragott arcai meredtek előre.

Az őrök láthatóan mágusok voltak, mert sokkal gyérebben voltak felszerelkezve, mint a kapuőrség, habár sokkal fontosabb helyet őriztek. Mærlynn elmosolyodott. Mágusok. Kitárta az elméjét és látta, hogy ezeket a tűzgömbökkel dobálózó idiótákat szégyen volt mágusnak hívni. Mærlynn az utóbbi napokban behatóan tanulmányozta a mágiát. Órákat, sőt egész napokat töltött meditációval, és egyre mélyebbre ásott a forrás után kutatva. Immár képes volt felmérni ellenfelei mágikus képességeit, sőt érzékszervei is kiélesedtek, hallotta az őrök szívverését, nehézkes légzésük súlyos hangjait. Ez mindenképpen segítette az Artusba való bejutásnál.

Bár Grimoirenak nem mondta el, de a Vörös Királyra valóban nagy szüksége volt. Mindenképpen kellett számára egy, még élő test, amelynél tanulmányozhatta, hogyan kapcsolódik a mágia az élő szervezetekhez. Míg el nem indultak, volt ideje megvizsgálni a Vörös Királyt. A teremtő erő, a tiszta mágia ugyan csak lenyomatában, de átjutott a világukba. Az Alapítók igazat mondtak, Ő el volt zárva a világokon kívülre, ám még így is képes volt bizonyos dimenziókon keresztül figyelemmel kísérni az eseményeket. Bármennyire is próbált biztosra menni, a Végtelen Úr nem volt képes felmérni az Ő valódi erejét. Kizárta a világokon kívülre, ám a börtöne repedezni kezdett.

Mærlynn elmosolyodott. Erről még az Alapítók sem tudtak, csak ő. Az Alapítók túl sokat vesztettek Belőle, mikor leváltak. Mærlynn az útjuk során egyre biztosabb lett benne, hogy ő a prófécia által megjósolt Aranygyermek, akinek meg kell ütköznie a sötét énjével, a testvérével, Garethel. Lassan kibújt a védelmet jelentő ház fala mögül, csuklyáját az arcába húzta és megindult a házuk felé. Az őrök megilletődtek egy pillanatra, ami pont elég is volt Mærlynn számára ahhoz, hogy egy elegáns ujjmozdulattal kettévágja őket. Azok nyögve, gurgulázva dőltek el a földön. Az ifjú Ambrosius pedig kinyitotta a házuk kapuját és belépett a homályba. 

Bukott angyalok balladája 3

Grimoire egy apró ujjmozdulattal lenyisszantotta a Vörös Király egyik katonájának fejét, majd körülnézett a csatamezőn. Levette a sodronykesztyűjét és beletúrt a vértől mocskos, világosbarna fürtjeibe. A háború már fél éve tartott és úgy tűnt soha nem ér véget. Az utóbbi hónapokban Grimoire és Mærlynn mágiára tanította azokat, akik fogékonynak mutatkoztak rá, így a seregben egy új osztagot hoztak létre, melyet minél nagyobb becsben tartottak. A régi istenek lassan kivesztek a köztudatból, hazug isteneknek nevezték őket, vagy egyszerűen megfosztották őket ettől a tisztségtől és az Alapítókat kezdték imádni.

A mágia valóban átjárta a világot, Grimoirék egyre többször futottak bele olyan vörös seregbe, amelynél már ugyanúgy voltak mágusok, mint náluk. Vérmágusoknak hívták őket, arcukat a legyőzött ellenség lenyúzott arca borította, vértjükön levágott végtagok himbálóztak. Habár a mordred és ambrosius varázslókat sikerült néha megizzasztaniuk, a két hős, Grimoire és Mærlynn számára nem voltak többek, mint kisgyerekek.

- Uram! Találtunk valamit! – ordított az egyik mordred katona a házak közül. Grimoire a távolban mosakodó Mærlynnre nézett, majd biccentett neki, hogy kövesse.

Xenia kis falva stratégiai jelentőséggel bírt a harcoló felek számára, ugyanis ennek elfoglalása igen jó alkalmat biztosított arra, hogy a következő csapást a Vörös Király főcsapataira mérhessék. A vörös katonák az egész lakosságot rabszolgasorba taszították, a falu vezető öregeit pedig karóba húzták és a település négy sarkába helyezték őket. A rothadó tetemük miatt az egész térségben orrfacsaró bűz terjengett.

A katona az egyik agyagházba hívta a két hőst. A gyér felszerelésű házban kellemes hideg fogadta őket és itt kevésbé lehetett érezni a gusztustalan szagot. Bent egy ősöreg nő feküdt saját készítésű, színes takarói alatt.

- Azt állítja, hogy belelát olyan eseményekbe, amik még nem következtek be. Úgy gondoltam jó ha megvizsgálják az urak – hajtott fejet a mordred katona. A két ifjú egymásra nézett, mohó vágy égett a szemükben.

– Köszönjük. Elmehet – intett Mærlynn.

Az öregasszony még a takarók alatt is remegett, kezeivel maga előtt tapogatózott. Szemeit a Vörös Király emberei égették ki, majd kenték be vörös festékkel, mely kikezdte a lágy bőrt és felhólyagosodott.

- Mi a neved? – kérdezte Grimoire. A nő abbahagyta a matatást és a hang irányába fordult. A két ifjú meglepetésére, lágy, könnyed hangon szólalt meg.

- Belinea, jó urak.

Grimoire közelebb lépett hozzá és letérdelt.

- Belinea… Úgy hallottuk, hogy képes vagy belelátni a jövő eseményeibe – szünetet tartott. Az öreg úgy tűnt vak szemeivel az arcukat fürkészi – Tudnál nekünk tanácsot adni? Tudnál jósolni nekünk?

Az öregasszony elmosolyodott és krákogva nevetni kezdett.

- Több hónapja már, hogy kivájták a szemeimet azok a sakálok. Először üvöltöttem, sírtam, de az egyik este… az egyik este lila villanás lepte el a világot – a két férfi sokatmondóan összenézett – Újra látni kezdtem. De nem úgy, ahogy eddig. Egyszerre látom a múltat, a jelent és a jövőt. Látom ennek a világnak a nagyságát és látom a többi világot is… úgy ám… több világ van ezen kívül.

- Mielőtt megérkeztetek és felszabadítottátok ezt a falut, újabb álmot láttam. Nem tudom kikről szólt, az arcuk homályba veszett, de úgy éreztem, hogy magukhoz van köze. Most, hogy itt állnak előttem, egyre biztosabb vagyok ebben.

- Mit látott? – kérdezte Mærlynn és előrébb hajolt. Belinea abbahagyta a remegést, szemhéjai feltárultak, a vörös festék felizzott.

- Legyen egy ember, akiben ott lakozik minden. Ő hozza el a várva várt békét… De legyen egy másik is, aki a mélybe taszítja az Univerzumot! – a vörös izzás lassan abbamaradt, Belinea újra remegni kezdett. A két ifjú gondolataikba burkolózva bámult maga elé.

- A kettő, akiről a jóslat szól… mi lennénk? – kérdezte félve Grimoire. Belinea elmosolyodott.

- Az Aranygyermek és az Átokhozó. Kilétüket a homály fedi.

Grimoire felállt és Mærlynnra nézett. Az sötét szemekkel bámult vissza rá, majd mosolyra húzta száját.

- Majd elválik. Az Átokhozó még akár a Vörös Király is lehet.

Grimoire bólintott, majd visszafordult Belineához.

- Köszönjük- azzal mind a ketten kiléptek a napfényre. Az árnyékok között Belinea megrázta a fejét. Bár a hősök még nem tudták, de a jóslat mindent megváltoztat köztük.

Harmadik Gawain király elszántan nézett körbe az őt körülvevő vörös katonák gyűrűjében. A végső offenzíva összeomlott, de ő úgy döntött kitart a végsőkig. Maga fölé emelte hatalmas buzogányát és meglóbálta a feje fölött. Aranyszínű ruháját és vértjét bordó vér mocskolta össze, de nem tudta, hogy az ő vére-e, vagy az ellenségé. Valószínűleg mindkettőből jutott rá.

A vörös katonák elöntötték a völgyet, mint a tenger. Még mindig elegen voltak ahhoz, hogy az egész királyságot porrá égessék. A királyt körülvevők nem mozdultak. A háttérben egy hatalmas trón közeledett. Két oldalán két fehér zászló lobogott, a Vörös Király vérvörös címerével, melyen egy fehér koronás bikakoponyát éltetett két szárnyas sárkány a két oldalról. A két zászlórúd végén két feltűzött fej ringott.

A tömör aranyból készült trónon egy bíbor palástba bújt, előkelő testtartású ember ült. Fején vörös színű, szarvas korona foglalt helyet. Arca a dühtől és fájdalomtól eltorzult. Szemhéjait levágták, miután a mágia megjelent a világban, hisz a vörösen izzó mágikus szemeinek nem volt szüksége pislogásra.

- Vesztettél király! – ordította kegyetlen hangján Gawainnak – De nem öllek meg… óóó nem! Magammal viszlek és megmutatom, hogyan pusztítom el az utolsó szikláig a felépített birodalmadat! A két hősödet a szemeid előtt fogom megkínozni és kibelezni!

Gawain támadásba lendült, ám a király egyetlen intésére kirepült a kezéből a buzogánya. A Vörös Király fölé magasodott és felé nyújtotta kezeit. Gawain kínzott arccal esett össze a véres fűben és fülrepesztő sikoltásban tört ki.

A háttérben két tűzsárkány jelent meg és emésztette fel a vörös sereg jórészét. A király felkapta a fejét és meglátta a dombon a két hőst. Grimoire Mordred és Mærlynn Ambrosius vigyorogva néztek le a fejvesztve menekülő katonákra. Mögöttük felsorakozott Calibur megmaradt serege. Brutusok, ambrosiusok, mordredek, garlotok, hewingek mind ott voltak. Egyetlen kiáltás hallatszott, majd a színes tenger megindult a vörös folyam ellen. Villámok cikáztak az égben, tűzsárkányok csaptak le a felocsúdó vörös katonákra, sziklák repültek a háttérben álló Vérmágusokra.

A Vörös Király a mellette álló lóra ugrott a trónról és menekülésnek eredet. Grimoire és Mærlynn a lovuk hátára álltak, majd elrugaszkodtak róla és repülve vették üldözőbe a Vörös Királyt. Gawain feltápászkodott és a buzogányát újra kézbe véve az ellenségnek rontott.

A Vörös Király áttörte magát a katonáin és a közeli vízesés felé fordította a lovát, miközben tüzes golyókat szórt az őt követő fiúk felé, akik azonban könnyűszerrel kivédték a támadásait.

A ló nyerítve megállt a vízesés előtt és nem volt hajlandó továbbmenni. A király szitkozódva ugrott le róla és a folyó felé igyekezett, ám Mærlynn egy mágikus lökettel leterítette. A két ifjú nem messze landolt a fekvő Vörös Királytól és felkészültek a párbajra.

- Vége van! – kiáltott Grimoire – A seregedet épp most söprik el.

A király feltápászkodott és letépte magáról a bíbor palástot. Vicsorogva nézett farkasszemet a hősökkel.

- Ha megadod magad életben hagyunk! – mondta Gimoire, azonban Mærlynn csendre intette.

- Dehogy hagyjuk. Itt és most véget vetünk ennek!

A Vörös Király magasba emelte a két kezét, mire a föld remegni kezdett és hatalmas darabok váltak ki belőle. A folyó vize kilépett a medréből és égni kezdett majd körbevette a szikladarabokat. A lávával körülvett földdarabok megindultak Grimoirék felé. Mærlynn egy elegáns mozdulattal arrébb lökte őket és ellentámadásba lendült. A villámok, melyek a fekete kesztyűjéből törtek elő átszakították a Vörös Király páncélját és a szerveit. Grimoire mágikus lökete pedig letépte a bal kezét. A Vörös Király, akit a népe istenként tisztelt, egy nyögés kíséretében dőlt el a vizes füvön. Gurgulázva kapkodott a földön, próbált felállni, de képtelen volt, Mærlynn lenn tartotta. Grimoire meglepődve nézte barátját, aki közelebb lépett a királyhoz és a torkához kapott.

- Mit csinálsz? – Mærlynn nem törődött vele. Eltűrte fekete, csapzott haját a szeme elől és a Vörös Király szemhéj nélküli vörösen izzó gyűlöletébe nézett.

- Tud a jóslatról? Maga az Átokhozó? – ordította a király arcába. Az csak vigyorgott.

- Átokhozó? – hörögte – A testvéred… Artusban… Ő hozza el számotokra az átkot. A kis aranyos nemrég tette le nekem a hűbéresküt…

Mærlynn szeme kikerekedett.

- Gareth igaz? Meglepő élvezettel számolt be nekem arról, hogyan koncolta fel a szépséges kis feleséged – sárga fogai világítottak a napfényben.

Grimoire meglendült, hogy lefogja barátját, de addigra késő volt. Mærlynn keze fekete tűzben égett, amivel megérintette a Vörös Király homlokát. Az velőtrázó sikolyt hallatott, majd hirtelen elhallgatott. Szeme már nem izzott vörösen, szájából nem csak vér, hanem fehér habos nyál tört elő.

- Mit tettél? – kérdezte Grimoire megbotránkozva. Mærlynn kegyelmet nem ismerősen nézett vissza rá.

- Életben akartad hagyni. Hát életben hagytam. Velünk jön. Még hasznomra válhat – azzal megragadta a Vörös Király vegetáló testét és maga után rángatva elindult vissza a sereghez. Grimoire elszörnyedve nézte, azonban tudta, hogy sokkal súlyosabb gondjuk is van. Csak remélni tudta, hogy az ő családját nem bántotta Gareth.