Pendragon 5

Egész barikádrendszer alakult ki a folyosón. Bérgyilkosok egész garmadája jelent meg ott, ahol eddig csupán három volt. A rendőrök kitartóan tartották a helyzetüket, de egyszerűen nem voltak elegen egy ekkora támadás visszaverésére, és ezt Kevin Moore hadnagy is kezdte belátni.

- El kell mennünk innen! – mondta miután szétnézett a társaságon. Parsons professzor az ablakon át nézte, ahogy a Rendőrség épületének alacsonyabban fekvő emeleteiből füst szivárog a város felé. Potter a fejét a tenyerébe temetve üldögélt az egyik széken. Nem sírt, egyszerűen csak próbált minél kevesebbet látni a vérfürdőből. Susannah ájultan feküdt a földön, Malcolm próbálta ébresztgetni. Enrique remegve imádkozott a sarokban.  

- Hova mehetnénk? – kérdezte Brian. Már túljutott a kritikus ponton, ezt főleg annak köszönhette, hogy előző este durvább dolgokat élt át, és immár kitisztult elmével figyelte az eseményeket.

Kevin Moore hadnagy elgondolkozott. Ha a Rendőrség fő épületét meg merték támadni, akkor nem tudott elképzelni olyan óvóhelyet, amely jobban ellen tudott volna állni egy szervezett támadásnak. Brian végigsimította kezét az arcán. Kezdett borostásodni.

- Elegem van a menekülésből! – kiáltotta végül a maga meglepetésére is. Hirtelen minden szem rá szegeződött.

- Kratannal megtudtuk, hogy hol található a bérgyilkosok főhadiszállása – tényleg, hol van Kratan? Brian nem értette. Valószínűleg nem képesek kijutni az átfogó támadás miatt – Erre nem számítanának!

- Ez őrültség fiam! – torkolta le Moore – Maguk nincsenek kiképezve, úgymond semmire, én pedig egyedül nem vagyok elegendő, hogy egy egész csoporttal szembeszálljak. Nem vagyok Daniel Gear! – utalt a híres akciófilm-szereplőre.

Brian megrázta a fejét.

- Akármeddig rohanhatunk, ezek a rohadékok bárhol megtalálnak! Ideje lezárni ezt az egészet!

Erre már Malcolm is felpattant. Úgy tűnt Susannah felébredt és most értetlen arccal bámulta az eseményeket. Arca hófehér volt.

Malcolm megragadta Brian pólóját és nekinyomta a falnak.

- Ne most kezdj hősködni, cseszd meg! Én egy dolgot akarok! Biztonságba akarom tudni Susannaht, és saját magamat, aztán ha ez megvan, akkor megölelem a szüleimet! – szeme parázsként izzott.

- Ha itt maradunk, vagy újból bujdosásra adjuk a fejünket, akkor ezek közül egyiket se teheted majd meg! – vágott vissza Brian. Parsons elfordult az ablaktól. Már késő délután fele járt az idő. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Nagyot nyelt.

- Egyetértek Briannel  - Malcolm megsemmisülten nézett rá – Logikusan ez a legjobb lépés. Egy ilyen támadáshoz szinte az egész garmadájukat be kellett, hogy vessék. Ergo, a bázisukon alig maradtak őrködni – apró szünetet tartott, míg megtörölte a homlokát – Valamint nem muszáj egyedül mennünk. Mi feltartóztathatnánk a bejáratnál őket, és segítséget hívva több osztag is kijönne. Csak néhány óráig kellene kitartanunk.

- Egyikünk se katona a rohadt életbe! – ordította Malcolm – Mégis hogyan akarnánk csak egy percig is feltartóztatni őket?

- Egyet kell értenem Mr. Vennoverrel – mondta Moore halkan – Az én feladatom az Önök megvédése, és én úgy értékelem, hogy ez csak egy öngyilkos lépés lenne.

- Minden öngyilkosság! – lökte el magától Brian Malcolmot – Ha itt maradunk, ha elbújunk. Végül megtalálnak. Ez az egyetlen esélyünk! – kezdte érezni azt a tüzet magában, amit valószínűleg Kratan is érezhetett. Jobban örült volna, ha ő is velük van, ő biztos a pártját fogta volna.

- Nem engedélyezem! – rázta meg a fejét Moore. Potter is felállt.

- Szerencsére nincs is szükségünk az engedélyére. Felnőtt emberek vagyunk, hadnagy – Brian hálásan nézett a professzorra – Iszonyatosan félek, szinte rettegek, de egyetértek Mr. Bitroyal. Matematikailag így van a legtöbb esélyünk életben maradni.

- Csak mondja el, hogy hol találhatunk valami járművet. Önök maradhatnak.

- Nem! – kiáltotta az öreg hadnagy, majd sóhajtott és utoljára végignézett az előtte lévő arcokon – Együtt kell maradnunk. Ha már így döntenek, akkor elkísérem magukat.

- Ezt nem mondhatja komolyan! – sírt fel Susannah – Mindannyinkat kinyírtok!

- Én is szívesebben maradnék – motyogta remegő hangján a bíboros – De itt a biztos halál vár ránk. Inkább választom a kevésbé biztosat, az Alapítók kegyelmezzenek a lelkemnek.

Brian közelebb ment Malcolmhoz és keményen megfogta a vállát. A férfin látszott, hogy még mindig őrjöng és képes lenne bárkit leütni. Főleg Briant.

- Kérlek Malcolm. Ez az egyetlen esélyünk. Ígérem, Susannahnak nem lesz baja. Nem fogjuk engedni, hogy bárkinek is baja essen – mélyen a két izzó szempárba nézett – De itt nincs esélyünk a győzelemre.

Kint újra feléledt a fegyverropogás. Egy halálos hörgés törte meg a géppuskák monoton hangját. A csapat nem tudta, hogy rendőr volt-e, vagy támadó, de meglehetősen közelről jött.  Brian és Malcolm szeme meg sem rebbent.

- Esküdj meg, hogy nem lesz baja! – sziszegte az izmos férfi. Brian bólintott.

- Esküszöm!

- Én is! – szólt közbe Moore – Meg fogom védeni.

Malcolm még egy ideig nézte a két férfit, majd kibújt Brian fogásából és felsegítette kedvesét.

- Induljunk!

Moore kinézett az ajtón. Előtte asztalokból és székekből álló barikádrendszer képe bontakozott ki. A támadók már nem voltak olyan messze. A rendőrök fel se figyeltek a hadnagyra, fedezékbe vonulva várták a következő hullámát a támadásoknak. Visszafordult a csapathoz.

- Az épület tetején van egy kilövőállomás. El kell jutnunk a lifthez és imádkozzanak, hogy azt nem rongálták meg – megvizsgálta a fegyverét. Még volt benne jó pár töltény – Amint kiáltok, Önök elszaladnak mögöttem a folyosó vége felé. A végén jobbra befordulva ott a lift. Rohanjanak úgy, ahogy eddig még soha!

- És mi lesz Kratannal és Franczal? – kérdezte Brian.

- Nincs időnk rájuk várni! Reméljük ők is élve kijutnak – Brian még ellenkezni akart, ám rájött, hogy a hadnagynak igaza van.

Moore kilépett a folyosóra. A támadók szinte egyből észrevették, azonban Moore egy gyors sorozatot adott le feléjük, mire azok kénytelen voltak fedezékbe bújni.

- Most! – ordította a hadnagy, majd Brian vezetésével a csapat rohanni kezdett. Moore újratöltött és újabb lövéseket adott le a feleszmélő bérgyilkosokra. A többi rendőr is akcióba lépett és csatlakoztak a támadók sakkban tartásához. Moore még ellőtte az utolsó golyókat is a tárból, majd ő is rohanni kezdett.

A többiek már a liftben álltak. Úgy tűnt a lift működött, így valószínűleg csak a másik oldalon találhatót sikerült az ellenőrzésük alá vonniuk a támadóknak. Moore megnyomta az emelet gombját, mire az ajtó becsukódott és a lift elindult. Alig telt bele néhány másodpercbe, a szerkezet lelassított, majd megállt. Ahogy kiléptek a liftből, a csapatot megcsapta az épület tetején uralkodó hideg, csípős szél. Több különböző jármű is volt a tetőn, néhány csak egyszemélyes, kapszulára emlékeztető szerkezet, néhány viszont nagyobb, lekerekített doboz alakú légkocsi volt. Moore az egyik nagyobbhoz vezette őket, amely leginkább a légbuszra emlékeztetett, azonban oldalt lévő két szárnyon több géppuska is helyet kapott. Az eleje repülőhöz hasonlóan csúcsos volt és látszott, hogy az egész szerkezet a gyorsaságra van tervezve.

- Ez egy Hydra 24-es – mormolta Moore – Ennél gyorsabb csapatszállítója csak a Védelmi Osztagnak van – a szállító ajtajához lépett, majd lenyomott pár gombot rajta, mire az sziszegve kinyílt. Bent kicsit szűkös volt a hely, viszont az ülések igencsak kényelmesek voltak. Brian beült Moore mellé a pilótafülkébe, míg a többiek hátrébb foglaltak helyet, viszonylag szétszórva. A szállító harminc rendőrből álló osztagra volt tervezve, így öten kényelmesen elfértek hátul. Moore beindította a járművet és kikapcsolta a kilövőállomás oszlopait, melyek lefogták a szállítót. A magi-gépészeti alapokon nyugvó szerkezet motorja halkan felbőgött, majd a hajtómű kékesen világítani kezdett. A jármű alján is bekapcsolt a mágikus szerkezet, mire az egész Hydra 24-es felemelkedett.

- Tehát a Typhon? – kérdezte Moore. Brian bólintott.

- Igen. A Typhon.

Kevin Moore lenyomta az előtte található karokat, mire a szállító megugrott és már süvítve szelte az eget. A csapat még visszanézett a füstölgő épületre.