Az utolsó lépcsőfokokat már szinte mászva kellett megtenniük olyan kopottak és meredekek voltak. Hiába az idő vasfoga még ezt a gyönyörű szentélyt is megtépázta. Moore egy gyors mozdulattal ugrott ki az oszlopok közül a kör alakú terembe. Azonban nem volt egy árva lélek sem, akitől félnie kellett volna. A kör közepén viszont ott feküdt gyertyák sokaságától kivilágítva a két imafülke. Úgy tűnt teljesen épek voltak, habár körülöttük sok helyen kormos volt a padló. Malcolm maga mögé nézett, ám úgy tűnt nem követi őket senki. Erősebben megmarkolta Susannah kezét.
A gyertyák fénye félelmetes árnyékot vetített és volt a levegőben valamiféle undorító szag, amit csupán szeméttelepeken lehetett tapasztalni, esetleg rothadó állatok közelében. Enrique az egyik kezével eltakarta az arcát ahogy közelebb értek a fülkékhez.
- Mi ez a bűz? – kérdezte Parsons mire egy zöldes villám csapott ki az egyik oszlop mögül. A professzornak ideje sem volt arra, hogy felfogja, mi történik, a mágikus hullám másodpercek törtrésze alatt vágta ketté a testét. Még egy utolsót nyögött, majd két darabban borult a földre.
- Fedezékbe! – ordította Moore, aki leadott pár lövést az oszlop felé. Azok lepattantak a kék mágikus falról. Malcolm kénytelen volt befogni Susannah száját, mert a nő a sikításával elárulta volna a helyzetüket.
Fenyegető csönd ereszkedett a teremre. Brian ismert védőigéket mormolt, azonban sejtette, hogy ez vajmi kevés lesz ilyen erős támadások ellen. Újfent eszébe jutott, hogy milyen jó lenne, ha Kratan itt lenne velük. Ő biztos ismert volna erősebb védővarázslatokat.
Újabb villámok indultak meg feléjük, ám azok célt tévesztettek és lepattantak az imafülkék oldaláról. A hirtelen keletkezett ózon fojtogatta a csapatot. Susannah magából kikelve sikoltozott, már Malcolm sem volt elég hozzá, hogy visszatartsa.
- A megbízójuk igencsak alábecsült, hogy ilyen ostoba ribancokat küldött a megölésemre! – szólalt meg az oszlopok közül egy gépi, embertelen hang, melyet úgy hallatszott, hangszínszabályzók erősítettek fel dühösszerűvé. A csapat egy személyként lepődött meg, nem csak támadójuk hangján, de a mondatának értelmén is.
- Nekünk nincs megbízónk! – kiáltotta Moore. Újra csönd. Hirtelen a gyertyák tüze felemelkedett és egy hatalmas csóvába állt össze. Brian ezúttal résen volt. Minden erejét megerőltetve rúnák százainak a rajzolásába kezdett, és épp időben végzett. Mielőtt lecsapott volna a tűzcsóva az imafülkék közül ezüstszínű fény tört elő, mely egy pillanatra elszívta az oxigén a körzetből. A tűz elaludt, a levegő csattanás kíséretében tért vissza a vákuumba.
- Kifejezetten ügyes! – recsegte a félelmetes hang – Melyikük tanította be Önöket?
Brian megtörölte az izzadt homlokát. Érezte, hogy lassan elhagyja minden ereje, és akkor teljesen ki lesznek szolgáltatva a támadójuknak. Ez volt az első alkalom, hogy valójában egy másik mágus ellen harcolt. Nem hitte volna, hogy ilyen kimerítő lesz.
- Hogy érti, hogy ki tanított be? – kérdezte elhaló hangon. A gépi hang groteszk módon kuncogott.
- Az én bérgyilkosaimat magam tanítottam be. Önöket ki?
Brian felhúzta a szemöldökét és a többiekre nézett. Azok is ugyanolyan értetlenül bámultak vissza rá.
- Nem vagyunk bérgyilkosok! – kiáltotta vissza – Azért jöttünk, hogy kiderítsük, hogy maga miért akart megöletni minket!
Újra hosszú csend.
- A rejtőzést viszont nem sikerült megtanulniuk! – nevetett a támadó a recsegő készüléke hangján. A kacaj félelmetesen közelről érkezett és kifejezetten furcsa helyről. Fölülük. Egy csuklyás alak ugrott le közéjük a két imafülkéhez. Brian még idejében ki tudott ugrani a közelgő mágikus csapás elől, azonban Moore nem volt ennyire szerencsés. A csuklyás alakot övező kékes színben világító mágikus ostorok lemetszették a bal alkarját. Ordítva esett hátra, és rúgta magát egyre távolabb a támadótól.
Malcolm és Potter kifejezetten gyorsan cselekedett, bár pár pillanatra leblokkoltak, utána összeszedték magukat és egy egész tárat eresztettek a titokzatos alakba, aki azonban könnyedén hárította a golyókat. Brian feltápászkodott amennyire gyorsan csak tudott, és védővarázslatokba kezdett, ám a támadó gyorsabb volt ezúttal is, és egy mágikus hullámmal újra ledöntötte a lábáról. Mindannyian ki voltak szolgáltatva a csuklyásnak. Enrique és Susannah halkan sírtak. Brian a szüleire gondolt. Malcolm átölelte szerelmét. Lehunyták a szemüket és a biztos halálra készültek. Azonban nem az várt rájuk.
- Maguk nem bérgyilkosok! – recsegte a gép immár nyugodtabb hangszínnel. Félve kinyitották a szemüket. A csuklyás alak föléjük magasodott. Dögszagot árasztott magából.
- Nem – nyögte ki falfehér arccal Moore, miközben a vérzést próbálta elállítani ruhájával. A csuklyás alak fürkészően végignézett rajtuk.
- Brian Bitroy, Malcolm Vennover, Susannah Magis, Marrick Potter – sorolta fel a nevüket mindenki meglepetésére – Önök olyan információ birtokosai, hogy nem engedhetem meg, hogy tovább létezzenek! – felemelte a kesztyűs kezét, mire zöld villámok kezdtek el cikázni az ujjai között.
- Ne! – ordította Brian – Mi nem tudunk semmit!
- Így van! – kiáltotta Malcolm is, ki védekezőképp maga elé tartotta a kezét – Épp ezért vagyunk itt! Hogy megtudjuk, miért küldtek ránk bérgyilkosokat!
- Kérem! – nyüszögte Enrique.
A támadó egy pillanatra megrezzent és lejjebb engedte a kezét.
- Nem tudtuk megfejteni Vysan kódját! – rázta meg a fejét Brian – Ezért van az egész nem igaz? Magának akarja az imafülkéket! Hát tessék, az Öné, mi nem tudjuk mire jók!
A csuklyás alak leengedte a kezét.
- Magamnak akarom? Ostobák! – ez meglepte őket – El akarom pusztítani őket!
Brian szeme elkerekedett.
- H…hogy? – kérdezte bátortalanul. Nem értett semmit.
- Az imafülkék veszélyt jelentenek a világra. Nem csak erre a világra, de az összesre! – teljes káosz, immár tényleg nem értették mi történik.
A csuklyás alak egy picit hátrébb lépett és egy kézmozdulattal az oszlopok közé dobta a fegyvereket. Intett a csapatnak, hogy álljanak fel.
- Az Önök halála elkerülhetetlen volt, hisz megfejthették volna a titkot, és egy új imafülkét hozhattak volna létre – végignézett az értetlen tekinteteken – Hát nem értik? Lényegtelen a személyük. A tudásuk az, ami fontos. Azt kellett elpusztítanom!
- De hát nem tudjuk mi jelent a jel! – motyogta Brian.
- Lényegtelen. Biztosra kellett mennem – vonta meg a vállát a titokzatos alak miközben egy könnyed legyintéssel trónust alkotott a padlóból magának. Leült a csapattal szemben és fejét a kesztyűs öklének döntötte. Brian közelebb lépett Moorehoz, aki még mindig a kezével küszködött, egyre több vért veszített. Letépett egy darabot a ruhájából majd megkötötte a csonkot és egy pár gyógyító varázslatot is elmormolt. A hadnagy hálásan nézett az ifjú mágusra.
- Miért veszélyes az imafülke? – kérdezte Potter – Nem emlékszem, hogy arra terveztük volna.
- Maguk vajmi keveset tudnak a világunkról – válaszolta nyugodtan a csuklyás. A ruhája alá nyúlt majd úgy hallatszott mintha eltekert volna pár kapcsolót. A csuklyája alól meleg, párás füst gomolygott elő. Újra felerősödött a rothadó szag.
- Humag professzor rájött valamire, amire nem kellett volna. Az imafülke egy bonyolult eljárással tovább nyitható más dimenziók felé.
- Nem mindegy? – kérdezte mérgesen Susannah – Az imafülke csak egy bóvli! A hívőknek készítették, mert azt hitték majd képesek lesznek beszélni az Alapítókkal!
A csuklyás gúnyosan felnevetett. A gépi kacaj betöltötte az egész termet.
- Az Alapítók léteznek maga bolond!
Enrique és a többiek szeme elkerekedett.
- Hogyan? – nyögte ki a bíboros. A trónon ülő alak feléje fordította a fejét.
- Az Alapítók nagyon is valóságosak. De ők a kisebb gond.
- Gond? – Enrique furcsállta azt a kifejezést. Egész életét az Alapítók imádásának szentelte. Még soha senki sem hivatkozott a környezetében rájuk úgy, mint gond. Most Brian lépett előre.
- Ki maga? Honnan tud ennyit?
A csuklyás alak nem felelt, csak felemelte a kesztyűs kezét és lerántotta a fejéről a csuklyát. Már értették honnan árad a rothadó szag. A csuklya alatt egy aszott, ősöreg fej jelent meg. Bőre már szinte rátapadt a koponyájára, jobb szeme löttyedten ült a beesett szemgödörben. Bal szeme egy vörösen izzó detektor volt. Feje tetején már nem volt haj, sőt több helyen hámlott le a bőr, máshol barnásan rothadt. Szája és az egész állkapcsa egy mechanikus szerkezettel volt eltakarva, valószínűleg ez volt az egyetlen mód, amivel beszélni tudott. A szerkezetből sok különböző alakú és színű drót indult meg a ruhája alá a mellkasa felé. Briannek hirtelen hányingere támadt. Enrique nem is leplezte ezt az érzését, hangosan öklendezni kezdett az imafülke oldalában. A groteszk alak újra megszólalt szokásos, gépies hangján.
- A nevem Grimoire Mordred. Úgy gondolom hallottak már rólam.
Igen? xD most komolyan direkt igy fejezted be ezt a részletet??? olvasnám tovább erre vége xD.
VálaszTörlés