Typhon 3

Az Olympus szektor dermedten meredt a felette száguldó Hydra felé. Marcona ormai tüskékként ágaskodtak az égre, miközben fagyos szél tépázta a szikláikat. A távolban villámok cikáztak, hatalmas hóvihar közeledett. A kisebb menedékvárosok lakói visszahúzódtak a meleg odúikba, és imádkozva várták, hogy a közelgő vihar ne indítson meg egy lavinát se, hisz ez hónapokig elvágná őket az élelmet nyújtó kereskedelemtől. Az Olympus teljesen lakatlan vidék volt addig, amíg nem fejlődött elég hatékonyra a közlekedés. Lakói egyedül a külsőbb régiókból importált árukból tudták fenntartani magukat, az egyetlen dolgok pedig, amiket ellenértékként tudtak nyújtani, azok a hegyek mélyéről kibányászott ásványkincsek voltak. Egyedül ez tette a Birodalom számára értékessé őket. Azonban az utóbbi években a Birodalom új lelőhelyeket talált a bolygó déli részén, így lassan az Olympus bányavárosai feledésbe merültek. A hírekben sokszor kapott figyelmet az az egyre gyakoribb esemény, miszerint a lavinák eltorlaszolják a városok bejáratát, és egész települések tűnnek el a hó alatt. Hatalmas botrányt robbantott ki például a tavaly megjelenő tanulmány egy olympusi expedícióról, mikor is az évekkel ezelőtt eltűnt Posseidont tárták fel. A lakosok mindennapi teendőik közben fagytak halálra, a jég kiválóan mumifikálta a testüket. Azonban, mint annyi más botrányt az évek alatt, ezt is sikeresen eltusolta az akkori kormány.

A sűrűn tagolt hegyvidékről hirtelen egy völgybe érkeztek Brianék, és feltárult előttük a szektor egyik legmagasabb hegye, melynek mélyén ott állt Typhon, melyben még több mint száz évvel ezelőtt grimoireista mágusok tartották furcsa szertartásaikat. Brian a Hydra hőmérőjére nézett, és megborzongva tapasztalta, hogy ezen a helyen még hidegebb volt, mint az egész szektorban. Az egész térséget lágy, tejszerű köd lepte be, melyen azonban át lehetett látni, de jelenlétével kifejezetten misztikus hangulatot teremtett. Moore ügyesen, néhány száz méterrel a bejárattól tette le a gépet. A járműben kinyílt az egyik doboz a hátsó csomagrészben és feltárta a tartalmát: egy egész osztag számára elegendő meleg bunda volt benne. Moore lenyomott egy újabb gombot, mire egy másik doboz is kinyílt, ami kézifegyvereket tartalmazott.

- Jól öltözzenek fel! A Typhon a bolygó leghidegebb pontja – dörrent a csöndben a hadnagy erőteljes hangja – Valamint vegyenek magukhoz egy-egy fegyvert is.

Enrique bíboros megrázta a fejét.

- Én a Tizenkét Alapító Legszentebb Egyházának a tagja vagyok. Nem használhatok olyan eszközöket, melyek az élet kioltására alkalmasak.

Moore nem szólt semmit csak megfogott egy pisztolyt és a bíboros kezébe nyomta.

- Bíboros uram, Ön késsel eszik. Az is alkalmas az élet kioltására – majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Csontig hatoló fagyos szellő tört be az eddig kifogástalanul szigetelt járműbe. Brian úgy érezte, mintha a vastag bunda nem ért volna semmit. Teste hamar lehűlt, fogai vacogtak. Végtagjai pár másodperc alatt elgémberedtek. Miután mindannyian kiléptek a járműből, Moore még megnyomott néhány gombot, majd lezárta a Hydrát. Belül úgy tűnt még ég a világítás.

- Fenn kell hagynom a fűtést, vagy különben soha nem fogunk tudni innen elindulni – magyarázta Moore.

A csapat lassan megindult a grandiózus tű-szerű hegycsúcs felé. Minden egyes lépés szinte fájdalmas volt, mintha lefagyott volna a lábuk. A szél nem csillapodott, mondák járták, hogy ezen a területen még soha nem történt meg, hogy ne tombolt volna a fagyos szellő. Sok rémhír mesélte, hogy néha olyan erősen süvít, hogy a vándorokat is képes volt felemelni, egészen a hegycsúcsig, majd onnan vagy nekicsapta őket a szikláknak, vagy egyszerűen azok a szél csillapodásával leestek a kopár földre. Brian soha nem hitt az ilyen meséknek, azonban most rá kellett döbbennie, hogy lehetett valami bennük.

A timpanon és az oszlopok lassan föléjük magasodtak mire egyre közelebb értek. Brian csak most vette észre, hogy az eddig simának tűnő timpanonon egy dombormű rajzolódik ki. Két mágust ábrázolt, amint életre-halálra küzdenek egymással. Volt valami igencsak tragikus a szereplők megformálásában, főként az arcukban. Mintha szomorúság ült volna ki rájuk. De ezt lehet, hogy Brian már csak a hideg miatt képzelte.  

- Most mi legyen? – kérdezte Malcolm mikor a bejárathoz értek. A szél süvítése miatt szinte alig hallották egymás ordításait is.

Moore egy mozdulattal kibiztosította a fegyverét.

- Nem látok őröket. Mindenképp be kell mennünk, ha már idáig elértünk! – a gondosan kidolgozott fémajtóhoz lépett és egy nagy lökéssel kinyitotta. Az ódon kapu mély, öblös nyikorgással nyílt ki. Moore szinte egyből végigpásztázta szemével az előttük feltáruló csarnokot, azonban nem volt közelükben ellenség. Az egész hely kihaltnak tűnt.

- Hát ez mesés! Idáig jöttünk a semmiért? – zsörtölődött Susannah. Moore azonban nem engedte még le a fegyverét.

- Ez a hely hatalmas. Az, hogy a bejáratot nem feltétlenül őrzik nem jelent semmit. Ha már itt vagyunk, akkor csináljuk végig normálisan – azzal elindult a sötétségbe. Brian egy gyors mozdulattal maguk fölé varázsolt egy lebegő fénygömböt, mely így bevilágította az egész csarnokot. A töredezett oszlopok sokasága lélegzetelállító képet nyújtott. Mintha nem is embereknek, hanem óriásoknak készült volna. Minden két oszlop között egy szoborcsoport volt, mely különböző mitológiai eseményeket ábrázolt.

- Az ott Grimoire! – mutatott az egyik felé Enrique. A több mint öt méteres emlékmű egy fiatal, marcona kinézetű alakot ábrázolt, aki fürkésző szemekkel bámult a távolba. Mögötte egy nálánál is magasabb kőzászló lobogott.

- Az pedig akkor ott Merlin, nem igaz? – kérdezte Brian, miközben a szemközti szoborra mutatott, mely egy hasonlóan férfias alkatú fiatalt ábrázolt. Brian számára úgy tűnt, mintha a gondosan kidolgozott szobor szemében valami furcsa öröm csillogna, mely talán nem is egyszerű öröm volt. Inkább őrület.

A csapat lassan végighaladt a csarnokon és elérkeztek egy újabb kapuhoz, mely ezúttal most kisebb volt. Moore és Brian, mindketten a két ajtónak a széléhez támasztották a vállukat. Moore a fejéhez emelte a fegyverét, Brian pedig eközben védőrúnákat varázsolt maguk köré. A hadnagy halkan visszaszámolt, majd mikor a nullához ért bólintott és egyszerre belökték a kapu két oldalát.

Bent meglepődött bérgyilkosok néztek szembe velük. A csapat meglepetésére egyáltalán nem voltak olyan sokan, mint várták, egy kicsivel többen, mint egy tucat. Moore első lövései leterítettek hármat, míg Brian varázslatai két szerencsétlenül járt bérgyilkost pörköltek meg. Malcolm a fedezéket keresőket célozta meg és tüzelt. Az egyik bérgyilkost a fején találta el, a másiknak azonban egyelőre sikerült megmenekülnie egy lábsebbel.

A zsoldosoknak esélyük sem volt, egyáltalán nem számítottak a támadásra, így a legtöbbjük még fel sem volt fegyverezve. Egyenként dőltek el, gyakran hiányzó végtagokkal a csarnok hideg sziklapadlóján. Brian gyorsan a Malcolm által megsebzetthez szaladt és kirúgta kezéből a fegyverét, majd egy varázslattal megbénította, így az nem tudta beindítani az önmegsemmisítő rúnáját, amiről Kratan mesélt. Egy mozdulattal letépte az arcáról a fekete maszkot. Alatta egy groteszk kép nézett szembe a csapat tagjaival.

A bérgyilkos arca szinte teljesen szét volt vágva, majd összevarrva. Száját beforrasztották, vadhús meredezett minden irányba belőle. A megbízójuk valóban értett a dolgához, tett róla, hogy akkor se mondjanak semmit, ha véletlenül sikerül is elfogni őket.

- Ezzel nem tudunk mit kezdeni! – motyogta Brian. Nem tudta túltenni magát ezen a felesleges brutalitáson. Moore megkocogtatta a vállát, majd intett a többieknek is, hogy induljanak tovább.

- Én még befejezem, amit elkezdtünk – mormolta miközben a bérgyilkosra vetette a tekintetét. Annak semmiféle félelem nem volt a szemében. Eltökélten, eszelősen nézett farkasszemet a hadnaggyal.

- Mit fog csinálni? – kérdezte Susannah remegő hangon. A hadnagy fel sem nézett, úgy válaszolt:

- Azt, amit minden irgalmas ember tenne.

Malcolm elhúzta a fekvő bérgyilkostól a szerelmét, majd Brian vezetésével tovább indultak az építmény következő csarnokába. Már félúton jártak, mikor meghallották a dörrenést. Susannah kicsit összerezzent, a két tudós behunyta a szemét. Enrique gyors imát mormolt. Egy idő után Moore felzárkózott hozzájuk. Ruhaujján vércseppek látszottak.

A csarnok vége kissé kiszélesedett és egy óriási, kör alakú termet tárt fel előttük, mely kicsit alacsonyabban feküdt. Brian hátán végigfutott a hideg, de kénytelen volt összeszedni magát. Úgy érezte, hogy még rosszabb fog rájuk várni. Kissé megrettenve tapasztalta, hogy néhány perccel ezelőtt már milyen könnyedén ment neki a gyilkolás. Kezdte úgy érezni, mintha személyisége eltorzult volna, már nem is lenne önmaga. Moore és a többiek kibiztosították a fegyverüket, majd egy csapatként kezdték meg a kör alakú terem felé tartó útjukat a meredek lépcsőkön.