Typhon 5

Grimoire Mordred kényelmesen felállt a trónusából, és John Parsons kettévágott holttestéhez lépett. A kis csapat tagjai még mindig nem tértek magukhoz. Egy történelmi legenda állt előttük, egy olyan hős, akinek már több ezer éve halottnak kellett volna lennie.

- Hazudik! - morogta Moore.

Grimoire először nem szólt egy szót se. Még mindig Parsons kifejezéstelen arcát bámulta, majd egy intéssel hamuvá égette a professzor testét. Susannah sikkantott.

- Mit csinál? - ordította Malcolm. Grimoire megvonta a vállát.

- A környéken nem lehet sírt ásni, a föld túlságosan fagyott hozzá. Ez volt a legnemesebb módja annak, hogy átsegítsem a túlvilágra.

- Maga ölte meg! - vágott vissza Malcolm.

- Igazán sajnálom - mondta szinte érzelemmentes hangon Grimoire.

Brian maga elé bámult. Nem ismerte Parsonst olyan jól, de kifejezetten egy kedves személyiségnek tűnt és mindig kiállt mellette. Vajon ha meghal, akkor őt is ilyen módon fogják eltüntetni? Sírni fog utána bárki is?

- Maga nem lehet Grimoire - motyogta Enrique - Grimoire háromezer éve halott.

- Hogy pontosak legyünk, kétezer-kilencszázhatvan éve játszottam el a halálomat - kacagott fel az előttük álló alak - Alábecsüli a mágiát fiam.

Brian sóhajtott.

- Tegyük fel, hogy maga Grimoire. Minek tartotta magát életben ilyen erőltetett és természetellenes módon? Majd háromezer év az őrületbe kergeti az embert.

Grimoire bólintott.

- Dolgom van. Higgye el Mr. Bitroy, nem önszántamból éltem ennyi éven keresztül - a szeme a távolba révedt - úgy élni, hogy közben mindenki halottnak hisz. Látni saját tested leépülését, barátaidat meghalni. Eltűnik a világból mindenki, akit ismersz. Egy idő után az emberek élete nem tűnik többnek, mint pár másodperc. Végignéztem, ahogy testem a mágia ellenére is lassú rothadásnak indul.

A gépi hang sóhajtott. Most kifejezetten emberien csengett. Csönd ült a teremre.

- Meg akart ölni minket! - sziszegte Malcolm - meg akarta ölni a szerelmemet!

- Szükséges volt a haláluk…  Illetve úgy tűnt. Biztosra kellett mennem - végignézett a csapaton - Most, hogy tudom, hogy maguk nem tudnak semmit… élhetik tovább az életüket.

- Élhetjük tovább? - emelte fel a hangját Malcolm - Maga elpusztította az életünket!

Úgy tűnt Grimoire megelégelte a számonkérést és intett egyet a kezével, mire Malcolm szája szorosan összezárult.

- Elég! Maguk azt hiszik, hogy olyan fontosak. Élik a szaros kis életüket és mind azt hiszik, hogy maguk a világegyetem közepe - a mechanikus hang egyre fenyegetőbb lett, ahogy betöltötte az egész termet - Az egész világ veszélyben forog, és maguk még csak arra sem veszik a fáradtságot, hogy úgy tegyenek, mintha ez érdekelné magukat!

- Veszély? Miféle veszély? - kérdezte Brian. Grimoire mélyet sóhajtott.

- Maguk olyan keveset tudnak. Használják az apró, jelentéktelen mágiájukat, de azt sem tudják, honnan jön ez az erő.

- Az Alapítók adták maguknak és Önök adták tovább Merlinnel - szólt közbe Enrique. Grimoire kuncogni kezdett.

- Az Alapítók? Dehogy. A mágia végig jelen volt a világban, egyszerűen csak mi voltunk az elsők, akik ezt felfedeztük. Merlin - nosztalgikusan nézett a semmibe.

- Mi az a veszély? - erősködött Brian.

- Sajnos én sem tudok eleget. Tudok az Alapítókról és tudok néhány dolgot a mágiáról - magyarázóan maga elé emelte a kezeit - A mágia él. Belőlünk él, velünk él. Na és ott van a jóslat.

- Jóslat? - kérdezte meglepetten Enrique. Grimoire vidám szemekkel nézett rá.

- No igen. Maguk erről nem tudnak semmit. Egyházuk hihetetlen gyenge lábakon áll bíboros úr. Annyit tudnak, amennyit engedtünk tudniuk. Az ősidőkben… Találkoztunk egy nővel, egy öregasszonnyal, aki sok dologra megtanított minket. Nagyon erős volt benne a mágia, így képes volt időközönként az örökké változó jövőt is látni.

Hideg szellő suhant végig a termen, mintha kinyitották volna az ajtót, ami ide vezetett.

- Belinea volt a neve. Egyszer… de csak is egyszer képes volt megjósolni egy eseményt, melynek a bekövetkezése biztos volt.

- Honnan tudja? - kérdezte Susannah szkeptikusan - Maga mondta, hogy a jövő örökké mozgásban van!

Grimoire legyintett.

- Egyszerűen csak tudtuk. Merlin és én. Éreztük. Mint mikor megmarkolják az ember kezét, vagy mikor jeges rémület fut végig a hátán.

- Mi volt ez a jóslat?

Grimoire becsukta a szemét, látszott rajta, hogy próbál visszaemlékezni, próbálja pontosan idézni Belineát.

- „Legyen egy ember, akiben ott lakozik minden. Ő hozza el a várva várt békét… De legyen egy másik is, aki a mélybe taszítja az egész univerzumot.”

Lassan kinyitotta a szemét. A többiek gondolkozva, megrendülten álltak vele szemben.

- Ez a két ember… maga és Merlin? - kérdezte Brian.

- Mi is ezt hittük eleinte. Merlin arrogánssá vált, túl mélyre ásta magát a mágiában. Ő meglelte a mágia forrását.

- A mágia forrását? - szólalt meg végre Marrick professzor is. Grimoire bólintott.

- A mágia forrása veszélyt jelent a világunkra. Merlin veszélyt jelent a világunkra.

- Tehát összecsaptak - szólt közbe Brian mindenki meglepetésére. Grimoire sóhajtva bólintott újfent - És sikerült megölnie?

- Hát nem éppen! - szólalt meg az oszlopok közül egy sima, cinikusan vidám hang. Grimoire megpördült tengelye körül, ujjai között zöld villámok jelentek meg.  A hatalmas oszlopok közül egy elegáns, öltönyös figura lépett elő. Fiatalos megjelenése volt, egyedül oldalt tarkította hátranyalt haját pár ősz szál. Brian gerincén rémület futott végig mikor felismerte az előttük álló alakot, és úgy tűnt ezzel a többiek is hasonlóan voltak. Az oszlopok közül Ian Banks admirális lépett eléjük.