Typhon

Negyedik fejezet

    Typhon

Nicole felhörpintette az utolsó kortyot a kitöltött likőrből. Nem emlékezett rá, hogy mikor kezdte el az ivást, de a nap már lenyugvóban volt, ő pedig érezhetően becsiccsentett. A televízió már a tüntetés előkészületét mutatta. Moriarty az emelvényen sürgölődött, látszott rajta, hogy emelkedett hangulatban van. Szinte már nevetett. A frakció többi tagja már csak az utolsó simításokat látta el. A sajtósok már elfoglalták a kijelölt helyüket, mire egy elegáns légkocsi szállt le nem messze az emelvénytől. A szénfekete limuzinból Wozief előkelő alakja szállt ki. A sajtósok szinte egyöntetűen rohamozták meg, Moriarty egy apró grimaszt is megengedett magának. Hogy merészelik, hogy nem vele foglalkoznak? Most ő lesz a sztár. Őt fogják éljenezni, miután megdöntötték az Uralkodó hatalmát.

- Mi a célja az eljövetelének Főtanácsos úr? – kérdezte az egyik riporter Wozieftől. A Főtanácsos kedvesen elmosolyodott.

- Egyetértek Mr. Moriarty véleményével, így úgy gondoltam jelenlétemet teszem. Elfogadhatatlan, amit az Uralkodó megengedett magának. Ártatlan embereket hurcolnak meg, jelenleg is, az egész Birodalom területén, nem beszélve arról, hogy az Uralkodó folyamatosan bontja le az állampolgárok jogkörét, kezdve a tanácsadók jogaival.

- Rohadék! – mormolta Nicole a képernyő előtt.

Wozief intett, hogy több kérdésre már nem válaszol, majd felment a pódiumra Moriarty mellé és kezet fogott vele. Fényképezőgépek kattantak, ezzel is megörökítve a történelmi jelenetet. Eközben Palota bejáratánál felsorakozott az Uralkodó személyes testőrsége és a tüntető tömeg felé szegezték a puskájukat. Standard eljárás volt ez, senki sem lepődött meg rajta, mégis volt valami a levegőben. Nicole közelebb hajolt a képernyőhöz.

Moriarty krákogott, mire a politikusok és a sajtósok hada elcsöndesedett. Csupán a süvítő szél hangja hallatszott az egész téren.

- Szent Birodalmunk elképesztő válságot él át! – kezdett bele John Moriarty. Szíve repesett az örömtől. Még néhány óra és győznek – Az imafülkéket ellopták, a legszigorúbban őrzött helyekről, melyek a Birodalmon belül léteznek. A napokban meggyilkolták a készítőjüket is, Vysan Humagot, kiért most egy perces néma csönddel emlékezünk meg.

A szél erősebbé vált, néhányan a kalapjukért kaptak, hogy nehogy elvigye az orkán erejű légmozgás.

- Az Uralkodó nem rendelt el rendkívüli állapotot, és mégis emberek százainak a terrorizálásáról döntött tegnap! Korlátozta a jogainkat, immár egyik politikustársunk sem teheti be a lábát az Uralkodói Palotába az Ő engedélye nélkül. Mintha valamiféle erődöt próbálna létrehozni magának. És kérdezem: ez már a vége? Vagy csak a kezdete egy mindent átszövő diktatúra kiépítésének?

A politikusok fújjoltak. Wozief kifejezéstelen arccal bámult előre.

- A rendkívüli helyzet sem indokolja az Uralkodó tegnapi lépését. Követelésünk egyszerű és világos! Mivel úgy gondoljuk, hogy kora miatt már nem képes az emberekkel szembeni korrekt uralkodásra, így egyetlen út maradt a számára: Az Uralkodó mondjon le!

A sajtósok meglepődtek, nem számítottak ilyen erős állásfoglalásra. Azt hitték csak az újonnan bevezetett törvények és rendelkezések visszavonására szólítják fel a politikusok az Uralkodót. De ez csak jobb volt, legalábbis egy újságíró számára mindenképp.

Moriarty elégedetten nézett végig a frakciója tagjain, akik egyöntetűen éljenezték a bejelentését. Hogy ne tették volna? Ez volt a feladatuk. Csupán bábok voltak a nagyok játszmájában. Nehezére esett nem elvigyorodni, de Woziefre nézett, aki még mindig érzelemmentesen figyelte az eseményeket. Moriarty csodálta a Főtanácsos pókerarcát.

- Ha nem mond le a trónjáról a mai nap folyamán, akkor egész országos sztrájkot hirdetünk, valamint a zárt tüntetést nyílttá nyilvánítjuk, és az egész város fel fog sorakozni mögénk szent harcunkban!

Wozief elmosolyodott, ami kissé kizökkentette Moriartyt, de próbált nem törődni vele.

- Együttes erővel lépünk fel a zsarnokság ellen!

A politikusok egyszerre kezdtek bele a „Mondjon le!” szövegükbe, az egész tér megtelt az egyöntetű kiáltásokkal. A riporterek és az újságírók örömtáncukat járták. Sikerült összehozniuk az évszázad sztoriját. Nicole már nyúlt volna a kapcsolóért, hogy kikapcsolja a televíziót, mikor meglátta, hogy Wozief szeme szinte észrevehetetlenül lilás árnyalatot vesz. A nő szeme elkerekedett és ordítani próbált, ám nem jött ki hang a száján.

Az egyik aranypáncélú őr megremegett, száját összeszorította, majd a vállához emelte a fegyverét. A többi gárdista értetlenül nézte. Az őr nyüszítő hangot hallatott, látszólag nem volt ura a saját mozdulatainak, valamint megszólalni is képtelen volt.

Moriarty oda sem figyelve ordította a betanult mondatokat. Szeme előtt már csak a nemsokára megszerzett pozíció lebegett. Lelke őrjöngött, nevetni akart, ám tudta, hogy kénytelen végigjátszani a kis játékukat. Utolsó tetteként Woziefre pillantott, aki könyörtelen, érzelemmentes arccal bámult rá. Fura lilás volt a szeme fehérje, Moriartynak azonban nem volt ideje ezen gondolkodni. Volt valami horrorisztikus és rémisztő a Főtanácsosban. Utolsó pillanatában Moriarty még rádöbbent, hogy csőbe húzták. Egy báb volt csupán, ugyanúgy, mint a többi ostoba politikus, akik lent skandáltak. Ez a drámai felismerés jéghideg hullámmal futott végig a gerincén.

Az őr meghúzta a ravaszt, mire a puska eldördült és a golyó átszelte Moriarty agyát. A tanácsos eltorzult fejjel fordult le a pódiumról, mire a politikusok és a sajtósok hada lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket. A televízió képernyője előtt milliók hördültek fel.

A következő másodpercben az események felgyorsultak. Az őr, aki lelőtte Moriartyt elkínzott arccal elkiáltotta magát: „Az Uralkodóért!”, mire a tüntetők védelmére kirendelt rendőrök tüzet nyitottak az aranypáncélzatú gárdistákra. Azok viszonozták a tüzet, mire egy kisebb vérfürdő alakult ki a téren. Wozief a mikrofonhoz lépett.

- Az Uralkodó most megmutatta a valódi lényét! Le a hitszegővel! – kiáltására rendőrök egész csapata indult meg a Palota felé. Átléptek a gárdisták hulláján, majd betörték a kaput. Őket Wozief és a politikusok, majd a sajtósok serege követte.

Nicole megsemmisülten ült a képernyő előtt. A likőrös üveget fellökte mikor megijedt a lövések zajától, de nem törődött vele. Most már értette az egész tervet. Wozief soha nem akarta tovább húzni a puccsot, még ma be akarta fejezni, amit elkezdett. Nem is érdekelte az Uralkodó válasza, ő egyedül megteremtette az egész összeesküvés legitimálását. Nicole számára nyilvánvaló volt, hogy Wozief intézte úgy, hogy az őr lelője azt az ostoba Moriartyt. Ugyanazzal az eszközzel érte ezt el, amivel órákkal ezelőtt Rutherford megbénította Nicolet. Sötét idők következtek a Birodalomra nézve, és a lakosok még csak fel sem fogták ezt.

Benjamin Freightliner a saját tabletén nézte az eseményeket. A Védelmi Osztag néhány tagját is odarendelte az Uralkodó a személyének őrzésére, valamint ragaszkodott hozzá, hogy Freightliner is legyen a közelében. Hirtelen a tablet rezegni kezdett, és megjelent rajta az Uralkodó rémült arca. Úgy látszott, értesült a téren történtekről.

- Freightliner! Azonnal az irodámba! – parancsolta a Védelmi Osztag vezetőjének, aki miután kiadta az utasításait a katonáinak, el is indult az Uralkodó lakosztálya felé.

Végigsétált a hosszú folyosón, elhaladt a rohanó gárdisták mellett, majd betért a Tanácsterembe. Itt egy pillanatra megállt és megcsodálta a hatalmas építészeti csodát. Átvágott a padsorok között, felkaptatott a lépcsőn, és tovább folytatta útját a lakosztályba vezető folyosón.

Az Uralkodó szobáját négy őr vigyázta, akik előretartott fegyverrel álltak Freightlinerrel szemben. Miután meglátták a Védelmi Osztag parancsnokát, kissé leengedték a fegyvert, majd szalutáltak.

- Uram, az Uralkodó már várja! – Freightliner nem szólt semmit, csak megállt az őrök előtt. Szeme fehérje lilásan felfénylett. Az őrök értetlenül nézték.

- Uram…? – kérdezte remegő hangon az előző férfi, majd a többiekkel egyetemben felrobbant fejjel dőlt el a földön. Freightliner hidegen végignézett a művén, majd az ajtóhoz lépett és lenyomta a kilincset. A tervük tökéletesen működött. Freightliner örült, hogy őt érte a megtiszteltetés, hogy elpusztíthassa az utolsó elemeket. Mindig is harcias jellem volt, már amennyire volt jelleme. Az Uralkodó ordított mikor meglátta az őrök hulláját, a szolgálói végtagok nélkül borultak elé és terítették be bíbor színű vérükkel.

- Ben? Miért? – kérdezte sírva az öreg Uralkodó.

- Mert így parancsoltatott – válaszolt Freightliner a maga nyugodt, hűvös stílusában – És mert útjában állsz a tökéletességnek.

Felemelte a kezét, mire a lila színű mandzsettáján megcsillant a lámpák fénye. Az Uralkodó egy utolsó sikolyra tátotta a száját, azonban az bennrekedt, és így hörgő, gurgulázó hanggal nyugtázta, ahogy csontjai eltörnek, bordái átszúrják a tüdejét és a szívét, majd a gerince egy egész fordulatot tesz. Freightliner leengedte a kezét. Vége volt. Immár semmi sem állíthatta meg őket. Több ezer éve vártak már erre.