Typhon 5

Grimoire Mordred kényelmesen felállt a trónusából, és John Parsons kettévágott holttestéhez lépett. A kis csapat tagjai még mindig nem tértek magukhoz. Egy történelmi legenda állt előttük, egy olyan hős, akinek már több ezer éve halottnak kellett volna lennie.

- Hazudik! - morogta Moore.

Grimoire először nem szólt egy szót se. Még mindig Parsons kifejezéstelen arcát bámulta, majd egy intéssel hamuvá égette a professzor testét. Susannah sikkantott.

- Mit csinál? - ordította Malcolm. Grimoire megvonta a vállát.

- A környéken nem lehet sírt ásni, a föld túlságosan fagyott hozzá. Ez volt a legnemesebb módja annak, hogy átsegítsem a túlvilágra.

- Maga ölte meg! - vágott vissza Malcolm.

- Igazán sajnálom - mondta szinte érzelemmentes hangon Grimoire.

Brian maga elé bámult. Nem ismerte Parsonst olyan jól, de kifejezetten egy kedves személyiségnek tűnt és mindig kiállt mellette. Vajon ha meghal, akkor őt is ilyen módon fogják eltüntetni? Sírni fog utána bárki is?

- Maga nem lehet Grimoire - motyogta Enrique - Grimoire háromezer éve halott.

- Hogy pontosak legyünk, kétezer-kilencszázhatvan éve játszottam el a halálomat - kacagott fel az előttük álló alak - Alábecsüli a mágiát fiam.

Brian sóhajtott.

- Tegyük fel, hogy maga Grimoire. Minek tartotta magát életben ilyen erőltetett és természetellenes módon? Majd háromezer év az őrületbe kergeti az embert.

Grimoire bólintott.

- Dolgom van. Higgye el Mr. Bitroy, nem önszántamból éltem ennyi éven keresztül - a szeme a távolba révedt - úgy élni, hogy közben mindenki halottnak hisz. Látni saját tested leépülését, barátaidat meghalni. Eltűnik a világból mindenki, akit ismersz. Egy idő után az emberek élete nem tűnik többnek, mint pár másodperc. Végignéztem, ahogy testem a mágia ellenére is lassú rothadásnak indul.

A gépi hang sóhajtott. Most kifejezetten emberien csengett. Csönd ült a teremre.

- Meg akart ölni minket! - sziszegte Malcolm - meg akarta ölni a szerelmemet!

- Szükséges volt a haláluk…  Illetve úgy tűnt. Biztosra kellett mennem - végignézett a csapaton - Most, hogy tudom, hogy maguk nem tudnak semmit… élhetik tovább az életüket.

- Élhetjük tovább? - emelte fel a hangját Malcolm - Maga elpusztította az életünket!

Úgy tűnt Grimoire megelégelte a számonkérést és intett egyet a kezével, mire Malcolm szája szorosan összezárult.

- Elég! Maguk azt hiszik, hogy olyan fontosak. Élik a szaros kis életüket és mind azt hiszik, hogy maguk a világegyetem közepe - a mechanikus hang egyre fenyegetőbb lett, ahogy betöltötte az egész termet - Az egész világ veszélyben forog, és maguk még csak arra sem veszik a fáradtságot, hogy úgy tegyenek, mintha ez érdekelné magukat!

- Veszély? Miféle veszély? - kérdezte Brian. Grimoire mélyet sóhajtott.

- Maguk olyan keveset tudnak. Használják az apró, jelentéktelen mágiájukat, de azt sem tudják, honnan jön ez az erő.

- Az Alapítók adták maguknak és Önök adták tovább Merlinnel - szólt közbe Enrique. Grimoire kuncogni kezdett.

- Az Alapítók? Dehogy. A mágia végig jelen volt a világban, egyszerűen csak mi voltunk az elsők, akik ezt felfedeztük. Merlin - nosztalgikusan nézett a semmibe.

- Mi az a veszély? - erősködött Brian.

- Sajnos én sem tudok eleget. Tudok az Alapítókról és tudok néhány dolgot a mágiáról - magyarázóan maga elé emelte a kezeit - A mágia él. Belőlünk él, velünk él. Na és ott van a jóslat.

- Jóslat? - kérdezte meglepetten Enrique. Grimoire vidám szemekkel nézett rá.

- No igen. Maguk erről nem tudnak semmit. Egyházuk hihetetlen gyenge lábakon áll bíboros úr. Annyit tudnak, amennyit engedtünk tudniuk. Az ősidőkben… Találkoztunk egy nővel, egy öregasszonnyal, aki sok dologra megtanított minket. Nagyon erős volt benne a mágia, így képes volt időközönként az örökké változó jövőt is látni.

Hideg szellő suhant végig a termen, mintha kinyitották volna az ajtót, ami ide vezetett.

- Belinea volt a neve. Egyszer… de csak is egyszer képes volt megjósolni egy eseményt, melynek a bekövetkezése biztos volt.

- Honnan tudja? - kérdezte Susannah szkeptikusan - Maga mondta, hogy a jövő örökké mozgásban van!

Grimoire legyintett.

- Egyszerűen csak tudtuk. Merlin és én. Éreztük. Mint mikor megmarkolják az ember kezét, vagy mikor jeges rémület fut végig a hátán.

- Mi volt ez a jóslat?

Grimoire becsukta a szemét, látszott rajta, hogy próbál visszaemlékezni, próbálja pontosan idézni Belineát.

- „Legyen egy ember, akiben ott lakozik minden. Ő hozza el a várva várt békét… De legyen egy másik is, aki a mélybe taszítja az egész univerzumot.”

Lassan kinyitotta a szemét. A többiek gondolkozva, megrendülten álltak vele szemben.

- Ez a két ember… maga és Merlin? - kérdezte Brian.

- Mi is ezt hittük eleinte. Merlin arrogánssá vált, túl mélyre ásta magát a mágiában. Ő meglelte a mágia forrását.

- A mágia forrását? - szólalt meg végre Marrick professzor is. Grimoire bólintott.

- A mágia forrása veszélyt jelent a világunkra. Merlin veszélyt jelent a világunkra.

- Tehát összecsaptak - szólt közbe Brian mindenki meglepetésére. Grimoire sóhajtva bólintott újfent - És sikerült megölnie?

- Hát nem éppen! - szólalt meg az oszlopok közül egy sima, cinikusan vidám hang. Grimoire megpördült tengelye körül, ujjai között zöld villámok jelentek meg.  A hatalmas oszlopok közül egy elegáns, öltönyös figura lépett elő. Fiatalos megjelenése volt, egyedül oldalt tarkította hátranyalt haját pár ősz szál. Brian gerincén rémület futott végig mikor felismerte az előttük álló alakot, és úgy tűnt ezzel a többiek is hasonlóan voltak. Az oszlopok közül Ian Banks admirális lépett eléjük. 

Typhon 4

Az utolsó lépcsőfokokat már szinte mászva kellett megtenniük olyan kopottak és meredekek voltak. Hiába az idő vasfoga még ezt a gyönyörű szentélyt is megtépázta. Moore egy gyors mozdulattal ugrott ki az oszlopok közül a kör alakú terembe. Azonban nem volt egy árva lélek sem, akitől félnie kellett volna. A kör közepén viszont ott feküdt gyertyák sokaságától kivilágítva a két imafülke. Úgy tűnt teljesen épek voltak, habár körülöttük sok helyen kormos volt a padló. Malcolm maga mögé nézett, ám úgy tűnt nem követi őket senki. Erősebben megmarkolta Susannah kezét.

A gyertyák fénye félelmetes árnyékot vetített és volt a levegőben valamiféle undorító szag, amit csupán szeméttelepeken lehetett tapasztalni, esetleg rothadó állatok közelében. Enrique az egyik kezével eltakarta az arcát ahogy közelebb értek a fülkékhez.

- Mi ez a bűz? – kérdezte Parsons mire egy zöldes villám csapott ki az egyik oszlop mögül. A professzornak ideje sem volt arra, hogy felfogja, mi történik, a mágikus hullám másodpercek törtrésze alatt vágta ketté a testét. Még egy utolsót nyögött, majd két darabban borult a földre.

- Fedezékbe! – ordította Moore, aki leadott pár lövést az oszlop felé. Azok lepattantak a kék mágikus falról. Malcolm kénytelen volt befogni Susannah száját, mert a nő a sikításával elárulta volna a helyzetüket.

Fenyegető csönd ereszkedett a teremre. Brian ismert védőigéket mormolt, azonban sejtette, hogy ez vajmi kevés lesz ilyen erős támadások ellen. Újfent eszébe jutott, hogy milyen jó lenne, ha Kratan itt lenne velük. Ő biztos ismert volna erősebb védővarázslatokat.

Újabb villámok indultak meg feléjük, ám azok célt tévesztettek és lepattantak az imafülkék oldaláról. A hirtelen keletkezett ózon fojtogatta a csapatot. Susannah magából kikelve sikoltozott, már Malcolm sem volt elég hozzá, hogy visszatartsa.

- A megbízójuk igencsak alábecsült, hogy ilyen ostoba ribancokat küldött a megölésemre! – szólalt meg az oszlopok közül egy gépi, embertelen hang, melyet úgy hallatszott, hangszínszabályzók erősítettek fel dühösszerűvé. A csapat egy személyként lepődött meg, nem csak támadójuk hangján, de a mondatának értelmén is.

- Nekünk nincs megbízónk! – kiáltotta Moore. Újra csönd. Hirtelen a gyertyák tüze felemelkedett és egy hatalmas csóvába állt össze. Brian ezúttal résen volt. Minden erejét megerőltetve rúnák százainak a rajzolásába kezdett, és épp időben végzett. Mielőtt lecsapott volna a tűzcsóva az imafülkék közül ezüstszínű fény tört elő, mely egy pillanatra elszívta az oxigén a körzetből. A tűz elaludt, a levegő csattanás kíséretében tért vissza a vákuumba.

- Kifejezetten ügyes! – recsegte a félelmetes hang – Melyikük tanította be Önöket?

Brian megtörölte az izzadt homlokát. Érezte, hogy lassan elhagyja minden ereje, és akkor teljesen ki lesznek szolgáltatva a támadójuknak. Ez volt az első alkalom, hogy valójában egy másik mágus ellen harcolt. Nem hitte volna, hogy ilyen kimerítő lesz.

- Hogy érti, hogy ki tanított be? – kérdezte elhaló hangon. A gépi hang groteszk módon kuncogott.

- Az én bérgyilkosaimat magam tanítottam be. Önöket ki?

Brian felhúzta a szemöldökét és a többiekre nézett. Azok is ugyanolyan értetlenül bámultak vissza rá.

- Nem vagyunk bérgyilkosok! – kiáltotta vissza – Azért jöttünk, hogy kiderítsük, hogy maga miért akart megöletni minket!

Újra hosszú csend.

- A rejtőzést viszont nem sikerült megtanulniuk! – nevetett a támadó a recsegő készüléke hangján. A kacaj félelmetesen közelről érkezett és kifejezetten furcsa helyről. Fölülük. Egy csuklyás alak ugrott le közéjük a két imafülkéhez. Brian még idejében ki tudott ugrani a közelgő mágikus csapás elől, azonban Moore nem volt ennyire szerencsés. A csuklyás alakot övező kékes színben világító mágikus ostorok lemetszették a bal alkarját. Ordítva esett hátra, és rúgta magát egyre távolabb a támadótól.

Malcolm és Potter kifejezetten gyorsan cselekedett, bár pár pillanatra leblokkoltak, utána összeszedték magukat és egy egész tárat eresztettek a titokzatos alakba, aki azonban könnyedén hárította a golyókat. Brian feltápászkodott amennyire gyorsan csak tudott, és védővarázslatokba kezdett, ám a támadó gyorsabb volt ezúttal is, és egy mágikus hullámmal újra ledöntötte a lábáról. Mindannyian ki voltak szolgáltatva a csuklyásnak. Enrique és Susannah halkan sírtak. Brian a szüleire gondolt. Malcolm átölelte szerelmét. Lehunyták a szemüket és a biztos halálra készültek. Azonban nem az várt rájuk.

- Maguk nem bérgyilkosok! – recsegte a gép immár nyugodtabb hangszínnel. Félve kinyitották a szemüket. A csuklyás alak föléjük magasodott. Dögszagot árasztott magából.

- Nem – nyögte ki falfehér arccal Moore, miközben a vérzést próbálta elállítani ruhájával. A csuklyás alak fürkészően végignézett rajtuk.

- Brian Bitroy, Malcolm Vennover, Susannah Magis, Marrick Potter – sorolta fel a nevüket mindenki meglepetésére – Önök olyan információ birtokosai, hogy nem engedhetem meg, hogy tovább létezzenek! – felemelte a kesztyűs kezét, mire zöld villámok kezdtek el cikázni az ujjai között.

- Ne! – ordította Brian – Mi nem tudunk semmit!

- Így van! – kiáltotta Malcolm is, ki védekezőképp maga elé tartotta a kezét – Épp ezért vagyunk itt! Hogy megtudjuk, miért küldtek ránk bérgyilkosokat!

- Kérem! – nyüszögte Enrique.

A támadó egy pillanatra megrezzent és lejjebb engedte a kezét.

- Nem tudtuk megfejteni Vysan kódját! – rázta meg a fejét Brian – Ezért van az egész nem igaz? Magának akarja az imafülkéket! Hát tessék, az Öné, mi nem tudjuk mire jók!

A csuklyás alak leengedte a kezét.

- Magamnak akarom? Ostobák! – ez meglepte őket – El akarom pusztítani őket!

Brian szeme elkerekedett.

- H…hogy? – kérdezte bátortalanul. Nem értett semmit.

- Az imafülkék veszélyt jelentenek a világra. Nem csak erre a világra, de az összesre! – teljes káosz, immár tényleg nem értették mi történik.

A csuklyás alak egy picit hátrébb lépett és egy kézmozdulattal az oszlopok közé dobta a fegyvereket. Intett a csapatnak, hogy álljanak fel.

- Az Önök halála elkerülhetetlen volt, hisz megfejthették volna a titkot, és egy új imafülkét hozhattak volna létre – végignézett az értetlen tekinteteken – Hát nem értik? Lényegtelen a személyük. A tudásuk az, ami fontos. Azt kellett elpusztítanom!

- De hát nem tudjuk mi jelent a jel! – motyogta Brian.

- Lényegtelen. Biztosra kellett mennem – vonta meg a vállát a titokzatos alak miközben egy könnyed legyintéssel trónust alkotott a padlóból magának. Leült a csapattal szemben és fejét a kesztyűs öklének döntötte. Brian közelebb lépett Moorehoz, aki még mindig a kezével küszködött, egyre több vért veszített. Letépett egy darabot a ruhájából majd megkötötte a csonkot és egy pár gyógyító varázslatot is elmormolt. A hadnagy hálásan nézett az ifjú mágusra.

- Miért veszélyes az imafülke? – kérdezte Potter – Nem emlékszem, hogy arra terveztük volna.

- Maguk vajmi keveset tudnak a világunkról – válaszolta nyugodtan a csuklyás. A ruhája alá nyúlt majd úgy hallatszott mintha eltekert volna pár kapcsolót. A csuklyája alól meleg, párás füst gomolygott elő. Újra felerősödött a rothadó szag.

- Humag professzor rájött valamire, amire nem kellett volna. Az imafülke egy bonyolult eljárással tovább nyitható más dimenziók felé.

- Nem mindegy? – kérdezte mérgesen Susannah – Az imafülke csak egy bóvli! A hívőknek készítették, mert azt hitték majd képesek lesznek beszélni az Alapítókkal!

A csuklyás gúnyosan felnevetett. A gépi kacaj betöltötte az egész termet.

- Az Alapítók léteznek maga bolond!

Enrique és a többiek szeme elkerekedett.

- Hogyan? – nyögte ki a bíboros. A trónon ülő alak feléje fordította a fejét.

- Az Alapítók nagyon is valóságosak. De ők a kisebb gond.

- Gond? – Enrique furcsállta azt a kifejezést. Egész életét az Alapítók imádásának szentelte. Még soha senki sem hivatkozott a környezetében rájuk úgy, mint gond. Most Brian lépett előre.

- Ki maga? Honnan tud ennyit?

A csuklyás alak nem felelt, csak felemelte a kesztyűs kezét és lerántotta a fejéről a csuklyát. Már értették honnan árad a rothadó szag. A csuklya alatt egy aszott, ősöreg fej jelent meg. Bőre már szinte rátapadt a koponyájára, jobb szeme löttyedten ült a beesett szemgödörben. Bal szeme egy vörösen izzó detektor volt. Feje tetején már nem volt haj, sőt több helyen hámlott le a bőr, máshol barnásan rothadt. Szája és az egész állkapcsa egy mechanikus szerkezettel volt eltakarva, valószínűleg ez volt az egyetlen mód, amivel beszélni tudott. A szerkezetből sok különböző alakú és színű drót indult meg a ruhája alá a mellkasa felé. Briannek hirtelen hányingere támadt. Enrique nem is leplezte ezt az érzését, hangosan öklendezni kezdett az imafülke oldalában. A groteszk alak újra megszólalt szokásos, gépies hangján.

- A nevem Grimoire Mordred. Úgy gondolom hallottak már rólam. 

Typhon 3

Az Olympus szektor dermedten meredt a felette száguldó Hydra felé. Marcona ormai tüskékként ágaskodtak az égre, miközben fagyos szél tépázta a szikláikat. A távolban villámok cikáztak, hatalmas hóvihar közeledett. A kisebb menedékvárosok lakói visszahúzódtak a meleg odúikba, és imádkozva várták, hogy a közelgő vihar ne indítson meg egy lavinát se, hisz ez hónapokig elvágná őket az élelmet nyújtó kereskedelemtől. Az Olympus teljesen lakatlan vidék volt addig, amíg nem fejlődött elég hatékonyra a közlekedés. Lakói egyedül a külsőbb régiókból importált árukból tudták fenntartani magukat, az egyetlen dolgok pedig, amiket ellenértékként tudtak nyújtani, azok a hegyek mélyéről kibányászott ásványkincsek voltak. Egyedül ez tette a Birodalom számára értékessé őket. Azonban az utóbbi években a Birodalom új lelőhelyeket talált a bolygó déli részén, így lassan az Olympus bányavárosai feledésbe merültek. A hírekben sokszor kapott figyelmet az az egyre gyakoribb esemény, miszerint a lavinák eltorlaszolják a városok bejáratát, és egész települések tűnnek el a hó alatt. Hatalmas botrányt robbantott ki például a tavaly megjelenő tanulmány egy olympusi expedícióról, mikor is az évekkel ezelőtt eltűnt Posseidont tárták fel. A lakosok mindennapi teendőik közben fagytak halálra, a jég kiválóan mumifikálta a testüket. Azonban, mint annyi más botrányt az évek alatt, ezt is sikeresen eltusolta az akkori kormány.

A sűrűn tagolt hegyvidékről hirtelen egy völgybe érkeztek Brianék, és feltárult előttük a szektor egyik legmagasabb hegye, melynek mélyén ott állt Typhon, melyben még több mint száz évvel ezelőtt grimoireista mágusok tartották furcsa szertartásaikat. Brian a Hydra hőmérőjére nézett, és megborzongva tapasztalta, hogy ezen a helyen még hidegebb volt, mint az egész szektorban. Az egész térséget lágy, tejszerű köd lepte be, melyen azonban át lehetett látni, de jelenlétével kifejezetten misztikus hangulatot teremtett. Moore ügyesen, néhány száz méterrel a bejárattól tette le a gépet. A járműben kinyílt az egyik doboz a hátsó csomagrészben és feltárta a tartalmát: egy egész osztag számára elegendő meleg bunda volt benne. Moore lenyomott egy újabb gombot, mire egy másik doboz is kinyílt, ami kézifegyvereket tartalmazott.

- Jól öltözzenek fel! A Typhon a bolygó leghidegebb pontja – dörrent a csöndben a hadnagy erőteljes hangja – Valamint vegyenek magukhoz egy-egy fegyvert is.

Enrique bíboros megrázta a fejét.

- Én a Tizenkét Alapító Legszentebb Egyházának a tagja vagyok. Nem használhatok olyan eszközöket, melyek az élet kioltására alkalmasak.

Moore nem szólt semmit csak megfogott egy pisztolyt és a bíboros kezébe nyomta.

- Bíboros uram, Ön késsel eszik. Az is alkalmas az élet kioltására – majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Csontig hatoló fagyos szellő tört be az eddig kifogástalanul szigetelt járműbe. Brian úgy érezte, mintha a vastag bunda nem ért volna semmit. Teste hamar lehűlt, fogai vacogtak. Végtagjai pár másodperc alatt elgémberedtek. Miután mindannyian kiléptek a járműből, Moore még megnyomott néhány gombot, majd lezárta a Hydrát. Belül úgy tűnt még ég a világítás.

- Fenn kell hagynom a fűtést, vagy különben soha nem fogunk tudni innen elindulni – magyarázta Moore.

A csapat lassan megindult a grandiózus tű-szerű hegycsúcs felé. Minden egyes lépés szinte fájdalmas volt, mintha lefagyott volna a lábuk. A szél nem csillapodott, mondák járták, hogy ezen a területen még soha nem történt meg, hogy ne tombolt volna a fagyos szellő. Sok rémhír mesélte, hogy néha olyan erősen süvít, hogy a vándorokat is képes volt felemelni, egészen a hegycsúcsig, majd onnan vagy nekicsapta őket a szikláknak, vagy egyszerűen azok a szél csillapodásával leestek a kopár földre. Brian soha nem hitt az ilyen meséknek, azonban most rá kellett döbbennie, hogy lehetett valami bennük.

A timpanon és az oszlopok lassan föléjük magasodtak mire egyre közelebb értek. Brian csak most vette észre, hogy az eddig simának tűnő timpanonon egy dombormű rajzolódik ki. Két mágust ábrázolt, amint életre-halálra küzdenek egymással. Volt valami igencsak tragikus a szereplők megformálásában, főként az arcukban. Mintha szomorúság ült volna ki rájuk. De ezt lehet, hogy Brian már csak a hideg miatt képzelte.  

- Most mi legyen? – kérdezte Malcolm mikor a bejárathoz értek. A szél süvítése miatt szinte alig hallották egymás ordításait is.

Moore egy mozdulattal kibiztosította a fegyverét.

- Nem látok őröket. Mindenképp be kell mennünk, ha már idáig elértünk! – a gondosan kidolgozott fémajtóhoz lépett és egy nagy lökéssel kinyitotta. Az ódon kapu mély, öblös nyikorgással nyílt ki. Moore szinte egyből végigpásztázta szemével az előttük feltáruló csarnokot, azonban nem volt közelükben ellenség. Az egész hely kihaltnak tűnt.

- Hát ez mesés! Idáig jöttünk a semmiért? – zsörtölődött Susannah. Moore azonban nem engedte még le a fegyverét.

- Ez a hely hatalmas. Az, hogy a bejáratot nem feltétlenül őrzik nem jelent semmit. Ha már itt vagyunk, akkor csináljuk végig normálisan – azzal elindult a sötétségbe. Brian egy gyors mozdulattal maguk fölé varázsolt egy lebegő fénygömböt, mely így bevilágította az egész csarnokot. A töredezett oszlopok sokasága lélegzetelállító képet nyújtott. Mintha nem is embereknek, hanem óriásoknak készült volna. Minden két oszlop között egy szoborcsoport volt, mely különböző mitológiai eseményeket ábrázolt.

- Az ott Grimoire! – mutatott az egyik felé Enrique. A több mint öt méteres emlékmű egy fiatal, marcona kinézetű alakot ábrázolt, aki fürkésző szemekkel bámult a távolba. Mögötte egy nálánál is magasabb kőzászló lobogott.

- Az pedig akkor ott Merlin, nem igaz? – kérdezte Brian, miközben a szemközti szoborra mutatott, mely egy hasonlóan férfias alkatú fiatalt ábrázolt. Brian számára úgy tűnt, mintha a gondosan kidolgozott szobor szemében valami furcsa öröm csillogna, mely talán nem is egyszerű öröm volt. Inkább őrület.

A csapat lassan végighaladt a csarnokon és elérkeztek egy újabb kapuhoz, mely ezúttal most kisebb volt. Moore és Brian, mindketten a két ajtónak a széléhez támasztották a vállukat. Moore a fejéhez emelte a fegyverét, Brian pedig eközben védőrúnákat varázsolt maguk köré. A hadnagy halkan visszaszámolt, majd mikor a nullához ért bólintott és egyszerre belökték a kapu két oldalát.

Bent meglepődött bérgyilkosok néztek szembe velük. A csapat meglepetésére egyáltalán nem voltak olyan sokan, mint várták, egy kicsivel többen, mint egy tucat. Moore első lövései leterítettek hármat, míg Brian varázslatai két szerencsétlenül járt bérgyilkost pörköltek meg. Malcolm a fedezéket keresőket célozta meg és tüzelt. Az egyik bérgyilkost a fején találta el, a másiknak azonban egyelőre sikerült megmenekülnie egy lábsebbel.

A zsoldosoknak esélyük sem volt, egyáltalán nem számítottak a támadásra, így a legtöbbjük még fel sem volt fegyverezve. Egyenként dőltek el, gyakran hiányzó végtagokkal a csarnok hideg sziklapadlóján. Brian gyorsan a Malcolm által megsebzetthez szaladt és kirúgta kezéből a fegyverét, majd egy varázslattal megbénította, így az nem tudta beindítani az önmegsemmisítő rúnáját, amiről Kratan mesélt. Egy mozdulattal letépte az arcáról a fekete maszkot. Alatta egy groteszk kép nézett szembe a csapat tagjaival.

A bérgyilkos arca szinte teljesen szét volt vágva, majd összevarrva. Száját beforrasztották, vadhús meredezett minden irányba belőle. A megbízójuk valóban értett a dolgához, tett róla, hogy akkor se mondjanak semmit, ha véletlenül sikerül is elfogni őket.

- Ezzel nem tudunk mit kezdeni! – motyogta Brian. Nem tudta túltenni magát ezen a felesleges brutalitáson. Moore megkocogtatta a vállát, majd intett a többieknek is, hogy induljanak tovább.

- Én még befejezem, amit elkezdtünk – mormolta miközben a bérgyilkosra vetette a tekintetét. Annak semmiféle félelem nem volt a szemében. Eltökélten, eszelősen nézett farkasszemet a hadnaggyal.

- Mit fog csinálni? – kérdezte Susannah remegő hangon. A hadnagy fel sem nézett, úgy válaszolt:

- Azt, amit minden irgalmas ember tenne.

Malcolm elhúzta a fekvő bérgyilkostól a szerelmét, majd Brian vezetésével tovább indultak az építmény következő csarnokába. Már félúton jártak, mikor meghallották a dörrenést. Susannah kicsit összerezzent, a két tudós behunyta a szemét. Enrique gyors imát mormolt. Egy idő után Moore felzárkózott hozzájuk. Ruhaujján vércseppek látszottak.

A csarnok vége kissé kiszélesedett és egy óriási, kör alakú termet tárt fel előttük, mely kicsit alacsonyabban feküdt. Brian hátán végigfutott a hideg, de kénytelen volt összeszedni magát. Úgy érezte, hogy még rosszabb fog rájuk várni. Kissé megrettenve tapasztalta, hogy néhány perccel ezelőtt már milyen könnyedén ment neki a gyilkolás. Kezdte úgy érezni, mintha személyisége eltorzult volna, már nem is lenne önmaga. Moore és a többiek kibiztosították a fegyverüket, majd egy csapatként kezdték meg a kör alakú terem felé tartó útjukat a meredek lépcsőkön. 

Typhon 2

Késő este járt az idő mikor az Uralkodói Palota újból megnyitotta kapuit. Emberek ezrei sereglettek a térre, hogy első kézből tudják meg a fejleményeket. Néhányan még mindig nem akarták elhinni, hogy mi történt. Sokan rebesgették azt a pletykát, miszerint a Rendőrség épületét is megtámadták, azonban a támadók kilétéről nem voltak hiteles információik. Egyesek szerint az Uralkodóhoz hű rendőrök követték el a rendbontást, mások terrorakcióra tippeltek. Az Uralkodói Palotában most sötétség uralkodott, így még fenyegetőbben tornyosult Merlinnaes városa fölé. A kapu előtt felépítették az elnöki pódiumot, amelyet főként Moriarty és frakciójának színpadából készítettek.

Mindenhol a Védelmi Osztag katonái álltak teljes harci díszben. A pódium előtt különböző politikusok és gárdisták térdeltek megbilincselve. Ők voltak az új rendszer ellenségei. A tömeg egy része gyűlölködve dobálta őket kövekkel és mindennel, amit csak találtak. A katonák nem próbálták leállítani őket. Miért is akarták volna? Ez volt a terv. Az árulóknak kikiáltott személyek összefogták az emberek tömegeit.

Hirtelen kinyílt a kapu, majd több személy alakja bontakozott ki a félelmetes sötétségből. Aarton Wozief vezette őket, aki most dísztelen fehér zubbonyban volt. Mellette követte Ben Freightliner a Védelmi Osztag parancsnoka, majd Sean Rutherford az előző rendszer főtitkára. Aztán a kevésbé fontos politikusok, mint például a fővárosi ügyekért felelős Jonathan Aaronson, vagy a külső szektorok elnöke Samuel Loveman. Mindannyian elfoglalták a pozíciójukat a színpadon. Tizenketten voltak összesen.

Wozief szétnézett a megjelent embertömegen, majd az árulókra vetette a tekintetét. Néhányat személyesen is ismert, néhány a frakciótársa volt. Csupán páran voltak azok, akik valójában a Palota előtt, vagy a palotában voltak, mikor a puccs megtörtént. Néhányukat az ágyukból hurcolták ide, miközben nem is sejtették, hogy mit követtek el. Nem számított. Az embereknek olyanok kellenek, akiket utálni lehet, így Woziefék találtak is ilyeneket. Taposni való arcnak mindig lennie kellett.

Az emberek kényelmetlenül fészkelődtek, nem tudták eldönteni, hogy éljenezniük kellene-e. Woziefék egy olyan dinasztiát döntöttek meg az este, melyet nehéz volt egyszerűen elfelejteni.

- Kedves barátaim! – kezdett bele nyájas, udvarias hangon Wozief – Birodalmunk elképesztő válságon ment keresztül az utóbbi két napban! Olyan válság volt ez, amit nem ért egyszer sem kétezer éves fennállása alatt – hatásszünetet tartott – És mi túléltük ezt a válságot! Új nap virrad rá Szeretett Birodalmunkra!

A nép egy pillanatra elcsöndesült. Még mindig nem tudták eldönteni, hogy ami történik, az jó-e vagy rossz.

- Ne ringassuk magunkat abba a tudatba, hogy ez a hatalomváltás nem érett meg, vagy hogy spontán történt, barátaim. Ahogy most átkutattuk a Palotát több dokumentum arra engedett minket következtetni, hogy az Uralkodó már régóta tervezte a zsarnokság kiépülését. De nézzetek magatokba, barátaim. Ti tudtátok ezt! Éreztétek, hogy valami baj van ezzel a rendszerrel!

A tömeg egyöntetűen bólintott. Valóban érezték, hogy baj van a Birodalommal. Wozief emberei hónapok óta ezt sulykolták beléjük. Többen bekiabálták, hogy „Éljen Wozief”. A volt Főtanácsos megbabonázta őket, szinte vibrált a levegő.

- Azonban nem sikerült az Uralkodó terve. A nép gyermekei felálltak és végre kijelentették: Nem kérnek a zsarnokságból! Szemtanúja voltam John Moriarty félelmetesen bátor mártírságának, ott álltam mikor végül az Uralkodó gyáván öngyilkosságot követett el. Láttam a szemében, hogy tudta… hogy tudta, hogy vesztett! Miféle ember képes a saját népébe lövetni? Megmondom én! Olyan, aki még a felelősséget sem merte vállalni a tetteiért! Olyan, aki nem mert a nép bíróság elé állni!

- Így van! – ordították többen. A tömeg egyre agresszívabbá vált, így egyre több kő is repült a felvonultatott árulók felé.

- Az egység ereje győzedelmeskedett a sötétség erőivel szemben! Azonban ahogy szétnéztem a Birodalomban, sajnos arra kellett rájönnöm, hogy szeretett hazánk belülről rohad el. Szinte sírtam mikor megláttam a feljegyzett dokumentumokat, melyek korrupcióról és hatalmaskodásokról szóltak. Azonban megerősítettem a lelkem, barátaim, és úgy döntöttem végzek ezzel.

A hátsó sorokban szinte már nem is lehetett hallani Wozief szavait, az emberek magukból kikelve, örömkönnyekkel a szemük alatt ordították a nevét. Wozief felemelte a hangját, mely ezúttal villámként dörgött.

- Ezennel új alapokra helyezem az Imperiumot! Rendkívüli állapotot rendelek el, és szent célommá tűzöm ki, hogy megtisztítsam a Birodalmat a szennytől és a mocsoktól!

- Éljen Wozief! Éljen Wozief! Éljen Wozief! – éljenzett a tömeg.

- Barátaim, a győzelem nem csak az én érdemem! Ezért is döntöttünk úgy, hogy hatalmunkat megosztjuk. A Birodalom ügyeit immár kizárólagosan egyetlen, több tagú hatalom fogja intézni, mely megakadályozza a korrupció újbóli elburjánzását.  

- Kijelentem, hogy ezentúl a Végrehajtó Bizottság gyakorolja a hatalmat az egész Birodalmon belül!

- Éljen a Végrehajtó Bizottság! Éljen a Végrehajtó Bizottság! Éljen a Végrehajtó Bizottság! – skandálták.

- Ezennel beköszönt a Béke, Biztonság, Egyenlőség és a Szeretet Birodalma!

A tömeg tapsban és éljenzésben tört ki. Wozief mosolygott. Immár foglalkozhattak fontosabb dolgokkal. Az ostoba csőcselék meg higgye azt, hogy a Birodalom fontos. Bizonyos szempontból az is volt. Meg kellett teremteniük az egyenlőség világát, az Érkezéséig. Aztán végre minden tökéletes lesz. Minden. Nem csak ez az apró Univerzum. Kezdetnek azonban mindenképp sikernek könyvelhették el a mai napot.

Wozief azon vette észre magát, hogy érzelgőssé vált. Nem is csoda, régóta készültek erre, habár csak az utóbbi esztendőkben foglalhatták el a szerepüket. Wozief először undorítónak és megalázónak tartotta, hogy belepréselték lényét egy ilyen alsóbbrendűbb faj testébe, azonban gyorsan megértette, hogy a Mester döntése szükségszerű volt. Sőt, egyre inkább kezdte megszokni Wozief öregedő, de elegáns személyét.

A tömeg tovább hullámzott, a Birodalom egész területén ingyen szolgálták fel az alkoholokat, a különböző szórakozóhelyekre is ingyenes volt a belépés. A Birodalom népe felhőtlenül ünnepelt, és nem is sejtették mi történt valójában. Beköszöntött a Sötétség Korszaka. 

Typhon

Negyedik fejezet

    Typhon

Nicole felhörpintette az utolsó kortyot a kitöltött likőrből. Nem emlékezett rá, hogy mikor kezdte el az ivást, de a nap már lenyugvóban volt, ő pedig érezhetően becsiccsentett. A televízió már a tüntetés előkészületét mutatta. Moriarty az emelvényen sürgölődött, látszott rajta, hogy emelkedett hangulatban van. Szinte már nevetett. A frakció többi tagja már csak az utolsó simításokat látta el. A sajtósok már elfoglalták a kijelölt helyüket, mire egy elegáns légkocsi szállt le nem messze az emelvénytől. A szénfekete limuzinból Wozief előkelő alakja szállt ki. A sajtósok szinte egyöntetűen rohamozták meg, Moriarty egy apró grimaszt is megengedett magának. Hogy merészelik, hogy nem vele foglalkoznak? Most ő lesz a sztár. Őt fogják éljenezni, miután megdöntötték az Uralkodó hatalmát.

- Mi a célja az eljövetelének Főtanácsos úr? – kérdezte az egyik riporter Wozieftől. A Főtanácsos kedvesen elmosolyodott.

- Egyetértek Mr. Moriarty véleményével, így úgy gondoltam jelenlétemet teszem. Elfogadhatatlan, amit az Uralkodó megengedett magának. Ártatlan embereket hurcolnak meg, jelenleg is, az egész Birodalom területén, nem beszélve arról, hogy az Uralkodó folyamatosan bontja le az állampolgárok jogkörét, kezdve a tanácsadók jogaival.

- Rohadék! – mormolta Nicole a képernyő előtt.

Wozief intett, hogy több kérdésre már nem válaszol, majd felment a pódiumra Moriarty mellé és kezet fogott vele. Fényképezőgépek kattantak, ezzel is megörökítve a történelmi jelenetet. Eközben Palota bejáratánál felsorakozott az Uralkodó személyes testőrsége és a tüntető tömeg felé szegezték a puskájukat. Standard eljárás volt ez, senki sem lepődött meg rajta, mégis volt valami a levegőben. Nicole közelebb hajolt a képernyőhöz.

Moriarty krákogott, mire a politikusok és a sajtósok hada elcsöndesedett. Csupán a süvítő szél hangja hallatszott az egész téren.

- Szent Birodalmunk elképesztő válságot él át! – kezdett bele John Moriarty. Szíve repesett az örömtől. Még néhány óra és győznek – Az imafülkéket ellopták, a legszigorúbban őrzött helyekről, melyek a Birodalmon belül léteznek. A napokban meggyilkolták a készítőjüket is, Vysan Humagot, kiért most egy perces néma csönddel emlékezünk meg.

A szél erősebbé vált, néhányan a kalapjukért kaptak, hogy nehogy elvigye az orkán erejű légmozgás.

- Az Uralkodó nem rendelt el rendkívüli állapotot, és mégis emberek százainak a terrorizálásáról döntött tegnap! Korlátozta a jogainkat, immár egyik politikustársunk sem teheti be a lábát az Uralkodói Palotába az Ő engedélye nélkül. Mintha valamiféle erődöt próbálna létrehozni magának. És kérdezem: ez már a vége? Vagy csak a kezdete egy mindent átszövő diktatúra kiépítésének?

A politikusok fújjoltak. Wozief kifejezéstelen arccal bámult előre.

- A rendkívüli helyzet sem indokolja az Uralkodó tegnapi lépését. Követelésünk egyszerű és világos! Mivel úgy gondoljuk, hogy kora miatt már nem képes az emberekkel szembeni korrekt uralkodásra, így egyetlen út maradt a számára: Az Uralkodó mondjon le!

A sajtósok meglepődtek, nem számítottak ilyen erős állásfoglalásra. Azt hitték csak az újonnan bevezetett törvények és rendelkezések visszavonására szólítják fel a politikusok az Uralkodót. De ez csak jobb volt, legalábbis egy újságíró számára mindenképp.

Moriarty elégedetten nézett végig a frakciója tagjain, akik egyöntetűen éljenezték a bejelentését. Hogy ne tették volna? Ez volt a feladatuk. Csupán bábok voltak a nagyok játszmájában. Nehezére esett nem elvigyorodni, de Woziefre nézett, aki még mindig érzelemmentesen figyelte az eseményeket. Moriarty csodálta a Főtanácsos pókerarcát.

- Ha nem mond le a trónjáról a mai nap folyamán, akkor egész országos sztrájkot hirdetünk, valamint a zárt tüntetést nyílttá nyilvánítjuk, és az egész város fel fog sorakozni mögénk szent harcunkban!

Wozief elmosolyodott, ami kissé kizökkentette Moriartyt, de próbált nem törődni vele.

- Együttes erővel lépünk fel a zsarnokság ellen!

A politikusok egyszerre kezdtek bele a „Mondjon le!” szövegükbe, az egész tér megtelt az egyöntetű kiáltásokkal. A riporterek és az újságírók örömtáncukat járták. Sikerült összehozniuk az évszázad sztoriját. Nicole már nyúlt volna a kapcsolóért, hogy kikapcsolja a televíziót, mikor meglátta, hogy Wozief szeme szinte észrevehetetlenül lilás árnyalatot vesz. A nő szeme elkerekedett és ordítani próbált, ám nem jött ki hang a száján.

Az egyik aranypáncélú őr megremegett, száját összeszorította, majd a vállához emelte a fegyverét. A többi gárdista értetlenül nézte. Az őr nyüszítő hangot hallatott, látszólag nem volt ura a saját mozdulatainak, valamint megszólalni is képtelen volt.

Moriarty oda sem figyelve ordította a betanult mondatokat. Szeme előtt már csak a nemsokára megszerzett pozíció lebegett. Lelke őrjöngött, nevetni akart, ám tudta, hogy kénytelen végigjátszani a kis játékukat. Utolsó tetteként Woziefre pillantott, aki könyörtelen, érzelemmentes arccal bámult rá. Fura lilás volt a szeme fehérje, Moriartynak azonban nem volt ideje ezen gondolkodni. Volt valami horrorisztikus és rémisztő a Főtanácsosban. Utolsó pillanatában Moriarty még rádöbbent, hogy csőbe húzták. Egy báb volt csupán, ugyanúgy, mint a többi ostoba politikus, akik lent skandáltak. Ez a drámai felismerés jéghideg hullámmal futott végig a gerincén.

Az őr meghúzta a ravaszt, mire a puska eldördült és a golyó átszelte Moriarty agyát. A tanácsos eltorzult fejjel fordult le a pódiumról, mire a politikusok és a sajtósok hada lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket. A televízió képernyője előtt milliók hördültek fel.

A következő másodpercben az események felgyorsultak. Az őr, aki lelőtte Moriartyt elkínzott arccal elkiáltotta magát: „Az Uralkodóért!”, mire a tüntetők védelmére kirendelt rendőrök tüzet nyitottak az aranypáncélzatú gárdistákra. Azok viszonozták a tüzet, mire egy kisebb vérfürdő alakult ki a téren. Wozief a mikrofonhoz lépett.

- Az Uralkodó most megmutatta a valódi lényét! Le a hitszegővel! – kiáltására rendőrök egész csapata indult meg a Palota felé. Átléptek a gárdisták hulláján, majd betörték a kaput. Őket Wozief és a politikusok, majd a sajtósok serege követte.

Nicole megsemmisülten ült a képernyő előtt. A likőrös üveget fellökte mikor megijedt a lövések zajától, de nem törődött vele. Most már értette az egész tervet. Wozief soha nem akarta tovább húzni a puccsot, még ma be akarta fejezni, amit elkezdett. Nem is érdekelte az Uralkodó válasza, ő egyedül megteremtette az egész összeesküvés legitimálását. Nicole számára nyilvánvaló volt, hogy Wozief intézte úgy, hogy az őr lelője azt az ostoba Moriartyt. Ugyanazzal az eszközzel érte ezt el, amivel órákkal ezelőtt Rutherford megbénította Nicolet. Sötét idők következtek a Birodalomra nézve, és a lakosok még csak fel sem fogták ezt.

Benjamin Freightliner a saját tabletén nézte az eseményeket. A Védelmi Osztag néhány tagját is odarendelte az Uralkodó a személyének őrzésére, valamint ragaszkodott hozzá, hogy Freightliner is legyen a közelében. Hirtelen a tablet rezegni kezdett, és megjelent rajta az Uralkodó rémült arca. Úgy látszott, értesült a téren történtekről.

- Freightliner! Azonnal az irodámba! – parancsolta a Védelmi Osztag vezetőjének, aki miután kiadta az utasításait a katonáinak, el is indult az Uralkodó lakosztálya felé.

Végigsétált a hosszú folyosón, elhaladt a rohanó gárdisták mellett, majd betért a Tanácsterembe. Itt egy pillanatra megállt és megcsodálta a hatalmas építészeti csodát. Átvágott a padsorok között, felkaptatott a lépcsőn, és tovább folytatta útját a lakosztályba vezető folyosón.

Az Uralkodó szobáját négy őr vigyázta, akik előretartott fegyverrel álltak Freightlinerrel szemben. Miután meglátták a Védelmi Osztag parancsnokát, kissé leengedték a fegyvert, majd szalutáltak.

- Uram, az Uralkodó már várja! – Freightliner nem szólt semmit, csak megállt az őrök előtt. Szeme fehérje lilásan felfénylett. Az őrök értetlenül nézték.

- Uram…? – kérdezte remegő hangon az előző férfi, majd a többiekkel egyetemben felrobbant fejjel dőlt el a földön. Freightliner hidegen végignézett a művén, majd az ajtóhoz lépett és lenyomta a kilincset. A tervük tökéletesen működött. Freightliner örült, hogy őt érte a megtiszteltetés, hogy elpusztíthassa az utolsó elemeket. Mindig is harcias jellem volt, már amennyire volt jelleme. Az Uralkodó ordított mikor meglátta az őrök hulláját, a szolgálói végtagok nélkül borultak elé és terítették be bíbor színű vérükkel.

- Ben? Miért? – kérdezte sírva az öreg Uralkodó.

- Mert így parancsoltatott – válaszolt Freightliner a maga nyugodt, hűvös stílusában – És mert útjában állsz a tökéletességnek.

Felemelte a kezét, mire a lila színű mandzsettáján megcsillant a lámpák fénye. Az Uralkodó egy utolsó sikolyra tátotta a száját, azonban az bennrekedt, és így hörgő, gurgulázó hanggal nyugtázta, ahogy csontjai eltörnek, bordái átszúrják a tüdejét és a szívét, majd a gerince egy egész fordulatot tesz. Freightliner leengedte a kezét. Vége volt. Immár semmi sem állíthatta meg őket. Több ezer éve vártak már erre. 

Pendragon 5

Egész barikádrendszer alakult ki a folyosón. Bérgyilkosok egész garmadája jelent meg ott, ahol eddig csupán három volt. A rendőrök kitartóan tartották a helyzetüket, de egyszerűen nem voltak elegen egy ekkora támadás visszaverésére, és ezt Kevin Moore hadnagy is kezdte belátni.

- El kell mennünk innen! – mondta miután szétnézett a társaságon. Parsons professzor az ablakon át nézte, ahogy a Rendőrség épületének alacsonyabban fekvő emeleteiből füst szivárog a város felé. Potter a fejét a tenyerébe temetve üldögélt az egyik széken. Nem sírt, egyszerűen csak próbált minél kevesebbet látni a vérfürdőből. Susannah ájultan feküdt a földön, Malcolm próbálta ébresztgetni. Enrique remegve imádkozott a sarokban.  

- Hova mehetnénk? – kérdezte Brian. Már túljutott a kritikus ponton, ezt főleg annak köszönhette, hogy előző este durvább dolgokat élt át, és immár kitisztult elmével figyelte az eseményeket.

Kevin Moore hadnagy elgondolkozott. Ha a Rendőrség fő épületét meg merték támadni, akkor nem tudott elképzelni olyan óvóhelyet, amely jobban ellen tudott volna állni egy szervezett támadásnak. Brian végigsimította kezét az arcán. Kezdett borostásodni.

- Elegem van a menekülésből! – kiáltotta végül a maga meglepetésére is. Hirtelen minden szem rá szegeződött.

- Kratannal megtudtuk, hogy hol található a bérgyilkosok főhadiszállása – tényleg, hol van Kratan? Brian nem értette. Valószínűleg nem képesek kijutni az átfogó támadás miatt – Erre nem számítanának!

- Ez őrültség fiam! – torkolta le Moore – Maguk nincsenek kiképezve, úgymond semmire, én pedig egyedül nem vagyok elegendő, hogy egy egész csoporttal szembeszálljak. Nem vagyok Daniel Gear! – utalt a híres akciófilm-szereplőre.

Brian megrázta a fejét.

- Akármeddig rohanhatunk, ezek a rohadékok bárhol megtalálnak! Ideje lezárni ezt az egészet!

Erre már Malcolm is felpattant. Úgy tűnt Susannah felébredt és most értetlen arccal bámulta az eseményeket. Arca hófehér volt.

Malcolm megragadta Brian pólóját és nekinyomta a falnak.

- Ne most kezdj hősködni, cseszd meg! Én egy dolgot akarok! Biztonságba akarom tudni Susannaht, és saját magamat, aztán ha ez megvan, akkor megölelem a szüleimet! – szeme parázsként izzott.

- Ha itt maradunk, vagy újból bujdosásra adjuk a fejünket, akkor ezek közül egyiket se teheted majd meg! – vágott vissza Brian. Parsons elfordult az ablaktól. Már késő délután fele járt az idő. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Nagyot nyelt.

- Egyetértek Briannel  - Malcolm megsemmisülten nézett rá – Logikusan ez a legjobb lépés. Egy ilyen támadáshoz szinte az egész garmadájukat be kellett, hogy vessék. Ergo, a bázisukon alig maradtak őrködni – apró szünetet tartott, míg megtörölte a homlokát – Valamint nem muszáj egyedül mennünk. Mi feltartóztathatnánk a bejáratnál őket, és segítséget hívva több osztag is kijönne. Csak néhány óráig kellene kitartanunk.

- Egyikünk se katona a rohadt életbe! – ordította Malcolm – Mégis hogyan akarnánk csak egy percig is feltartóztatni őket?

- Egyet kell értenem Mr. Vennoverrel – mondta Moore halkan – Az én feladatom az Önök megvédése, és én úgy értékelem, hogy ez csak egy öngyilkos lépés lenne.

- Minden öngyilkosság! – lökte el magától Brian Malcolmot – Ha itt maradunk, ha elbújunk. Végül megtalálnak. Ez az egyetlen esélyünk! – kezdte érezni azt a tüzet magában, amit valószínűleg Kratan is érezhetett. Jobban örült volna, ha ő is velük van, ő biztos a pártját fogta volna.

- Nem engedélyezem! – rázta meg a fejét Moore. Potter is felállt.

- Szerencsére nincs is szükségünk az engedélyére. Felnőtt emberek vagyunk, hadnagy – Brian hálásan nézett a professzorra – Iszonyatosan félek, szinte rettegek, de egyetértek Mr. Bitroyal. Matematikailag így van a legtöbb esélyünk életben maradni.

- Csak mondja el, hogy hol találhatunk valami járművet. Önök maradhatnak.

- Nem! – kiáltotta az öreg hadnagy, majd sóhajtott és utoljára végignézett az előtte lévő arcokon – Együtt kell maradnunk. Ha már így döntenek, akkor elkísérem magukat.

- Ezt nem mondhatja komolyan! – sírt fel Susannah – Mindannyinkat kinyírtok!

- Én is szívesebben maradnék – motyogta remegő hangján a bíboros – De itt a biztos halál vár ránk. Inkább választom a kevésbé biztosat, az Alapítók kegyelmezzenek a lelkemnek.

Brian közelebb ment Malcolmhoz és keményen megfogta a vállát. A férfin látszott, hogy még mindig őrjöng és képes lenne bárkit leütni. Főleg Briant.

- Kérlek Malcolm. Ez az egyetlen esélyünk. Ígérem, Susannahnak nem lesz baja. Nem fogjuk engedni, hogy bárkinek is baja essen – mélyen a két izzó szempárba nézett – De itt nincs esélyünk a győzelemre.

Kint újra feléledt a fegyverropogás. Egy halálos hörgés törte meg a géppuskák monoton hangját. A csapat nem tudta, hogy rendőr volt-e, vagy támadó, de meglehetősen közelről jött.  Brian és Malcolm szeme meg sem rebbent.

- Esküdj meg, hogy nem lesz baja! – sziszegte az izmos férfi. Brian bólintott.

- Esküszöm!

- Én is! – szólt közbe Moore – Meg fogom védeni.

Malcolm még egy ideig nézte a két férfit, majd kibújt Brian fogásából és felsegítette kedvesét.

- Induljunk!

Moore kinézett az ajtón. Előtte asztalokból és székekből álló barikádrendszer képe bontakozott ki. A támadók már nem voltak olyan messze. A rendőrök fel se figyeltek a hadnagyra, fedezékbe vonulva várták a következő hullámát a támadásoknak. Visszafordult a csapathoz.

- Az épület tetején van egy kilövőállomás. El kell jutnunk a lifthez és imádkozzanak, hogy azt nem rongálták meg – megvizsgálta a fegyverét. Még volt benne jó pár töltény – Amint kiáltok, Önök elszaladnak mögöttem a folyosó vége felé. A végén jobbra befordulva ott a lift. Rohanjanak úgy, ahogy eddig még soha!

- És mi lesz Kratannal és Franczal? – kérdezte Brian.

- Nincs időnk rájuk várni! Reméljük ők is élve kijutnak – Brian még ellenkezni akart, ám rájött, hogy a hadnagynak igaza van.

Moore kilépett a folyosóra. A támadók szinte egyből észrevették, azonban Moore egy gyors sorozatot adott le feléjük, mire azok kénytelen voltak fedezékbe bújni.

- Most! – ordította a hadnagy, majd Brian vezetésével a csapat rohanni kezdett. Moore újratöltött és újabb lövéseket adott le a feleszmélő bérgyilkosokra. A többi rendőr is akcióba lépett és csatlakoztak a támadók sakkban tartásához. Moore még ellőtte az utolsó golyókat is a tárból, majd ő is rohanni kezdett.

A többiek már a liftben álltak. Úgy tűnt a lift működött, így valószínűleg csak a másik oldalon találhatót sikerült az ellenőrzésük alá vonniuk a támadóknak. Moore megnyomta az emelet gombját, mire az ajtó becsukódott és a lift elindult. Alig telt bele néhány másodpercbe, a szerkezet lelassított, majd megállt. Ahogy kiléptek a liftből, a csapatot megcsapta az épület tetején uralkodó hideg, csípős szél. Több különböző jármű is volt a tetőn, néhány csak egyszemélyes, kapszulára emlékeztető szerkezet, néhány viszont nagyobb, lekerekített doboz alakú légkocsi volt. Moore az egyik nagyobbhoz vezette őket, amely leginkább a légbuszra emlékeztetett, azonban oldalt lévő két szárnyon több géppuska is helyet kapott. Az eleje repülőhöz hasonlóan csúcsos volt és látszott, hogy az egész szerkezet a gyorsaságra van tervezve.

- Ez egy Hydra 24-es – mormolta Moore – Ennél gyorsabb csapatszállítója csak a Védelmi Osztagnak van – a szállító ajtajához lépett, majd lenyomott pár gombot rajta, mire az sziszegve kinyílt. Bent kicsit szűkös volt a hely, viszont az ülések igencsak kényelmesek voltak. Brian beült Moore mellé a pilótafülkébe, míg a többiek hátrébb foglaltak helyet, viszonylag szétszórva. A szállító harminc rendőrből álló osztagra volt tervezve, így öten kényelmesen elfértek hátul. Moore beindította a járművet és kikapcsolta a kilövőállomás oszlopait, melyek lefogták a szállítót. A magi-gépészeti alapokon nyugvó szerkezet motorja halkan felbőgött, majd a hajtómű kékesen világítani kezdett. A jármű alján is bekapcsolt a mágikus szerkezet, mire az egész Hydra 24-es felemelkedett.

- Tehát a Typhon? – kérdezte Moore. Brian bólintott.

- Igen. A Typhon.

Kevin Moore lenyomta az előtte található karokat, mire a szállító megugrott és már süvítve szelte az eget. A csapat még visszanézett a füstölgő épületre. 

Pendragon 4

Brian segített Kratannak felrajzolni a rúnákat a tanácsterem asztalára. Gladstone és Ripett kapitányok érdeklődve figyelték a két fiatalt. Kissé még szkeptikusak voltak a teóriájukat illetően. Vysan valóban egy zseni volt, de ő sem gondolhatott mindenre. Azonban más ötletük nem akadt, így arra a döntésre jutottak, hogy megéri megpróbálni a dolgot.

- Honnan ismeri ezt a varázslatot? – kérdezte Ripett nyersen. Kratan fel sem nézett a rajzolásból, úgy válaszolt.

- A szüleim halála után, Banks admirális a Védelmi Osztaghoz küldött kiképzésre a tanulmányaim mellett – felnevetett – Soha nem értettem az indokait, de így utólag már nem bánom.

- Talán katonát akart faragni belőled – mondta Brian mosolyogva. Az ő oldala már kész volt. Kratan az utolsó apró simításokat végezte el.

- Lehet, mondjuk mindig mondtam neki, hogy nem akarom a katonai pályát – megvonta a vállát – Igazából nem is erősködött soha – végignézte a kör alakú rajzot – Kész!

Gladstone felhúzta a szemöldökét.

- És most?

Kratan összenézett Briannel.

- Tudod a szöveged? – Brian bólintott. A rajz készítése közben Kratan elmagyarázta neki, hogy milyen igéket kell mondania.

Az ifjú arisztokrata sóhajtott, majd elkezdték. A rúnák hirtelen gyorsasággal felizzottak, a körben felírt jelek forogni kezdtek, egyre gyorsabban. A kör közepén kékes színű füst kezdett gomolyogni, míg lassacskán kivehető formák jelentek meg benne. Először egy magas hegy, majd a kopár pusztaság, amely elterült előtte és végül pedig a hegybe vájt építmény. Kívülről nem látszott óriásinak, csupán néhány oszlop tartotta a háromszög alakú timpanont, amely őrizte a bejáratot.

- Ez a Typhon! – kiáltotta Brian ezzel megtörve a varázslatot. A kék gomoly eltűnt, a rúnák is elvesztették a fényüket és megálltak az asztalon.

- Hogy mi? – kérdezte Gladstone.

Brian a többiekre nézett. Kratan úgy tűnt ismeri a helyet, viszont Ripett ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint kapitánytársa.

- Typhon az egyik leghíresebb templom Olympus tartományban, bár érthető, hogy nem sokan ismerik, mivel szent hely révén el van zárva a turistáktól és a régészektől is. Egyedül a papok tehetik be a lábukat a templomba, azonban már több mint három évszázada nem járt bent ember, mivel úgy hiszik a helyet elátkozták.

- Tehát tökéletes búvóhely egy terroristacsoport számára – morogta Ripett. Brian igenlően bólintott. Ripett Gladstonehoz fordult.

- Küldessen ki egy akciócsoportot a helyszínre. Azt akarom, hogy még ma előttem álljanak a tettesek!

Gladstone szó nélkül hátrafordult és kiment a teremből.

- Önök továbbra is itt maradnak, addig, amíg nem találjuk meg a terroristákat – mondta a maga szoksáso parancsoló hangnemében.

- Rendben – mondta Brian, azonban Kratan megrázta a fejét.

- Hadd menjek az osztaggal! – mohó fény csillant a szemében. Ripett azonban leintette.

- Ön egy civil. Nem fogunk civileket vinni az akció helyszínére! – ezzel le is zárta a vitát és ő is kisietett a teremből ezzel magára hagyva a két fiatalt.

- Miért akarnál te is odamenni? – kérdezte Brian meglepetten. Ismerte Kratan kalandozó természetét, de nem hitte volna, hogy a férfi ilyen könnyen belevetné magát a veszélybe.

- Ha már belekeveredtem, akkor én is ott akarok lenni mikor lezárul – morogta az arisztokrata. Az ajtó kinyílt, és Omar Francz lépett be rajta.

- Kérem, jöjjenek! Visszakísérem Önöket a többiekhez.

Brian elindult a tiszt felé, ám félúton hátranézett. Kratan felszisszent, majd kénytelen kedvetlen csatlakozott hozzájuk.

Omar Francz szótlanul vezette őket a folyosón. Úgy tűnt Kratan még mindig neheztelt azért, hogy nem mehetett az osztaggal, mivel az út során egyszer sem szólalt meg. Briant kicsit feszélyezte a csend, nem volt hozzászokva. Az egyetemen mindig talált magának társakat beszélgetéshez, otthon pedig általában zenét hallgatott, így teljesen távol állt tőle az, hogy nem zúg semmi a fülébe. Na meg, még emésztették az esti emlékek, így jobban szerette volna, ha a beszélgetés eltereli a figyelmét.

Ám mielőtt egy szót is szólhatott volna, az épületet robbanás rázta meg. Brian felkiáltott, mire azt vette észre, hogy a néger tiszt védekezőleg a falhoz nyomja, és előveszi a fegyverét.

- Lehetetlen! – szisszent fel Francz. A szobákból, irodákból rendőrök sokasága tört elő, mind kirántott fegyverrel. A folyosó végén is kinyílt annak a teremnek az ajtaja, ahol a többiek voltak elszállásolva. Malcolm falfehér arca jelent meg a bejáratnál.

- Maradjanak benn! – ordította Francz, mire a férfi vissza is hátrált a biztonságot nyújtó falak közé. Kratan mögött egy kommandós tűnt fel. Kevin Moore hadnagy volt az.

- Moore! Vigye Mr. Bitroyt biztonságos helyre! – vetette oda a néger tiszt. Moore meglepett arcot vágott.

- És Mr. Ky’retkyvel mi legyen?

Francz az arisztokratára nézett.

- Őt magam fogom megvédeni! Menjenek! – azzal Malcolmék felé mutatott. A folyosó közelebbi végénél három, már ismert ruházatú bérgyilkos jelent meg. Nagy tűzerejű géppisztolyokat tartottak a kezükben. Egyetlen sorozatot adtak le, mire a közelben álló rendőrök hörögve dőltek el a földön. Malcolm megragadta Brian vállát és előretaszította, miközben a sebesült kezével néhány golyót eresztett a támadók irányába.

Brian rohant, ahogy tudott. Szeme teljesen megtelt könnyekkel. Nem sírás volt az oka, egyszerűen csak a sokk és a szemébe fújó hideg légkondi. Kratan két gyors mozdulatot tett, mire néhány kisebb tűzgolyó száguldott a támadók irányába. Azok azonban könnyedén kitértek az okos mágia útjából. Francz egy erőteljes mozdulattal belökte a férfit az egyik terembe.

- Ez meg mire volt jó? Tudok harcolni! – kiáltotta az ifjú, azonban a fekete tiszt becsukta maga mögött az ajtót, és Kratan legnagyobb meglepetésére előreszegezte a fegyverét. Kintről erőteljesen behallatszottak a lövések és ordítások hangjai.

- Mi…? – kérdezte értetlenül. Omar Francz elmosolyodott.

- Sajnálom Kratan. Nem így terveztük, de most improvizálnom kell – maga mögé nézett – Nem hittem volna, hogy képesek lesznek megtámadni még a Rendőrséget is. Tényleg komolyan gondolja.

- Ki…?

- Mindent megtudsz a maga idejében – a szobában található teleportra mutatott – Állj bele!

Kratan kihúzta magát és megrázta a fejét.

- Nem!

Francz a lába elé lőtt.

- Nem ölhetlek meg, de ha nem engedelmeskedsz, akkor kénytelen leszek ártani neked! Hidd el Kratan, egy oldalon állunk.

A férfi szája cinikus mosolyra húzódott.

- És melyik az az oldal?

- Amelyik nyerni fog végül. Elég egyelőre ennyit tudnod – fegyverével újra a teleport felé bökött – Minden kérdésedre választ fogsz kapni, de ehhez együtt kell működnöd.

A lövések egyre közelebbről hallatszottak, Kratan gondolkozva álldogált. Tudta, hogy rossz döntés lenne Franczra hallgatni, azonban kíváncsisága erősebb volt, így elindult a teleport felé. Omar Francz követte. A fiatal arisztokrata beállt a gépezetbe és várt, míg a néger tiszt bepötyögte a kódot.

- Remélem, nem a puccs előkészítésével van elfoglalva – motyogta csak úgy magának.

- Miféle puccs? – kérdezte Kratan, de csak egy ravasz mosolyt kapott válaszul. Utoljára csak egy fényes villanást látott. 

Pendragon 3

- Sajnálom, de nem engedhetjük be! – mondta udvariasan a Védelmi Osztag egyik tisztje. Nicole idegesen tördelte a kezét. Úgy tűnt, az Uralkodó komolyan gondolta a jogaik korlátozását. Engedély nélkül senki nem léphetett a Palotába. Freightliner megerősítette a saját embereivel is a környéket.

Nicole kelletlenül bólintott. Hiába adta elő a történetét, a tiszt nem tehetett semmit. Bár ideges volt, de nem haragudhatott az osztagosra, ő csak a munkáját végezte. Távolabb ment a Palota hatalmas épületétől és leült az előtte található szökőkút szélére. A kút, hasonlóan a Palotához, monumentalitásával komorságot és hatalmat sugárzott. A szélein két méter magas angyalok hada nyújtózkodott az ég felé, míg a tetején Merlin és Grimoire állt vállvetve, kőszemeikkel a Birodalmat szemlélve. Nicole előkotorta a táskájából a tabletét. Nem tudott mást tenni, betöltötte a reggel vett újságot és figyelmesen olvasni kezdte. Hirtelen megakadt a szeme az egyik híren.

John Moriarty és frakciója zárt tüntetést szervez az Uralkodói Palota előtt

Mint ismeretes, az utóbbi napok eseményei komoly hatást gyakoroltak a Birodalomra. Az Uralkodó korlátozta a képviselők belépését az Uralkodói Palotába és megerősítette az őrséget. Ezen felül a Védelmi Osztag komoly akciókat szervezett világszerte, több informátorunk is megemlítette, hogy erőszakosan hurcoltak el különböző civileket lakásaikból.

John Moriarty, a Fényességes Unió nevezetű frakció vezetője, valamint az Uralkodó tanácsadója ezért egy zárt tüntetésről nyújtott be kérelmet az Uralkodónál, melyet Őexcellenciája elutasított. Moriarty nyilatkozott lapunknak:

„A tüntetést mindenképp véghezvisszük, még ha az osztagosok és az őrök közénk is fognak lőni. Tűrhetetlenné vált a helyzet a Birodalmon belül, az Uralkodó nyíltan visszaél az emberek által felruházott jogaival!„

A tüntetés híre sokak szimpátiáját megnyerte, főleg az értelmiségi körben aratott sikert. A tüzes kirohanásairól hírhedt Moriarty úgy tűnik most az emberi jogokért is felmer szólalni.

Nicole szemei elkerekedtek. Ma fog megtörténni! – gondolta magában. Okos húzás volt, az emberek szimpátiáját fogják felhasználni az puccs legitimizálására. Azonban Nicole tudta, hogy a liberálisabb értelmiség megnyerése nem elegendő. Egy olyan hatalmat akarnak megdönteni, mely már évszázadok óta fennállt. Valamit tennie kell! Nem engedhette, hogy polgárháború robbanjon ki. Nem feltétlenül az Uralkodóba vetett hűsége miatt diktálta ezt a szíve, inkább a saját pozíciójának megőrzése volt a legfontosabb szempont. De mit tehetett? A Palotába nem léphetett be. Nicole rájött a megoldásra. Habár magának az Uralkodónak nem mondhatta el aggodalmait, de Nicole ismert valakit, aki szívesen meghallgatja, majd közli Főexcellenciájával az információt.

Nicole hirtelen felpattant a szökőkút hideg szegélyéről és a közelben álló fehér falú épület felé igyekezett. A Képviselői Ház még a szokásos gótikus ívekkel, díszítésekkel sem rendelkezett. Nem tarkították rózsaablakok, vízköpők sem szegélyezték, egyszerű fehérre meszelt falával egy tüske volt Merlinnaes gótikus látképében.

Nicole belépett a modernizált beléptető rendszeren, majd elhaladt az őrök mellett. A Képviselői Házban csak úgy nyüzsögtek az öltönyös emberek. Úgy tűnt ide is elért Moriarty készülődő tüntetésének híre. Nicole nem törődött velük, egyenesen átvágott a dísztelen várótermen, felmutatta az igazolványát a kérdezősködő őrnek, és a lift felé igyekezett.

Nicole mindig is utálta ezt az épületet. Úgy érezte, mintha minden kis érzelmet kiszívna belőle. Egy hullaháznak inkább hitte volna, mint a képviselők irodaházának. A Pozitronic lift nem váratta túl sokáig, másodpercek alatt fenn volt a tizenkilencedik emeleten. Nicole végigsietett a folyosón és befordult az egyik elágazáson. Néha még eltévedt, ami nem volt meglepő. A fehérre mázolt falakon semmiféle táblák, esetleg festmények sem voltak. Nicole végül megállt az egyik szélesebb ajtó előtt, amire a Sean Rutherford nevet aggatták.

Sean Rutherford a Birodalom főtitkára volt, a legfontosabb tisztességet töltötte be a Főtanácsosi rang után. Ezenfelül ő volt az, aki Nicolet beajánlotta az Uralkodónál, miután ismerte a nő publicisztikáit. Nicole nála gyakornokoskodott több mint egy évig. Rutherford a nyugodtságáról és a zsenijéről volt híres, valamint arról, hogy régi barátja volt az Uralkodónak. Barátságuk még a fiatal éveikre nyúlik vissza, mikor még az Uralkodó apja volt a Birodalom feje.

Nicole benyitott. A titkárnőt ismerte már, így nem volt szüksége időpontra a főtitkárhoz. Igencsak közvetlen kapcsolat alakult ki az évek során közte és Rutherford között. Nicole még azt is megkockáztatta volna kimondani, hogy barátok. A titkárnő kinyitotta előtte az iroda ajtaját és Nicole belépett.

Az irodában üresség uralkodott, csupán egy fém asztal és mögötte egy szék foglalt helyet benne, valamint kicsivel messzebb egy nagyobb méretű kör alakú asztal, körülötte kényelmetlennek tűnő székekkel. A fal itt is komor, fehér színű volt, csakúgy, mint az egész épületben. Rutherford egyszerű szürke öltönyt viselt, halványbarna nyakkendővel. Kissé kövérkés fejét már csak nyomokban tarkította ősz haja. Aranyos, öregapó megjelenése volt, amelyet Nicole már az egyetemen is egyből megszeretett.

Rutherford elmosolyodott mikor meglátta Nicolet.

- Áhh, Miss Chambers! – üdvözölte állva, majd hellyel kínálta. Nicole készségesen elfogadta, és lehuppant a kényelmetlen fémszékbe.

- Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte még mindig mosolyogva.

- Rossz híreket kell közölnöm! – mondta kertelés nélkül Nicole. Most nem volt idő a jópofizásra – Súlyos, és fontos híreket.

Rutherford arcáról lehervadt a mosoly, és hátradőlt a székében. Ujjaival háromszöget formált és erre döntötte az állát. Nicole pedig elmesélte az esti történéseket. Elmesélte a gyanúját és azt is, hogy Wozief hogyan erősítette meg benne. Elmondta, hogy mennyire bolondnak tűnt Wozief a szemében, és hogy valami magasabb hatalomról áradozott neki. Sean Rutherford érdeklődve figyelte az történetet, majd mikor Nicole a végére ért és vett egy nagy levegőt, megszólalt.

- Nem gondolod, hogy Wozief csak játszott veled? Moriarty nem merészelne nyílt puccsot végrehajtani. Igen, ma ökörködni fog egyet a Palota előtt, de ez még nem jelent semmit.

Nicole megrázta a fejét.

- Gondoltam erre is, de semmi értelme. Wozief nem egy viccelődő típus. Sean – törte meg a magázást, ezzel próbálva kifejezni az eset súlyosságát – Most tényleg komoly dologról van szó! Szólnunk kell az Uralkodónak!

Rutherford lerakta a kezeit, arca semmilyen érzelmet nem mutatott. Nicole nem volt biztos benne, hogy a főtitkár valóban felfogta volna a dolog komolyságát.

- Sean! Sietnünk kell!

- Sajnálom, de ilyet nem vethetek fel az Uralkodónak. Nincs semmi bizonyítékunk - a nő megrázta a fejét. Ilyen nincs! Folyamatosan telik az időnk!

Nicole a másik asztalon található személyi telefonra vetette a tekintetét. Felállt és elindult felé.

- Ha te nem mered megtenni, akkor majd én!

Kinyújtotta a karját, ám félúton megállt. Izmai fájdalmasan megfeszültek, csupán a nyakát és a fejét volt képes mozgatni.

- Mi…? - kezdett bele. Nem értette mi történik. Eközben Rutherford felállt, megkerülte az asztalt és közelebb sétált Nicolehoz, hogy a nő lássa. Szeme fehérje halványlilásan világított. Világított volna? Vagy csak Nicole képzelte?

- Még ha nem is lenne semmi hatása, nem kockáztathatok. Sajnálom Nicole. Wozief figyelmeztetett, hogy felbukkanhatsz.

Nicole szemeiben könnyek jelentek meg. Ne! Ez nem lehet! Rutherfordot ismerte már több mint három éve.

- Hát te is? - kérdezte elhaló hangon. Rutherford bólintott.

- A folyamatokat már nem állíthatod meg. Hidd el, ennek így kell lennie.

Nicole a mozdulatlan testére nézett. Rutherford nem volt mágus, ő biztos nem, erről tudnia kellett volna. Nem értett semmit.

- Hogyan…?

- Hogyan állítottalak meg? - vágott a szavába a főtitkár - Nos, ezt nem kell tudnod.

- Te az Uralkodó barátja vagy! - ordította Nicole abban a hitben, hogy kint meghallják. Felesleges volt, hisz nyilvánvalóvá vált, hogy a titkárnő is benne volt a dologban.

Rutherford arcán nem látszott megbánás, igazából semmiféle érzelem nem látszódott rajta. Félelmetesen hasonlított így Woziefre.

- Az Uralkodó személye mellékes. Magának a rangban létező embernek kell mennie - intelligens, udvarias hangja volt.

- Mit... mit akartok? - nyögte Nicole. Még mindig nem fogta fel, hogy a főtitkár elárulta, hogy a barátja elárulta.

- Hatalmat - vonta meg a vállát Rutherford, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Nicole elsírta magát. Hát így fog végződni? Olyan sokra vihette volna.

- Most, most megölsz?

Rutherford felhúzta a szemöldökét.

- Dehogy. Nem célunk a gyilkolás. Az átállást a legkevesebb vérontással akarjuk véghezvinni. Valamint, Te még sokra viheted. Te képes vagy megérteni a céljainkat. Wozief parancsolta, hogy kíméljelek meg.

Nicole izmai elernyedtek, azonban még mindig képtelen volt mozogni. Megkönnyebbülten zokogott fel. Próbált épelméjű maradni. Rutherford érdeklődve vizsgálta.

- Hidd el Nicole, szeretni fogod a közelgő rendszert. A Birodalom átvétele csak a kezdet, igazából nem is lényeges.

- Miről beszél maga? - kiáltotta a nő idegesen. Rutherford már a második volt, aki ezzel a baromsággal traktálta.

- Majd megérted. Hosszútávra tervezünk veled. Te értelmes vagy Nicole Chambers.

Nicole érezte, hogy mennyire megváltozott Rutherford személye. Hideggé és könyörtelenné vált, a megszokott nyugodtsága most félelmet sugárzott. Nicole most már biztos volt benne, nem Sean Rutherford áll előtte.

- Ki maga? Maga nem Sean Rutherford!

A főtitkár elmosolyodott.

- Sean Rutherford vagyok annyira, amennyire lennem kell. Ő vagyok testben, sőt még némi személyiségi jegyben is. Bár ez csak formaiság - Rutherford úgy beszélt, mintha csak teadélutánon lett volna, és nem épp a megbénított Nicoleall társalogna arról, hogyan buktatják meg az Uralkodót. Nicole szinte rettegett a főtitkár közelségétől. Újra érezte azt a földöntúli hideget, amit Woziefnél is.

- Mi maga? - nyögte ki remegő ajkakkal.

- Ha tudnád, milyen sokat tudsz Nicole - sóhajtott Rutherford - Nem kéne vesződnünk a rehabilitásoddal. Tökéletesen megértenéd a terveinket, sőt örömmel üdvözölnéd őket. Így viszont... Túlságosan korlátolt vagy. De ne aggódj, nemsokára több leszel - ránézett az órájára - Elnézést, még találkozóm van Wozieffel.

Nicole érezte, hogy visszatér az élet a végtagjaiba. Remegve megmozdította a kezét.

- Nincs esélyed megállítani minket, ezért engedlek el - kézen fogta Nicolet és kikísérte az ajtón. A titkárnő mosolyogva gépelt kint - Menj haza és készülj fel. Új világ közeledik - azzal kilépett az ajtón és maga mögött hagyta a még mindig reszkető Nicolet és a gépelő titkárnőt. Nicole pedig végre felfogta azt, amit már Woziefnél tudnia kellett volna: nincs esélye megmenteni a Birodalmat. Egy parányi, halvány esélye sem volt soha.

Pendragon 2

Hűvös csend ereszkedett a teremre. Mindannyian Enrique bíborosra meredtek. Az idegesen babrált a reverendájával. Marrick Potter szólalt meg elsőként.

- Vysan Humag hitt az Alapítókban, és természetesen tisztában volt a történelmi tényekkel is. Mégsem hiszem, hogy felírta volna a testére a két Öreg közül az egyik nevét.

Parsons bólintott.

- Semmi értelme. Miért nem Merlin nevét írta le?

Susannah motyogott valamit, de gyorsan abba is hagyta. A két tudós most ránézett.

- Elnézést ifjú hölgy, mondani akart valamit? – kérdezte udvariasan Parsons. Susannah megrázta a fejét, majd mire látta, hogy továbbra is őt nézik, mégis belekezdett.

- Talán az egyik szélsőséges vallási irányzat hívei támadták meg.

- A grimoireistákat már fél évszázada felszámolta a Birodalom és az Inkvizíció – rázta meg a fejét Marrick – Nagyon érdekes észrevétel Baptiste főméltósága, de nem hiszem, hogy bármi köze is lenne az esethez.

Kratan elfordult a többiektől, és az ablakhoz lépett. Gondterhelt arcot vágott. Malcolm egy pohár kávét töltött magának és Susannahnak, majd megkínálta a többieket is. A két tudós elutasította, azonban Enrique készségesen elfogadta a fekete nedűt.

- Nem olyan jó, mint ami otthon van nekünk, de megteszi - mormolta Malcolm és leült Susannah mellé. Brian Kratant figyelte. Az arisztokrata úgy tűnt nagyon gondolkodik valamin.

- Mi az Kratan? – kérdezte meg végül. A férfi csak legyintett.

- Valószínűleg teljesen hülyeség, hisz biztos már Önök is gondoltak rá – bökött fejével a tudósok felé.

- Mondja – mondta udvariasan Parsons. Kratan a csapat felé fordult és széttárta a karjait.

- Ha abból indulunk ki, hogy Vysan egy zseni volt… akkor feltételezhetjük, hogy nem hagyta őrizetlenül azokat a szerkezeteket, amelyek a sikeréhez vezettek.

- Nem is voltak őrizetlenül – szólt közbe Susannah kislányos hangjával – Egy csapat őr vigyázott rájuk. A tolvaj kicselezte őket is.

Kratan megrázta a fejét. Parsons a fejéhez kapott. Az ifjú arisztokrata elmosolyodott.

- Úgy tűnik Ön már rájött – John Parsons mindenki meglepetésére elmosolyodott és bólintott. Közelebb lépett Potterhez és a fülébe súgott valamit. A fekete tudós szemei kitágultak, majd az ő szája is sokatmondóan szélesre húzódott.

- Tehát… Én nem fizikai őrizetre gondolok. Vannak ennél egyszerűbb és észrevehetetlenebb védelmek is. Léteznek különböző nyomkövető varázslatok, melyek meg tudják határozni a tárgyak helyét.

- Mint egy nyomkövető – tette hozzá Parsons.

- Úgy van – vigyorodott el Kratan. Élvezte ezt a nyomozósdit. Brian viszont nem mosolygott, sőt kifejezetten savanyú képet vágott.

- Ez mind szép is jó, de a tolvaj valószínűleg megtalálta ezeket. Nem felejthetjük el, hogy olyan valakivel állunk szemben, aki könnyedén behatolt a két legszigorúbban őrzött helyre, és mindenféle fáradtság nélkül képes volt ellopni az imafülkéket – szünetet tartott – Valamint, bár Vysan prof. nem kapott katonai kiképzést, de biztos vagyok benne, hogyha megtámadják tudott volna védekezni, és nem is akárhogy. Mégiscsak a század legnagyobb mágusáról beszélünk. Tehát a támadó igencsak képzett mágus lehetett.

- Igaza van – dörögte Malcolm kemény hangja. Meglepetésükre azonban Kratan mosolya szélesebbre húzódott.

- Mint mondtam abból indulunk ki, hogy Vysan egy zseni. Egy nyomkövető varázslat nem áll másból, minthogy az egész tárgyat megjelöljük, vagy annak egyetlen pontját. A vicces az egészben az, hogy semmilyen letapogató nem találja meg ezt a varázslatot, így csak feltételezésből ellenőrzik az emberek, hogy van-e az eltulajdonított tárgyon.

- Egy egyszerű sort mormolnak el, és ezzel le is van tudva az egész. A megjelölt pont eltűnik – kapcsolódott be a magyarázatba Parsons.

- De az imafülkékről van szó – szólt közbe Marrick – Vysan pedig a tudósok között is kiemelkedett a paranoiájával. Na meg persze… egy zseni volt.

- Az ellenőrzést csak egyszer végzik el, mert azt feltételezik, hogy csak egy nyomkövető van a tárgyon. Minek lenne több? Általában amúgy sem tudnak a nyomkövető varázslatokról az emberek. Viszont én szinte biztos vagyok benne, hogy Humag professzor volt annyira előrelátó, hogy a szerkezetének minden egyes kis darabkáját átitatta vele – fejezte be Kratan.

- Ez rá vallana! – nevette el magát Parsons. A többieknek leesett az álla. Ebben tényleg volt valami. Brian elismerően bólintott.

- Tehát nincs más dolgunk, mint visszakeresni a megfelelő igékkel.

- Így van.

Brian lelke szinte szárnyalt, adrenalin mámorában fürdött. Ez a kis elmélkedés sikeresen elterelte a gondolatait – és nem csak az övét – a tegnap esti történésekről. Valamint a boldogságába egy kis bosszúvágy is vegyült, imádta volna, ha megtalálják a tettest és szemtől szembe állhat vele, mikor a bíróságra viszik és halálra ítélik.

- El kéne mondanunk a kapitányoknak!

- A jelképet nem magyarázza meg – szólalt meg végül Enrique. Újra minden szem rávetült.

- Tökmindegy! – vonta meg a vállát Susannah. Kezdte idegesíteni a bíboros borúlátása.

- Egy ember a saját húsába égetett egy jelet – magyarázta Enrique kissé bosszúsan – Nem a nyomkövető varázslatok jelét, sem pedig olyan valamit, ami erre utalt volna. Azt hiszem ez elég nyomós indok.

- Mit akar mondani? Rosszul következtetünk? – kérdezte Marrick. Enrique megrázta a fejét.

- Dehogy. Fontos, amit Önök kitaláltak, és így elkaphatjuk a tettest. De azt gondolom, a jelnek is kell hordoznia valami információt. Iszonyatos lelki erő kell ahhoz, hogy valaki a saját testébe ilyen mértékű kárt tegyen.

- És mire gondol maga? – kérdezte most már idegesen Susannah – Hogy talán egy évezredek óta halott embert jelöl a jelkép? Esetleg az ő száz éve halott szolgáit?

Enrique megrázta a fejét és megtörölte a homlokát.

- Én nem értek a varázslatokhoz, a fizikához vagy bármihez. De a valláshoz igen. Önök – Kratan és Brian felé mutatott – azt mondták, hogy a jelkép a gamma kapu továbbnyitásához szolgáltat egy változót. Senki nem tudja, hogy létezik-e lélek, vagy léteznek-e az Alapítók. De ha igen, akkor egymáshoz közel léteznek. A kapu továbbnyitásával talán elérhető, hogy betekintsünk… úgymond a Túlvilágba.

Susannah felhorkant. Malcolm is elmosolyodott. Enrique nem törődött velük.

- Egy grimoireistának mi se lehetne ennél szebb? Megnyitni a kaput és szembetalálná magát azzal, akinek az életét áldozta. És ki tudja? Talán megpróbálná visszahozni is.

- Ön ezt komolyan gondolja? Mondtuk már, grimoireisták nem is léteznek, ha már más létezését nem tudjuk cáfolni! – emelte fel a hangját Susannah.

- Ez csak egy lehetőség – motyogta a bíboros – Én csak azt mondom, hogy a jelképnek jelentenie kell valamit. Valami olyan dolgot, ami elvezet minket valamihez. Egy olyan változót, melynek az értékét senki nem tudja, valószínűleg nem jelenthet. Semmi értelme, nem mutat semerre.

- A bíborosnak igaza van, habár az ötletét én se tudom elfogadni. A jelkép jelentése fontos lehet – értett egyet Enriquevel Parsons – Mindazonáltal most a legfontosabb feladatunk az eddigiek ismertetése a kapitányokkal.

Brian az ajtóhoz lépett és kopogott párat, mire az kinyílt és megjelent Omar Francz helyettes komor, erőt sugárzó személye.

- Mit szeretnének? – kérdezte mély, nyájas hangján.

- Információnk vannak a tolvajról és a támadókról – felelte Brian mosolyogva. 

Pendragon

Harmadik fejezet

Pendragon

Brian kinyitotta a szemét. Az erős izzók fénye szinte égette a retináját, így megpróbálta eltakarni a kezével. Hangokat hallott, úgy tűnt mintha többen is nyüzsögnének körülötte. Émelyegve próbált felülni a székben, ami nem is volt olyan egyszerű feladat. Végtagjai ólomként csüngtek mellette, alig bírta megmozdítani őket. Végül erőt vett magán, fogait összeszorította és sikerült feljebb tornáznia magát. Szeme kezdett hozzászokni a fényhez és már képes volt kivenni az alakokat előtte.

- Ostobaság! Ennyi embert összezárni! – fortyogott az előtte álló öltönyös alak. Brian hunyorított, mire végre sikerült teljesen kivennie a részleteket. Marrick Potter állt előtte. Ő volt az egyik tudós, aki még Vysan professzorral dolgozott az imafülkéken. Mögötte észrevette még John Parsonst, aki épp Kratan Ky’retkyvel beszélgetett. Hátrébb, két széket elfoglalva ücsörgött Susannah Magis és Malcolm Vennover. Brian szinte egyből felismerte őket.

- Hol vagyunk? – kérdezte elhaló hangon. Marrick fordult felé.

- A rendőrségen. A kapitányi részlegen.

Brian már emlékezett. Hirtelen belenyilallt a felismerés.

- A szüleim! Fel kell hívnom a szüleimet!

Marrick szomorúan megrázta a fejét.

- A tableteinket elvették. Biztonsági okokból. Azt mondták, hogy ha felhívnánk a szeretteinket, azzal veszélybe sodornánk őket is – a fekete tudós sóhajtott.

- Ezt nem tehetik! – kezdte Brian, de rájött, hogy felesleges. Pontosan tudta, hogy megtehetik. Rettegés fogta el. A szülei voltak azok, akik mindig támogatták, akik mindig mögötte álltak. Nem élte volna túl, ha elveszti őket. Azonban jelenleg nem tehetett értük semmit.

Feltápászkodott a székből. Hányingere volt és szédült, de úgy tűnt a sokk hatásai már kezdenek tompulni. Elment Potter professzor előtt és Parsonsékhoz lépett. A tudós biccentve üdvözölte, míg Kratan kezet fogott vele. Brian ismerte Kratan múltját és státuszát, de a többi arisztokratával ellentétben Kratant soha nem találta ellenszenvesnek. Úgy tűnt beszédén és megjelenésén kívül, a férfi semmiben sem próbált hasonlítani a többi nemesre.

- Jól vagy? – kérdezte Briant. Az megrázta a fejét.

- Nem. Tegnap… - elcsuklott a hangja. Kratan felvonta a szemöldökét, majd nyugtatóan elmosolyodott.

- Nyugalom. A Kapitányságot nem fogják megtámadni.

A háttérben Susannah felkelt és ő is csatlakozott a kis társaságukhoz. A lány még mindig remegett. Kratan egy apró meghajolással üdvözölte, míg a professzor és Brian kezet fogott a nővel. Nem sokkal később Malcolm is megjelent Susannah mögött, és gyengéden átkarolta őt.

- Én… én nem hittem volna, hogy ez lehetséges – motyogta Susannah.

- Senki sem hitte volna – mondta Parsons, aki igencsak nyugodtan tűnt, csakúgy mint Potter. Őket nem támadták meg az elmúlt órákban.

- Ön nem élte át – szólalt meg Malcolm, majd észrevette, hogy mennyire támadó jellegű volt a kijelentése – Elnézést.

- Nem, tökéletesen igaza van Miszter…?

- Vennover. Malcolm Vennover. Ő pedig Susannah – bökött a fejével párja felé.

- Mr. Vennover. Nem is tudom elképzelni, hogy min mehettek Önök keresztül.

Hallgatás következett, mindannyian a saját gondolataikba merültek.

- Szegény Vysan – szólalt meg újra Parsons. Szemei a távolba meredtek.

- Na igen, többé nem csattintgathat kedvére – csúszott ki Brian száján. Csak néhány másodperc múlva esett le neki, hogy mit is mondott. Meglepetésére Susannah kuncogni kezdett, valamint Parsons is mosolygott.

- Tényleg. Azt mindig csinálta – nevetett Kratan. Brian is elvigyorodott. Úgy érezte, hogy megkönnyebbül a lelke. Hirtelen a tegnap este súlyai leváltak és utat engedtek a jókedvnek.

- „Most pedig kedves Vennover úr elmondhatná, hogy hogyan számítjuk a Merlin változót!” – Malcolm csettintett a mondat végén és előremutatott. Susannahnak hulltak a könnyei, ezúttal nem a félelemtől és a szomorúságtól, hanem a nevetéstől. Jó érzés volt, hogy mindannyian együtt nevettek, teljesen megfeledkezve azokról a szörnyűségekről, amiket kénytelenek voltak végigszenvedni.

Lassan azonban elhalt a jókedv. Brian megtörölte a szemeit. Kezdett mindenkinek az arcáról eltűnni a mosoly. Visszatért a hideg, könyörtelen letargia. Mégis, mindannyian fellélegezhettek kicsit. Nem őrültek bele a történtekbe. Ez mindenképp pozitívum volt, és bizakodással töltötte el őket.

- Mit mondtak, nem emlékszem, mit égetett magába szegény? – kérdezte Potter mikor ő is csatlakozott a társasághoz. Brian előtt újra megjelent az újságban látott kifacsart testhelyzet és Vysan végtelen horrorba meredő üveges szemei.

- Egy ouroboros, a khaes rúnával. A változás jele – tette hozzá, majd rájött, hogy feleslegesen. Két tudós állt előttük, felesleges volt elmagyaráznia nekik. Azon vette észre magát, hogy arca kipirosodott a megilletődöttségtől.

- Nekem nem beszélt erről, hát neked Marrick? – kérdezte meglepődve John Parsons. Ez meglepte a fiatalokat.

- Nekem se. Természetesen ismerem a változás jelét, de így egybeírva még soha nem láttam.

- A professzor nem mesélt Önöknek a felfedezéséről? – kérdezte Kratan meglepődve. Potter megrázta a fejét.

- Erről legalábbis nem – Brian összenézett Kratannal, majd Malcolmal és Susannah-val.

- A professzor azt mondta, – kezdett bele Brian – hogy szerinte a gamma kapu továbbnyitható. Az eljárást pedig ezzel az új változóval tudja kiszámítani.

- Nem mondta el a változó értékét? – kérdezte Parsons. Egyre furcsábbá vált neki ez az egész. Hogy lehet, hogy ezeknek a kölyköknek elmagyarázta ezt Vysan, nekik, a munkatársainak, pedig nem?

Brian megvonta a vállát.

- Én nem emlékszem.

Krata is megrázta a fejét. Susannah Malcolmra nézett, de úgy tűnt ő sem tudja a megoldást.

- Nem csak ezt jelöli – szólalt meg egy remegő hang mögöttük. Enrique Baptiste bíboros a sarokban imádkozott eddig, most azonban falfehér arccal állt előttük.

- Az ouroboros és a khaes rúna nem újkeletű jelkép. Az egyház már több száz éve is használta, habár mára már eltűnt a közismeretből.

- Nyögje már ki – szólt rá Marrick. A bíboros nyelt egyet.

- Grimoire Mordredet jelképezi.