Harmadik fejezet
Pendragon
Brian kinyitotta a szemét. Az erős izzók fénye szinte égette a retináját, így megpróbálta eltakarni a kezével. Hangokat hallott, úgy tűnt mintha többen is nyüzsögnének körülötte. Émelyegve próbált felülni a székben, ami nem is volt olyan egyszerű feladat. Végtagjai ólomként csüngtek mellette, alig bírta megmozdítani őket. Végül erőt vett magán, fogait összeszorította és sikerült feljebb tornáznia magát. Szeme kezdett hozzászokni a fényhez és már képes volt kivenni az alakokat előtte.
- Ostobaság! Ennyi embert összezárni! – fortyogott az előtte álló öltönyös alak. Brian hunyorított, mire végre sikerült teljesen kivennie a részleteket. Marrick Potter állt előtte. Ő volt az egyik tudós, aki még Vysan professzorral dolgozott az imafülkéken. Mögötte észrevette még John Parsonst, aki épp Kratan Ky’retkyvel beszélgetett. Hátrébb, két széket elfoglalva ücsörgött Susannah Magis és Malcolm Vennover. Brian szinte egyből felismerte őket.
- Hol vagyunk? – kérdezte elhaló hangon. Marrick fordult felé.
- A rendőrségen. A kapitányi részlegen.
Brian már emlékezett. Hirtelen belenyilallt a felismerés.
- A szüleim! Fel kell hívnom a szüleimet!
Marrick szomorúan megrázta a fejét.
- A tableteinket elvették. Biztonsági okokból. Azt mondták, hogy ha felhívnánk a szeretteinket, azzal veszélybe sodornánk őket is – a fekete tudós sóhajtott.
- Ezt nem tehetik! – kezdte Brian, de rájött, hogy felesleges. Pontosan tudta, hogy megtehetik. Rettegés fogta el. A szülei voltak azok, akik mindig támogatták, akik mindig mögötte álltak. Nem élte volna túl, ha elveszti őket. Azonban jelenleg nem tehetett értük semmit.
Feltápászkodott a székből. Hányingere volt és szédült, de úgy tűnt a sokk hatásai már kezdenek tompulni. Elment Potter professzor előtt és Parsonsékhoz lépett. A tudós biccentve üdvözölte, míg Kratan kezet fogott vele. Brian ismerte Kratan múltját és státuszát, de a többi arisztokratával ellentétben Kratant soha nem találta ellenszenvesnek. Úgy tűnt beszédén és megjelenésén kívül, a férfi semmiben sem próbált hasonlítani a többi nemesre.
- Jól vagy? – kérdezte Briant. Az megrázta a fejét.
- Nem. Tegnap… - elcsuklott a hangja. Kratan felvonta a szemöldökét, majd nyugtatóan elmosolyodott.
- Nyugalom. A Kapitányságot nem fogják megtámadni.
A háttérben Susannah felkelt és ő is csatlakozott a kis társaságukhoz. A lány még mindig remegett. Kratan egy apró meghajolással üdvözölte, míg a professzor és Brian kezet fogott a nővel. Nem sokkal később Malcolm is megjelent Susannah mögött, és gyengéden átkarolta őt.
- Én… én nem hittem volna, hogy ez lehetséges – motyogta Susannah.
- Senki sem hitte volna – mondta Parsons, aki igencsak nyugodtan tűnt, csakúgy mint Potter. Őket nem támadták meg az elmúlt órákban.
- Ön nem élte át – szólalt meg Malcolm, majd észrevette, hogy mennyire támadó jellegű volt a kijelentése – Elnézést.
- Nem, tökéletesen igaza van Miszter…?
- Vennover. Malcolm Vennover. Ő pedig Susannah – bökött a fejével párja felé.
- Mr. Vennover. Nem is tudom elképzelni, hogy min mehettek Önök keresztül.
Hallgatás következett, mindannyian a saját gondolataikba merültek.
- Szegény Vysan – szólalt meg újra Parsons. Szemei a távolba meredtek.
- Na igen, többé nem csattintgathat kedvére – csúszott ki Brian száján. Csak néhány másodperc múlva esett le neki, hogy mit is mondott. Meglepetésére Susannah kuncogni kezdett, valamint Parsons is mosolygott.
- Tényleg. Azt mindig csinálta – nevetett Kratan. Brian is elvigyorodott. Úgy érezte, hogy megkönnyebbül a lelke. Hirtelen a tegnap este súlyai leváltak és utat engedtek a jókedvnek.
- „Most pedig kedves Vennover úr elmondhatná, hogy hogyan számítjuk a Merlin változót!” – Malcolm csettintett a mondat végén és előremutatott. Susannahnak hulltak a könnyei, ezúttal nem a félelemtől és a szomorúságtól, hanem a nevetéstől. Jó érzés volt, hogy mindannyian együtt nevettek, teljesen megfeledkezve azokról a szörnyűségekről, amiket kénytelenek voltak végigszenvedni.
Lassan azonban elhalt a jókedv. Brian megtörölte a szemeit. Kezdett mindenkinek az arcáról eltűnni a mosoly. Visszatért a hideg, könyörtelen letargia. Mégis, mindannyian fellélegezhettek kicsit. Nem őrültek bele a történtekbe. Ez mindenképp pozitívum volt, és bizakodással töltötte el őket.
- Mit mondtak, nem emlékszem, mit égetett magába szegény? – kérdezte Potter mikor ő is csatlakozott a társasághoz. Brian előtt újra megjelent az újságban látott kifacsart testhelyzet és Vysan végtelen horrorba meredő üveges szemei.
- Egy ouroboros, a khaes rúnával. A változás jele – tette hozzá, majd rájött, hogy feleslegesen. Két tudós állt előttük, felesleges volt elmagyaráznia nekik. Azon vette észre magát, hogy arca kipirosodott a megilletődöttségtől.
- Nekem nem beszélt erről, hát neked Marrick? – kérdezte meglepődve John Parsons. Ez meglepte a fiatalokat.
- Nekem se. Természetesen ismerem a változás jelét, de így egybeírva még soha nem láttam.
- A professzor nem mesélt Önöknek a felfedezéséről? – kérdezte Kratan meglepődve. Potter megrázta a fejét.
- Erről legalábbis nem – Brian összenézett Kratannal, majd Malcolmal és Susannah-val.
- A professzor azt mondta, – kezdett bele Brian – hogy szerinte a gamma kapu továbbnyitható. Az eljárást pedig ezzel az új változóval tudja kiszámítani.
- Nem mondta el a változó értékét? – kérdezte Parsons. Egyre furcsábbá vált neki ez az egész. Hogy lehet, hogy ezeknek a kölyköknek elmagyarázta ezt Vysan, nekik, a munkatársainak, pedig nem?
Brian megvonta a vállát.
- Én nem emlékszem.
Krata is megrázta a fejét. Susannah Malcolmra nézett, de úgy tűnt ő sem tudja a megoldást.
- Nem csak ezt jelöli – szólalt meg egy remegő hang mögöttük. Enrique Baptiste bíboros a sarokban imádkozott eddig, most azonban falfehér arccal állt előttük.
- Az ouroboros és a khaes rúna nem újkeletű jelkép. Az egyház már több száz éve is használta, habár mára már eltűnt a közismeretből.
- Nyögje már ki – szólt rá Marrick. A bíboros nyelt egyet.
- Grimoire Mordredet jelképezi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése