Evolutio 5

Brian összeesett a teleport ajtajában. Hideg verítékben úszott a teste, szíve olyan hevesen vert, mint soha életében. Egész lényében remegett, arcán könnyek csorogtak végig. A tér elsötétült előtte, nem tudta volna megmondani, hogy hol van. De nem is érdekelte. Kezével kapkodott maga előtt, majd megtámaszkodott a hideg kőpadlón.

Megölt egy embert. A saját ujjával húzta meg a ravaszt a pisztolyon. Most már tisztán emlékezett rá. Emlékezett a fegyver dobhártyaszaggató üvöltésére, a lőpor száraz, orrfacsaró illatára. A test puha puffanására. A remegő kezére, és a fegyver kattogó hangjára. Emlékezett a robbanásra, mely véget vetett Dave Kerrington és még pár rendőr, valamint bérgyilkos életének. A jobb fülére még mindig alig hallott. Emlékezett az emberi hús loccsanó hangjára, a sült bőr hányingerkeltő szagára.

Azt hiszik az emberek, hogy ilyenek csak a filmekben vannak. Nyugalom szívem, ez nem valóság. Ilyen nem történhet meg a való életben. Hisz mire valók a rendőrök? – De hát a terrortámadások? – Ugyan már picim, a fővárosban vagyunk. Ki merne itt robbantgatni?

Nevetünk mikor a statiszták leszakadt végtagokkal ordibálnak, vagy mikor az egyik buta csajt elkapja a gyilkos a horrorfilmekben, mert épp nem kötötte be a cipőfűzőt és elesett. Abszurd jelenetek, melyek önkéntelenül nevetésre sarkallnak minket. De mi van, ha ez mind valósággá válik? Fel tudja ezt dolgozni bárki? Brian lehunyta a szemét és maga előtt látta Dave élettelen, gumiszerű arcát. Azt az arcot, ami beleégett a tudatába, mellyel együtt kell majd élnie egész életében. Nem lesz olyan este, mikor ne álmodna Dave-el és a többiekkel. Mikor ne riadna fel az éjszaka kellős közepén, mert bevillant a bérgyilkos utolsó ordítása.

Erős kéz szorította meg a vállát, majd érezte, hogy valaki felrántja a padlóról. A tér kezdett kitisztulni előtte. Egy könnyeden berendezett tárgyalóban volt. Úgy tűnt egész idáig gyalogoltak, mivel nem látta maga mögött a teleportáló ijesztő alakját. Nem emlékezett rá, hogy mikor jutottak ide, és hogy vajon a segítője cipelte idáig, vagy magától ment-e.

Felnézett és meglátta, hogy a mellette álló alakot. Magas, izmos, néger alak volt, Brian mintha már látta volna, rendőrségi sajtótájékoztatókból, ám nem volt biztos benne. A néger alak leültette az egyik székre, és a szája elé nyomott egy pohár vizet. Brian először megpróbálta eltolni, - egyáltalán nem volt szomjas, sőt hányni volt kedve – de a segítő erősködésére mégis lehajtotta az egész pohárral. Megnyalta a száját, ajkai felüdültek az újonnan kapott nedvességtől.

- Kösz…köszönöm – nyögte. A néger bólintott.

- Próbáljon meg pihenni – mondta a maga mély hangján, majd elfordult Briantől, és az ajtóban álló öregemberhez lépett.

- Köszönöm Francz. A továbbiakban őrök fognak vigyázni Mr. Bitroy nyugalmára.

A néger meghajolt, majd kisietett a szobából. Ernst Gladstone még néhány percig figyelte, ahogy Briant végül elnyomja az álom és elnyúlik a széken, aztán ő is kiment. Az ajtót halkan behajtotta maga mögött. Brian álmában újra a szobájában találta magát. Sikolyok, robbanás, lövések. Nyöszörgött, de nem ébredt fel.

Malcolm izmos karjai közé fogta Susannah-t. A nő már egy ideje aludt, miután több óráig nyugtatta a férfi. Ő azonban nem hajthatta álomra a fejét bármennyire is akarta. Egrészt kísértették az éjszaka eseményei, másrészt őrködni akart kedvese felett, habár Gladstone kapitány megesküdött rá, hogy egyhamar nem kell támadásra számítaniuk. Mégis, a mai este után Malcolm nem igazán tudott megbízni a rendőri felkészültségben. A rájuk kiküldött gyilkosok könnyűszerrel lepték meg és győzték le a náluk sokkal nagyobb számú rendőri osztagokat. Egyedüli szerencséjük a túlerő volt, és Malcolm nem hitt abban, hogy a vezetőjük nem tud ezúttal többet küldeni értük. Susannah megrázkódott. Álmodott. Malcolm szerette volna hinni, hogy nem az átélt eseményekről álmodik, bár ebben maga is kételkedett. Kezét végigsimította a nő arcán. Észrevette, hogy még mindig remeg a keze. Hosszú percekig bámulta a saját végtagját, majd végül a nő ölére helyezte. A szoba kezdett homályossá válni, és lassan Malcolm Vennovert is elnyomta az álom.

Enrique Baptiste bíboros türelmetlenül járkált fel-alá a teremben. Meg kellett volna jelennie ma a Székesegyházban, a sürgősségi ülésen, ám Ripett és a többi paranoiás kapitány megakadályozta őt ebben. Valami olyasmit nyögtek oda neki, hogy nem kockáztathatják, hogy a nemtörődömségükből kifolyólag a bíborost is elveszítsék.

- Nonszensz! – mormolta csak úgy maga elé, miközben majdnem elesett az egyik székben. Megigazította fekete reverendáját és bíbor színű, legnemesebb hyperioni selyemből készült övét.  

Kratan oda sem figyelt a tajtékzó bíborosra. Az ablakon bámult ki, és az egyre elhaló közlekedést szemlélte. Hajnal fele járt az idő, habár a horizonton még nem jelent meg a napkorong. Kratan most először szemlélhette ilyen magasságból a fővárost. A kapitányi részleg a rendőrség épületének felső tíz emeletét foglalta el. Ez a rész már csaknem olyan magasra nyúlt, mint az Uralkodói Palota harangtornya. Innen egész Merlinnaes belátható volt, még a háttérben csillogó óceán mélykék tükre is. Kratant elkápráztatta a látvány. Bár próbált keménynek látszani, ő is félt. Ha nem is annyira, mint a többiek, de ő is megrendült, és pont emiatt próbálta valamivel elterelni a gondolatait az előző napi eseményekről. Ebben legkevésbé Baptiste bíboros tudta megzavarni. Kratan lassan azon vette észre magát, hogy nem is tudta, hogy a bíboros még a szobában van-e. Oldalra billentette a fejét és látta, hogy az Alapítók szent embere már felhagyott a járkálással, inkább ülősztrájkkal fejezte ki elégedetlenségét. Kratan akarva-akaratlanul is elmosolyodott, szinte nevetni támadt kedve. Ez a hülye azzal van elfoglalva, hogy elmenjen innen, a biztonságot jelentő falak közül, mi meg itt bujdosunk, mint a patkányok a csatornában, gondolta.

Az asztalhoz lépett és lehajtotta a maradék kávéját. Nem akart aludni. Az csak felidézné előtte a dolgokat. Órák teltek el, Enrique már szinte kezes bárány volt. Mosolyogva imádkozott a sarokban, majd felnézett a felkelő napot bámuló Kratanra.

- Csodálatos, nem igaz? – kérdezte nyugodt, sima hangján.

- Az – nyugtázta Kratan. Valóban az volt. A narancsszínű korong alig bírt elszakadni az óceántól, mintha az azt akarná, hogy a hajnal örökké tartson. Végül aztán kénytelen volt hosszú útjára bocsájtani a csillagot, és visszatért a nyugodt hullámzásba. Tudta, hogy másnap újra találkozni fognak.

- Miért van ez az egész? – kérdezte Enrique kissé bosszúsan – Ripett kapitány magyarázott valamit, de nem sokat értettem belőle. Én miért nem mehetek el? Csak híreket hoztam.

Kratan mosolyogva hümmögött egyet.

- Híreket. Az imafülkék eltűnése – elfordult az ablaktól és a bíboros szemébe nézett – Vysan Humag professzor üzenetet hagyott hátra a halálakor. A rendőrség, és nyilvánvalóan a gyilkosok főnöke is abban a tudatban él, hogy mi meg tudjuk fejteni Vysan kódját.

- De akkor mi lesz? – kérdezte hüledezve Enrique. Óriási, nyugodt tehénszemei voltak, és kissé lottyadt pofazacskója. Inkább hasonlított valamiféle állat arcára, mint egy emberére.

Kratan vállat vont.

- Mindegy, mert nem tudjuk mit jelent a kód. Honnan is kéne tudnunk? Egyetlen óránk volt Vysannal.

- De engem miért tartanak itt? – esedezett Baptiste.

- Örüljön inkább neki. A bíborosok maga nélkül is tudnak ülésezni, és legalább maga biztonságban van.

Úgy tűnt ez az érv lezárta a beszélgetést. Enrique még motyogott valamit magában, majd visszatért az imádkozáshoz. Hirtelen kinyílt az ajtó és Gladstone kapitány lépett be rajta.

- Elnézést, hogy megzavarom Önöket, de sajnos minden helyre szükségünk van. Teljes káosz dúl a kapitányságon, és az egész Birodalomban. Sajnos nincs más választásunk, minthogy egyetlen szobába zsúfoljuk magukat, civileket – majd hozzátette – Sajnálom.

- Ez nem túl bölcs dolog. Együtt könnyebben támadható pont vagyunk – morogta Kratan. Enrique bőszen bólogatott mellé. Nem akart még több emberrel közösködni a helyén. Gladstone megrázta a fejét.

- Ezt mi is tudjuk Mr. Ky’retky, de sajnos jelen esetben nincs más választásunk. Amint kiürül egy újabb terem, azon nyomban felezni fogjuk a társaságot. Addig is kérem, kövessenek.

Kratan még egy utolsót sóhajtott, majd a bíboros és Ernst Gladstone társaságában elindultak a többiek irányába.