A Kiválasztottak 2

Aarton Wozief a lenyugvó nap fényében Merlinnaes városát csodálta. A hófehér tömbházak melyeket a régi rusztikus épületek helyére húztak narancsszínben ragyogtak. A volt főtanácsos a szokásos fehér zubbonyában és selyemből szőtt ugyancsak fehér színű nadrágjában állt az erkélyen. Ez a fehér szerelés már szinte az Alapítókhoz nőtt, mindegyikük ebben jelent meg hivatalos alkalmakkor, de még az utcán is.

Wozief, bár arckifejezése nem mutatta, de zaklatott volt. Túl sokat vesztettek a tökéletesség felé vezető úton.

- Szóval Edward meghalt - szólalt meg rekedtes, de erőt sugárzó hangján. A mögötte álló Hugh Stein bólintott. Az összes megmaradt Alapító ott volt most a néhai Uralkodói Palota erkélyén. Felülről csupán nyolc fehér pöttynek látszódtak.

- Valahogy át kell adnunk a médiának - dörgött Alex Rolfe miközben hátratűrte hosszú ősz haját.

- Nem mutatkozhatunk gyengének - vetette közbe Tyrell Barrowman, aki valaha megbecsült tanácsos volt - Így is egyre több és több ember menekül el és csatlakozik valami ellenálló sejthez.

Wozief elvette a tekintetét a városról és a mellette álló alakra nézett. Az nem viszonozta a tekintetét. Tovább fordult a társai felé.

- Nem számít. Nálunk vannak az imafülkék.

- A kulcs nélkül semmit sem érnek - vonta meg a vállát Tyrell.

- Rutherford már elment Kratanhoz a kulcsért. És ha visszatér, nekikezdünk.

- Végre újra egyek leszünk - mondta színtelen hangon Rolfe, de az érzelemmentes álca mögött érezni lehetett a vágyakozást. Wozief már régóta észrevette, hogy sokat változtak mióta kénytelen kelletlen beköltöztek emberi külsejükbe. Türelmetlenek, érzelmesek lettek, már-már hasonlítani kezdtek az emberiségre. Wozief undorodott magától a gondolattól, ellenben érdekesnek is tartotta.

- Hosszú utat tettünk meg! - sóhajtott Tyrell. És valóban. Ezer év telt el azóta mióta a tervük működésbe lépett. A fogaskerekek nehezen indultak be. A terep adott volt, azonban a bábukat nekik kellett kidolgozniuk hozzá. Először el kellett helyezni a két kulcsfigurát, Grimoirét és Merlint, aztán persze a katalizátort és a csapdát is le kellett fektetniük, a Vörös Királyt és Merlin testvérét.

Először minden olyan könnyen ment. Végül is csak sima emberek voltak, könnyen bűnre csábíthatóak, könnyen megtéveszthetőek. Az Alapítók tudták, hogy a két mágus jelenléte előcsalogatja majd a két Kiválasztott érkezését is. És ha ez megtörténik ők már készen álltak a fogadásukra.

Az eszköz elkészítése volt talán a legnehezebb. Azonban ezt is megoldották. Merlint használták fel, hogy környékezze meg Vysan Humagot és sarkallja egy dimenziókon és világokon átnyúló gépezet létrehozására. Persze az öreg professzor mit sem tudott az imafülkék valódi céljáról, de a munkáját tökéletesen elvégezte. Innentől kezdve romlott el minden. Habár Merlin megtalálta az egyik Kiválasztottat és sajátjaként nevelte, az imafülkéket ellopták.

Az Alapítók nem számítottak rá, hogy Grimoire képes volt ennyire megerősödni a Merlinnel folytatott küzdelem után, ráadásul, hogy ennyi információ birtokába is eljutott a terveikről. Ez mindenképp egy olyan fordulat volt, amire nem fordítottak kellő figyelmet. Túlságosan magabiztosak és elvakultak voltak. Mindez megakadályozható lett volna, és akkor már túllennének az egészen, minimális emberveszteséggel.

Woziefet hirtelen rossz érzés fogta el, ahogy a nap lassan eltűnt a horizonton. Talán az ő csillaguk is leáldozóban van? Nem. Az nem lehet. A hibákat kiküszöbölték, és most itt voltak a célegyenesben. Kapóra jött számukra Godfrey árulása. Woziefet mindig is lenyűgözte, hogy az emberek milyen könnyen elárulták saját fajtájukat. De hát végül is tökéletlenek, nem is várt tőlük mást.

- Rutherford túl sok ideje van távol - szólalt meg Tyrell. Wozief bólintott. Valóban.

A vérvörös fényben úszó város fenyegetően terült el előttük.

- Tudtam, hogy nem bízhatok rátok semmit! - szólalt meg kimért hangon a Wozief előtt álló alak. Az erkély korlátján állt és onnan csodálta Merlinnaes városát. A könnyű szellő néha-néha meglebegtette hosszú fekete katonai kabátját, melynek most feltűrte a gallérját. Zsebbe dugott kézzel, hanyagul nézett hátra az Alapítókra, majd újra visszatért tekintete a városra - Azt gondoltam a híres Alapítókban nem csalódhatok! - keserűen elnevette magát.

Wozief összehúzta a szemöldökét és fenyegetően méregette az előtte álló feketeséget, ám végül úgy döntött nem szólal meg. Ehelyett intett a társainak és egy pillanat múlva már nem voltak többé az erkélyen.

A fekete kabátos férfi mélyet szippantott a levegőbe. Végre hazatért. Brian Bitroy még egy utolsó pillantást vetett Merlinnaes sötét sziluettjére aztán megfordult és ő is eltűnt a volt Uralkodói Palota dísztelen félhomályában.

A Kiválasztottak

Ötödik fejezet

                A Kiválasztottak

Zakatol. Zakatol. Sikítás. Ismerős hang. Kérlelés. Könyörgés. Majd semmi. A férfi végtelen könnyűnek érzi a testét. Lassan kinyitja a szemét, de szinte azonnal be is csukja. A fény vakítja. Nem hall semmit, még a saját szuszogása is a távolba veszik. Összeszedi minden erejét és újra kinyitja a szemeit. A hófehér vakság betölti a világát.

- Hol… hol vagyok? - kérdezi elhaló hangon. Semmi válasz. Próbálja elforgatni a fejét, azonban mindenhonnan ugyanaz a vakító fehérség fogadja.

- Meg…meghaltam? - kérdezi, maga sem tudja kitől.

- Nem - válaszol valaki, a hangja torz, ám mégis ismerős. A férfi hunyorít. Egy magas alak rajzolódik ki előtte a fehérségben. A férfit melegség tölti el. Nincs egyedül. Az ismeretlen egyre jobban láthatóvá vált. Elegáns fekete öltönyt viselt vérvörös nyakkendővel. A férfi öreg volt, homályos fején ősz hajszálak jelentek meg. A férfi szívét szomorúság és vágyakozás töltötte el.

- Apa…? - kérdezi szinte suttogva. Az alak nem válaszol, csupán közelebb lép. A terem mintha elsötétedett volna egy kicsit. A férfi immár tisztán látta az előtte álló alakot. Jó barátja és mentora volt az, John Parsons.

Briannek fogalma sem volt róla, hogy hol van. A terem, amiben lebegett végtelennek tűnt, azonban most már látta, hogy nem csupán a tiszta fehérségben lebeg, a fény mögött apró csillagok és csillagképek rajzolódtak ki körülötte.

- Hol vagyok? - kérdezte most már sokkal erőteljesebb hangon. Végignézett a testén és csak most vette észre, hogy meztelenül lebeg a semmiben. Akaratlanul is összeugrott a gyomra, nem volt hozzászokva, hogy mások előtt ruha nélkül mutatkozzon.

- Az Alapítók börtönében - válaszolt teljes nyugalommal Parsons.

„Tehát vesztettem!” Minden elveszett számára. Az Ellenállá összeomlott.

- Dehogy, fiam. Nyertél! - szólalt meg az öltönyös alak. „Hogyan?” kapta fel a fejét.

- Habár az biztos, hogy megjártad a földi poklot. Hidd el sajnálom, hogy így történt! Mehetett volna sokkal egyszerűbben is - folytatta Parsons miközben az egyik csillagképet vizsgálta. Brian nem értette miről beszél.

- Győztem? Az Alapítók foglya vagyok, te magad mondtad! - idegesítette öreg mentora, az hogy ennyire félvállról kezelte a helyzetet.

- Részletkérdés - legyintett az öreg a szemébe se nézve. Úgy tűnt a terem jobban lekötötte. Brian egyre mérgesebbé vált.

- Neked! Mert te halott vagy! - Parsons most először nézett rá. Elmosolyodott.

- Nem vagyok halott - Brian nem értett semmit. Szórakozik vele?

- Láttalak meghalni. Grimoire megölt! - az öreg professzor közelebb lépett hozzá.

- Láttad meghalni John Parsonst - szünetet tartott, láthatóan gondolkodóba esett, ujjait végigsimította borostás arcán - Nézd Brian, soha nem állítottam, hogy John Parsons vagyok.

„Mi?” A Kiválasztott megpróbált megmozdulni, azonban láthatatlan kötelek fogták le.

- Habár így nyilván egyszerűbb volt nekem, mármint meggyőzni téged, hogy megbízhatsz bennem. Ezért is választottam ezt a külsőt - Brian egy szavát se értette, ellenben nyomasztó, félelmetes érzés lett úrrá rajta.

- Ha tudnád mióta vártam, hogy beszélhessünk! Tabuk és titkok nélkül. De még nem jött el a megfelelő idő, nem mondhattam semmit, mert tudtam, hogy minden elveszne.

Brian érezte, ahogy a szoba szűkebbé vált körülötte.

- Mi vagy te? - Jeges űr nyílt a mellkasában. Parsons továbbra is csak mosolygott. Mulatatta Brian rettegése.

- Minden. Illetve sajnos az utóbbi időkben elég kevés - szomorú fény csillant a szemében - Azt hiszem a ti világotokban, csak simán, mint Ő hivatkoztok rám - Brian szemei kitágultak. Ordítani akart, azonban megfagyott a világ körülötte - Habár más világokban igen elmés neveket is használtak már rám. Ha gondolod, hívhatsz Xilleannak!

- Tőrbe csaltatok - suttogta Brian. Tehetetlenné vált.  

- Csaltunk? - húzta fel a Parsons szemöldökét Xillean - Bár nyilván ezt most nehéz elképzelned, fiam, de én veled vagyok!

Brian könnyekkel küszködve horkant fel. Xillean érdeklődve figyelte.

- Minden, amit rólam gondolsz az-az Alapítóktól származik. Meg persze a lovasoktól, akik a Végtelen Urat szolgálják.

- Annyi elég is volt belőled! - kiáltotta a képébe Brian - Az uralmatok alá hajtottátok ezt a világot, ezreket, százezreket öltetek meg!

Xillean sóhajtott.

- Tudtommal én nem öltem meg senkit. Nézd Brian, én nem vagyok felelős az Alapítók tetteiért. Nem hozzám tartoznak többé. Ha levágod a körmeidet, akkor az már nem te vagy, nemde?

- Lehet, hogy nehéz megérteni, de minden, amit valaha akartam az, hogy segítsek neked! - hangja Parsons nyájas, barátságos, szinte apai hangja volt. Brian könnyezve nevetett.

- Hogy segíts nekem? Elkapatni magam az ellenséggel?

- Ugyan Brian! Talán nem én segítettem felkészülni a harcra? Talán nem én mondtam el, hogy hogyan kezeld a lovasokat? És szerinted az erőd honnan származik? Szerinted a mágia az Alapítók műve? Persze, ők „ajándékoztak meg” vele, de szerinted ők honnan kapták?

Szavai súlyosan zakatoltak Brian fejében.

- És még élsz, Brian! Azt hiszed, hogy élnél még, ha nem lennél fontos nekem? Hagyhattam volna, hogy tudatlanul nekimenj Freightlinernek és odavessz. Mit érdekel engem? Vártam volna újabb évmilliókat, míg valahol, valamelyik világban újra megszületik az Aranygyermek! Hidd el, várakozásban jó vagyok!

Brian összetörten lebegett a semmiben. Nem akarta elhinni. Nem volt több soha, mint egy bábu, akit az a lény rángatott, aki most előtte állt.

- Nem. Segíteni akartam, hogy túléld.

Brian megrázta a fejét. „Ez nem lehet igaz!”

- Miért…miért csak én látlak?

- Mert te vagy a kapocs, a börtönöm és a világotok között. Ezért vagy te az Aranygyermek és nem Kratan. Te vagy a fa, amelyik a gyökerével ehhez a világhoz tartozik, de közben a lombjával felém nyúl.

- Hogy látott téged Charles? - ha már tehetetlen volt, válaszokat akart.

- Ez engem is meglepett. Valószínűleg Xibalba hatása miatt. Ugye az a hely egy repedés a világokon - szünetet tartott, újra elgondolkozott - De úgy tűnik, hogy a haláluk előtt is látnak páran.

Brian megrázta a fejét és remegve kifújta a levegőt.

- És most mi lesz? Mit akarsz tőlem?

- A segítségedet kérném. Hosszú ideje vagyok már rab, Brian. Olyan hosszú ideje, hogy te el sem tudod képzelni! De talán megértheted, hisz te is valamennyire rab vagy. A Kiválasztottság rabja, ami meghatározta az egész életed.

- Nem állok az Alapítók oldalára!

Xillean elmosolyodott.

- Nem is kértem. Őszintén megvallva, engem is kiráz a hideg tőlük. Életre kelt karok és lábak, semmi egyebek. Érzéketlenek.

- Azt kérem, hogy segíts nekem. Persze a legokosabb, ha felhasználod hozzá az Alapítókat, de utána - kacsintott - Bármi megeshet, nem igaz?

Megigazította az öltönyét.

- Cserébe megváltást ajánlok és bosszút! - szemével érdeklődve fürkészte a férfit - És ismerlek Brian. Mindent tudok rólad, ismerem az álmaidat, a gondolataidat, mindent! Tudom, hogy ennél a kettőnél semmi egyébre nem vágysz jobban az egész világon! - szünetet tartott - Vagy talán valamire mégis…

Brian felkapta a fejét, most vágyakozva nézett John Parsons alakjára, Xilleanra. Az újra megvillantotta bíztató, apai mosolyát.

- Én visszahozhatom őket, fiam!

Brian alig bírta leplezni a vágyakozását. Szemei előtt megjelent az apjának és anyjának szelleme.

- És ha nem segítek?

Parsons mosolya lelohadt. Brian először látta ilyen fenyegetően öreg mentorát. Látta már félelmetesnek, mikor megölte Charlest, de fenyegetőnek még soha.

- Mindenképp kiszabadulok, Brian. Te döntheted el, hogy mit csinálok utána. Megajándékozlak, vagy… - szemei vészjóslóan megvillantak, habár hangja ugyanolyan halk és nyájas maradt - Vagy elpusztítok mindent, ami valaha fontos volt számodra!

A csillagképek nesztelenül köröztek körülöttük. A fényesség még jobban alábbhagyott. Brian megsemmisülten lebegett. Mit tegyen? Feladjon mindent, amiért ezelőtt küzdött? Valóban feladná? Hisz ő nem akart soha valamiféle „Ellenállás” vezére lenni. Azt akarta, hogy minden visszatérjen a normális kerékvágásba. Viszont akarta látni a szüleit, a barátait. Csupán vissza akarta kapni a régi életét. És most, ezen az abszurd helyen, az Alapítók börtönében jutott a legközelebb ennek a megvalósításához. Parsons felé nyújtotta a kezét.

- Nos, fiam, mi legyen? - És Brian döntött.

A skorpió marása 5

Hesperid valaha gyönyörű városa Juneflowerre hasonlított. A házak összedőltek, az utcákat hullák borították. A hegycsúcsok némelyike is leomlott és hatalmas sziklák törtek be a házak romjai közé. A fekete füst lassan felszállt és feltárta a város egészét.

Brian Bitroy lassan kifújta magát és újra felegyenesedett. A Védelmi Osztag harcosai körbefogták a csatázó feleket. Az Átokhozó egy nagyot rántott áldozatán, egy hatalmas reccsenés, cuppanás és Edward Gibbard feje a felső fogsornál leszakadt a teste többi részétől. Brian maga elé emelte a koponyát, majd Rutherford lábai elé dobta. Az Alapító hidegen figyelte a feléje guruló és végül lilás fényben eltűnő fejet. Egy újabb társuk veszett oda.

- Ennyi? - tárta szét a karját Brian nevetve. Adrenalin áradt szét a testében, új erőt öntve belé. Rutherford nem válaszolt. „Nevetséges kis bugris, de ideje komolyabban venni. Mégis, immár három testvérünkkel végzett!”

- Miután téged eltakarítalak, megkeresem azt az áruló Godfreyt is, és kitépem a gerincét! - sziszegte az Átokhozó.

- Túl nagyra vagy magaddal, Átokhozó! - vonta meg a vállát az Alapító. Előremutatott, mire mutatóujjából újabb lángnyelvek bukkantak elő. Brian egy egyszerű mozdulattal hárította őket és azonnal visszatámadt. A Kiválasztott gyorsasága meglepte az Alapítót, így túl későn reagált. Brian torkon ragadta és a földbe csapta. Az Alapító érezte, ahogy gerince és torka eltörik, de nem törődött vele. Teste lilásan felvillant és a lökéshullám távolabbra lökte az Átokhozót. Egy pár reccsenés és Rutherford újra talpon volt, épen egészségesen.

- Nem is rossz egy halandó csótánytól! - mormolta miközben megigazította a zubbonyát. Hirtelen a tér elhajlott mellette és Kratan jelent meg a semmiből. Az Aranygyermek kitűnően szőtt hófehér köpenybe volt burkolva, melyeken aranyszínű rúnák ékeskedtek.

- Mit keresel itt? - kérdezte tőle félvállról Rutherford.

- Azért jöttem, hogy megakadályozzam, hogy megöld! - vetette oda egyszerűen az Aranygyermek. Az Alapító felvonta a szemöldökét.

- Megakadályozd? Ugyan ki vagy te, hogy parancsokat osztogass nekem? - Kratan ránézett az ezüstösen ragyogó szemeivel.

- Én vagyok a Kiválasztott, az Aranygyermek. Te pedig senki vagy! - Rutherford szája kicsit kinyílt a meglepetéstől - Szóval, senki, vagy engedelmeskedsz annak, akiről a prófécia szól, vagy elpusztulsz. Melyik legyen?

Rutherford nem tudott válaszolni, mivel egy villám vágta át a mellkasát és röpítette neki a hegyoldalnak.

- Sok a szöveg Sean! - vigyorgott Brian - Rég nem láttalak Kratan!

- Brian - biccentett felé Kratan - Add fel magad és nem esik bántódásod, ígérem!

Az Átokhozó csak nevetett és támadásba lendült. Az aranyszínű nyalábok összecsaptak az ezüsttel. Az osztagosok kénytelenek voltak eltakarni a szemüket a vakító fény miatt. Ezernyi sugár, nyaláb és gömb röpködött ide-oda, amivel ütköztek a földdel lett egyenlővé. Szinte kiegyenlített küzdelem volt, ám Brian egyre jobban kifáradt, míg Kratan ereje teljében volt. Az Átokhozó mozgásai statikusabbá váltak, egyre jobban kiszámíthatóak lettek támadásai.

Felettük Rutherford jelent meg, aki egy hatalmas hegycsúcsot lebegtetett a feje fölött, amit hirtelen a két Kiválasztott felé vágott.

Őrjítő robaj töltötte be a völgyet. Kratan egy mozdulattal eltüntette a porfelhőt. Bosszúsan nézett az Alapító felé, amiért nem is figyelmeztette a támadásra. A hatalmas törmelékek közül Brian tört ki krákogva és térdre rogyott. Rutherford megragadta az alkalmat és egy lila lökéshullámot küldött felé, azonban az Átokhozó még résen volt és hárította. A törmelékek felemelkedtek körülötte és az Alapító felé indultak. Az egyszerűen blokkolta azokat.

- Brian, add fel! - tárta szét a karját Kratan. Brian szemei újra arany színben ragyogtak. Vigyorgott.

- Soha! - mire a talaj rengeni kezdett, a föld pedig felrepedezett alattuk. A hatalmas sziklák felemelkedtek, Kratannak egyensúlyoznia kellett, hogy rajta maradjon az egyiken. A talaj lassan függőlegesbe fordult alatta, így kénytelen volt leugrani a tátongó mélységbe. Esés közben azonban hirtelen elkapta valami és nagy sebességgel a hegy oldalának csapódtak.

Kratan fuldokolva csapkodott a kezével, azonban az aranyszínű burok nem engedte varázsolni. A portengerben lassan kirajzolódott Brian őrülten vicsorgó arca.

- B..b..rian…n…nee! - nyögte, azonban az Átokhozó nem kegyelmezett. Kratan behunyta a szemét és összegyűjtötte az erejét. Az energiavillanás olyan vakító volt, mint egy nap. A völgyben maradt osztagosok egy pillanat alatt elporladtak, Rutherford is kénytelen volt a legerősebb védelmét felvenni, és még így is leszakadt róla fehér zubbonya.

Kratan lassan kinyitotta a szemét. A hegyek eltűntek körülötte, több kilométeres körben sivatagi pusztaság fogadta. Brian eszméletlenül feküdt az üveges, homokos dűnéken. Kratan lassan leereszkedett hozzá.

- Él? - kérdezte Rutherford hanyagul. Kratan bólintott.

- Rendben. Legyen, ahogy akarod. Kíméld meg, ha úgy tetszik. Úgyis megkaptuk, amiért jöttünk! - azzal egy ujjmozdulattal kiásta a két tökéletesen sértetlen imafülkét a homok alól. Megérintette mindkettőt, majd azokkal együtt eltűnt a térben.

Kratan Ky’retky lassan a vállára kapta volt barátját, még utoljára körülnézett, megcsodálta a művét, aztán ő is eltűnt egy csavarban. 

A skorpió marása 4

Roman Boehner ledobta maga mellé a géppuskát. A cső még izzott egy kicsit, azonban a tár már üres volt. Felnézett az égre és beleszagolt a levegőbe. Bűzlött az egész város. Az égett szag keveredett a füstölgő hullák szagával, a levegőben vérpermet kavargott.

- Kifogytam! - kiáltott, mire Moore a kezébe nyomott egy pisztolyt.

- Én sem vagyok már a toppon! - mormolta kimerülten Potter, akiből igencsak kivett a mágia. Hirtelen mintha tíz kilót fogyott volna, szeme beesett volt, bőre sápadt. Erőltetett mosolyt villantott a két férfi felé. Mellettük az utolsó ellenálló katonák is elestek, az osztagosok körbeérték őket.

A három barát egymás hátának vetette magát. Moore kiélesítette a géppuskáját, míg Marrick védőfalat húzott köréjük. A lövések erőteljesen pattogtak a láthatatlan burkon, a fekete mágus pedig remegve állta őket, miközben a két katona tüzelt. Ennek dacára az osztagosok mintha nem fogytak volna.

Hirtelen a lövések abbamaradtak, mire Marrick is összeesett. Moore meglepődve nézett körül. A Védelmi Osztag tagjai leengedték a fegyvereiket.

- Hősiesen küzdöttetek! - szólalt meg egy élettelen hang a háttérből. Mindannyian odakapták a fejüket. Edward Gibbard állt előttük, az Alapító, aki fővároson kívüli milíciákkal foglalkozott. Gibbard valaha neves rojalista politikus volt, aki többször is felszólalt a fel-feltörő demokratákkal szemben. Testesebb politikus volt, a hófehér zubbony kicsit feszült is rajta, ezzel önkéntelenül is nevetséges megjelenést kölcsönözve neki. Oldalt elválasztott barna haján már megjelentek az ősz hajszálak, habár nem volt olyan öreg, talán a negyvenes évei elején járhatott. Úgy tűnt az Alapítóvá válás nem tett jót a megjelenésének, szemei beesettek voltak, arca ráncos. Tekintete most lilás színben ragyogott.

- Fölösleges a további vérontás. Nem ez a célunk. Nagy harcosok vagytok és pont ezért használhatóak lennétek az Új Világban!

Moore maga elé köpött.

- Kérlek titeket! Tegyétek le a fegyvereiteket!

- Rohadj meg! - kiáltott Roman és megcélozta az Alapító fejét. A golyó azonban nem jutott el a célig, félúton porrá lett. Edward Gibbard sóhajtott.

- Hát legyen!  - felemelte a kezét és az utolsó csapásra készült. Egy aranyszínű villanás azonban az egyik hegycsúcsnak röpítette. A csapat előtt Brian állt.

- Menjetek! - mutatott az egyik üresen maradt légautóra miközben a körülötte lebegő aranyszínű gömbök lemészárolták az osztagosok nagy részét. Mooréknak nem is kellett több, rohanni kezdtek. Éppen akkor, mikor Briant egy lökéshullám terítette a földre. A levegőben Rutherford lebegett.

Marrick gyorsan egy gyenge falat húzott Brian köré, ami épp elég volt arra, hogy az Alapító következő támadását kikerülhesse. Rutherford összehúzta a szemöldökét és egy tűzgolyót küldött a csapat után.

A varázslat menekülés közben érte őket. Moore és Roman elterült a földön, miközben Marrick megpróbálta elterelni a tűzgolyó útját, azonban az izzó gömb áttörte a védőfalát és berobbant.

Moore eszét vesztve ordított és a súlyosan megégett barátjára nézett, aki meglepődött arccal esett térdre. Lövéseket hallottak a távolból, mire a professzor mellkasa átszakadt. Ekkora már Roman is talpon volt, mind a ketten vérben forgó őrült szemekkel tüzeltek a közeledő ellenség felé.

Az osztagosok végtagok nélkül sikítva hullottak el előttük. Belek és vér terítette be a parkoló aszfaltját.

- Moore! - kiáltott Roman miután teljesen kifogyott, azonban a kapitány nem figyelt, eszét vesztve tüzelt még akkor is, mikor már csak az üres géppuska kattogását lehetett hallani - MOORE!

Megfogta a kapitány vállát és maga felé rántotta.

- Vége! Meghalt! Menjünk vagy mi is itt veszünk!

- Nem érdekel! - sírta Moore, a könnyek összefolytak a kosszal az arcán.

- Ha meghalunk, akkor nem bosszulhatjuk meg! - józanította ki a volt rakodómunkás. Ez megtette a hatását. A kapitány még egy utolsó tekintetett vetett barátjára, majd bólintott. Az osztagosok következő adagja már közel járt.

Marrick Potter hallotta saját hörgő, sípoló lélegzését. Tüdeje valószínűleg átszakadt, ahogy néhány bordája is. Testének bal fele szénné égett. Nagy nehezen a hátára fordult és a vérgőzös égre nézett. Hűs szellő borzolta. Szeme sarkából látta, ahogy Moorék beülnek a járműbe, ami aztán felemelkedik, majd eltűnik az égbolton. Boldog volt. Ők túlélték. Hirtelen lépéseket hallott, mire kissé oldalra fordult. Meglepetésére ismerős arcot látott. John Parsons állt előtte.

„Már meg is haltam?” gondolta. Azonban valami nem stimmelt. Volt barátja érdeklődve figyelte haláltusáját. Próbált megszólalni, azonban ehhez már bőven nem volt elég energiája. Szemében könnyek jelentek meg. Mondani akart valamit. Bocsánatot akart kérni, amiért hagyta meghalni és el akarta mondani, hogy mennyire sajnálja.

- Nemsokára elmondhatod - szólalt meg helyette Parsons. Marrick megnyugodott, lassan elhagyták az érzékei, fényesség vette körül. Marrick Potter a barátjához távozott. 

A skorpió marása 3

Sean Rutherford kifejezéstelen arccal állt a dombtetőn. Magában azért elégedett volt. Végül minden úgy történt, ahogy ők akarták. Persze voltak áldozatok, de hát nem csinálhatsz omlettet anélkül, hogy néhány tojást fel ne törnél. Természetesen szerencse is kellett a győzelemhez. Bár a szerencse a győztesekhez kiváltsága.

Most nem lettek volna itt, ha Godfrey nem tudta volna a másik bázis helyét, ahonnan már könnyű volt kikövetkeztetni ezét. Nem lettek volna itt, ha Godfrey nem unta volna meg az Átokhozó stílusát és nem jött volna könyörögve Rutherfordékhoz, hogy tegyenek valamit a nagyképű kis ficsúr ellen.

A Védelmi Osztag katonái végigsöpörtek a városon. A házak beomlottak, a civilek sikoltozva menekültek, már amelyiket nem érték el a golyók és a varázslatok. Az Ellenállás azonban sikeresen felállt ellenük. Fedezékről fedezékre rohantak és visszatüzeltek rájuk. Nem számított. Rutherford egy pillanat alatt mögöttük termett és egy nyalábbal kettévágta az ellenállók első sorát. Hirtelen azonban egy lökést érzett az oldalán, mire nekirepült az egyik omladozó háznak. Lassan feltápászkodott és lesöpörte poros zubbonyát. Az Átokhozó állt előtte.

Kevin Moore még időben lehúzta a fejét, pont mielőtt az egyik sorozat elkapta volna. Roman mellette épp újratöltött, Marrick viszont felállt és egy védővarázslatot húzott maguk köré. A hatalmas füsttől szinte alig láttak valamit, hallani pedig a helyiek és a civilek sikolyaitól nem tudtak. Az osztagosok lassan körbeérték őket.

- Ki kell mentenünk innen a civileket! - ordította Moore és a szállító járművek felé nézett.

Hirtelen kivágódott mellettük a főhadiszállás ajtaja és Ripették törtek ki belőle néhány újonc kíséretében.

- Moore! - a parancsnok még magához képest is idegesnek látszott - Takarodjanak a szélekre! Nem engedhetjük, hogy bekerítsenek minket!

- Menekítsék a többieket, mi fedezzük magukat! - kiáltott Wallace is, aki korához képest egész energikusan mozgott. Gyorsan az egyik fedezék mögött termett, és egy gránátot dobott a közeledő osztagosok felé. Mooréknak nem kellett kétszer mondani. Elindultak a szállások felé a fullasztó fekete füstön keresztül.

Ripett ledőlt Wallace mellé. Az öreg homlokáról ömlött a veríték, ősz haja összevissza állt. Az újoncok közül a legtöbb elesett, csak néhányan térdeltek a két veterán körül.

- Ez Godfrey műve! - nézett Ripettre az öreg. Az bólint. Szája egy vékony vonallá változott, szeme gyilkosan villogott.

- Na, jól van gyerekek! - intett a többieknek - Itt az idő, hogy megmutassuk milyen fából faragtak minket!

- Moore kapitányék biztosítják a civilek kijutását, nekünk pedig azt kell biztosítanunk, hogy erre képesek legyenek. Érthető? - szétnézett a fiatalok arcán. Mindenhol tinédzserek, arcukon a rettegés jelei, mégis eltökéltek.

- A szeretteitek a tét! - kiáltja Wallace majd kilő a fal mögül. Ripett kiköp és két sorozatot ad le az osztagosokra, akik véres zsákként dőlnek el a mocskos földön.

- Azt elmondhatom, hogy mi ezt rohadtul nem fogjuk túlélni srácok! De segíthetünk másoknak, hogy nekik sikerüljön!

Szemei őrülten forognak, remegve nevet a fiatal katonák felé.

- Kik vagytok? - ordít az arcukba. Azok szinte egy emberként kiáltanak vissza.

- Az Ellenállás katonái! - Ripett röhög, rákacsint öreg bajtársára, aki szintúgy mosolyog. Mint a régi szép időkben. Megigazítja fekete zubbonyát és üvölt, mint egy tábornok a régi időkből. A lovasság felsorakozott mögötte.

- Akkor fújjátok meg azt a kurva kürtöt!

A fegyverek kattognak, a kis csapat pedig ordítva, sírva, nevetve rohan ki a halál fekete füstjébe.

Marrickot egy robbanás döntötte le a lábáról. Maga mögé néz, de már csak a vérpermetet látja és a feltörő feketeséget. Egy kar ragadja meg hátulról és felrántja a földről. Roman az, aki közben másik kezével egy sorozatot ad le a rájuk támadó ellenségre. A volt rakodómunkás valóban erőteljes volt, nem csak úgy nézett ki, meg sem kottyant neki felkapni a professzort.

- Vigyázz! - kiálltja Marrick és egy kék villámot idéz az előbukkanó mágusra. Az még időben kivédte a professzor támadását és egy tűzgolyóval válaszolt. Azonban a varázslat célt tévesztett, a mágus pedig szétroncsolódott arccal dőlt el. Marrick maga mögé nézett és Jacquest vette észre. Mellette Wendy állt egy géppuskával a kezében, a mögötte guggoló Meredyt védte.

- Hol van Brian? - kiálltja a lány, mire Marrick megvonja a vállát.

- Rutherforddal harcol! - szólal meg mellettük Moore, aki közben felzárkózott hozzájuk.

- Mi? - sikolt Meredy, azonban a kapitánynak nem volt ideje válaszolni, újabb roham érkezett. A háttérben elindult az egyik szállító.

- Jacques! Vidd Wendyt, Meredyt és azokat a civileket, akiket még találsz a szállítók felé!

- Mi lesz veletek? - a szőke hajú taxisofőr nem mozdul.

- Ne törődj velünk, őket mentsd! - hosszú másodpercek telnek el, Jacques Moore szemébe néz, majd a szívéhez emeli a kezét és szalutál. A következő pillanatban már a szállítók felé szaladt néhány lakossal.

- Mi lesz, ha elfogynak a szállítók? - kérdezte Roman és újra leguggolt.

- A megmaradt mágusok képesek bizonyos távolságra teleportálni néhány embert. Nem messze, párszáz méterre, de ahhoz elég, hogy talán el tudjanak menekülni - válaszolt Marrick.

A háttérben újabb robbanás rázta meg a hegységet. A füstfelhő mögött vörös és kék sugárnyalábok cikáztak, néha találkoztak, néha eltávolodtak egymástól. A fehér zubbonyos osztagosok lassan megtöltötték a kisváros utcáit. A mágusok megpróbálták leszedni az elinduló szállítókat, azonban azokat Brian erős mágiája őrizte, így meg sem karcolódtak.

Az utakat a helyiek és az Ellenállás tagjainak a holttestei borították, az ellenség pedig egyre közelebb ért a kis csapathoz. 

A skorpió marása 2

Moore nagyot húzott az üvegből, majd visszarakta az asztal közepére. Összehúzta a szemöldökét és szúrós szemmel bámult Moorera. A professzor állta a tekintetét. Jacques és Roman feszülten figyelték a párbajt.

- Mid van? - kérdezte Moore. Potter megrázta a fejét.

- Előbb neked kell! - a kapitány elvigyorodott. Biztos volt benne, hogy ennél jobb lapjai nem lehetnek a professzornak. Lassan leterítette a kártyáit. Jacques és Roman hangosan felszisszentek meglepetésükben.

- Ugyan már Potter, tudod, hogy én nem blöffölök! - kacagott Moore.

- Nos, kedves Kevin - a professzor szája mosolyra görbült - Én sem! - azzal kiterítette ő is a lapjait. A két társuk ujjongva nevetett, Moore pedig az állát kereste az asztal alatt.

- Tudod, nem is értem, hogy miért nem ezzel kerested a kenyered. Milliárdos lehettél volna! - dörmögte a kapitány. Potter mosolyogva magához vette a nyereményét, ami néhány különleges és ritka ital volt.

- Mert olyan hülye vagyok, hogy hiszek abban, hogy tanítani kell a fiatalságot - nevetett Marrick. Moore is elvigyorodott erre. Rég látta már ennyire jókedvűen a professzort.

- Hát ti mivel foglalkoztatok mielőtt önkéntes hullajelöltekké váltatok volna? - kérdezte a többieket.

- Én rakodómunkás voltam a fővárosban - válaszolt előbb Roman Boehner. Tagbaszakadt, jó kiállású férfi volt, arcra picit butának tűnt. Ez leginkább az előreugró homlokának volt köszönhető, amiért régen Kalapácsfejnek is gúnyolták.

- Mondjuk ezen nem lepődtem meg! - nevetett Moore, mire Roman brummogott egyet.

- Én taxiztam Elayna városában, Krirr tartomány - válaszolt Jacques Alexander a maga selymes hangján, amiért annyira odavoltak a nők. Maga a kinézete is rendben volt, félhosszú szőke haja volt és kék szeme, széles válla, de nem annyira izmos teste, azonban mégis a hangja és a cinikus mosolya volt az, amivel képes volt bekötni Wendy fejét. Wendy Charter volt a főhadiszálláson talán a legszebbnek tartott nő, legalábbis a férfiak által. Sokan megverekedtek volna Jacquesszal csupán egy csókért Wendytől.

- Jól fizetett?

- Ahhoz elég rendben, hogy jól érezzem magam belőle - vigyorgott a volt taxisofőr - Olcsó albérletben éltem, szóval csak kajára és nőkre ment el a pénz.

Ezen mindannyian jót vigyorogtak.

- Miféle nőkre? - kérdezte váratlanul egy hang mögötte. Jacques ijedten megpördült a székén és szembetalálkozott Wendyvel. Valóban gyönyörű volt, Jacqueshez illő hosszú, hát középig leomló szőke hajával, keskeny arcával, pisze orrával és vékony testalkatával. Nem amolyan szexbomba volt, inkább az a kislányos szépség.

- Ez még régen volt szívem! - szabadkozott Jacques miközben a többiek a háta mögött kuncogtak. Végül Wendy is elnevette magát és egy csókot nyomott a férfi homlokára.

- Jössz? - Jacques szinte azonnal talpon volt.

- Sajnálom srácok, az asszony hív! - kacsintott a többiek felé, majd elindult a lánnyal a szállásuk felé.

- Szerencsés flótás! - dörmögött a maga megszokott hangján Moore - Ha fiatalabb lennék már lecsaptam volna a kezéről, az biztos!

- Ilyen bajusszal, öreg? - cukkolta Roman.

- Mi a bajod a bajuszommal? Inkább ossz újat!

Roman felkapta a paklit és erőteljesen keverni kezdte.

- Te miért nem szedsz fel valakit? - kérdezte Marrick. Roman nem nézett fel rá.

- Még mielőtt ez az egész elkezdődött volt barátnőm. De mivel kimentem a tüntetésekre Woziefék új Birodalma ellen, ezért üldözöttek lettünk. Menekülés közben kapták el, nem tudtam mit tenni, nem volt fegyverem, semmi.

Mindannyian lesütötték a szemüket.

- Hé öreg, sajnálom! - csapkodta meg a vállát Moore.

- Na és veled mi van? - kérdezett vissza Roman. Marrick megvakarta kopasz fejét.

- Én is öreg vagyok már. Valahogy soha nem voltam a nők kedvence. Fiatalkoromban voltak futó kalandjaim, de ennyiben is maradt. John mindig ügyesebb volt nálam ebben.

- John? - hüledezett Roman.

- Bocs, nem ismered. John Parsons, volt kollégám és barátom - mormolta szomorúan Marrick.

- Én is mindig szingli életet éltem - szólalt meg gyorsan Moore. Nem akarta, hogy Marrick újból depresszióba essen.

Az ajtó kivágódott, mire egy katona lépett be a szobába.

- Ripett parancsnok várja önöket a főhadiszálláson, a nagyteremben!

Moore sóhajtott és összepakolta a holmiját.

- Már csak ez hiányzott! Mit akarhat az a vén varjú?

Roman is letette a kártyákat és szedelőzködni kezdett. Potter bedugaszolta az üvegeket és eltette a zsákmányait.

A támadás a semmiből jött. A ház teteje leszakadt, azzal együtt a katona feje is. Kinn hatalmas káosz lett úrrá, a füstben fejvesztve menekültek a helyiek miközben az Ellenállás tagjai megpróbáltak csatarendbe állni. A hegyek felől egy hatalmas sereg érkezett. 

A skorpió marása

Negyedik fejezet

                A skorpió marása

- Nem láttátok a lovasokat? - kérdezte Brian miközben kivett a hűtőből egy sört. Moore megrázta a fejét, majd bedobta a kártyáit. Jacques elégedetten vigyorgott.

- Wallace azt mondta, hogy visszatértek a Végtelen Úrhoz eligazításra - mormolta Potter miközben láthatóan a kártyázásra koncentrált.

- És ez titeket nem zavar? - kérdezte idegesen Brian. Nem tetszett neki, hogy a beleegyezése nélkül csinálnak dolgokat a lovasok. Elvégre ő volt a Kiválasztott, Háború és Halál az ő alárendeltjei voltak.

- Nem tudunk mit csinálni. Ők eddig is kedvük szerint mászkáltak fel-alá - válaszolt Potter, majd lerakta a nyerő lapját.

- Ez meg fog változni amint visszatérnek! Alig másfél hetünk van már csak Rutherford horusi látogatásáig! - azzal az Átokhozó kiviharzott a szobából. Moore megvonta a vállát.

- Szükségünk van egy kis pihire, nem srácok? - mire a többiek nagyban bólogattak.

Brian kilépett a napfényre, hosszú léptekkel átvágtatott az utcán a főhadiszállásra. Bent épp az újabban kiképzett harcosokat próbálta eligazítani egy fiatal tiszt, így viszonylag nehéz volt átverekednie magát a tanácsteremig.

Bent Ripett és Wallace vitatkozott. A terem telis tele volt térképekkel, rajzokkal és különböző papírokkal. Már javában a Rutherford elleni merényletre készültek.

- Mi a helyzet? - kérdezte a Kiválasztott. Blackmoore idegesen nézett fel rá.

- Már csak te hiányoztál! Dolgozunk! Nincs valami őrült, akit esetleg megpróbálhatunk kiszabadítani a Birodalom szívéből, Wozief segge alól?

A volt főkapitány alighogy kimondta a mondatot máris megbánta. Brian szeme arany színben felragyogott, Ripett pedig megremegett és a padlóra rogyott és fuldokolva térdelt az Átokhozó előtt. Wallace megpróbált közéjük lépni, azonban Brian egy ujjmozdulattal a falnak lökte. Az öreg kapitány levegőért kapkodva emelkedett fel.

- Nem tűröm ezt a hangot az alattvalóimtól! - sziszegte az Átokhozó miközben felemelte Ripettet, aki még mindig fuldokolt. Teste szinte teljesen megmerevedett, majd elkezdett hátrafelé hajlani.

- Brian, elég! - kiáltotta Wallace, azonban az nem figyelt rá.

- Ha nem tetszik a helyzet, szívesen megmutatom a kijárathoz vezető utat! - elengedte a kapitányt. Ripett estében feldöntött pár asztalt és beverte a fejét. Krákogva térdelt újra az Átokhozó előtt.

- Elnézést! - passzírozta ki a szavakat a száján Ripett - A tervezés lassan halad, minden eshetőséget figyelembe kell vennünk. Valamint nem szeretnénk, hogy megismétlődjön az, ami Juneflowerben történt - gyorsan hozzátetette látva Brian arcát - bárki hibájából történt is.

 - Rendben. Hívjátok ide Moorékat is. Ha van valami fejlemény, akkor a főtéren leszek.

Az ajtó bezáródott, Ripett pedig Wallacera tekintett.

- Tudod, hogy mi a helyzet Ripett és mégis képes voltál…!

Ripett letörölte a vért a homlokáról és feltápászkodott.

- Valakinek muszáj néha ellene beszélni. Már így is túl sokra tartja magát!

A szökőkút nem üzemelt, a helyiek épp az alkatrészeit tisztogatták. Brian a kő építmény szélének támaszkodott és fejét a tenyerébe temette. Sóhajtott. Bár Ripettnek igaza volt, mégse engedhette, hogy így beszéljenek vele. Főleg ilyen alantas emberek. „Mit gondolok?” megrázta a fejét. Ma reggel egyedül kelt. Meredy valószínűleg visszament a saját szobájába. Brian ezt megértette. Kell a lánynak egy pár nap, aztán helyrejön. Moore szerint beszélnie kéne vele, azonban Briannek se ideje, se kedve nem volt hozzá. Egyedül is képes feldolgozni, erős lány.

- Szia! - hallotta oldalról, mire odakapta a fejét. Meredy volt az. Bólintott a fejével.

- Én is szeretek ide kijönni. Bár akkor szebb mikor megy a szökőkút - ő is nekitámaszkodott.

- Nézd… Bocs, hogy kiköltöztem, de… kell egy kis idő - Brian újra bólintott.

- Megértem.

Csönd. Mindketten a lágyan fodrozódó vizet bámulták.

- Ugye… nem, bocs hülye kérdés!

- Mondd csak! - erősködött a férfi. A lány egy pár pillanatig még a körmeit tördelte, aztán a férfi felé fordult.

- Ugye emberként távozott el, úgy értem… büszkén, emberhez méltóan? - Brianre nézett a kisírt szemeivel.

A férfi visszaemlékezett a beszakadt bordákra, a kicsavart karokra. A gurgulázó hangra, az őrült de egyben szomorúan könyörgő tekintetre, mint egy állat, akit a vágóhídra visznek.

- Igen. Büszkén, emberhez méltóan ment el. Az utolsó gondolatai rólad szóltak - Meredy immár nem küszködött a könnyeivel, sírásban tört ki.

- Bocsánat! Tudom, neked sem egyszerű. Ráadásul belerángattam mindenkit! - Brian nem szólt.

- Csak látni akartam utoljára!

- Különleges srác volt! - szólalt meg végül Brian, mire Meredy picit elmosolyodott. Valószínűleg emlékek törtek fel benne, habár Brian nem erre gondolt, sokkal inkább arra, hogy képes volt látni Parsons szellemét.

- Köszönöm! Mindent köszönök! - azzal megölelte a férfit. Brian lassan visszaölelte. Néhány csendes percig így maradtak, aztán Meredy megtörölte a szemeit és elindult vissza a szállások felé. Brian még sokáig bámulta az elhaladó lányt, aztán visszatért a gondolataihoz.

Nincs fény árnyék nélkül 5

A szállító nesztelenül suhant végig a hegyek ormai között. Ripett, Jacques és Roman a jármű hátuljában morgolódtak a küldetés feleslegessége miatt. Próbálták halkra fogni Brian miatt, azonban a Kiválasztott még így is kitűnően hallotta őket. Egyszerűen csak nem törődött velük. Moore Potter segítségével sikeresen bekötötte a sebes csonkját, Potter még egy apró varázslatot is szórt rá, hogy el ne fertőződjön.

- Szegény srác! - ingatta a fejét Kevin Charlesra gondolva.

- Szegény vagy nem, már régen a Rutherford elleni merényletet kéne terveznünk, nem pedig öngyilkosságba hajszolnunk magunkat! - dörmögött Ripett mérgesen.

- Fordított esetben, ha a te szerettedről lett volna szó, akkor mást mondanál! - vágott vissza Potter. Ripett felhorkant.

- Mind tudjuk, hogy azért jöttünk, mert a csaj Brian…. - befejezni már nem tudta, mert Moore az arcába nyomta a kezét.

- Elég! Lehet, hogy hibáztunk, hogy eljöttünk, de ez volt a helyes!

Brian bár hallotta őket, teljesen máshol járt. Eleinte zavarta a küldetés sikertelensége, hisz ő tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Meredy hogyan fogja fogadni a hírt. Hisz ő is elvesztett mindenkit. Leginkább emiatt is ment bele Charles kiszabadításába, annak ellenére, hogy egyrészt indokolatlanul nagy veszélybe sodorta a barátait, másrészt pedig szerette Meredyt, és nem akarta, hogy bárki elvegye tőle. Legalábbis úgy gondolta, hogy szereti. Az utóbbi hónapokban ez az érzelem lassan csak egy szóvá redukálódott.

Azon kapta magát, hogy nem érdekli Meredy jövőbeli reakciója. Egy messzi szigetnek tűnt a lány, ahogy a többiek is, ami számára elérhetetlen volt, és talán nem is akart arra hajózni. Nem tudta, hogy pontosan mit akart. El akarja pusztítani az Alapítókat, ám hogy ezen túl mi legyen, nem tudta. Emlékezett azokra az estékre, mikor ez a nihilizmus megrémítette, de azok az éjszakák már messze jártak. Parsons azt ígérte neki, hogy majd ő ad célt az életének. Bízott benne, bár maga sem tudta miért.

Ha belegondolt, semmit sem tudott az öreg professzorról. Még az egyetemen ismerte meg, majd a kalandjaik során vált mélyebbé ez az ismeretség. Vidám, hűséges öreg volt, már professzorként is kedvelte őt Brian. Ám mostanában egyre idegenebbé vált. Nem tudta, hogy vajon a halál-e az oka ennek, vagy a küldetésük súlya, mégis pár órája olyan parancsot adott ki hidegvérrel Briannek, amelyet eddig még nem tapasztalt tőle. „Öld meg!” visszhangzottak a férfi fejében az öreg professzor szavai, melyeket olyan egyszerűen ejtett ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy ártatlan elpusztítása. És mégis, Brian megtette, sőt nem is zavartatta magát. Meg kellett tennie - nyugtatta önmagát. Régen ellenben ez nem ment volna ilyen egyszerűen.

A hosszú repülőúton leginkább Charles szavai, és a hallucináció járt Brian fejében. Legjobban a Parsonsról mondottak és a repedés izgatta, de nem volt képes rájönni, hogy mire gondolhatott Charles. És hogy hogyan láthatta az öreg professzor szellemét. Úgy döntött, amint visszaér Hesperidbe megkérdezi Háborút. Úgy tűnt a lovas elég sokat tud a világokról és a különböző természetfeletti eseményekről, ráadásul nem is volt olyan félelmetes, mint Halál.

Hirtelen a jármű ereszkedni kezdett, Márquez elkezdte letenni a gépet. Brian kinézett az ablakon és látta, ahogy szép lassan áthatolnak a különböző mágikus védelmeken, amiket még ő húzott fel a város fölé. Sóhajtott. Mielőtt még a fontos dolgokra rátérhetne, előtte még beszélnie kell Meredyvel.

Hesperid gyönyörűen festett. A hideg szellő felkapta a hegycsúcsokról a havat, és a kis jégkristályokon megcsillant a lenyugvó nap fénye. A védelmező rúnák halványkékesen köröztek a város felett. A főtéren, melyen egy hatalmas szobrot emeltek Brian tiszteletére, most szinte az egész város összegyűlt.

A szállító hátsó ajtai kivágódtak. Elsőként Ripett és Romanék ugrottak ki belőle, majd Moore és Potter. Meredy állt legelöl, kezét a szája elé helyezte, egész testében remegett. Minden egyes kiszálló embernél hatalmasat döbbent a szíve, azonban látta az arcukat, a lesütött szemüket. Könnyekkel telt meg a szeme, térdei feladták a szolgálatot és összeesett. Két helyi férfi kapta el esés közben és felhúzták.

A szállító sötét belsejéből Brian lépett ki utoljára. Szürkés zubbonya, amit még Grimoiretól kapott remegett a szélben. Arca mélyen a csuklyában semmi jóról nem árulkodott. A városiak lassan elindultak a dolgukra, még az a két férfi is, akik Meredyt fogták.

Lassan az egész tér kiürült, csupán egy reszkető lány és egy csuklyás férfi állt a közepén.

A férfi lassan közelebb lépett a lányhoz, aki újra összeesett. A férfi elkapta zuhanás közben és magához húzta.

- Sajnálom! - mondta a férfi színtelenül.

És a lány nem szólt semmit, halk zokogásba kezdett a férfi mellkasán.

Nincs fény árnyék nélkül 4

Zakatol

zakatol

egy piros oroszlán kettő négy hat Brian megpróbálja kikerülni nekidől a falnak sírni kezd „anyu beütöttem a térdem” anyukája odamegy segíteni megpuszilja eltorzul koponya sikítás halál zöld kasza keresztülvágja ordít visít --

Brian zokogva összegörnyed. Zihál. Már órák óta bolyonganak az erődben. Ráadásul a többiek úgy tűnt lemaradtak. Brian nem emlékezett arra, hogy mikor vesztette el őket, az idő szétfolyt előtte. Ez volt a harmadik trippje mióta itt voltak. Egyre hamarabb jöttek. Érthetetlen volt számára, hogy az őrök hogyan bírnak ki egy egész hetet ezen a helyen. Bár lehetséges, hogy már ők is több napja tartózkodtak Xibalbában, hisz lassan eluralkodott rajta az éhségérzet. Szomjazott, szája kiszáradt, feje sajgott, az ízületei fájtak.  Xibalba az őrök nélkül is halálos hely volt mindenki számára.

Nagy nehezen feltápászkodott és körülnézett. Xibalba újra visszanyerte valódi formáját. Ruhája tiszta por és pókháló volt, a padlón döglött csótányok és más bogarak feküdtek. Meg mert volna esküdni arra, hogy pár sarokkal előbb egy levágott csápot is látott, bár ez lehetett hallucináció is.

A hideg rázta mikor a legújabb képekre emlékezett. Már több hónapja biztos volt benne, hogy a szüleit soha nem fogja élve viszontlátni, azonban maga a tény még mindig ki tudta készíteni. Parsons is nagyon hallgatott ezügyben, ami még inkább megerősítette őt a gondolataiban. A mellette levő cellában újra ordítani kezdett a rab miközben a fejét a falnak csapkodta. Ideje volt indulni. Nem várhatott a többiekre.

Óvatosan kikerülte az előtte megnyíló repedéseket. Szerencséjére ezek soha nem voltak valóban nagyok, és igencsak lassan nyíltak meg. Némelyikből víz szivárgott át és a repedésen keresztül Brian egy óceán mélyére tekintett. Apró rákszerű lények mászkáltak egy döglött hal hatalmas teste körül. Brian biztos volt benne, hogy a repedések a másik oldalról nem látszottak, mert a rákok fel sem figyeltek rá, de még egy másik repedésben, ahol egy kávézót és az abban iszogató vendégeket látta, ott sem ordítottak fel az emberek a meglepetéstől.

Maga a repedések ténye is félelmetes volt, főleg ha Háború igazat mondott. Ha a Végtelen Úr valóban nem képes teljes egészében uralni a világok egyensúlyát, akkor, lassan de biztosan szét fognak esni, vagy egymásba szakadnak.  

Egy szélesebb részleghez ért el, ami párhuzamos sorokra volt osztva és több cella foglalt helyet benne. A falak eközben újra színt váltottak, egy új trip kezdetét jelentették. Brian megemberelte magát és sietve kezdte keresni Meredy barátját. Potter először ki akarta szabadítani a többi foglyot is, azonban az első szabad ember egyből át akarta harapni a torkát. Így végül nehezen, de azt a döntést hozták meg, hogy csak Charlest fogják kiszabadítani, és ha végül legyőzik az Alapítókat visszatérnek és megpróbálják meggyógyítani őket.

A foglyok szorongva figyelték őt a hatalmas szemükkel miközben Brian betekintett mindegyikbe. Meredy mutatott egy képet még indulás előtt Charlesról. Azon egy erős kiállású, magas, kiugró állkapcsú férfi volt, kicsit ritkásabb fekete hajjal. Brian szinte biztos volt benne, hogy ennek az ellenkezőjét fogja megtalálni.

Finom bemango illat lengte be a termet. A bemango az egyik legdrágább gyümölcs volt a Birodalomban, nagyon kevés helyen termett, igencsak érzékeny volt mind a hőmérsékletre, mind a földre és a nedvességre. Rózsaszín szirmok szállingóztak a tetőről. Brian ámulva felnézett.

Nem volt már tetőt, csak szirmok tömkelege örvénylett a gyönyörű csillagos égből melyen egy hatalmas repedés nyílt és lilán vibráló csápok nyúltak ki belőle Brian irányába ő pedig menekülni akart de nincs lába törzs van azok helyén szirmok esnek ki a hajából mely már nem is haj hanem lomb a csápok elkapják Brian ordít látja a szüleit átszaggatja a lényüket egy mágikus nyaláb mégjobban ordít a csápok megváltoznak formálni kezdenek valamit John Parsons alakja formálódik ki belőlük Brian nem érti

nem érti

a szirmok rózsaszín tüskékké alakulnak szúrnak döfnek angyalszárnya van majd ördöggé válik pusztít öl gyilkol nevet a vér íze a szájában épületek omlanak össze a repedés szétnyílik a csápok teljesen áttörnek angyalok köröznek fölötte tizenkettő mind elpusztul zakatol és zakatol és

zakatol

- Brian! - hallja az ismerős hangot. A férfi összegörnyedve fekszik a földön, fejét a térdei közé rejti. Remegve felemelkedik és John Parsons néz vele szembe. A színek újra eltűntek. A volt professzor bátorítóan a vállára teszi a kezét.

- Vége van Brian! Nyugodj meg! - meleg, baráti hangja volt, a szokásos. Az, ami mindig megnyugtatta Briant.

- Hát ti mit csináltok itt? - szólalt meg valaki a rácsok mögül. Brian odafordította a fejét. A cellában egy megtört, öregembernek tűnő sovány ember nézett vissza rá. A Kiválaszott azonban még így is felismerte. Charles Noson volt, Meredy barátja. Szeme tikkelt, egész testében remegett, néhol pedig mély sebek foltozták. Nem volt rajta ruha csupán egy ágyékkötőszerűség.

- Charles? - kérdezte Brian félve. Az alak hátrahajtotta a fejét és gurgulázni kezdett. A szájából hab tört fel, majd a fejét a falhoz csapta. Vérző fejjel és vigyorogva nézett fel újra Brianre.

- Bizonyám kispajtás! - a hangja eszelős volt - És ti kik vagytok?

Brian körülnézett, de magán kívül csak Parsonst látta.

- Ti?

Charles újra kivillantotta sárgásbarna fogait.

- Ti. Hát nem érted? Ti ti ti ti ti! Nem érti! Hallod ezt Peter? Hallod? Nem érti! - újra a falhoz vágta a fejét mire megszédült és elterült a földön. Kis idő múlva újra törökülésben volt - Te és az ősz hajú pasas!

Brian Parsonsra nézett. A tanár arcáról nem lehetett leolvasni semmit, fürkészve nézte Charlest.

- Te látod őt? - mutatott lassan a Kiválaszott a professzorra. A fogoly visítva nevetett.

- Hát persze persze persze! Te talán nem? Pedig ő hozzád tartozik! A te repedésedhez! Úgy ám!

- Az én repedésemhez? - Brian nem értette. Homályosan látott, a terem összement körülötte.

- Azaz! - hallatszott a felelet.

- Brian - szólalt meg Parsons végül - Mennünk kell. Szabadítsd ki és induljunk. Nincs több időnk!

A Kiválasztott bólintott. Egy csuklómozdulattal megolvasztotta a cella ajtaját és a karját Charles felé nyújtotta.

- Sajnálom Brian! - nyüszögött a valaha volt férfi és rázta a fejét.

- Semmi baj. Gyere, kérlek! - könyörgött.

- Sajnálom. Sajnálom. Nagyon sajnálom! - körmeivel felhasította az arcát - Mondták, hogy jössz. Ők megmondták. Ők mindent tudnak ám! Okosak! A tizenkettő!

Briannek nem maradt ideje mozdulni. Ahogy a mágiát visszatartó cella ajtaja megolvadt úgy visszatért Charles ereje is. Vörös tüske indult meg a Kiválasztott felé.

Brian reflexszerűen oldalra ugrott, épphogy sikerül elkerülnie Charles támadását. Meredy volt barátja eszelősen röhögött és sírt egyszerre. Kiugrott a cellából és Brian fölé magasodott.

- Brian, öld meg! - szólalt meg halkan Parsons. Hangjában semmiféle érzelem nem tükröződött. Brian szinte teljesen kijózanodott, az idő megállt számára. „Öljem meg?” gondolta. Látta Charles tekintetét és a felemelkedő kezét, melyben egy újabb nyaláb jelent meg.

Azt hitte nehéz lesz. A lelkiismerete ki fogja készíteni. Meg kellett volna próbálnia megmenteni. Lehet nem sikerült volna, azonban meg kellett volna próbálnia. Ehelyett egyszerű volt. Csak felemelte a kezét és ökölbe szorította az ujjait. Semmiség. Egy élet. Könnyűvé vált a teste, kijózanodott.

Charles bordái beszakadtak, vér ömlött ki a szájából és az orrából. A vörös varázslat eltűnt, kezei kicsavarodtak. Térdre esett és még utoljára Brian szemébe nézett. Az Átokhozó visszabámult rá azokkal a hideg szemekkel, melyekhez foghatót Charles még nem látott. Aztán Charles eldőlt. A vére beterítette a padlót. Egy rózsaszín szirom hullott a vértócsára.

- Sajnálom Brian - tette újfent a vállára a kezét a volt professzor - Induljunk, meg kell találnunk a többieket! - azzal elindultak vissza Xibalba végtelen folyosóin.