Pendragon 3

- Sajnálom, de nem engedhetjük be! – mondta udvariasan a Védelmi Osztag egyik tisztje. Nicole idegesen tördelte a kezét. Úgy tűnt, az Uralkodó komolyan gondolta a jogaik korlátozását. Engedély nélkül senki nem léphetett a Palotába. Freightliner megerősítette a saját embereivel is a környéket.

Nicole kelletlenül bólintott. Hiába adta elő a történetét, a tiszt nem tehetett semmit. Bár ideges volt, de nem haragudhatott az osztagosra, ő csak a munkáját végezte. Távolabb ment a Palota hatalmas épületétől és leült az előtte található szökőkút szélére. A kút, hasonlóan a Palotához, monumentalitásával komorságot és hatalmat sugárzott. A szélein két méter magas angyalok hada nyújtózkodott az ég felé, míg a tetején Merlin és Grimoire állt vállvetve, kőszemeikkel a Birodalmat szemlélve. Nicole előkotorta a táskájából a tabletét. Nem tudott mást tenni, betöltötte a reggel vett újságot és figyelmesen olvasni kezdte. Hirtelen megakadt a szeme az egyik híren.

John Moriarty és frakciója zárt tüntetést szervez az Uralkodói Palota előtt

Mint ismeretes, az utóbbi napok eseményei komoly hatást gyakoroltak a Birodalomra. Az Uralkodó korlátozta a képviselők belépését az Uralkodói Palotába és megerősítette az őrséget. Ezen felül a Védelmi Osztag komoly akciókat szervezett világszerte, több informátorunk is megemlítette, hogy erőszakosan hurcoltak el különböző civileket lakásaikból.

John Moriarty, a Fényességes Unió nevezetű frakció vezetője, valamint az Uralkodó tanácsadója ezért egy zárt tüntetésről nyújtott be kérelmet az Uralkodónál, melyet Őexcellenciája elutasított. Moriarty nyilatkozott lapunknak:

„A tüntetést mindenképp véghezvisszük, még ha az osztagosok és az őrök közénk is fognak lőni. Tűrhetetlenné vált a helyzet a Birodalmon belül, az Uralkodó nyíltan visszaél az emberek által felruházott jogaival!„

A tüntetés híre sokak szimpátiáját megnyerte, főleg az értelmiségi körben aratott sikert. A tüzes kirohanásairól hírhedt Moriarty úgy tűnik most az emberi jogokért is felmer szólalni.

Nicole szemei elkerekedtek. Ma fog megtörténni! – gondolta magában. Okos húzás volt, az emberek szimpátiáját fogják felhasználni az puccs legitimizálására. Azonban Nicole tudta, hogy a liberálisabb értelmiség megnyerése nem elegendő. Egy olyan hatalmat akarnak megdönteni, mely már évszázadok óta fennállt. Valamit tennie kell! Nem engedhette, hogy polgárháború robbanjon ki. Nem feltétlenül az Uralkodóba vetett hűsége miatt diktálta ezt a szíve, inkább a saját pozíciójának megőrzése volt a legfontosabb szempont. De mit tehetett? A Palotába nem léphetett be. Nicole rájött a megoldásra. Habár magának az Uralkodónak nem mondhatta el aggodalmait, de Nicole ismert valakit, aki szívesen meghallgatja, majd közli Főexcellenciájával az információt.

Nicole hirtelen felpattant a szökőkút hideg szegélyéről és a közelben álló fehér falú épület felé igyekezett. A Képviselői Ház még a szokásos gótikus ívekkel, díszítésekkel sem rendelkezett. Nem tarkították rózsaablakok, vízköpők sem szegélyezték, egyszerű fehérre meszelt falával egy tüske volt Merlinnaes gótikus látképében.

Nicole belépett a modernizált beléptető rendszeren, majd elhaladt az őrök mellett. A Képviselői Házban csak úgy nyüzsögtek az öltönyös emberek. Úgy tűnt ide is elért Moriarty készülődő tüntetésének híre. Nicole nem törődött velük, egyenesen átvágott a dísztelen várótermen, felmutatta az igazolványát a kérdezősködő őrnek, és a lift felé igyekezett.

Nicole mindig is utálta ezt az épületet. Úgy érezte, mintha minden kis érzelmet kiszívna belőle. Egy hullaháznak inkább hitte volna, mint a képviselők irodaházának. A Pozitronic lift nem váratta túl sokáig, másodpercek alatt fenn volt a tizenkilencedik emeleten. Nicole végigsietett a folyosón és befordult az egyik elágazáson. Néha még eltévedt, ami nem volt meglepő. A fehérre mázolt falakon semmiféle táblák, esetleg festmények sem voltak. Nicole végül megállt az egyik szélesebb ajtó előtt, amire a Sean Rutherford nevet aggatták.

Sean Rutherford a Birodalom főtitkára volt, a legfontosabb tisztességet töltötte be a Főtanácsosi rang után. Ezenfelül ő volt az, aki Nicolet beajánlotta az Uralkodónál, miután ismerte a nő publicisztikáit. Nicole nála gyakornokoskodott több mint egy évig. Rutherford a nyugodtságáról és a zsenijéről volt híres, valamint arról, hogy régi barátja volt az Uralkodónak. Barátságuk még a fiatal éveikre nyúlik vissza, mikor még az Uralkodó apja volt a Birodalom feje.

Nicole benyitott. A titkárnőt ismerte már, így nem volt szüksége időpontra a főtitkárhoz. Igencsak közvetlen kapcsolat alakult ki az évek során közte és Rutherford között. Nicole még azt is megkockáztatta volna kimondani, hogy barátok. A titkárnő kinyitotta előtte az iroda ajtaját és Nicole belépett.

Az irodában üresség uralkodott, csupán egy fém asztal és mögötte egy szék foglalt helyet benne, valamint kicsivel messzebb egy nagyobb méretű kör alakú asztal, körülötte kényelmetlennek tűnő székekkel. A fal itt is komor, fehér színű volt, csakúgy, mint az egész épületben. Rutherford egyszerű szürke öltönyt viselt, halványbarna nyakkendővel. Kissé kövérkés fejét már csak nyomokban tarkította ősz haja. Aranyos, öregapó megjelenése volt, amelyet Nicole már az egyetemen is egyből megszeretett.

Rutherford elmosolyodott mikor meglátta Nicolet.

- Áhh, Miss Chambers! – üdvözölte állva, majd hellyel kínálta. Nicole készségesen elfogadta, és lehuppant a kényelmetlen fémszékbe.

- Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte még mindig mosolyogva.

- Rossz híreket kell közölnöm! – mondta kertelés nélkül Nicole. Most nem volt idő a jópofizásra – Súlyos, és fontos híreket.

Rutherford arcáról lehervadt a mosoly, és hátradőlt a székében. Ujjaival háromszöget formált és erre döntötte az állát. Nicole pedig elmesélte az esti történéseket. Elmesélte a gyanúját és azt is, hogy Wozief hogyan erősítette meg benne. Elmondta, hogy mennyire bolondnak tűnt Wozief a szemében, és hogy valami magasabb hatalomról áradozott neki. Sean Rutherford érdeklődve figyelte az történetet, majd mikor Nicole a végére ért és vett egy nagy levegőt, megszólalt.

- Nem gondolod, hogy Wozief csak játszott veled? Moriarty nem merészelne nyílt puccsot végrehajtani. Igen, ma ökörködni fog egyet a Palota előtt, de ez még nem jelent semmit.

Nicole megrázta a fejét.

- Gondoltam erre is, de semmi értelme. Wozief nem egy viccelődő típus. Sean – törte meg a magázást, ezzel próbálva kifejezni az eset súlyosságát – Most tényleg komoly dologról van szó! Szólnunk kell az Uralkodónak!

Rutherford lerakta a kezeit, arca semmilyen érzelmet nem mutatott. Nicole nem volt biztos benne, hogy a főtitkár valóban felfogta volna a dolog komolyságát.

- Sean! Sietnünk kell!

- Sajnálom, de ilyet nem vethetek fel az Uralkodónak. Nincs semmi bizonyítékunk - a nő megrázta a fejét. Ilyen nincs! Folyamatosan telik az időnk!

Nicole a másik asztalon található személyi telefonra vetette a tekintetét. Felállt és elindult felé.

- Ha te nem mered megtenni, akkor majd én!

Kinyújtotta a karját, ám félúton megállt. Izmai fájdalmasan megfeszültek, csupán a nyakát és a fejét volt képes mozgatni.

- Mi…? - kezdett bele. Nem értette mi történik. Eközben Rutherford felállt, megkerülte az asztalt és közelebb sétált Nicolehoz, hogy a nő lássa. Szeme fehérje halványlilásan világított. Világított volna? Vagy csak Nicole képzelte?

- Még ha nem is lenne semmi hatása, nem kockáztathatok. Sajnálom Nicole. Wozief figyelmeztetett, hogy felbukkanhatsz.

Nicole szemeiben könnyek jelentek meg. Ne! Ez nem lehet! Rutherfordot ismerte már több mint három éve.

- Hát te is? - kérdezte elhaló hangon. Rutherford bólintott.

- A folyamatokat már nem állíthatod meg. Hidd el, ennek így kell lennie.

Nicole a mozdulatlan testére nézett. Rutherford nem volt mágus, ő biztos nem, erről tudnia kellett volna. Nem értett semmit.

- Hogyan…?

- Hogyan állítottalak meg? - vágott a szavába a főtitkár - Nos, ezt nem kell tudnod.

- Te az Uralkodó barátja vagy! - ordította Nicole abban a hitben, hogy kint meghallják. Felesleges volt, hisz nyilvánvalóvá vált, hogy a titkárnő is benne volt a dologban.

Rutherford arcán nem látszott megbánás, igazából semmiféle érzelem nem látszódott rajta. Félelmetesen hasonlított így Woziefre.

- Az Uralkodó személye mellékes. Magának a rangban létező embernek kell mennie - intelligens, udvarias hangja volt.

- Mit... mit akartok? - nyögte Nicole. Még mindig nem fogta fel, hogy a főtitkár elárulta, hogy a barátja elárulta.

- Hatalmat - vonta meg a vállát Rutherford, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Nicole elsírta magát. Hát így fog végződni? Olyan sokra vihette volna.

- Most, most megölsz?

Rutherford felhúzta a szemöldökét.

- Dehogy. Nem célunk a gyilkolás. Az átállást a legkevesebb vérontással akarjuk véghezvinni. Valamint, Te még sokra viheted. Te képes vagy megérteni a céljainkat. Wozief parancsolta, hogy kíméljelek meg.

Nicole izmai elernyedtek, azonban még mindig képtelen volt mozogni. Megkönnyebbülten zokogott fel. Próbált épelméjű maradni. Rutherford érdeklődve vizsgálta.

- Hidd el Nicole, szeretni fogod a közelgő rendszert. A Birodalom átvétele csak a kezdet, igazából nem is lényeges.

- Miről beszél maga? - kiáltotta a nő idegesen. Rutherford már a második volt, aki ezzel a baromsággal traktálta.

- Majd megérted. Hosszútávra tervezünk veled. Te értelmes vagy Nicole Chambers.

Nicole érezte, hogy mennyire megváltozott Rutherford személye. Hideggé és könyörtelenné vált, a megszokott nyugodtsága most félelmet sugárzott. Nicole most már biztos volt benne, nem Sean Rutherford áll előtte.

- Ki maga? Maga nem Sean Rutherford!

A főtitkár elmosolyodott.

- Sean Rutherford vagyok annyira, amennyire lennem kell. Ő vagyok testben, sőt még némi személyiségi jegyben is. Bár ez csak formaiság - Rutherford úgy beszélt, mintha csak teadélutánon lett volna, és nem épp a megbénított Nicoleall társalogna arról, hogyan buktatják meg az Uralkodót. Nicole szinte rettegett a főtitkár közelségétől. Újra érezte azt a földöntúli hideget, amit Woziefnél is.

- Mi maga? - nyögte ki remegő ajkakkal.

- Ha tudnád, milyen sokat tudsz Nicole - sóhajtott Rutherford - Nem kéne vesződnünk a rehabilitásoddal. Tökéletesen megértenéd a terveinket, sőt örömmel üdvözölnéd őket. Így viszont... Túlságosan korlátolt vagy. De ne aggódj, nemsokára több leszel - ránézett az órájára - Elnézést, még találkozóm van Wozieffel.

Nicole érezte, hogy visszatér az élet a végtagjaiba. Remegve megmozdította a kezét.

- Nincs esélyed megállítani minket, ezért engedlek el - kézen fogta Nicolet és kikísérte az ajtón. A titkárnő mosolyogva gépelt kint - Menj haza és készülj fel. Új világ közeledik - azzal kilépett az ajtón és maga mögött hagyta a még mindig reszkető Nicolet és a gépelő titkárnőt. Nicole pedig végre felfogta azt, amit már Woziefnél tudnia kellett volna: nincs esélye megmenteni a Birodalmat. Egy parányi, halvány esélye sem volt soha.

Pendragon 2

Hűvös csend ereszkedett a teremre. Mindannyian Enrique bíborosra meredtek. Az idegesen babrált a reverendájával. Marrick Potter szólalt meg elsőként.

- Vysan Humag hitt az Alapítókban, és természetesen tisztában volt a történelmi tényekkel is. Mégsem hiszem, hogy felírta volna a testére a két Öreg közül az egyik nevét.

Parsons bólintott.

- Semmi értelme. Miért nem Merlin nevét írta le?

Susannah motyogott valamit, de gyorsan abba is hagyta. A két tudós most ránézett.

- Elnézést ifjú hölgy, mondani akart valamit? – kérdezte udvariasan Parsons. Susannah megrázta a fejét, majd mire látta, hogy továbbra is őt nézik, mégis belekezdett.

- Talán az egyik szélsőséges vallási irányzat hívei támadták meg.

- A grimoireistákat már fél évszázada felszámolta a Birodalom és az Inkvizíció – rázta meg a fejét Marrick – Nagyon érdekes észrevétel Baptiste főméltósága, de nem hiszem, hogy bármi köze is lenne az esethez.

Kratan elfordult a többiektől, és az ablakhoz lépett. Gondterhelt arcot vágott. Malcolm egy pohár kávét töltött magának és Susannahnak, majd megkínálta a többieket is. A két tudós elutasította, azonban Enrique készségesen elfogadta a fekete nedűt.

- Nem olyan jó, mint ami otthon van nekünk, de megteszi - mormolta Malcolm és leült Susannah mellé. Brian Kratant figyelte. Az arisztokrata úgy tűnt nagyon gondolkodik valamin.

- Mi az Kratan? – kérdezte meg végül. A férfi csak legyintett.

- Valószínűleg teljesen hülyeség, hisz biztos már Önök is gondoltak rá – bökött fejével a tudósok felé.

- Mondja – mondta udvariasan Parsons. Kratan a csapat felé fordult és széttárta a karjait.

- Ha abból indulunk ki, hogy Vysan egy zseni volt… akkor feltételezhetjük, hogy nem hagyta őrizetlenül azokat a szerkezeteket, amelyek a sikeréhez vezettek.

- Nem is voltak őrizetlenül – szólt közbe Susannah kislányos hangjával – Egy csapat őr vigyázott rájuk. A tolvaj kicselezte őket is.

Kratan megrázta a fejét. Parsons a fejéhez kapott. Az ifjú arisztokrata elmosolyodott.

- Úgy tűnik Ön már rájött – John Parsons mindenki meglepetésére elmosolyodott és bólintott. Közelebb lépett Potterhez és a fülébe súgott valamit. A fekete tudós szemei kitágultak, majd az ő szája is sokatmondóan szélesre húzódott.

- Tehát… Én nem fizikai őrizetre gondolok. Vannak ennél egyszerűbb és észrevehetetlenebb védelmek is. Léteznek különböző nyomkövető varázslatok, melyek meg tudják határozni a tárgyak helyét.

- Mint egy nyomkövető – tette hozzá Parsons.

- Úgy van – vigyorodott el Kratan. Élvezte ezt a nyomozósdit. Brian viszont nem mosolygott, sőt kifejezetten savanyú képet vágott.

- Ez mind szép is jó, de a tolvaj valószínűleg megtalálta ezeket. Nem felejthetjük el, hogy olyan valakivel állunk szemben, aki könnyedén behatolt a két legszigorúbban őrzött helyre, és mindenféle fáradtság nélkül képes volt ellopni az imafülkéket – szünetet tartott – Valamint, bár Vysan prof. nem kapott katonai kiképzést, de biztos vagyok benne, hogyha megtámadják tudott volna védekezni, és nem is akárhogy. Mégiscsak a század legnagyobb mágusáról beszélünk. Tehát a támadó igencsak képzett mágus lehetett.

- Igaza van – dörögte Malcolm kemény hangja. Meglepetésükre azonban Kratan mosolya szélesebbre húzódott.

- Mint mondtam abból indulunk ki, hogy Vysan egy zseni. Egy nyomkövető varázslat nem áll másból, minthogy az egész tárgyat megjelöljük, vagy annak egyetlen pontját. A vicces az egészben az, hogy semmilyen letapogató nem találja meg ezt a varázslatot, így csak feltételezésből ellenőrzik az emberek, hogy van-e az eltulajdonított tárgyon.

- Egy egyszerű sort mormolnak el, és ezzel le is van tudva az egész. A megjelölt pont eltűnik – kapcsolódott be a magyarázatba Parsons.

- De az imafülkékről van szó – szólt közbe Marrick – Vysan pedig a tudósok között is kiemelkedett a paranoiájával. Na meg persze… egy zseni volt.

- Az ellenőrzést csak egyszer végzik el, mert azt feltételezik, hogy csak egy nyomkövető van a tárgyon. Minek lenne több? Általában amúgy sem tudnak a nyomkövető varázslatokról az emberek. Viszont én szinte biztos vagyok benne, hogy Humag professzor volt annyira előrelátó, hogy a szerkezetének minden egyes kis darabkáját átitatta vele – fejezte be Kratan.

- Ez rá vallana! – nevette el magát Parsons. A többieknek leesett az álla. Ebben tényleg volt valami. Brian elismerően bólintott.

- Tehát nincs más dolgunk, mint visszakeresni a megfelelő igékkel.

- Így van.

Brian lelke szinte szárnyalt, adrenalin mámorában fürdött. Ez a kis elmélkedés sikeresen elterelte a gondolatait – és nem csak az övét – a tegnap esti történésekről. Valamint a boldogságába egy kis bosszúvágy is vegyült, imádta volna, ha megtalálják a tettest és szemtől szembe állhat vele, mikor a bíróságra viszik és halálra ítélik.

- El kéne mondanunk a kapitányoknak!

- A jelképet nem magyarázza meg – szólalt meg végül Enrique. Újra minden szem rávetült.

- Tökmindegy! – vonta meg a vállát Susannah. Kezdte idegesíteni a bíboros borúlátása.

- Egy ember a saját húsába égetett egy jelet – magyarázta Enrique kissé bosszúsan – Nem a nyomkövető varázslatok jelét, sem pedig olyan valamit, ami erre utalt volna. Azt hiszem ez elég nyomós indok.

- Mit akar mondani? Rosszul következtetünk? – kérdezte Marrick. Enrique megrázta a fejét.

- Dehogy. Fontos, amit Önök kitaláltak, és így elkaphatjuk a tettest. De azt gondolom, a jelnek is kell hordoznia valami információt. Iszonyatos lelki erő kell ahhoz, hogy valaki a saját testébe ilyen mértékű kárt tegyen.

- És mire gondol maga? – kérdezte most már idegesen Susannah – Hogy talán egy évezredek óta halott embert jelöl a jelkép? Esetleg az ő száz éve halott szolgáit?

Enrique megrázta a fejét és megtörölte a homlokát.

- Én nem értek a varázslatokhoz, a fizikához vagy bármihez. De a valláshoz igen. Önök – Kratan és Brian felé mutatott – azt mondták, hogy a jelkép a gamma kapu továbbnyitásához szolgáltat egy változót. Senki nem tudja, hogy létezik-e lélek, vagy léteznek-e az Alapítók. De ha igen, akkor egymáshoz közel léteznek. A kapu továbbnyitásával talán elérhető, hogy betekintsünk… úgymond a Túlvilágba.

Susannah felhorkant. Malcolm is elmosolyodott. Enrique nem törődött velük.

- Egy grimoireistának mi se lehetne ennél szebb? Megnyitni a kaput és szembetalálná magát azzal, akinek az életét áldozta. És ki tudja? Talán megpróbálná visszahozni is.

- Ön ezt komolyan gondolja? Mondtuk már, grimoireisták nem is léteznek, ha már más létezését nem tudjuk cáfolni! – emelte fel a hangját Susannah.

- Ez csak egy lehetőség – motyogta a bíboros – Én csak azt mondom, hogy a jelképnek jelentenie kell valamit. Valami olyan dolgot, ami elvezet minket valamihez. Egy olyan változót, melynek az értékét senki nem tudja, valószínűleg nem jelenthet. Semmi értelme, nem mutat semerre.

- A bíborosnak igaza van, habár az ötletét én se tudom elfogadni. A jelkép jelentése fontos lehet – értett egyet Enriquevel Parsons – Mindazonáltal most a legfontosabb feladatunk az eddigiek ismertetése a kapitányokkal.

Brian az ajtóhoz lépett és kopogott párat, mire az kinyílt és megjelent Omar Francz helyettes komor, erőt sugárzó személye.

- Mit szeretnének? – kérdezte mély, nyájas hangján.

- Információnk vannak a tolvajról és a támadókról – felelte Brian mosolyogva. 

Pendragon

Harmadik fejezet

Pendragon

Brian kinyitotta a szemét. Az erős izzók fénye szinte égette a retináját, így megpróbálta eltakarni a kezével. Hangokat hallott, úgy tűnt mintha többen is nyüzsögnének körülötte. Émelyegve próbált felülni a székben, ami nem is volt olyan egyszerű feladat. Végtagjai ólomként csüngtek mellette, alig bírta megmozdítani őket. Végül erőt vett magán, fogait összeszorította és sikerült feljebb tornáznia magát. Szeme kezdett hozzászokni a fényhez és már képes volt kivenni az alakokat előtte.

- Ostobaság! Ennyi embert összezárni! – fortyogott az előtte álló öltönyös alak. Brian hunyorított, mire végre sikerült teljesen kivennie a részleteket. Marrick Potter állt előtte. Ő volt az egyik tudós, aki még Vysan professzorral dolgozott az imafülkéken. Mögötte észrevette még John Parsonst, aki épp Kratan Ky’retkyvel beszélgetett. Hátrébb, két széket elfoglalva ücsörgött Susannah Magis és Malcolm Vennover. Brian szinte egyből felismerte őket.

- Hol vagyunk? – kérdezte elhaló hangon. Marrick fordult felé.

- A rendőrségen. A kapitányi részlegen.

Brian már emlékezett. Hirtelen belenyilallt a felismerés.

- A szüleim! Fel kell hívnom a szüleimet!

Marrick szomorúan megrázta a fejét.

- A tableteinket elvették. Biztonsági okokból. Azt mondták, hogy ha felhívnánk a szeretteinket, azzal veszélybe sodornánk őket is – a fekete tudós sóhajtott.

- Ezt nem tehetik! – kezdte Brian, de rájött, hogy felesleges. Pontosan tudta, hogy megtehetik. Rettegés fogta el. A szülei voltak azok, akik mindig támogatták, akik mindig mögötte álltak. Nem élte volna túl, ha elveszti őket. Azonban jelenleg nem tehetett értük semmit.

Feltápászkodott a székből. Hányingere volt és szédült, de úgy tűnt a sokk hatásai már kezdenek tompulni. Elment Potter professzor előtt és Parsonsékhoz lépett. A tudós biccentve üdvözölte, míg Kratan kezet fogott vele. Brian ismerte Kratan múltját és státuszát, de a többi arisztokratával ellentétben Kratant soha nem találta ellenszenvesnek. Úgy tűnt beszédén és megjelenésén kívül, a férfi semmiben sem próbált hasonlítani a többi nemesre.

- Jól vagy? – kérdezte Briant. Az megrázta a fejét.

- Nem. Tegnap… - elcsuklott a hangja. Kratan felvonta a szemöldökét, majd nyugtatóan elmosolyodott.

- Nyugalom. A Kapitányságot nem fogják megtámadni.

A háttérben Susannah felkelt és ő is csatlakozott a kis társaságukhoz. A lány még mindig remegett. Kratan egy apró meghajolással üdvözölte, míg a professzor és Brian kezet fogott a nővel. Nem sokkal később Malcolm is megjelent Susannah mögött, és gyengéden átkarolta őt.

- Én… én nem hittem volna, hogy ez lehetséges – motyogta Susannah.

- Senki sem hitte volna – mondta Parsons, aki igencsak nyugodtan tűnt, csakúgy mint Potter. Őket nem támadták meg az elmúlt órákban.

- Ön nem élte át – szólalt meg Malcolm, majd észrevette, hogy mennyire támadó jellegű volt a kijelentése – Elnézést.

- Nem, tökéletesen igaza van Miszter…?

- Vennover. Malcolm Vennover. Ő pedig Susannah – bökött a fejével párja felé.

- Mr. Vennover. Nem is tudom elképzelni, hogy min mehettek Önök keresztül.

Hallgatás következett, mindannyian a saját gondolataikba merültek.

- Szegény Vysan – szólalt meg újra Parsons. Szemei a távolba meredtek.

- Na igen, többé nem csattintgathat kedvére – csúszott ki Brian száján. Csak néhány másodperc múlva esett le neki, hogy mit is mondott. Meglepetésére Susannah kuncogni kezdett, valamint Parsons is mosolygott.

- Tényleg. Azt mindig csinálta – nevetett Kratan. Brian is elvigyorodott. Úgy érezte, hogy megkönnyebbül a lelke. Hirtelen a tegnap este súlyai leváltak és utat engedtek a jókedvnek.

- „Most pedig kedves Vennover úr elmondhatná, hogy hogyan számítjuk a Merlin változót!” – Malcolm csettintett a mondat végén és előremutatott. Susannahnak hulltak a könnyei, ezúttal nem a félelemtől és a szomorúságtól, hanem a nevetéstől. Jó érzés volt, hogy mindannyian együtt nevettek, teljesen megfeledkezve azokról a szörnyűségekről, amiket kénytelenek voltak végigszenvedni.

Lassan azonban elhalt a jókedv. Brian megtörölte a szemeit. Kezdett mindenkinek az arcáról eltűnni a mosoly. Visszatért a hideg, könyörtelen letargia. Mégis, mindannyian fellélegezhettek kicsit. Nem őrültek bele a történtekbe. Ez mindenképp pozitívum volt, és bizakodással töltötte el őket.

- Mit mondtak, nem emlékszem, mit égetett magába szegény? – kérdezte Potter mikor ő is csatlakozott a társasághoz. Brian előtt újra megjelent az újságban látott kifacsart testhelyzet és Vysan végtelen horrorba meredő üveges szemei.

- Egy ouroboros, a khaes rúnával. A változás jele – tette hozzá, majd rájött, hogy feleslegesen. Két tudós állt előttük, felesleges volt elmagyaráznia nekik. Azon vette észre magát, hogy arca kipirosodott a megilletődöttségtől.

- Nekem nem beszélt erről, hát neked Marrick? – kérdezte meglepődve John Parsons. Ez meglepte a fiatalokat.

- Nekem se. Természetesen ismerem a változás jelét, de így egybeírva még soha nem láttam.

- A professzor nem mesélt Önöknek a felfedezéséről? – kérdezte Kratan meglepődve. Potter megrázta a fejét.

- Erről legalábbis nem – Brian összenézett Kratannal, majd Malcolmal és Susannah-val.

- A professzor azt mondta, – kezdett bele Brian – hogy szerinte a gamma kapu továbbnyitható. Az eljárást pedig ezzel az új változóval tudja kiszámítani.

- Nem mondta el a változó értékét? – kérdezte Parsons. Egyre furcsábbá vált neki ez az egész. Hogy lehet, hogy ezeknek a kölyköknek elmagyarázta ezt Vysan, nekik, a munkatársainak, pedig nem?

Brian megvonta a vállát.

- Én nem emlékszem.

Krata is megrázta a fejét. Susannah Malcolmra nézett, de úgy tűnt ő sem tudja a megoldást.

- Nem csak ezt jelöli – szólalt meg egy remegő hang mögöttük. Enrique Baptiste bíboros a sarokban imádkozott eddig, most azonban falfehér arccal állt előttük.

- Az ouroboros és a khaes rúna nem újkeletű jelkép. Az egyház már több száz éve is használta, habár mára már eltűnt a közismeretből.

- Nyögje már ki – szólt rá Marrick. A bíboros nyelt egyet.

- Grimoire Mordredet jelképezi. 

Evolutio 5

Brian összeesett a teleport ajtajában. Hideg verítékben úszott a teste, szíve olyan hevesen vert, mint soha életében. Egész lényében remegett, arcán könnyek csorogtak végig. A tér elsötétült előtte, nem tudta volna megmondani, hogy hol van. De nem is érdekelte. Kezével kapkodott maga előtt, majd megtámaszkodott a hideg kőpadlón.

Megölt egy embert. A saját ujjával húzta meg a ravaszt a pisztolyon. Most már tisztán emlékezett rá. Emlékezett a fegyver dobhártyaszaggató üvöltésére, a lőpor száraz, orrfacsaró illatára. A test puha puffanására. A remegő kezére, és a fegyver kattogó hangjára. Emlékezett a robbanásra, mely véget vetett Dave Kerrington és még pár rendőr, valamint bérgyilkos életének. A jobb fülére még mindig alig hallott. Emlékezett az emberi hús loccsanó hangjára, a sült bőr hányingerkeltő szagára.

Azt hiszik az emberek, hogy ilyenek csak a filmekben vannak. Nyugalom szívem, ez nem valóság. Ilyen nem történhet meg a való életben. Hisz mire valók a rendőrök? – De hát a terrortámadások? – Ugyan már picim, a fővárosban vagyunk. Ki merne itt robbantgatni?

Nevetünk mikor a statiszták leszakadt végtagokkal ordibálnak, vagy mikor az egyik buta csajt elkapja a gyilkos a horrorfilmekben, mert épp nem kötötte be a cipőfűzőt és elesett. Abszurd jelenetek, melyek önkéntelenül nevetésre sarkallnak minket. De mi van, ha ez mind valósággá válik? Fel tudja ezt dolgozni bárki? Brian lehunyta a szemét és maga előtt látta Dave élettelen, gumiszerű arcát. Azt az arcot, ami beleégett a tudatába, mellyel együtt kell majd élnie egész életében. Nem lesz olyan este, mikor ne álmodna Dave-el és a többiekkel. Mikor ne riadna fel az éjszaka kellős közepén, mert bevillant a bérgyilkos utolsó ordítása.

Erős kéz szorította meg a vállát, majd érezte, hogy valaki felrántja a padlóról. A tér kezdett kitisztulni előtte. Egy könnyeden berendezett tárgyalóban volt. Úgy tűnt egész idáig gyalogoltak, mivel nem látta maga mögött a teleportáló ijesztő alakját. Nem emlékezett rá, hogy mikor jutottak ide, és hogy vajon a segítője cipelte idáig, vagy magától ment-e.

Felnézett és meglátta, hogy a mellette álló alakot. Magas, izmos, néger alak volt, Brian mintha már látta volna, rendőrségi sajtótájékoztatókból, ám nem volt biztos benne. A néger alak leültette az egyik székre, és a szája elé nyomott egy pohár vizet. Brian először megpróbálta eltolni, - egyáltalán nem volt szomjas, sőt hányni volt kedve – de a segítő erősködésére mégis lehajtotta az egész pohárral. Megnyalta a száját, ajkai felüdültek az újonnan kapott nedvességtől.

- Kösz…köszönöm – nyögte. A néger bólintott.

- Próbáljon meg pihenni – mondta a maga mély hangján, majd elfordult Briantől, és az ajtóban álló öregemberhez lépett.

- Köszönöm Francz. A továbbiakban őrök fognak vigyázni Mr. Bitroy nyugalmára.

A néger meghajolt, majd kisietett a szobából. Ernst Gladstone még néhány percig figyelte, ahogy Briant végül elnyomja az álom és elnyúlik a széken, aztán ő is kiment. Az ajtót halkan behajtotta maga mögött. Brian álmában újra a szobájában találta magát. Sikolyok, robbanás, lövések. Nyöszörgött, de nem ébredt fel.

Malcolm izmos karjai közé fogta Susannah-t. A nő már egy ideje aludt, miután több óráig nyugtatta a férfi. Ő azonban nem hajthatta álomra a fejét bármennyire is akarta. Egrészt kísértették az éjszaka eseményei, másrészt őrködni akart kedvese felett, habár Gladstone kapitány megesküdött rá, hogy egyhamar nem kell támadásra számítaniuk. Mégis, a mai este után Malcolm nem igazán tudott megbízni a rendőri felkészültségben. A rájuk kiküldött gyilkosok könnyűszerrel lepték meg és győzték le a náluk sokkal nagyobb számú rendőri osztagokat. Egyedüli szerencséjük a túlerő volt, és Malcolm nem hitt abban, hogy a vezetőjük nem tud ezúttal többet küldeni értük. Susannah megrázkódott. Álmodott. Malcolm szerette volna hinni, hogy nem az átélt eseményekről álmodik, bár ebben maga is kételkedett. Kezét végigsimította a nő arcán. Észrevette, hogy még mindig remeg a keze. Hosszú percekig bámulta a saját végtagját, majd végül a nő ölére helyezte. A szoba kezdett homályossá válni, és lassan Malcolm Vennovert is elnyomta az álom.

Enrique Baptiste bíboros türelmetlenül járkált fel-alá a teremben. Meg kellett volna jelennie ma a Székesegyházban, a sürgősségi ülésen, ám Ripett és a többi paranoiás kapitány megakadályozta őt ebben. Valami olyasmit nyögtek oda neki, hogy nem kockáztathatják, hogy a nemtörődömségükből kifolyólag a bíborost is elveszítsék.

- Nonszensz! – mormolta csak úgy maga elé, miközben majdnem elesett az egyik székben. Megigazította fekete reverendáját és bíbor színű, legnemesebb hyperioni selyemből készült övét.  

Kratan oda sem figyelt a tajtékzó bíborosra. Az ablakon bámult ki, és az egyre elhaló közlekedést szemlélte. Hajnal fele járt az idő, habár a horizonton még nem jelent meg a napkorong. Kratan most először szemlélhette ilyen magasságból a fővárost. A kapitányi részleg a rendőrség épületének felső tíz emeletét foglalta el. Ez a rész már csaknem olyan magasra nyúlt, mint az Uralkodói Palota harangtornya. Innen egész Merlinnaes belátható volt, még a háttérben csillogó óceán mélykék tükre is. Kratant elkápráztatta a látvány. Bár próbált keménynek látszani, ő is félt. Ha nem is annyira, mint a többiek, de ő is megrendült, és pont emiatt próbálta valamivel elterelni a gondolatait az előző napi eseményekről. Ebben legkevésbé Baptiste bíboros tudta megzavarni. Kratan lassan azon vette észre magát, hogy nem is tudta, hogy a bíboros még a szobában van-e. Oldalra billentette a fejét és látta, hogy az Alapítók szent embere már felhagyott a járkálással, inkább ülősztrájkkal fejezte ki elégedetlenségét. Kratan akarva-akaratlanul is elmosolyodott, szinte nevetni támadt kedve. Ez a hülye azzal van elfoglalva, hogy elmenjen innen, a biztonságot jelentő falak közül, mi meg itt bujdosunk, mint a patkányok a csatornában, gondolta.

Az asztalhoz lépett és lehajtotta a maradék kávéját. Nem akart aludni. Az csak felidézné előtte a dolgokat. Órák teltek el, Enrique már szinte kezes bárány volt. Mosolyogva imádkozott a sarokban, majd felnézett a felkelő napot bámuló Kratanra.

- Csodálatos, nem igaz? – kérdezte nyugodt, sima hangján.

- Az – nyugtázta Kratan. Valóban az volt. A narancsszínű korong alig bírt elszakadni az óceántól, mintha az azt akarná, hogy a hajnal örökké tartson. Végül aztán kénytelen volt hosszú útjára bocsájtani a csillagot, és visszatért a nyugodt hullámzásba. Tudta, hogy másnap újra találkozni fognak.

- Miért van ez az egész? – kérdezte Enrique kissé bosszúsan – Ripett kapitány magyarázott valamit, de nem sokat értettem belőle. Én miért nem mehetek el? Csak híreket hoztam.

Kratan mosolyogva hümmögött egyet.

- Híreket. Az imafülkék eltűnése – elfordult az ablaktól és a bíboros szemébe nézett – Vysan Humag professzor üzenetet hagyott hátra a halálakor. A rendőrség, és nyilvánvalóan a gyilkosok főnöke is abban a tudatban él, hogy mi meg tudjuk fejteni Vysan kódját.

- De akkor mi lesz? – kérdezte hüledezve Enrique. Óriási, nyugodt tehénszemei voltak, és kissé lottyadt pofazacskója. Inkább hasonlított valamiféle állat arcára, mint egy emberére.

Kratan vállat vont.

- Mindegy, mert nem tudjuk mit jelent a kód. Honnan is kéne tudnunk? Egyetlen óránk volt Vysannal.

- De engem miért tartanak itt? – esedezett Baptiste.

- Örüljön inkább neki. A bíborosok maga nélkül is tudnak ülésezni, és legalább maga biztonságban van.

Úgy tűnt ez az érv lezárta a beszélgetést. Enrique még motyogott valamit magában, majd visszatért az imádkozáshoz. Hirtelen kinyílt az ajtó és Gladstone kapitány lépett be rajta.

- Elnézést, hogy megzavarom Önöket, de sajnos minden helyre szükségünk van. Teljes káosz dúl a kapitányságon, és az egész Birodalomban. Sajnos nincs más választásunk, minthogy egyetlen szobába zsúfoljuk magukat, civileket – majd hozzátette – Sajnálom.

- Ez nem túl bölcs dolog. Együtt könnyebben támadható pont vagyunk – morogta Kratan. Enrique bőszen bólogatott mellé. Nem akart még több emberrel közösködni a helyén. Gladstone megrázta a fejét.

- Ezt mi is tudjuk Mr. Ky’retky, de sajnos jelen esetben nincs más választásunk. Amint kiürül egy újabb terem, azon nyomban felezni fogjuk a társaságot. Addig is kérem, kövessenek.

Kratan még egy utolsót sóhajtott, majd a bíboros és Ernst Gladstone társaságában elindultak a többiek irányába. 

Evolutio 4

Nicole a lakosztályában üldögélt. Felgyorsultak az események, ami nem volt az ínyére. Az imafülkék ellopása és Vysan Humag professzor halála összefügghetett? Nicole nem tudta volna megmondani. Mindenesetre a megszokottnál ügyesebben kell majd lavíroznia, ha a hatalom közelében akar maradni. Érezte, hogy valami készülődik, Moriarty rosszban sántikált – talán még Aarton Wozief is -, de nem tudta, hogy mikor próbálnak majd lecsapni az Uralkodóra. Csak reménykedett benne, hogy az Uralkodó sejti a készülődő puccsot. Egy polgárháború teljesen megsemmisítené mindazt, amit eddig elért. Belekortyolt a kitöltött csokoládélikőrébe. Csöngettek. Nicole összerezzent, de megnyugodott mikor a letapogatók nem jeleztek semmilyen fegyvert. Az ajtóhoz sietett, megigazította kissé a haját, majd lenyomta a kilincset. Aarton Wozief Főtanácsos állt előtte teljes valójában.

- Jó estét! – hajtott fejet Wozief a meglepődött Nicole előtt – Elnézést a késői zavarásért, de fontos dolgokról kéne tárgyalnunk. Esetleg bejöhetek?

Nicole reflexszerűen bólintott, habár még azt se dolgozta fel teljesen, hogy Wozief ott állt a küszöbén.

- Fő… főtanácsos úr! – rebegte, majd szinte egy pillanat alatt visszaszedte magabiztosságát. Nem szabadott gyengének tűnnie. Ha beleesik ebbe a hibába, Wozief egyből nyer.

A Főtanácsos besétált az előszobába, majd levette az előkelő bársonykabátját és kezet csókolt Nicolenak.

- Jöjjön csak beljebb! – mormolta közönyösnek tűnve a nő, és a nappali felé mutatott. Wozief készségesen követte – Esetleg inna valamit? – Wozief megrázta a fejét – Foglaljon helyet, kérem.

Aarton Wozief leült a szemben lévő székre, lábát a másikra helyezte. Nicole érdeklődve figyelte a tanácsos minden mozdulatát. Wozief arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, tökéletes pókerarccal nézett farkasszemet vele.

- Nos, mi az a fontos dolog, amiről beszélni akart, Főtanácsos úr?

- Kérem, hívjon nyugodtan Aartonnak. Magunkközt vagyunk, Miss Chambers.

Nicole bólintott. Ő nem engedte meg, hogy a keresztnevén szólítsa – Meglátjuk mit szól ahhoz, ha nem az ő szabályai szerint játszok – gondolta.

- Rendben, Aarton, miről akar beszélni?

Úgy tűnt Wozief nem illetődött meg az elmaradt udvariasságon. Faarccal és mindenféle melléktevékenység nélkül, mint egy szobor, úgy ült Nicoleal szemben. Ez az érzelemmentesség kissé megrémisztette a nőt.

- Mit szól az Uralkodó mai bejelentéséhez? – szólalt meg végül Wozief.

- Ha tehetem, akkor így is próbálok szabadidőmben a Palotától távol maradni, így engem semmilyen mértékben nem korlátoz – vont vállat Nicole.

- Pedig Ön viszonylag sűrűn jár személyes megbeszélésekre az Uralkodóhoz. Úgy gondolja, hogy a belépési jogainak a korlátozása, ebben nem fogja akadályozni?

Szóval tudott a találkozásaikról – lepődött meg Nicole – Vajon még mi mindenről tud?

- Megbeszéléseink kizárólag szakmai jellegűek, így gondolom, ha Őfelsége folytatni kívánja, akkor folytatni fogjuk, jogaim korlátozásai mellett is.

- Nem beszélt neki az aggodalmáról még.

Nicole szemei kitágultak. Egyszerre összeomlott minden. Még csak esélye sem volt Wozief ellen. Mennyit tudott ez az ember?

- Miféle aggodalmaimról? – kérdezte, bár érezte, hogy hangja néhol elcsuklik. Wozief közönyösen bámulta.

- Rólam. Moriartyról. A készülődő puccsról.

Ezaz! Nyert helyzetben van – Nicole belül ujjongott – Wozief most kitálal neki, és nem is sejti, hogy rejtett kamerák vannak elhelyezve a szobában – Ez egy olyan elővigyázatosság volt, amit Nicole kizárólag a saját paranoiájának köszönhetett. Mégis, kicsit megrettent Wozief nyíltságától. Miért árulná el neki?

- Készülődő puccsról? – kérdezte magabiztosnak tűnve. Wozief felhúzta a szemöldökét.

- Moriarty bolond. Túl könnyen lehet olvasni az arcáról. Egy ötéves is képes lenne megmondani róla, hogy áruló.

- És maga? – Gyerünk már!

Wozief szemei összehúzódtak.

- Én hűséges vagyok, Miss Chambers. Sajnos az embereknek fel sem tűnik, hogy olyan személyekbe vetik a hűségüket, akik nem érdemlik meg.

- Mint például az Uralkodó? – Nicole szeretett volna elvigyorodni, de végig kellett játszania ezt a játékot.

- Ön túl korlátolt, Miss Chambers. De nem hibáztatom emiatt. Az emberek többsége még magánál is korlátoltabb – szünetet tartott – Az Uralkodó csak egy személy. Én sokkal magasabb hatalomnak vagyok a szolgája.

Nicole meglepődött. Nem tudta, hogy Wozief ennyire vallásos lenne.

- Gondolom az Alapítókra gondol.

Wozief most először elmosolyodott. Ravasz, gúnyos mosoly volt ez, Nicole libabőrös lett tőle, szíve vadul tombolni kezdett.

- Ahogy már mondtam, Miss Chambers, Ön túlságosan is korlátolt.

A nő ezt nem értette – Ez még túl kevés. Még többet ki kell húznom belőle.

- Szóval puccs lesz. Gondolom nem Moriarty fogja vezetni.

- Nem. Én fogom.

Nicole ujjongott belül. Iszonyatos erőfeszítésébe telt, hogy ne nevessen Wozief arcába.

- Feleslegesen örül, Miss Chambers – szólalt meg Wozief. Nicole minden öröme elszállt.

- Örülök?

- A kamerái hasztalanok – teljesen megsemmisült. Wozief újra elmosolyodott, majd előhúzott a zubbonyából egy apró szerkezetet – Ez az elmés kis kütyü minden elektromos dolgot blokkol.

- Akkor is hallottam, amit mondott! – kiáltotta elkeseredetten Nicole. Wozief mosolya tovább húzódott, ezzel kivillantotta hófehér fogait.

- Nem maga lesz az első, aki Moriartyról fog beszélni az Uralkodónak.

- De az első, aki a maga árulásáról fog beszélni – vágott vissza a nő. Wozief felállt és lesimította a zubbonyát. Megvonta a vállát.

- Próbálkozhat, Miss Chambers, de nem ígérek túl sokat. Én azért jöttem, hogy megtudjam, használható-e maga.

- Mire? A maga őrült Birodalmába? Polgárháború lesz! Az emberek utálják magát! – Nicole szinte már ordítozott.

- Nem. Az emberek félnek tőlem. És ez a félelem fogja őket elvezetni ahhoz, hogy szeressenek engem – legyintett – De ez nem is számít. Én nem számítok. Ön nem számít. A Birodalom nem számít.

Nicole teljesen összezavarodott – Miről beszél, ez az eszelős?

- Mi a francról zagyvál itt? Kíméljen meg a vallásos buzgóságától! És kímélje meg az embereket is!

Wozief az ajkához emelte a mutatóujját – Psszt!

- Nos, köszönöm, hogy fogadott, Miss Chambers. Nagyon tanulságos volt.

- Mindent el fogok követni, hogy megállítsam!

Wozief felvette a kabátját.

- Sok szerencsét! – megállt a bejárat előtt – De azt hiszem, Miss Chambers, hogy nem fog sikerülni. Sajnálom. De ne féljen! Végül meg fog barátkozni a gondolattal. A végén még szeretni is fog. Bár, akkor már nem számít.

- Akkor? Mikor?

Wozief nem válaszolt. Kinyitotta az ajtót, majd a közelben parkoló kocsijához sétált. Fél perc múlva már a levegőben szállt a lakosztálya felé. Nicole megsemmisülten térdre rogyott az ajtóban. 

Evolutio 3

Alig volt egy fél órája, hogy Brian megnyugtatta a tabletén keresztül szüleit, hogy minden rendben lesz. Ez egy standard eljárás, mondta. Ne aggódj anyu, mondta. Igen, hétvégére hazamegyek. Add át üdvözletem apának, mondta.

Szobájában halkan ropogott a tűz. Néhol átterjedt már a jegyzeteire és a tankönyveire is. Néhol a lelőtt rendőrökbe és bérgyilkosokba kaptak a játékos lángok. Az égő hús szaga hányingerrel töltötte el Briant. Albérletének oldala teljesen megsemmisült. A kirobbant faldarabok lent, huszonnyolc emelettel lejjebb eltaláltak egy fiatal párt, akik épp a közeli szórakozóhelyre siettek, már kissé ittas állapotban. Egy betondarab vetett véget az esti terveiknek. Kiáltások, sikoltások, ordítások hallatszottak lentről. A járókelők felfedezték a két holttestet.

Brian a szoba maradékának a közepén állt. Kezében remegve szorongatta azt a szolgálati fegyvert, amit még Dave Kerrington hadnagy adott neki. Az a Dave Kerrington, aki most üveges szemekkel bámulta a szemközti falat. Az a Dave Kerrington, akinek a fél torzóját levitték az acélrepeszek.

A Pozitronic XX-M7 típusú szolgálati fegyver teljesen kiürült. Tartalmát a Brian előtt fekvő bérgyilkosba okádta.

Alig emlékezett rá, hogy mikor támadtak rájuk. Egyből akkor, mikor hazaért a rendőri kísérettel? Emlékezett rá, hogy még kávéval kínálta őket. Az egyik fiatal rendőr készségesen elfogadta. Most ő is holtan feküdt a padlón.

Brian kapkodva vette a levegőt. Oldala hasogatott, füle sípolt, tüdeje megtelt porral. Koszos arcán könnyek folytak végig. Ki tudja mióta állt már áldozata fölött. Fél perce? Tíz? Vagy talán egy órája? Nem számított.

Megöltem volna? Az én kezem van a ravaszon. A fegyver az én kezemben van. Ezek itt…. ezek itt hullák? Vér. Tűz. Ő ölte meg? Lehetetlen. Még csak nem is lőtt soha életében. Nem én voltam. Biztos Dave volt. Az utolsó mozdulatával még megvédte a támadó elől. De akkor miért üres a tára? – Mert beleeresztetted az egész kurva tárat, pajtás – Nem. Nem ölhette meg.

A fegyver kiesett a kezéből. Brian összeroskadt. Öklendező hangot hallatott, ám nem jött ki semmi a száján. Orrát a pulcsijába törölte. Ő volt. Ő ölte meg. Megérdemelte? Megérdemelte.

Feltápászkodott, azonban szinte egyből visszazuhant. Megszédült. A szoba forgott körülötte. A lángok már szinte elérték. Kellj fel, mormolta csak úgy magának. Lábai remegtek, mintha nem is ő irányítaná a testét. Talán nem is.

Újra próbálkozott. Ezúttal sikerült neki. A tablete után nézett. Nem messze feküdt az egyik rendőr, felismerhetetlenségig égett teteme mellett. Ripityáratört. Davehez lépett, majd kivette a kezéből a fegyverét. Még volt benne néhány töltény. Elég lesz? Mihez egyáltalán? Mi a szart akar csinálni? Letörölte az arcáról a könnyeket. Megborzolta a haját. Tiszta por volt. Mit fognak hinni az emberek? Azt fogják hinni, ő robbantott. Ő gyilkolt. De hát gyilkolt is. Az más. Az gonosz ember volt – De ezt lent nem tudják, cimbora – Gyors lesz. Elrohan előlük. Megkapta a kapitányság külön bejáratú kódját. De az a teleport - Te irtózol a teleporttól – Nincs más választás.

A fegyvert eldugta hátra a farmerjébe, ahogy azt a filmekből tanulta. Milyen kibaszott röhejesnek tűnhetett volna egy profi szemében - Faszikám, filmekből akarod megtanulni, hogy kell menő pisztolyharcosnak lenni?

Kitámolygott a lakásából, beszállt a liftbe. Újfent csak három másodpercig tartott míg leért a földszintre. Áldja meg az ég a Pozitronicot.

Kint hideg volt. Az emberek megrökönyödve nézték. Ujjal mutogattak rá. Sikoltoztak. Néhányan hátrálni kezdtek, néhányan futni.

Hirtelen kitisztult az elméje. A sípolás abbamaradt. A részletek kiélesedtek. Végtagjaiba visszatért az élet. Nem remegett.

- Ő volt! Ő robbantott! – ordította egy idős nő. Brian ismerte. Legalábbis látásából. Ő lakott alatta két emelettel.

- Nem látják, hogy megsérült? Hisz vérzik! Segítsenek már! – kiáltotta mutogatva egy zölddzsekis férfi.

Brian nem törődött velük. A teleport felé vette az irányt, majd arra eszmélt fel, hogy rohan. A tömeg félreállt előle.

Szerencséjére a teleport nem volt messze. Belépett a szerkezetbe, majd remegő kézzel begépelte a Dave Kerringtontól kapott kódot. Kezét az indítóra helyezte, majd megállt. Hideg borzongás rázta végig. Gyerünk. Sikerülni fog. Gyerünk már! Rácsapott a gombra, majd a teleport bezáródott mögötte. Fényes villanás. 

Evolutio 2

Kratan csak egy villanást látott, és már ott állt Ian Banks saját irodájában, a személyes teleportjában. Csak a leggazdagabbak és a legbefolyásosabbak engedhettek meg saját berendezést. Szerencsére Kratan ismerte a kódot keresztapjáéhoz. Az órára nézett az egyik polcon, ami kilenc órát jelzett. Általában sok idő kellett Kratannak, hogy megszokja a hirtelen időváltozásokat, de most túl sok dolog pörgött az agyában ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon.

Az iroda üres volt. Keresztapja valószínűleg máshol volt most hivatalos. Hisz mégiscsak ő volt az egyik admirális. Kintről ricsaj hallatszott, úgy tűnt a feje tetején áll az egész Védelmi Osztag. Kratan kilépett a berendezésből és először szívta be a szoba dohos levegőjét. Banks irodája különbözött a többi admirálisétól. Már csak méretéből adódóan is, hisz hatalmas volt. Legalábbis egy irodához képest mindenképp. A fal színét nem lehetett megállapítani, minden részét szekrények és polcok takarták el, melyeket sok ősöreg és pár új könyv töltötte be. Néhol különböző, Kratan által nem ismert történelmi személyiségek mellszobrai foglaltak helyet. A gyönyörűen faragott, ritka olympusi fából készült asztal mögött egy márványdombormű díszelgett, mely egy ismeretlen csatát ábrázolt két mágus között.

Az elegáns, mélybarna színű lakkozott asztal lábai imádkozó angyalokká voltak faragva, széleit pedig hullámfaragványok tarkították. Úgy tűnt keresztapja most igencsak nyakig ült a papírmunkában, mert az óriási asztal jobb felét több kötegnyi papíros foglalta el. A másik végén egy üvegcsodába zárt, százezreket érő whiskey ücsörgött egy pohár társaságában. Nem messze tőle keresztapjának legféltettebb kincse, mely az egyszerű szemlélő számára nem volt más, mint egy egyszerű kődarab. Azonban ha valaki közelebbről is megvizsgálta, akkor láthatta, hogy apró mintákat véstek bele, melyek szinte már teljesen lekoptak. Volt rajta egy nádszerű növény, baloldalra hajló szárral, melyből mindkét oldalon két-két levél nőtt ki. Egy apró spirál, aztán mellette trapézszerű forma, majd egy kör. Úgy tűnt ezek ketten összetartoznak. Ezután egy ülő kutya és egy ülő emberalak zárta a sort.

Kratan a kezébe vette a fura követ. Banks maga is történész volt, mielőtt még a katonai akadémiára jelentkezett volna, de sem ő, sem pedig más nem tudta megmondani, hogy honnan és mikorról származik Banks kedvence. Kratan apja azt mondta, hogy Banksal együtt találták, mikor ismeretlenek elhelyezték a kis Iant az árvaház kapujában.

- Nem szoktál sűrűn meglátogatni Kratan – hallatszott egy lágy hang az ifjú mágus mögül. Kratan megpördült és szembetalálta magát a keresztapjával.

Ian Banks a negyvenes éveinek a közepén járt már, azonban ezt nem sokan gondolták volna azok közül, akik nem ismerték. Atléta termete, fiatalos megjelenése és arca miatt tíz, vagy akár több évet is letagadhatott volna a korából. Mélykék zubbonyt viselt, fekete kézelővel, melyet néhány fehér szál tarkított, hullám alakokban sorakozva. Sötétbarna haja elegánsan volt elválasztva, sötét szemei boldogságról árulkodtak. Ravasz mosolyt terült el az arcán.

- Megtalálták a nyaralótokat. Eléggé nagy partit csaptál nem? – mondta mielőtt Kratan megszólalhatott volna.

- Elnézést, hogy… hogy így betörtem hozzád hívatlanul – hajtott fejet az ifjú mágus. Banks legyintett.

- Hagyd ezt a marhaságot – arca komolyra váltott – Mond el inkább, hogy mi történt!

A székéhez ment, majd lehuppant a bíbor párnákra. Intett Kratannak is, hogy üljön le. Miután ő is helyet foglalt, belekezdett a történetbe. Elmesélte a támadókat, hogy milyen jól képzett bérgyilkosok voltak, és hogy égtek hamuvá mihelyst megpróbálta őket tüzetesebben átvizsgálni. Banks sóhajtott.

- Örülök, hogy nem lett bajod fiam. Természetesen elrendelem a védelmedet, de sajnos nem adhatok melléd védelmi osztagosokat.

Kratan meglepődött. Azt hitte keresztapjának nagyobb befolyása van a szervezetnél.

- De hát…? – kezdett bele a tiltakozásba, azonban Banks mintha az elméjéből olvasott volna, válaszolt.

- Félre ne érts. Megtenném, de most nincs lehetőségem rá. A Védelmi Osztag minden erejét leköti a mostani feladatuk.

- Feladatuk? – lepődött meg Kratan. Banks elmosolyodott.

- Tehát még nem hallottad a híreket. Nem is csodálom, nem értél rá ilyenekre.

- A két imafülkét, az Uralkodó lakosztályában lévőt, és a Székesegyházban lévőt ellopták.

Kratan másodszor rökönyödött meg aznap. Fejében cikáztak a gondolatok.

- Ellopták? De hát ez hogy lehetséges?

- Senki sem tudja. A DNS-szkennerek nem mutattak ki találatot. Ezért az Uralkodó elrendelte, hogy a Védelmi Osztag kutassa fel azokat a helyeket a Birodalomban, amelyekben olyan személyek tartózkodhatnak, akiknek a DNS-e nincs meg a központi nyilvántartásban. Ezért nem tudok beosztani melléd senkit.

Félpercnyi néma csönd következett. Kintről még mindig hallatszott a zsivaj.

- Vysan – suttogta Kratan – Részt vettem Vysan óráján pár héttel ezelőtt. Az imafülkékről volt szó.

Banks nem lepődött meg, ami viszont Kratant lepte meg.

- Tudom. A rendőrség elkezdte személyes védelem alá venni azokat, akik ott voltak az órán. Humag professzor egy jelet égetett a testébe, melyet említett az óráján nektek. Ezzel veszélybe sodort titeket.

- Honnan…?

- Mitől lepődtél meg ennyire? – nevetett fel Banks – A rendőrség és a Védelmi Osztag között természetesen van kommunikáció, főleg ilyen események után.

- Akkor tehát… Ezért támadhattak meg?

Banks bólintott.

- Nemrég fogtunk egy zavart adást az egyik kiküldött rendőri egységtől, miszerint megtámadták őket. Susannah Magist és Malcolm Vennovert voltak hivatottak őrizni.

Kratan számára ismerősek voltak a nevek, habár csak halványan emlékezett rájuk.

- Zavart adás?

- A támadóik, mint ahogy a te történetedből is kiderül nem egyszerű banditák, vagy ostoba kóklerek. Egyetlen céljuk, hogy megöljenek titeket, a lehető legdiszkrétebb módon.

Kratan nyelt egyet. A támadás okozta sokk már rég elmúlt, de még csak most szembesült vele, hogy mennyire veszélyes helyzetbe került. Az élete forgott kockán. Ha nem lett volna szerencséje Krirrben, akkor az ő hamuvá égett testét találták volna meg. Soha nem volt egy félős típus, igazából akár katonának is elment volna, de most csontjaiban érezte, ahogy végigfut rajta a rettegés. Arca azonban kemény maradt. Erősnek akart látszani keresztapja előtt, bár nem is tudta miért. Talán mert ő volt az, aki kiképezte, és foglalkozott vele miután a szülei meghaltak. Vagy csak nem akart gyávának tűnni egy admirális előtt. Nem tudta volna megmondani.

- Mit tegyek?

Banks szája meleg, kedves mosolyra húzódott.

- Kötelességeim vannak most, hogy minden a feje tetején áll, így sajnos nem tehetem meg, hogy magam vigyázok rád. Azt javaslom, hogy bízz meg a rendőrség szakértelmében – szünetet tartott, várta Kratan reakcióját, azonban a fiú nem szólt semmit – Menj a kapitányságra. Megadom a személyes teleport-kódjukat. Amint elül ez az egész, magam küldök ki érted, értetek osztagosokat. De addig is… A kapitányság a legbiztonságosabb hely. Bízzunk benne, hogy nem merik betámadni az egészet.

Kratan bólintott. Nem volt ínyére a dolog, de megbízott keresztapja döntésében.

- Rendben. Akkor irány a kapitányság. 

Evolutio

Második fejezet

                Evolutio

Vér csöppent a mosdókagylóba, majd lassan végigfolyt a lágyan ívelő kerámián egészen a lefolyóig. Malcolm Vennover a csap alá helyezte a borotvát, majd megnyitotta. Lassan a tartójába helyezte a célszerszámot és rápattintotta a fedelét. Gyors mozdulatokkal az arcához csapkodta a jéghideg vizet, hogy lemossa a borotvahabot. Kicsit felébresztette, de még nem volt teljesen józan. Mennyit aludhatott? Kinézve látta, hogy már jócskán este volt. Ezúttal hagyta, hogy a kagyló megteljen vízzel, majd nagy levegőt véve belenyomta a fejét. Megborzongott a fagyos víztől, bőre libabőrös lett. Szuszogva, prüszkölve kapta ki a fejét, és gyorsan a törülköző után kapott. Most már emberibben nézett ki.

A szobájában teljes homály várta. A villany felé igyekezve belerúgott az ágy sarkába. Felszisszent, és halkan káromkodni kezdett. A takaró alatt megmozdult valami. Malcolm abbahagyta az ágy szidalmazását, és halk mozdulatokkal folytatta az útját. A lámpa erejét a legalacsonyabb fokozatra vette, majd felkapcsolta azt.

Susannah Magis hunyorítva kinyitotta a szemét. Kis idő kellett neki, míg hozzászokott a hirtelen jött fényhez.

- Mennyi az idő? – hangja fáradt volt.

- Nemt’om – mormolta Malcolm. Az asztalhoz lépett, majd megnyomott egy gombot a tabletén – Háromnegyed kilenc.

Susannah sóhajtott, megdörzsölte a szemeit.

- Nem kellett volna kettőt bevennünk – felült az ágyon. Egyenes, hosszú szőke haja a hátára omlott.

- Kellett ez az alvás, te is tudod. Az utóbbi hetekben szinte alig volt időnk rá.

A nő elmosolyodott. Aranyos, kislányos arca volt, azonban mélyzöld szeme elárulta, hogy komoly is tudott lenni, ha akart.  

- Most elcsesztük az egész napunkat. Ennyi erővel akár feküdhetnénk is vissza.

- Mit szólnál egy filmhez? – kérdezte Malcolm, miután felvett egy kifakult sárga pólót. Kezével felborzolta fekete haját.

Mielőtt Susannah válaszolhatott volna dörömbölés hallatszott az ajtó felől.  A férfi felkapta a földről a tegnap sebtében ledobott farmerjét, és felhúzta. Mégse akart alsógatyában ajtót nyitni, akár ismerős legyen, akár nem. A zárak kikattantak, és Malcolm szembetalálta magát egy tucat, állig felfegyverzett rendőrrel.

- Ez meg… - kezdte, ám a csapat vezetője már benn is volt a szobában.

- Nyugalom – dörmögte a bajszos, ötvenes éveiben járó hadnagy – Nem követtek el semmit. A maguk védelmében vagyunk itt.

- Védelmünkben? – kérdezte a meglepődött Malcolm. Fejét ide-oda kapkodta, bizarr volt számára a szituáció.

- Gyilkosság történt az egyetemükön. Vysan Humag professzor meghalt. A parancsnokság úgy hiszi, hogy olyan információk birtokában lehet maga, amely a gyilkos, gyilkosok számára érték lehet, és ezért fontos az Ön biztonsága.

- Gyilkosság? Ki? Miért? – nyögte. A hadnagy addigra bejutott a hálószobába. Susannah magára rántotta a takarót és elkiáltotta magát. A bajszos rendőr kicsit megilletődve hajtott fejet.

- Elnézést hölgyem!

- Én nem igényelek semmilyen védelmet! – kiáltotta Malcolm, majd ő is befutott a szobába. Mögötte a rendőrök úgy látszott már elfoglalták az állásukat.

- Erről nem Ön dönt – hagyta helybe a hadnagy – Kevin Moore hadnagy vagyok, Kegyed pedig, ha jól sejtem Susannah Magis – biccentett az ágyban fekvő Susannah felé.

- I…igen – a hadnagy előkapta a tabletét.

- Megvan Susannah Magis is, ne keressétek tovább.

Kevin ránézett a fiatal párra, majd sóhajtott.

- Tényleg elnézést kérünk, hogy így betörtünk magukhoz, de létfontosságú, hogy biztonságba tudjuk Önöket.

- De miért? – kérdezte a lány.

- Mint már mondtam a barátjának, gyilkosság történt. Az önök tanára Humag professzor meghalt.

- Vysan meghalt? – lepődött meg Susannah. Egyre kevésbé értette a dolgokat. Ennek semmi értelme nem volt.

- Így van.

- Vysan csak egy órát tartott nekünk. Gyakorlatilag nem volt a tanárunk – mormolta Malcolm miután néhány ruhadarabot dobott oda barátnőjének.

- Tudjuk. De információnk szerint azon az órán elhangozhattak olyan dolgok, amelyek nemzetbiztonsági kérdések.

- Hogy mi? – kérdezték szinte egyszerre.

- A két imafülkét ellopták a kormánytól. Az óra pedig kiterjedt Humag professzor új felfedezéseire is az imafülkékkel kapcsolatban.

- Igen, de semmi lényeges nem volt - mondta Susannah, majd a takarót maga köré csavarva a fürdőszobába sietett, kezében a ruháival.

A hadnagy Malcolm felé fordult. Az megvonta a vállát.

- Tényleg semmi fontosat nem mondott el.

- Mi is így gondolnánk, de utolsó perceiben Humag tanár úr információt hagyott maga után, mely ezt nyilvánvalóan kétségbe vonja.

- Információt? Mit?

- A gamma kapu változás jelét égette a saját testébe.

Malcolm először meglepődött, majd nyugodtan válaszolt.

- Na és? Nyilván leírta ezt a feljegyzéseibe is. Egy új áttörő felfedezésnél járt, nem hiszem, hogy mi voltunk az egyetlenek, akiknek elmondta, hogy az mi.

Kevin most először mosolyodott el a beszélgetés során.

- Vysan Humag egy zseni volt, és pontosan tudta minden esetben, hogy az ő felfedezései hatalmas horderejűek. Nem készített feljegyzéseket.

Malcolm nyelt egyet. Egyre kényelmetlenebb lett számára ez az egész helyzet. Vysan nem készített feljegyzéseket?

- Akkor gondolom a gyilkos megkínozta először, biztos megszerezte már valamilyen módszerrel az információt – próbálkozott. Eddigre Susannah is kijött már a fürdőből, immár teljesen felöltözve. Ő sem túlozta el az eleganciát, egy egyszerű fehér pulcsi és szürke farmer volt rajta. Haját hátul copfba kötötte.

Kevin bólintott. A háttérben a rendőrök tovább sürgölődtek.

- Biztos így tett volna a gyilkos, ha az információt akarta volna. Azonban minden jel arra mutat, hogy a célja az információ megsemmisítése.

Csönd ült a szobában. Malcolm félve Susannahra pillantott. Kevin folytatta.

- Most már belátják, hogy miért is fontos az Önök védelme? A gyilkos azt hiheti, hogy maguk tudnak valami fontosat, és mindent el fog követni azért, hogy ez a tudás ne kerülhessen napfényre.

- Legalábbis maguk így hiszik – mormolta cinikusan Malcolm.

- Elemzőink nem szoktak tévedni.

Mielőtt visszavághattak volna, lövések hallatszottak kintről. Az egyik rendőr elkiáltotta magát.

- Megtámadtak minket!

Kevin kezével arrébb tolta Malcolmot.

- Keressenek fedezéket!

Újabb lövések hallatszottak, mire Susannah sikoltozni kezdett. Malcolm remegve átölelte, majd együtt a fürdőszobába hátráltak és lekuporodtak a kád mellé. A nő abbahagyta a sikoltást, most már csak halkan sírt. Malcolm kezei elfehéredtek, olyan erősen fogta magához. Szemei ide-oda ugráltak, próbálta figyelemmel kísérni az eseményeket.

Ordítás és robbanás hallatszott, mire egy fej, valamint több törmelékdarab landolt az ágyukon. Malcolm gyorsan Susannah szemei elé kapta a kezét, azonban így ki volt szolgáltatva annak, hogy ő teljes valójában látta a véres testrészt. Érezte, hogy a gyomra összeszorul a félelemtől és az undortól, és próbálja kipréselni magából a tartalmát. Elfordult barátnőjétől és hányt.

Hirtelen Kevin jelent meg az ajtóban. Egyik kezéből vékony sugárban folyt a vér.

- Jöjjenek! Itt nem biztonságos! El kell jutnunk a kapitányságra!

Ex nihilo 5

A nap leáldozóban volt Merlinnaes városa felett, így az Uralkodói Palota nagytermében kénytelenek voltak felkapcsolni a világítást. A száznál is több elektromos égő a legkisebb részletig bevilágította a hatalmas csarnokot. A terem színültig tele volt. Mindenhol idegesen fel-alá járkáló tanácsosokat lehetett látni. Nicole  feszülten forgatta ujjai között a tollát. Még mindig nem tette túl magát a halott szolgáló látványán. A lakosztályba vezető kapu lassan kinyílt, és megjelent az Uralkodó tiszteletet parancsoló személye. Mellette sétált egy negyvenes éveiben járó, magas, arisztokratikus kinézetű alak. Elegáns mozdulattal hátrasimította néhány előrelógó hajtincsét a többi hátrazselézett közé. Sötétbarna haja volt, oldalt néhol már őszbe forduló szálakkal tarkítva. Enyhén előreugró, kemény állal rendelkezett, ami csak erősítette kemény, katonai jellemét. Fehér katonai zubbony volt rajta, fekete kézelővel és lila színű mandzsettagombokkal. Több kitüntetés is felsorakozott mellkasa bal felén. Nicole ismerte őt, habár kételkedett benne, hogy lett volna bárki a világon, aki nem. Ben Freightliner volt, a Védelmi Osztag parancsnoka.

Nem volt szokásos tanácsülés a mostani, ezt a kérdést Freightliner megjelenése döntötte el. A Védelmi Osztag parancsnokát csak különlegesen fontos tárgyalásokra hívták meg az Uralkodói Palotába. Az Uralkodó helyet foglalt a trónszéken, mire a tanácsosok is elfoglalták a helyüket, bár addig nem ültek le, míg erre az Uralkodó engedélyt nem adott. Freightliner az Uralkodó asztalának szélén ácsorgott.

- A rendkívüli ülést ezennel megnyitom! – visszhangzott Őfelsége hangja. Egy pillanatra végignézett a tanácsosok arcán, majd folytatta.

- Birodalmunkat nyílt támadás érte! Az elkövetőnek sikerült bejutnia a Palotánkba, majd kegyetlenül meggyilkolta egyik hűséges alattvalómat és eltulajdonította a szent imafülkét. Tudomásomra jutott, hogy a Szent Székesegyházban is ugyanez a tragédia történt – szünetet hagyott.

- Az ellenség kiléte ismeretlen, de szándékai nyilvánvalók. Provokálni akarja Szent Imperiumunkat, hogy megosszon minket, és háborút szítson közöttünk. Ezt megakadályozván, először is arra szeretnék választ kapni, hogy miként sikerült észrevétlenül behatolnia két, ilyen gondosan őrzött helyre?

Minden tekintet Freightliner felé fordult.

- Ahogy ezt már Őexcellenciájának is kifejtettem, a Palotában elhelyezett műszereink nem jeleztek semmit. A kamerák valószínűleg módosítva lettek, Őfelsége napi rutinját mutatják csak. Szakértőink megtalálták az eredeti felvételt, amely 3M 145-ben Quintus 10. napján került felvételre.

- Hogy lehetséges az, hogy a DNS szkennerek nem mutattak eredményt? – állt fel az egyik tanácsos. Fekete zubbonyának fodros válláról aranyláncok lógtak le, ősz hátranyalt haja és kemény, tiszteletet parancsoló arca volt. Aarton Wozief volt az. Freightliner meg se illetődött a kérdés hallatán. Az Uralkodó kíváncsian fürkészte az arcát. Úgy tűnt, erről még nem beszéltek a magánlakosztályában.  

- A DNS szkennerek nem mutattak találatot. Nincs információnk arról, hogy ki járt a Palotában.

A tanácsterem felbolydult. Aarton Wozief idegesen kapta fel mind a két karját és kérdőn nézett az Uralkodóra és Freightlinerre. Az Uralkodó egy intéssel elhallgatta őket, majd a Védelmi Osztag parancsnoka felé fordult.

- Ez hogy lehetséges parancsnok? Az Imperium egész lakosságának DNS-e be van táplálva a szkennerekbe.

- Ez nem teljesen igaz, Őexcellenciája. Vannak különböző, úgymond „menekülttáborok” az Imperiumon belül. Sikátorok, elhagyott városrészek, melyekben olyan emberek is bujkálnak, akiket nem sikerült betáplálni a rendszerbe. Számuk elenyésző, de léteznek.

A tanácsosok nagy része felháborodva fújtatott egyet.

- Tehát azt állítja Mr. Freightliner, hogy egy puszta csavargó tört be az Uralkodói Palota legjobban őrzött részébe, majd egy óra múlva megismételte ezt a bravúrt a Székesegyházban? Mindeközben valami szerkezettel, vagy mágiával kitépte az imafülkéket a helyükről, úgy hogy azoknak hűlt helyük maradt?

Freightliner nyelt egyet, de továbbra is nyugodt, szinte már kifejezéstelen maradt az arca.

- Van másik lehetőség is – az Uralkodó feljebb ült a székében – Az, hogy egy áruló van az Imperiumon belül, aki hatalmánál fogva képes volt módosítani a kamerák felvételét és átvágni a DNS szkennereket.

A terem újra megtelt élettel. Felháborodott tanácsosok mutogattak ujjal egymásra, vagy csak a kérdőn emelték fel a kezüket. Volt olyan is, aki rázta a fejét, és egyre csak azt ismételgette, hogy: „nem, én nem lehettem”.

Freightliner oda sem figyelt rájuk. Farkasszemet nézett az Uralkodóval, aki természetesen állta a tekintetét.

- Tehát két lehetőség áll fenn – szólalt meg végül az Imperium Uralkodója. Erre újból mindenki abbahagyta a zsivajt – Vagy különböző csavargók döntöttek úgy, hogy a megspórolt pénzükből összeállítanak egy tervet és elrabolják az imafülkéket, vagy egy áruló van a birodalom legjobbjai között.

- Nem tudok más hipotézist felállítani, Őfelsége.

Az Uralkodó most a tanácsadók felé fordult. Először Aarton Woziefre, majd Nicolera, végül Moriartyra nézett.

- Felség, talán jó ötlet lenne, egy szükségállapotot elrendelni – állt fel az egyik fiatalabb tanácsos, Garn Schröder – a tanácsosokat teljes megfigyelés alá helyezni. Így meg lehetne tud…

Nem sikerült befejeznie, a terem újból megtelt felháborodott hangzavarral.

- Ezt nem gondolhatod komolyan Garn! – dühöngött Moriarty – Nekünk is van magánéletünk. Nem fogok osztagosokkal, meg kamerákkal a seggemben élni, még egy napig sem!

- De ez lenne az egyetlen lehető… - kezdte Schröder tanácsos, ám vékony hangját könnyen elnyomta a tömeg zsivaja.

- Csendet! – szólalt meg végül az Uralkodó. Freightliner felé fordult – Küldjön ki csapatokat az említett „fekete pontok” feltérképezésére és vigyék be kihallgatásra az összes csavargót, akinek a DNS-e nincs meg az adatbázisban.

- Nem fogom kamerákkal megfigyeltetni Önöket, ne aggódjanak. Habár nemes gesztus volt ez Mr. Schröder – biccentett egyet az említett felé – Viszont megszigorítóm a védelmet a Palota körül, valamint korlátozom a Palotába lépési jogaikat. Ezen kívül megkétszereztetem az őrség számát a tanácsüléseken.

Moriarty dühösen meregette a szemeit Garnra. Nicole nem tudta nem észrevenni, hogy egyfajta gyilkos szándék lobog a tanácsos szemében.

- A tanácsülést ezennel berekesztem!

Freightliner meghajolt a tanácsosok előtt, majd elsőként sietett ki a teremből. Úgy tűnt nem ez az egyetlen hely, ahol ma még meg kellett jelennie. Nicole még egyszer Moriartyra nézett. A tanácsosról lerítt, hogy jelenleg akár gyilkolni is képes lett volna. Arca vörös volt, ősz haja csapzott, az erek a nyakán kidudorodtak. Barátja, Aarton Wozief azonban szó nélkül, szinte közönyösen indult meg a kijárat felé. Mikor Nicole közelébe ért, mélyen belenézett a szemébe. A nő állta a pillantását, meg se rebbent a szeme. Úgy tűnt ez meglepte Woziefet, ám csak egy pillanatra, utána elismerően bólintott. Miután elhaladt Nicole mellett, a nő végre kiengedett. Hátán végigfutott a hideg, és valahogy aprónak érezte magát a teremben. A falak fenyegetően magasodtak felé, a hőmérséklet lehűlt. Nem sok hiányzott, hogy elveszítse az eszméletét. Wozief kiváló tárgyaló és diplomata volt, sok felkelést az ő szaktudása előzött meg. Hát ilyen lehetett a másik félnek, akivel beszélt? Nicole most már nem csodálta, hogy annyian rettegnek a Főtanácsostól. Összeszedte az önuralmát, majd az Uralkodói trónszék felé nézett. Az Uralkodó már eltűnt, valószínűleg visszament a lakosztályába lefeküdni. Nicole félt. Még el akarta érni az Uralkodót, hogy elmondja neki a véleményét Moriartyról, vagy akár Woziefről, és most úgy érezte elkésett. Cserbenhagyta az Uralkodót, kire felesküdött ünnepélyes beavatóján. Azonban nem maradt ideje tovább tűnődni, mivel az egyik aranypáncélzatú őr közelebb lépett hozzá, ezzel is jelezve, hogy ideje kimennie a teremből. Nicole pedig így is tett, maga mögött hagyta a hatalmas terem félelmetes és erőt sugárzó falait, és szinte menekült a szabad levegőre. 

Ex nihilo 4

Kratan Ky’retky újabb slukkot szívott a saját maga által csavart, kiváló minőségű pszichomorph dohányából, majd elégedetten nézett körbe a szobában, melyben félhomály és őserdei pára uralkodott. Pupillái kitágultak, szeme fehérje zöldes árnyalatot vett, miközben agyának pszi kiterjesztései átléptek a dimenziók alfa és béta kapuján. Érezte, ahogy a lilásan vibráló, átlátszó energiacsápok körülveszik a testét, és valami földöntúli, rettenetes hang ő hozzá beszél, ám nem érti. Kratan elvigyorodik. Nem hitte először, mikor azzal a kis patkányképű Harolddal találkozott, hogy tényleg kiváló minőségű szert fog eladni neki.  

Azonban valami szebbre számított. Succubusokra, vagy egyszerűen bikiniben táncoló lányokra, kék sárkányokra, melyeknek négy fejük és három kezük van. Nem számított egy ennyire elvont hallucinációra, amibe így percek múltával kezdett beleunni.

Szerencsére a pszichomorph már nem tartott sokáig, agya kezdett visszatalálni az eredeti kerékvágásba, szeme fehérje is újból a megszokott tört fehér színt vette fel. A varázslatos csápok halványulni kezdtek, végül eltűntek. Kratan érezte, ahogy fejébe hasít a fájdalom. Ez a szer mellékhatása volt, de úgy gondolta, hogy ez megfizethető ár az élményért.

Felállt, és a gyógyszeres fiókjához lépett, majd kihúzott belőle egy injekciós tűt és egy fiolát. A tűt beleszúrta a tetején található puha anyagba, majd lassan felszívta a fiola tartalmát. Szemével még utoljára megnézte, hogy pontosan az előírtaknak megfelelő anyagot szippantott-e fel, majd egy apró spricceléssel megszabadult a tűben lévő légbuborékoktól, és a tűt az egyik kidudorodott nyaki erébe szúrta. Felszisszent a hirtelen jött fájdalomtól, ám ahogy a gyógyszer elérte az agyát, lágy, puha érzés fogta el.

Gondosan elrakta a tűt, és visszazárta a polcot. Most, hogy Vysan professzor meghalt, végre ideje nyílt egy párnapos dőzsölésre itt, a Krirr városában található nyaralójukban. Egy gyors mozdulattal lekapta magáról az izzadt, virágokkal tarkított ingét, majd egy elegánsabb mély lila színűt vett fel. Egy pillanatra megállt, megigazította a bokszerét, aztán felvette a már kikészített gatyát. Mint a híres Ky’retky család szülöttje hivatalos volt a ma esti krirri Óriásfán tartott gálaestre, és nem más mellett kapott helyet, mint Aarton Wozief Főtanácsos és John Moriarty tanácsos mellett.

Kezével végigsimította az arcát. Kicsit borostás volt, de nem zavarta. Belenézett a tükörbe és elkomorodott. Szokásos napbarnított bőre most kifehéredett, ezt is a pszichomorph sokk okozta. Kacsintott egyet az élénk kék szemével, majd közelebb lépett a tükörhöz, és tüzetesebben megnézte, hogy a szeme már nem árulkodik-e a szer mellékhatásairól.

A nappaliban lerakott tabletéhez sietett, majd egy utolsó pillantást vetett rá. Egy új üzenet. Kratan felkapta a szerkezetet, majd megjelenítette a fogadott levelet.

Aarton Wozief írt, miszerint nem lehet ott a gálán, mivel sürgős dolga akadt. Egyben elnézést kért azért is, hogy Moriarty sem lehet ott a mai nyitóesten. A többi már csak idegesítő arisztokratikus maszlag-bocsánatkérés volt.

Kratan káromkodott. Már régóta várt erre az alkalomra, hisz ekkor dőlt volna el, hogy kap-e állást Wozief segédjeként, vagy nem.

- Pont most jött közbe ennek a seggfejnek valami? – szitkozódott, majd dühében felrúgta az előtte álló asztalt, a jó minőségű whiskyvel együtt, mely most csörömpölve összetört, a drága nedű pedig végigfolyt a parkettán.

Hirtelen hangokat hallott, mire oldalra sandított a fejével. Az íróasztalon található monitorra nézett, melyen a kinti letapogató több személyt is érzékelt, különböző fegyverekkel. A mágus gyorsan a szekrényéhez lépett, majd azt kinyitva a benne található széfet vette magához. Pár gomb lenyomásával az olympusi acélból készült szerkezet felszisszent, és feltárta belsejét. Egy Pozitronic XFF-45 félautomata pisztolyt rejtett, melyet Kratan gyorsan felkapott, majd az egyik falhoz húzódott. Újra a letapogatóra nézett, mely azt jelezte, hogy a betörők az elülső kaput fogják megostromolni. Kibiztosította a fegyverét és célzott.

Az ajtó hirtelen szakadt be, a mágikus energianyaláb átszakadt, ám a támadók nem számítottak a második védőfalra, mely most a legelső látogatót felperzselte. A sötét alakok meglepődtek, azonban nem volt sok idejük, Kratan egyből két golyót eresztett a második alakba. Az acéltüskék átszakították a fekete bőrpáncélt, és végigszántották az agyát a betörőnek.

A támadók felocsúdtak meglepetésükből, és gyorsan, egy sorozatot a fal felé engedve reagáltak. Kratan résen volt, bevetette magát a fotelek mögé, miközben egy intéssel két kést irányított a támadók felé a konyhából. Az egyiknek sikerült kikerülnie a váratlan csapást, azonban a másik már nem volt ilyen gyors, a kés végigvágta a nyaki ütőerét, így ő emberi szökőkútként, hörögve terült el a földön. Kratan hallotta a spriccelő vér felejthetetlen hangját, azt a hangot, amit szülei halálakor is tapasztalt, mikor Merlinnaesben két útonálló felnyársalta őket néhány imperiumi kreditért.

Az utolsó támadó még két sorozatot adott le a fotelekre, majd leguggolva, lesből várta, hogy Kratan lépjen. Kratan egy papírcetlit és egy tollat húzott elő a nadrágja zsebéből, és három darab rúnát rajzolt rájuk. Egyik kezében a cetlit, a másik kezében a fegyverét fogva a támadásra készült. Három igét mormolt el, majd feldobta a papírdarabot a magasba. Az vakító fénnyel gyulladt ki. A támadó szemét takarva, ordítva lőtte, ami épp a fegyvere előtt volt, ám Kratan immár az előnyét kihasználva, új pozícióból négy golyóval küldte a halálba utolsó ellenfelét.  

Kratan közelebb lépett a tetemekhez, ám mikor elég közel ért hozzájuk, azok felizzottak, majd hamuvá égtek. Úgy tűnt a megbízójuk értett a diszkrécióhoz, valamint a mágiában is igencsak jártasnak bizonyult. Szíve vészesen kalapált, bár kapott kiképzést a Védelmi Osztagnál, mégis ez volt az első alkalom, hogy valakiknek elvette az életét. A gyógyszer és az izgalom hatására Kratan néhány másodperc múlva a mosdóban találta magát, a wc csésze fölé görnyedve.

Fogalma sem volt, hogy miért támadhatták meg. Nem egyszerű betörésről volt szó, ez világos volt a számára. Ahhoz, hogy valaki egy arisztokrata család tagját támadja meg, igencsak bátornak kellett lenni. A támadók parancsa felülről érkezhetett csak. Másnak nem lett volna pénze és hatalma egy ilyen jól szervezett bérgyilkos osztagot küldeni érte.

De miért akarná valaki őt eltenni láb alól? Sokkal magasabb szintű arisztokraták voltak a birodalomban nála, főleg így, a szülei halálával a családja valószínűleg kihalásra volt ítélve. Logikátlan volt az egész támadás. Hacsak? Hacsak nem feltételezte valaki, hogy tud valamit. Olyan információ birtokában van, ami veszélyes. Kratannak nem jutott semmi az eszébe. Baromság. Ott volt még a mai találkozója Wozieffel. Talán valaki nem akarta, hogy megtörténjen a dolog, és hogy őt felvegyék az Uralkodó Palotájába. Hisz a támadók nem tudhatták, hogy a találkozót lefújták. Mindenesetre el kellett tűnnie. A rendőrség nem tűnt jó megoldásnak, ilyen képzett bérgyilkosok ellen inkább a Védelmi Osztagnak volt esélye. Szerencséje volt a letapogatóval. Ha ez, meg a plusz védelmi gyűrű nincs felszerelve az ajtón, akkor igencsak csúfos véget ért volna ez a mai nap.

Valaki olyanra volt szüksége, akiben megbízott, és képes volt megvédeni is. Csupán Ian Banks admirális jutott az eszébe, a keresztapja. Kratan gyorsan összeszedte a fontosabb holmiját, és újabb töltényeket rakott a fegyverébe, majd a közeli teleport felé igyekezett. 

Ex nihilo 3

Brian a Birodalmi Rendőrség várótermében ült és idegesen babrált a körmeivel. A fekete blézerje alatt már picit megizzadt a várakozásban. Puha, kisfiús arca most feszült volt az izgalomtól. Már benyújtotta a kérését a főkapitány számára, azonban azóta nem jöttek érte, hogy meghallgassák, mit akar mondani. Úgy tűnt a kapitányságon káosz uralkodik, de Brian nem volt biztos benne, hogy ez csupán Vysan halála miatt lehet így. Többször hallotta az Uralkodói Palota és az Uralkodó szavakat a körülötte járkáló nyomozók szájából. Végül megnyílt a Kapitányok Terme, és egy katonás alkatú, ébenfekete hajú ember lépett ki rajta. Brian ismerte ezt az arcot. Ripett főkapitány állt vele szemben. Szeme sötétbarna volt, szinte már fekete, arca örökösen komor, így érthető volt, hogy helyette mindig valamelyik szóvivője nyilatkozott a médiának.

- Kérem, jöjjön velem Mr. Bitroy – vetette oda kurtán Briannek sajátos morgó hangján, aki kegyesen felállt, és Ripett mögött elindult a Kapitányok Terme felé. Mielőtt azonban elérték volna, Ripett hátrafordult és szúrósan a szemébe nézett.

- Minden, amit itt hallani fog, Mr. Bitroy, szigorúan bizalmas. Ha bárkinek egy szót is szól az itt elhangzottakról, akkor annak meglesznek a büntetőjogi következményei – majd hozzátette – És higgye el, Mr. Bitroy, elég súlyos következményei lesznek.

Brian megborzongott, majd bólintott. Ismerte annyira Ripettet, hogy tudja, nem viccel. A főkapitány már nem egyszer bizonyította brutalitását a világnak. Legutóbb az olympus-i sztrájkot, illetve az abból képződő lázadást verte le, majd végeztette ki a felelősöket.

A Kapitányok Terme nem volt nagy, épphogy elfért benne a kör alakú krirri fából készült asztal, valamint a közepén elhelyezett holovetítő. Ripett, arra sem méltatva Briant, hogy hellyel kínálja, a magasított székéhez ment, és leült. Így sokkal magasabb volt, mint a többi kapitány, ezzel is kihangsúlyozva, hogy ő parancsol ebben az épületben.

- Kérem, üljön le Mr. Bitroy – intett neki az egyik ősz hajú rendőrtiszt. Brian őt is ismerte már. Ernst Gladstone volt az, akiről az hírlett, hogy hatásköre nem sokban tér el Ripettétől. Brian leült a kör szélén elhelyezett székre.

- Ön azt jelentette be, hogy talán információi vannak Vysan Humag halálával kapcsolatban. Így van?

- Igen – suttogta Brian, majd mikor észrevette, hogy alig hallható a hangja, ércesebb hangon is megismételte a válaszát.

- Beszélt a rendőröknek egy bizonyos jelképről, melyet Mr. Humag a halála előtt égetett bele a saját húsába.

Brian felkapta a fejét. Ezt eddig nem tudta.

- Előtte? Előtte égette bele?

- Nyilvánvaló. A szakértők Mr. Humag egész testét megvizsgálták. A jelképet még időben sikerült befejeznie. Az eljárás iszonyatosan fájdalmas lehetett, azonban úgy hisszük, hogy Mr. Humagnak ez fel sem tűnt, amekkora szenvedést élt át halála előtt.

Briant kicsit zavarta Gladstone száraz cinikussága.

- Akkor. Most mit keresek itt? Önök is észrevették a jelképet – motyogta.

- De Ön tudja is, hogy mit jelent – morogta Ripett.

- Ezt meg miből…? – Brian szeme elkerekedett.

Ripett sóhajtott. Úgy tűnt untatja Brian személye. Az ifjú mágus ennek örült. Legalább nem bőszíti fel. Az nagyobb hiba lenne.

- Ön észrevett valamit, amit a mi szakértőink is feltételezhettek, hogy észre fognak venni. Ebből következik, hogy nem azért jött ide, mert épp nem volt jobb dolga, vagy csak sétálni akart egyet.

- Eget rengetően fontos, hogy megmondja nekünk a jelkép jelentését Mr. Bitroy. És, hogy ez hogyan vezethet el minket a gyilkoshoz – szólt közbe Gladstone sima, nyájas hangja.

Brian összeszedte minden bátorságát. Megnyalta a szája szélét. Csak most vette észre, hogy mennyire kiszáradt az idegességtől.

- Kevesen ismerik. Egyedül azok, akik egy fakultáción voltak Vys… elnézést Mr. Humaggal. Ő tartotta az órát. Beszélt nekünk egy új felfedezéséről. Az ouroboros maga a téridő gamma kapuját jelöli. Mr. Humag adta neki ezt a jelet – felnézett, mire látta, hogy unott tekintetek bámulnak rá – Izé… Nyilván ezt maguk is tudják. Szóval a fakultáció főleg a téridőről és a vele kapcsolatos számításokról szólt. Hogyan lehet olyan varázslatot alkotni, amely meghajlítja a teret, így teleportáló eszköz nélkül teleportálni. Mr. Humag elmondta, hogy ez… hogy ez szinte lehetetlen. Hatalmas koncentrációt és mágikus erőt igényel. Valamint volt szó az imafülkékről.

- Az imafülkékről? – kérdezte Gladstone, majd sokat sejtetően a többi kapitányra, főképp Ripettre nézett.

- Igen. Az óra ezek után inkább, hogy is mondjam, vallásos irányba ment el. Mr. Humag elmondta, hogy legújabb felfedezései szerint a téridő gamma kapuja továbbnyitható újabb dimenziók felé. Ehhez pedig az új számítási folyamat szükséges, amit ez a jelkép jelöl. Az ouroboros és a beleírt rúna, mely egy háromágú szigony, egy vonallal a száránál. Ez ugyebár a magi-gépészetben, illetve bármelyik másik mágikus iratban a változást jelöli. Vagy változót, ha úgy tetszik.

- Ennyi? – kérdezte Ripett, immár felháborodva. Brian nem értette, hogy mitől ilyen mérges a főkapitány. Nyilván, egy híres kutatót megöltek, azonban ez még nem indokolta a magas vérnyomást.

- Ezzel lószarra se megyünk! – morogta, azonban Gladstone intett egyet.

- Kérlek Ripett, moderáld magad ifjú vendégünk előtt – majd Brian felé fordult – És ki tudott még erről? Ki volt még ott a fakultáción?

Brian gondolkozott. Nem igazán maradtak meg az arcok az emlékeiben.

- Susannah Magis, Kratan Ky’retky, és még volt valaki, de nem jut eszembe. De! Malcolm Vennover.

A Gladstone mögött ülő fekete bőrű kapitány megszólalt miután felnézett a tabletéből. Úgy tűnt mindegyik kapitány épp különböző hírcsatornákat, illetve titkosított hálózatokat böngész.  

- Uram, Enrique Baptiste bíboros most jelentkezett be a kapitányságra. Azt mondja fontos ügyről van szó, mely nem tűr halasztást. Szigorúan bizalmas.

 - Köszönöm Francz. Szóljon a biztonságiaknak, hogy engedjék be.

Ripett háromszög alakot formázott az ujjaival, és az ajkainak támasztotta azokat. Hosszas gondolkodás után végül Brianre vetette a tekintetét.

- Mr. Bitroy, Ön most hazamegy. Elkíséri magát egy csapat a legkiválóbb rendőreink közül. Házi őrizetben tartjuk – mielőtt Brian felháborodhatott volna, Ripett folytatta – Ez mind a maga biztonsága érdekében történik.

Brian a többi kapitányra nézett, de csupán érdektelen tekinteteket talált. Felesleges volt ellenkeznie, habár tudta, hogy az, amit most Ripették csinálnak vele, törvényellenes. Bírói végzés nélkül nem ítélhetik házi őrizetre, még ha a saját biztonsága volt is a cél. Valami komoly dolog volt a háttérben, és már korántsem csak Vysan halála lehetett a probléma.

- Mi folyik itt? – még maga is meglepődött mikor meghallotta a saját hangját. A teremben ülők figyelme szinte égette. Ripett szeme összeszűkült. Látszott rajta, hogy a mai nap már így is a legnagyobb figyelmét követelte, és most egy porbafingó civil zaklatja a kérdéseivel.

- Ez nem tartozik Önre Mr. Bitroy – köpte a szavakat a főkapitány – Vezessék ki! Azt a nyavalyás papot meg küldjék be!

A néger kapitány felállt az asztal mellől, majd magabiztosan kitolta az ajtón a meglepődött Briant. A mágikus energianyaláb és a hangnyelő berendezések zümmögve kapcsoltak be újra a Kapitányok Termében.